A zene az kell, kell bizony.
Ha az első zenére
odafigyelésünket kéne tetten érni, biztos és egyetlen kiindulópontot találni,
az elég lehetetlennek tűnő vállalkozás. Felmerül többek között a hatvanas évek
elejei közös nyaralásainak emléke, amikor a szilvárváradi üdülő medencéje körüli
tölcséres, ormótlan bádoghangszórókból áradt a zene. A későbbi
Táncdalfesztiválok, a DÁV üzemigazgatóságának (amúgy rendesen édesapa
munkahelyi irodájának) estére tévé-klubbá átalakult, minden adásnap, de
hétvégéken különösen is zsúfolt helyisége, az ottani, közös tévénézések,
elődöntők és dalhallgatások sora. A Petőfi iskola hangosítós és mozigépet
kezelő szakköre, amikor Gorócz tanár úr kezei alatt május elsejei ünnepségekre
hangosítottunk, s az egész Ceglédi utat a mi szakkörünk által kirakott drótokból
meg a házi készítésű, amúgy ritka pocsékul szóló (de azért szóló!)
hangszóró-csoportok harsogták tele. Vagy inkább a Toldi, és a zenére fogékony
osztálytársaim véleménye volt az alap?
Mind, és együtt.
Mert annyi
biztos: a jó zene az kell.
A jó zene pedig
az a zene, ami meg kell, hogy legyen.
Akkor is.
Ma is.
Az általános iskola után kicsit elváltak útjaink Jóskával. Ő a gimnáziumba ment, én a Toldit választottam. Akkor a bíróság épületében folyt az oktatás (csak a harmadik évet kezdtük a Ceglédi úton). Jóska amúgy soksor megjelent a Toldi előtt, hozta az angol könyvét, nálunk Pintér Lajos tanár úr szakkör-szinten próbálta a fejünkbe verni a világhódító nyelvet. Aztán a könyvet vissza is kellett vinni. Emiatt mindkettőnk valahogy a másik osztályának is egyfajta különös, nem is olyan távoli, de titokzatos tagja lett, s bizonyos dolgok hamar kitudódtak.
Nem kicsi,
hanem óriási dolgok.
Mégpedig: kinek
van rádiója, lemezjátszója – és legfőképpen, kinek van magnója?
A két osztályba
úgy 60 tanuló járt összesen. Nálunk, a Toldiban, akkor senki sem volt magnós. A
gimiben, Jóskáéknál jobb volt a helyzet, ott volt kettő is: Zsoldos Zolinak M20-as,
4 sávos, aztán Perlaki Palinak ZK 140-es, szintén 4 sávos készüléke volt.
Nekünk minden
vágyunk az volt, hogy azt a rengeteg kiváló zenét, amit előadó szerint és név
alapján is nagyon jól, mondhatjuk úgy is, mindenki másnál sokkal jobban
ismertünk, magnófelvételeken újra és újra, meg olyan hangosan, ahogyan csak akarjuk,
akkor hallgathassuk, amikor arra kedvünk támad.
Tehát kitűztük
a célt Jóskával: magnót veszünk.
Ahhoz, hogy az
ember (mi) magnót vegyen (vegyünk) két dolog elengedhetetlenül szükséges.
Az egyik a
pénz.
A másik a
magnó.
Igazából
pénzünk nem volt, magnóhoz meg nem (mindig) lehetett hozzájutni. A buszmegálló
mellett, az akkoriban épült sarki épület alá költözött a Postapalotából a
szakbolt, a Tejivó mellé. Magnó – az
nagyon kevés volt. Nem állandóan, és nem készleten, hanem hol ilyen, hol olyan.
És ezek a magnók horribilis árakon voltak: a magyar, négysávos, többsebességes
készülékek négyezer forint fölött voltak. Édesapa keresett havi 1500 forintot,
csak a viszonyítás miatt…
Maradt a
gyűjtés. Mármint a pénzgyűjtés.
