Tatus és a rendelt idő

Jobb híján olykor bölcsnek gondolt mondatokkal magyarázzuk a történteket, vigasztaljuk magunkat. „Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak” – írja a Prédikátorok könyve. E blogon sok az emlékező írás, nehéz, sőt rettenetes dolog ez: mindenkihez más és más, de szoros kapcsolat fűzött. Nincs ez másként apósommal sem, akit megint csak a rokonsági fok leírására, de nem annak minőségének jelzésére neveztem apósnak. Ő a Tatus: egyrészt, mint feleségem apja, másrészt, mint Mamus férje. Nekem különös, egyszeri és ismételhetetlen. Feleségem szerint egyszerre voltam meg nem született testvére, s a bennem megtalált fia. Nemcsak második apámként, de kiváló barátomként is emlékezem rá. (Ami azért is nagy szó, mert ha jól megnézem, hát hol van más barátom…?)

Védfy Ottó

Budapest, 1931. május 25 – Nagykőrös, 2017. február 17.

Dr. Védfy Géza orvos ezredes és Padlás Ilona szakápoló gyermekeként született, Budapesten, a 7. kerületben.

A katonai orvosi hivatással akkor is együtt járt a folyamatos költözködés, a család bejárta fél Magyarországot, s fiuk hol velük volt, hol internátusban tanult. Így végezte el már a 2. világháború után, a szegedi felsőipari technikumot, hogy végzése után még abban a hónapban a budapesti EVIG-nél vállaljon technikusi állást. Munkájában mindig precíz, naprakész ismeretekkel rendelkező és a minőséget szem előtt tartó akkurátus ember  volt. Dolgozott a nagykőrösi Gépjavító KTSZ-ben és a Trakiszban is, hogy aztán visszataláljon az EVIG-be, de már Ceglédre. Onnan is ment nyugdíjba. Nyugdíjasként a konzervgyárban és a katolikus iskolában is dolgozott. Munkás és felnőtt életének gyermekei születéséig tartó szakaszát a balatoni vitorlázás szeretete jellemezte, majd utána egészen haláláig, életeleme a fúrás-faragás-szerelés lett. Ezt nem lehet a szokványos barkácsolás szóval leírni, hiszen sokkal több és másabb volt annál. Kézsérülései ellenére asztalosmestereket megszégyenítő ügyességgel készített vagy javított bútort, szerelt autót, kerékpárt, renovált vagy épített házat - mikor mit vállalt feladatának.

***

Védfy Gézát a 2. világháború után Nagykőrösre helyezték tisztiorvosnak, és nagy örömmel fedezte fel katonaorvos-társát, dr. Berta Károlyt, aki akkor már tüdőgyógyászként tevékenykedett itt. A két család összejárt.  Védfy Ottó és felesége, Berta Éva, így és itt ismerték majd szerették meg egymást. Esküvőjük 1967. január 21-én volt. Házasságukból Boglárka 1968-ban, Orsolya 1971-ben született meg.

Gyermekeit szeretettel nevelte, övé volt az esti fürdetés, azután a lecke-kikérdezés, hiszen Mamus kollégiumi munkája is ezekre az időszakokra esett. Szeretettel egyengette, terelgette lányai életét, Bogi mérnöki képzettséget szerzett, Orsi gyógypedagógus lett. 

Mindig és mindenben önzetlenül és tele szeretettel segített. Nélküle nem történhetett autó- vagy motorszerelés, házfelújítás, balatoni nyaralóbővítés, konyhafelújítás, semmi sem.

***

Korábbi életemben részt vettem garázs-kalákában, szereltem lambériát, fúrtam lyukakat, szereltem Trabantot, építettem szinte sk. családi házat.

A szögegyszerű dolgokat szeretem: amit lehet egy százas szöggel megoldani, akkor mindent százas szöggel kell megoldani. Tatus épp a fordítottja: neki mindenre (de mindenre!) külön eljárás, külön anyag, külön szerszám, külön mérés van (volt, de nehéz). Nagy-nagy türelemmel terelgetett, s olykor nem is mondta, hogy segít. 

