
Szarvason született, 1955. április 19-én. Gyermekkorától
Nagykőrösön élt. Élményei, s így gyökerei ide kötötték, mindig nagykőrösinek
vallotta magát. Itt végezte iskoláit, végig kitűnővel, előbb a Petőfi Sándor
Általános Iskolában, majd az Arany János Gimnáziumban, ahol tagja volt a gimi számtalan sikert elért, híres tornászcsapatának. Ő volt
a legnépszerűbb „medvebocs”.
Szolnokon kezdte a főiskolát, több éven át tanult
az akkori Szovjetunióban, Krasznodarban, később Frunzében. A Zrínyi Miklós
Katonai Akadémiát Budapesten végezte el. A katonai főiskolát magas ranggal,
főhadnagyként és vörös diplomával fejezte be. Három idegen nyelven is jól
beszélt. Oroszból és angolból felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezett, társainak
tanította a szakmai angolt. 1998. július 23-án halt hősi halált Kecskeméten, ahol
bemutató repülés közben vadászgépével lezuhant. Temetése a hősöknek kijáró,
kiemelt katonai tiszteletadással történt.

Rácz Zsoltra emlékezve, nővére, Rácz Adrienne – akihez meghatóan
jó testvéri kapcsolat fűzte – testvére hagyatékából alapítványt hozott létre.
Az egykori osztálytársak és a nagykőrösi Petőfi Sándor Általános Iskola
közreműködésével 2014-ben már a 16.
alkalommal rendezik meg a fizika emlékversenyt Fizikai Emlékversenyt. A díjakat
Rácz Adrienne, a rendező Petőfi Iskola, továbbá osztálytársak, barátok,
sporttársak teremtik elő. A vadászpilóta, így a halála után is, munkájának
eredményével Nagykőrös, Magyarország tehetségeit szolgálja.
E néhány sorral Rácz Zsoltnak kívánok emléket állítani.

Olykor mintha azt próbálnák elhitetni velünk, már nem
születnek mítoszok. Hősökre sincs szükség, s amúgy sincsenek. Azután egyik
pillanatról a másikra élő, eleven lesz a mítosz, benne a hőssel, a nagykőrösi
hőssel, tragédiájával. Mítosszá, annak hősévé Rácz Zsolt, a nagykőrösi pilóta
vált. Tragikus halála e folyamatot mintegy betetőzte. Zsolt már életében
mítosszá nemesedett. Gyermekkorunkban szinte szomszédok voltunk. A két család
jóban volt, ezért gyakran találkoztunk. Zsolt céltudatos, fegyelmezett, s ami
ebben a korban egyáltalán nem lényegtelen, nagyon ügyes fiú volt. Nem véletlen,
hogy versengtek érte a sportágak. Ő a tornászcsapatban kötött ki: abban a
csapatban, amelyet csakis CSAPAT-ként lehet tisztelni, amelyben szó szerint értendő:
mindenki egyért, egy mindenkiért. Az a társaság olyan összetartó erőt
képviselt, amelyet, ha valaha meg tudnának szólítani, nagyobbat lendíthetne a
városon, mint öt kisebb párt, de együttvéve. Csak azért nem írok ide neveket,
mert attól félek, valakit kihagynék. Kár lenne. Zsolt temetésén, esztendeje,
aki csak tehette, ott volt. Aki nem ismerte Zsoltot, az is tudta: ő az, akiből
vadászpilóta lesz. Hát lett: főhadnagyként avatták, ami akkoriban is nagy szó
volt. Miatta nem rázták annyit az öklüket a kőrösiek az ég felé, ha jöttek a
hangrobbanós migek: tán Zsolt néz haza? Azután elkövetkezett a nyolcvanas évek
eleje. A kiváló tornász, a kiváló pilóta mítosza tovább épült. Ezek azok a
dolgok, amelyeket nem szabad ellenőrizni, nem szabad cáfolni, mert nem úgy
igazak, mint a kétszer kettő igazsága. A magyar űrrepülés előtt, amelyben két
nevet, Farkas Bertalant és Magyari Bélát tanult meg az ország, a nagykőrösiek
tudni vélték, Rácz Zsolt is kiválasztottak között volt. Volt, aki úgy tudta, a
válogatáskor a tízig, mások arra esküdtek, a négyes keretig jutott. A legjobban
értesültek arról suttogtak, magassága miatt nem rá esett a választás. A mítosz
már csak ilyen. Egy ilyen hírt nagyjából két-három telefonnal bármikor meg
lehet erősíteni, meg lehet cáfolni. De egy mítoszt sohasem lehet lerombolni.