Azért az
keserves dolog volt. Mögöttünk volt jónéhány nyári munka, és bizony ezek nem
tettek milliomossá senkit sem. Hatodik osztály után paradicsomot szedni mentünk
az akkori Petőfi téeszbe, s a két hét munkáért 148-148 forintot kaptunk. (Ebből
vettünk aztán egy-egy terliszter hosszúnadrágot, jó sokáig bírta.) Hetediktől a
konzervgyár következett, a 8-as raktár, majd a középiskolában a 6-os, az
édesüzem, a 3-as, a savanyító, az 1-es, a zöldborsóval, és újra meg újra a
különböző raktárak, a csomagolások és a kész konzerdobozok dögunalmas súrolása.
Ezek közül a legborzalmasabb a kis sűrítettparadicsomos (és rozsdás) dobozkák
helyrehozása volt, azzal gyakorlatilag megvalósítottuk azt, amivel a reánk
ripakodó, konzervgyári csoportvezető asszonyok serkentgettek: - igyekezz, mert
többet eszel, mint keresel…!
S voltak még a
vasárnapi műszakok is, de ha van egy terv, akkor nincs alvás, nincs izé, csak a
cél: magnó kell és kész. Tehát a heti 48-65 forintok megkeresésével (ennyi volt
egy vasárnapi műszak bére) és nem-elköltésével gyűjtögettünk és spóroltunk…
1970 márciusára
érkezett el az a csodálatos helyzet, hogy összegyűlt a pénz: volt úgy 2650
forintunk.
A bolt
kirakatot annyiszor vizslattuk, hogy kikopott előtte a járda. Az eladók
messziről tudták, hová megyünk, és végre, végre, elárulták, 21-én kapnak ZK 120-ast.
Ez a Grundig licensz alapján gyártott kétsávos és egysebességes (vagyis a
legolcsóbb és leggyatrább) magnó volt.
Valamit
tisztázzunk.
A ZK 120 – magnó.
A pénzünk pont elég rá. Az M20 persze, hogy jobb, (az M8 vadiúj,
tranzisztorizált változata) de másfélszer annyiba kerül, és még egy évig kellett
volna rá spórolni.
Tehát 1970.
március 21-én Jóska és én bementünk a boltba, és megvettük a ZK 120-at, 2540
forintért.
A maradék
pénzen meg vettünk egy tekercs Emgeton magnószalagot.
Nálunk
boldogabb ember azon a napon ezen a Földön biztosan nem volt.
A 60 fős
két-osztályból mi voltunk azok, akiknek – harmadikként – magnójuk lett.
Ma semmi sincs,
de tényleg semmi sincs, ami ehhez mérhető lenne.
Mi az ma, ami
60-ból háromnak van, és menő?
Ugyan már…!
Egyfelől tehát
ott volt a kétségbevonhatatlan büszkeség, másrészt arra is rádöbbentünk: az jó,
hogy van egy magnónk, de bizony a zenék rögzítéséhez meg szalag kell. Arra már nemigen
jutott pénz. Tehát a vasárnapi konzervgyári munkák állandósultak…
A magnószalag meg
úgy telik meg, úgy lesz rajta zene, ha valamiről felveszünk.
A mostani
generáció – mit mostani: van ennek tíz-tizenöt éve is…! már nem vesz fel zenét,
hanem youtube-ot, meg Spotifyt, Tidalt, Apple Musicot, Deezert, meg mindenféle
más sztrímeket hallgat. Ott van minden a neten, minek azt letölteni?
Mi az a
letöltés?!?
Na de - hogyan is
tudtunk felvenni?
Kellett valami
rádió, valami olyan eszköz, amiről felveszünk. Nekem volt egy Minisuper rádióm
Jóskának meg egy Teenager táskarádiója – de hogyan lesz az összekötve a
magnóval…?
Volt egy Szokolunk
is, fülhallgatóval, és a fülhallgatóhoz a vezeték apró villával csatlakozott.
Ezt a villácskát tuszkoltam össze olyan árnyékolt vezetékkel, amelynek a másik vége
a tuchelben végződött – és ez működött!
Az első szám a
Yummi-Yummi-Yummi című szám volt, az 1910 Fruitgum Companytól. Ma is megvan.
