A Cegléd-Kecskemét országút Nagykőrösről a szomszédos megyeszékhelyre tartó szakasza teljesen megújul. Nemcsak felüljárót, de gyakorlatilag teljesen új szerkezetet is kap. Hol van már a régi, zötyögős, betonlapokból egymáshoz illesztett, a két világháború közötti, szinte sehol másutt nem tapasztalt technológiájú országút…! Autópályára vezető rész is van már rajta.
Ám ez nyilván sokkal inkább közlekedési meg bosszúsági meg örvendezési kérdés, én meg egy teljesen mást kívánok felidézni, ami sok-sok szereplős történet, benne biciklikkel, zenével, meg – írhatnám azt is, hogy – természetesen Jóskával.
Nekünk a hatvanas évek végén illetve a hetvenes évek legelején néhány dolog képezte a nagyon vágyott kategóriát.
Elsősorban és nyilvánvalóan a saját bicikli.
Aztán, ha az megvolt, esetleg a motor és hozzá szükséges jogosítvány, hiszen autó még ekkoriban is alig akadt a családoknál, bár más sokszorosa volt az állomány a pár évvel ellőtthöz képest. Nekünk emellé ott volt még a zene, a mindenféle jó zene, amibe beletartozott a Metró, az Omega, a Deep Purple a Uriah Heep, jó zenét játszó rádióállomás, illetve műsor: a Csak fiataloknak, a Teenager Party – később a Futótűz, Komjáthy Györggyel, Cseke Lászlóval Szkopál Bélával.
És hozzátartozott mindezekhez minden kamasz álma és célja, a világmegváltás, kicsiben, magunk körül (írók leszünk vagy atomfizikusok, akik a Nobel-díjas korszakregényt és illetve talán vagy a Végső Egyenletet adják).
Mindezekben tökéletes partnerségben voltunk. Néha csatlakozott hozzánk a szomszéd srác, a nálunk néhány évvel idősebb Jocó, illetve a világmegváltásba a Mohácsi-család, tehát Gyuri.
Viszont a biciklis, zenéthallgatós, közben beszélgetős világmegváltásra többnyire ketten mentünk, Jóskával.
És akkor kezdjük a biciklikkel.
Az enyém egy Budapest márkájú 26-os férfi kerékpár volt, amit hatodik osztály után, és igen, a családban és az ikrek között is elsőként, én kaptam meg.
Csakhogy, ez a kerékpár használt volt, és a felújítása nem igazán sikerült, szalajtott, a sárhányói zörögtek.
Igen ám, de nekem volt elsőnek, és mindezek ellenére, mégiscsak ment.
Jóska később, a saját konzervgyári keresetéből vásárolt egy Mátra biciklit, ami viszont – édesanya kifejezett akaratára – női vázas volt, abból a meggondolásból, hogy ez legyen az ő tartalék kerékpárja. Azért bennünket sem ejtettek teljesen a fejére, ezért vásárlás után, de lehet, hogy még aznap, a felfelé álló szarvú kormányt Jóskával a legnagyobb egyetértésben megfordítottuk, így valahogy versenyre is hajazó kinézete lett, már amennyire egy gyári, női, teljesen szokványos bicikliről állíthatunk ilyesmit, márpedig mi ezt határozottan és eskü alatt is állítottuk volna. E kormányváltásnak természetesen az lett az eredménye, hogy az egyébként is édesanya eredeti biciklijinél nagyobb, 28-as gép már „túl magas” lett, másrészt, ezen nem lehetett fék nélkül fékezni. Édesanya ugyanis sajátos módját választotta ugyanis ennek: amikor megérkezett az úticélhoz, leugrott a biciklijéről, és mellette, lábát csúsztatva fékezett, ami akkoriban szinte az összes női kerékpáros bevett módszere volt. Ugyanakkor, a lehajtott kormányon nem maradtak meg súlyos szatyrai, amiben az óvodai foglalkozásokhoz szükséges, mérhetetlen mennyiségű és súlyú anyagait cipelte, nap mint nap, akkoriban már az Eötvös utcába.