Nem tűri a racionális elemeket, nem tűri az ellenőrzést. Nagykőrösnek mítoszra
volt szüksége, s mert hősre áhítozott, hát megkapta, megszerezte fiában. Azt is
mindenki tudta a városban, hogy már a MiG 29-cel repül. Ugyancsak szájról
szájra szállt: neki szóltak elsőként, de mindenképpen az elsők között. A mítosz
kezd öntörvényűvé válni. A mítoszok már csak ilyenek. Van valami hír, s ha
kevés az információ, az emberek majd kiegészítik. Jól teszik: efölött még maguk
uralkodnak. Különben is: az egy civil által is tökéletesen érthető dolog, hogy
valaki pilóta és az ország legjobb, négymilliárd forintos gépén repül. Az
viszont csak a vájtfülű katonának jelent valamit, ha tudja, Rácz Zsolt, már
alezredesként, az ezred légilövész szolgálatfőnöke volt. Az egy magas beosztás?
Már nem is repül esetleg? Ilyeneket lehetett kérdezni ekkor, de a választól a
civil soha nem lett okosabb. S emlékezhetünk a végzetes felszállásra. A tévék
jóvoltából mindenki láthatta az eseményeket. Képzeletben mindahányan húztuk azt
a botkormányt, annyira húztuk, hogy szinte kiszakadt a helyéből. Húzta azt
minden bizonnyal Zsolt is. De amikor mi mindahányan már gondoltuk, hogy ki
kellene ugrani, indítani kellene a katapultot, akkor nem tudtuk azt, mitől
pilóta a pilóta. Neki az az egy másodperc, ami a végső döntésig hátravan, ez az
utolsó másodperc még harc a lehetetlennel, harc a fizika törvényeivel, s tán
harc önmagával. Van egy másodperce, hogy rászánja magát, hogy döntsön: ő
megmenekül, de gépe elveszik.
Csakhogy Zsoltnak a repülés volt a mindene. Lehet-e így
cserbenhagyni a szerelmet? Azt a repülőt, amely még sosem hagyta cserben,
amellyel ki tudja, hány éleslövészeten teljesített kiválóra? Lehet-e elhagyni
azt a gépet, amelyet rábíztak? A választ, sajnos, ismerjük. A hős meghalt, hogy
újjászülessen.
A mítosz beteljesedett.
Ballai Ottó
A Halhatatlanok
Kőrös Irén verse
Nélküled repülnek a madarak,
És Nélküled építenek fészket.
Nélküled próbálják szárnyikat,
Nélküled jönnek az új évek.
Véletlen minden, mi fontos a világon,
Tudtam, hogy ami elkezdődik, véget ér.
Meg kell most mégis valahogy magyaráznom,
Hogy mi érhet annyit, amit az élet ér.
Ha nem lesz már többé semmiféle vágyunk,
Ha odaát találunk magunknak hazát,
Ha nem lesz többé reggel,
amire várunk,
Ki fejti meg éltünk fekete dobozát?
Távolról figyeltük aggódva sorsodat,
Engem elbűvölt a szakmai ártalom.
szolgáltál munkáddal másokat,
Szerettél szállni, és miénk a fájdalom.
Valami véget nem érő álom,
Végtelen, ami most elkezdődött,
Valami megszakadt e világon,
Ami az életedhez kötődött.
Csak a tested zuhant le a földre,
Mely vonz mindent, minek tömege van,
De valami fent maradt örökre,
Mert a lelked és vágyad súlytalan.
A tér és idő kitágult Neked,
Már nem válaszolsz és nem kérdezel.
Semmi sincs messze, s mi időre megy,
Más dimenzió, ahol létezel.
Hogy viselem el Nélküled az életet?
Amerre Te létezel, nem kellenek lábak,
Mert pótolják a magasan röpítő szárnyak,
És visszahoz Téged a csapongó képzelet.
Itt vagy velem, mint levegő, mit nem láthatok…
Itt vagy, s érted eltűrök fájdalmat, meleget,
Elviselem az árnyékot, fényt, az életet.
De ha nem lennél itt…
Nélküled megfulladok!
És ha egyszer egy langyos éjszakán
Egy fényes csillag az égre kerül,
Mi tudjuk, hogy a puha szél hátán
Te leszel az, ki titokban repül.
Így születnek Csillagok az égen
Így íródnak a szomorú dalok.
És így élnek a Halhatatlanok.