Annyira
megörültem, hogy az Ezermester folyóiratnak is leírtam a házi megoldást. (Néhány
hét múlva szabvány levelezőlapot hozott a posta: az Ön által leírt megoldást
már ismert. Pedig a felfedezésfüzetembe simán befért volna…)
Ezzel az
átvevő-vezetékkel csak az volt a baj, hogy rettenetesen érzékeny volt. Sokszor
a magnó saját finom rezgése is elrontotta az amúgy is bajos csatlakozást.
Jónéhány – pótolhatatlannak gondolt – felvétel nem sikerült, mert brummos lett,
vagy megmozdult a gányolás. Ezen csak egy forrasztópáka segíthetett volna - de
az nem volt…
Azért gyűltek a
felvételek.
Két holland
füzetet pontosan erre a célra tettem félre, s A/1, A/2 jelzésekkel láttam el a
szalagokat, dobozokat. (E/10-ig jutottam…) Édesapa később a Magyar Rádió
közönségszolgálatánál ezer méteres, 65 forintos tekercsekben vett nekünk – a mi
kedvünkért, és csak ezért utazott fel Pestre és állt sort miattunk! –
leselejtezett szalagokat. Ezek a szalagok persze a stúdiómagnókra voltak
optimalizálva, de ki törődött ezzel…! Az
is idetartozik, hogy sem ő, sem édesanya, sőt, nagypapa sem tette (sokszor) szóvá
a zenehallgatásainkat, a magnózást. Na jó, a hangos zenét azt nem is, de hogy
mindig ezt csináltuk, az azért nehézményezték, különösen édesanya.
A számok
címeihez jól kellett figyelni.
Én egy külön, e
célra, mindenféle kidobott lapokból magam által összerakott füzetet vezettem,
amit előre megvonalaztam és oszlopokra is osztottam. Fel volt ebben írva a
dátum, a műsor címe, az elhangzott zene címe, az előadó neve (már úgy, ahogy
hallottam) és mellette pár betű: fvv vagy nkf. Az fvv azt jelentette, fel van
véve, ezek aztán bekerültek az igazi füzetbe, az nkf-ek – a nem kell felvenni –
voltak a sima, nekünk érdektelen táncdalok…
Egymástól
átvenni is jó buli volt.
Volt, akit
ugyanígy beszippantott a zene: Kemától, a gitáros villamosmérnöktől Creedence
Clearwater Revival teljes LP-ket kaptunk. Megszereztük a maga teljes hosszúságában a Je
t'aime-et Jane Birkintől (az A/7 nyitószáma volt, igen, a nyögésekkel…) és számtalan rock, pop, és
beatzenét. Child is time, Madmasel Ninette, Sugar-Sugar, Back in the USSR, Legenda
of Xanadu, Yellow river, In The Summertime, Ten Years Aftertől a Love Like a
Man, Led Zeppelin - Whole Lotta Love, Edison Lighthouse - Love Grows, Matthews
Southern Comfort – Woodstock - soroljam még…?
A kétsávos
magnó persze csak monó felvételt tudott rögzíteni. Hozzáteszem: akkoriban URH-nak nevezték a most FM-nek hívott
adásokat. Elvileg Budapesten volt ilyen adás, de Nagykőrösön ezt fogni, na,
ilyen rádiónk nem volt… Azok a zenék, amelyek közül válogattunk, a Petőfin meg
a Kossuthon mentek, középhullámon, aminek a hang-visszadásából a ZK 120 gyakorlatilag
nem vett le semmit…
Tehát a mai CD
meg mp3-minőséghez képest csapnivaló hangzásban, dinamikában, és
magashang-szegénységben tobzódtak ezek a zenék - de minden osztálybulin tudtunk
zenét szolgáltatni… A toldis nyári, egy hónapos gyakorlatokon, amikor
délelőttösök voltunk, esténként az Arany János utcai kollégiumban két szalagot
is le tudtunk játszani… (Egy 270 méteres szalag egy oldalára 45 perc zene fért.