Ám térjünk még vissza az én biciklimre is, amiről a későbbiekben kiderült, hogy az első villája eltörött. Akkoriban egy ilyen villa – írd és mond, és emlékszem a pontos összegre! – 96 forintba került. Igen ám, de Ervin nagybátyám szerzett nekem egy Sachs-vázba szerelt Dongó segédmotort, és a vázban ott volt egy igazi lemezvilla. Ez egy rugós tag, amivel az első kerék, meg nyilván a bicikliző ember is, kényelmesebben járt. Na, hát ezt szereltem be, s ez mindössze 4 (négy) forintomba került, ugyanis a Sachs-vázas Dongót éppen 100 forintért hozta-adta el Ervin. Persze ehhez a normál első fék nem volt jó, a sárhányó nem volt jó, a dinamó nem volt jó, tehát egy nyáron át ez szerelgettem, egyetlen kalapács, kombinált fogó és csavarhúzó segítségével. Ugyanakkor a Suhanó Nyíl (ez lett a neve az átalakított biciklimnek) nagyon könnyű hajtású volt, jó áttétellel.
Tehát úgy középiskola 3. osztálya után jónéhányszor elhangzott közöttünk a kérdés: megyünk egyet bringázni…?
Igen ám, de erre egyrészt megfelelő irányt, másrészt megfelelő időpontot kellett találni.
Iránynak és távolságnak kiválóan megfelelt Kecskemét, oda a József Attila utca, Örkényi út, Petőfi út, Kecskeméti út útvonalon soroltunk ki.
Másrészt, akkoriban már volt saját és külön zsebrádiónk, Jóskának Szokol, nekem meg Minisuper. Ezek hangereje és hangminősége manapság szót sem érdemel: de akkoriban ez volt a legjobb, és a legmenőbb dolgok közé tartoztak!
Viszont, péntekenként a Radio Novi Sad adón felfedeztük Szkopál Béla Futótűz című műsorát! Ez az adó esténként egészen jól befogható volt még itt is középhullámon (jobban, mint a Radio Luxembourg) másrészt Szkopál Béla egy teljesen új hang és jelenség volt az éterben. Korábban hozta a legjobb számokat, mint Komjáthy vagy Cseke, és az összekötő szövege is valahogy napi volt, pergő, tele érdekes információkkal, New Musical Expressből származó morzsákkal, slágerlistákkal, jópofa szignálokkal. Ez a műsor akkoriban a legnagyobb kedvencünk volt.
Tehát ahogyan kiértünk a város zajából, megkerestük a Radio Novi Sad hullámhosszát, és hallgattuk kerekezés közben Szkopál Bélát, meg a világ akkori legjobb zenéit, úgy, ahogyan azt csak a zenét kedvelő kamasz tudja hallgatni. Persze, mikor jött az ikonikus Deep Purple-féle Child in time, utána a legtermészetesebb módon váltottuk meg a világot, azzal a könnyedséggel és virtuozitással, amely a legnagyobbak és legavatottabbak sajátja.
Nagykőrösről Katonatelepig mentünk, s ott fordultunk vissza. 45 évvel később Tatus, aki a rákot legyőzendő biciklizett és számolta a kilométereit, pontosan ugyanott fordult meg, mint mi. Csakhogy Tatus ezt a kerékpárúton tette meg.
Mi meg – az országút szélén.
Volt, amiről nem kellett tartanunk: és ez volt a forgalom.
A városhatártól Katonatelepig úgy 30 perc lehetett a tekerés, ezen idő alatt 2-3 személyautó, 4-5 teherautó, és pár motorkerékpár haladt el mellettünk vagy jött szembe. A forgalomnak nem volt zaja: a Futótűz aktuális zenéje betöltötte a két város közötti világegyetemi térrészt, s izgatott beszélgetésünk hangjait sem zavarták a kipufogók dübörgései.
Jó is lenne rá emlékezni, vajon pontosan miről beszéltünk. Talán későbbi terveinkről, céljainkról, mi lesz belőlünk? Mit szeretnénk magunktól? Tudunk-e segíteni egymásnak? Valóban a hatvanas évek legjobb zenéje-e A felkelő nap háza? Hová jut az újjáalakult Omega Presser. Laux és Adamis nélkül? Sikerül-e jövőre a felvételi? Hogyan fogjuk fizetni az egyetemi költségeket? Mikor lesz készen az épülő családi házunk? Most csak néhányat írtam, de hogy az elméleti irodalom és a párbeszédírás rejtelmei is szóba kerültek, az egészen biztos.
Néha (mostanában gyakrabban) elgondolkodok azon is, hogy csak nekünk volt ennyire izgalmas és eseményekkel teli a gyerek- és ifjúkorunk, vagy csak mi nagyítjuk fel ezeket az amúgy a hétköznapi történések vonulatát át nem ütő dolgokat? Igazából nem tudom.
És, nem lezárva ezt, hajlamos vagyok arra, hogy úgy véljem, azé az élmény, aki megéli, meg azé is, aki erre tud emlékezni, ráadásul jó szívvel emlékezni...