A konyhába kellett egy küszöb-féle, ami lezárja a padlócsempét. Összehoztam, menetszállal, egyenetlenségi hibákkal, majd elvittem hozzá, mert neki van gyalugépe. Kértem, hogy igazítsa meg. Rám nézett, elmosolyodott, s csak annyit mondott: 

- Hát persze. 

Két-három nap múlva állított be, elhozta a lakkozott küszöbelemet, menetszál-darabok sehol, ellenben akkurátusan összeillesztve, facsapokkal, szóval ott nem egy-, hanem legkevesebb három-négy osztálynyi különbség volt. Mondtam neki, elég lett volna legyalulnia, hiszen ott, ahová kerül, úgysem látni.

- De én tudnám, hogy azt jobban is meg lehetett volna csinálni  - válaszolta, olyan magától értetődően, amire nem tudtam mit mondani.

Egy idő után maga is használta, a mondást, amit ráakasztottam: a Tatus garázsa olyan szerszámkészletet és olyan anyagmennyiségeket rejt, hogy egy kisebb atomtengeralattjárót simán ott, helyben össze tudunk azokkal és azokból hozni…

Amikor hozta a szerszámot, mondta: - Tudod, ez az az atomtengeralattjárós…

***

Az első unoka születése után derült ki, hogy a nagymama-feleség gyógyíthatatlan betegségben szenved. Hála a gondos orvosi kezelésnek, a bajt sikerült elodázni (mintegy 16 évvel), és Védfy Ottó, a családban Tatus, felesége haláláig tartó ápolásában is fáradhatatlannak bizonyult. Annyira, hogy saját baját sem vette komolyan, s másfél éve, felesége halála után, nála is rákot diagnosztizáltak. Operációja után megküzdött a kemoterápiával, s maga teremtette terápiaként kerékpározott, több, mint ötezer kilométert tekert jellegzetes biciklijével. 

***

Szörnyű és fenséges volt ez a másfél év. 

Szörnyű, mikor megtudtuk, ha nincs operáció (vastagbélrák, ne legyünk szemérmesek, a rák sem az) egy-két nap és vége.

Nevetséges volt és zseniális, bárki más által elképzelhetetlen orvosi adminisztrációs átverés. (Ceglédre kaptunk CT-beutalót, s mi Kecskemétre vittük - és ott ki tudtuk magyarázni az kórháznak ismeretlen, le nem szervezett vizsgálatot, Míra harcos kiállásának, s korábbi kolléganőm mentős barátjának köszönhetően.)
Lett operáció, dr Svébis Mihály sebészfőorvos, kórházigazgató - nászuram - megtette, amit csak tehetett, de a máj-áttét ellen nincs módszer...

***
Szörnyű volt a másfél éve, mert tudtuk, mi a vége, és fenséges, mert Tatussal lehettünk. Minden létező alkalmat megragadtunk, hogy életünk elválaszthatatlan része legyen.

Nem mentünk síelni, ha más nem tudott rá vigyázni. Bogi minden nap délután munkából jövet nála állt meg, s beszélgetett vele. Gyűjtöttük neki, magunknak (most már tudjuk, innentől magunknak) az élményeket, a közös perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat.  Nem mentünk nyaralni, egyetlen napra sem, hogy ne vittük volna magunkkal. És Tatus - velünk - mindig eljött. Nemhogy eljött: tervezgetett. 

- Itt ezt meg ezt kéne még csinálna - na, majd jövőre... Az utolsó nyáron, már a neki-új autóval kétszer jött Révfülöpre, másodszor a kemó után. De jött, és mivel jól akarta érezni magát, jól is érezte magát.
Rengetegen segítettek ebben. Felsorolni lehetetlen lenne. Lengyel doktor felesége, hozzá a patikába rendszeresen betért. Jóska levizsgáztatta az autóját, egy nap alatt, vizsgadíjért. Zoli (sógorom) napi rendszerességgel hordta neki az ebédet, az unokák vitték be a begyújtáshoz a fát. Ottó fiamnál, a még felújítás alatt álló házban, pattintós padlót szereltünk, vágtunk, mert ki nem maradt volna belőle.