Kétsávot magnónál ugye ez kétszer 45 perc, vagyis másfél óra.) Amúgy meg
erősítő gyakorlatnak is elment ez, mert a 8 és fél kilós magnót cipelgetni nem
volt probléma nélküli.
Persze a ZK 120-as
rengetegszer el is romlott, s annyiszor vittük javíttatni a Szolnoki út sarkán
a szervízbe, hogy amikor kigyűlt a cseréhez szükséges javítás-szám, a szigorú vezető
megmondta: ne is számítsunk ilyen papírra, mert az, amit ő lát ezen, az minden,
csak nem rendeltetésszerű használat. Pedig – csak felvettünk meg lejátszottunk
vele, napi 8 óránál nem nagyon többet…
Aztán jött még
a Toldiban az Iskolarádió, az első, ami valaha volt, aminek egyik szerkesztője
voltam.
(Később, ott
dolgozó kollégiumi tanárként, visszakaptam ezt, akkor már feladatként…)
Ahány tekercs,
az annyiféle szerkesztésű volt. Többnyire a klasszikus három lassú – három
gyors megoldás aratott, de utána a Komjáthy-féle műsorokban egyre többször egy
teljes nagylemezt is leadtak, tehát a tematikus szalagok is gyarapodtak. Jóska
1971- nyarán Hollandiában járt, s onnan – többek között – egy rádiós kazettás
magnóval tért haza. (Nagyjából ez volt az első ilyen készülék a városban!) Ezt
követően ő inkább kazettára gyűjtött zenéket, s valamivel lágyabb irányt
követett, amúgy Metrós volt. Nálam – az Omega mellett – a keményebb zenék
következtek, Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Deodato, de ott volt
Simon&Garfunkel, a teljes Omega, meg – meg mindenki, aki számít, minden,
ami jó zene. Nyilván ennek is köszönhető, hogy igazából majd minden évet a
zenéje alapján be tudok azonosítani. BASF, ORWO, Philips, később Hitachi,
Polimer, Agfa szalagokon.
Később került
még egy MK21-es kazettás magnó a házba, azt Lacinak vettük, Jóskával közösen.
Aztán nekem is lett egy kazettásom, és - a szalagos valahogy túlhaladottá vált.
Utolsó szolgálata 1979 szilveszterén volt, az akkor menő zenékkel és az öreg ZK
120-as magnóval táncoltuk át Gyaraky Jenőékkel az év-forduló éjszakáját.
Azt az
eredetit, az 1970-est, később fillérekért eladtam - hogy már másnap hiányozzon.
Borsai Gyuri szerzett egy másikat, na, ez van meg, Jóska nem túl régen
felújíttatta, mindene jó.
S az egyik
szalagon, az 1974-es felvételek között, kincsre is leltem. Az Omega Szegeden
koncertezett, amelyre egy kazettás magnóval mentem el és vettem fel, majd ezt
másoltam-mentettem át az időtállóbbnak gondolt szalagra. És a Ma reggel című –
csak ott és csak akkor játszott – Omega-szám innen került elő, talán két éve.
Minden nagy
rendezkedésnél megkapom, mikor ürítem már ki nagypapa egykori, örökölt íróasztalának
jobb oldali, szinte feneketlenül óriási fiókját. Minek az a magnó a
szekrényben, úgysem kapcsolom be soha.
Abban a fiókban
vannak a szalagok.
A szalagon
ifjúkorom, eszmélésem zenéi. 1970-től.
És mondják,
hogy ezek a zenék elérhetők a netről, kiváló minőségben, úgy, ahogyan sohasem
hallottam.
Ez biztosan így
van.
Fűnyíráshoz egy
néhány grammos, filléres mp3-lejátszót használok, a szalagokat ritkán veszem
elő.
Rendet is kéne
pakolni közöttük.
Amúgy ott van
az egyiken legnagyobb fiam pár hónapos gőgicsélése. Hogy felvettem, az biztos.
További
másikakon hasonló, pótolhatatlan, sehol másutt nem létező ritkaságok.
Ezekkel majd egyszer
mind még foglalkozni kéne.