***

Két lánya családja életének mindig elválaszthatatlan része volt. Vejeit: Ballai Ottót és Tömösközi Zoltánt elfogadta, fiaiként szerette. Unokáival csak a nagypapákra jellemző kapcsolatot alakított ki. Mírával közelgő továbbtanulását, Andrissal a számítógép-programozás lehetőségeit, Zozóval a Zsorzsi nevű motorja gyertya- és egyéb bajait, Botonddal az általa szerkesztett fahasító gép működését, Vikivel legutoljára a síversenyzés meg a szülőktől távoli élet előnyeit és hátrányait beszélte meg.

De ereje egyre fogyott, s egy idő után a gyógyszeres kezelés sem tudta lassítani a kórt. Tiszta tudattal kért papot, s vette fel a betegek szentségét. Az ezt követő két-három hétben az állandó, otthoni, családi ápolás mellett már készült a halálra. Tudta s elfogadta azt. „Teljes életet éltem” – mondta, nem panaszkodott, s elbúcsúzott szeretteitől. 

***

Mindig úgy éreztem, Tatus bennünket másként kezelt. Nem mondom azt, hogy jobban, de az biztos, hogy másként szeretett, mint mindenki mást, a legszűkebb és legtágabb családot is beleértve.  (És egyébként is, ha nem így lett volna - ez egy szubjektív emlékezés.) Különösképpen a precíz, mérnöki pontosságú ember lelke mutatja meg, hogy vannak dolgok, amelyre nem érvényesek az általam  nagyra becsült természeti törvények. Szeretete és elfogadása mindenen átívelő volt.

***
Utolsó két hetét a kórházi kezelés után otthon töltötte. Állandó felügyelete volt,  Zoli, Orsi, illetve Bogi meg én felváltva aludtunk nála, segítettük éjszakai, megszokott tevékenységeit. Míra és Andris minden egyes nap meglátogatták.
*** 

Talán az sem volt véletlen, ahogyan tőlünk elbúcsúzott. Utolsó hetének hétfő késő estéjén fáradtan rogyott az ágyára. Alig láthatóan moccant keze: keresztet vetett. Bogi megkérdezte:

- Imádkozni szeretnél?

Tatus biccentett, és utánunk mondta:

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,

szenteltessék meg a te neved;

jöjjön el a te országod;

legyen meg a te akaratod,

amint a mennyben, úgy a földön is.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

miképpen mi is megbocsátunk

az ellenünk vétkezőknek;

és ne vígy minket kísértésbe,

de szabadíts meg a gonosztól!

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség

mindörökké. Ámen

A halk beszédre odaszaladt Míra és Andris is, így egymás kezét fogva mondtuk el az imát. El nem tudom képzelni, mi adta az erőt Boginak, hogy képes volt hangosan előremondani a szavakat, miközben mi a könnyeinket nyeltük. Illetve persze, hogy tudom: az a szeretet, amit talán éppen csak ilyenkor tudunk-próbálunk visszaadni annak, akinek életünket köszönhetjük...

Az ima után Tatus feje megbillent picit, odabújt Bogihoz, és suttogott valamit. Annyira halkan, hogy alig lehetett érteni.

Bogi megkérdezte:

- Mit kérsz, Tatus...?

Egyetlen szóval válaszolt, suttogva, erőtlenül: 

-    Szeressetek… 

-    Tudod, hogy szeretünk... itt vagyunk melletted...

-    Tudom... Szeressetek…

E szavak után egészen elerőtlenedett, elernyedt, lefeküdt.

Egyre lassabban vette a levegőt. Küzdött, s akart, mint annyiszor életében.

Eltelt úgy húsz-huszonöt perc, majd kinyitotta szemét. Maga elé vette előbb a bal, majd utána jobb kezét. Próbálta mozgatni is ujjait, több-kevesebb sikerrel. 

-    Nem tudok meghalni – suttogta...
(Másnap Mírával otthon azt beszéltük, a halál micsoda szép virágba tud öltözni.)

Valójában ezek voltak utolsó, összefüggő, tudatos szavai.
***

Ezen éjszakája nyugodtnak tűnt, és látszólagos nyugalomban telt a kedd is. Hol köszönt, hol felismert valakit, hol nem. Fájdalmai is egyre fokozódtak.
***

Pénteken reggel – munkába-iskolába menet előtt, ez az éjszaka nem a miénk volt – persze meglátogattam.  
Akit láttam, már nem az igazi, a győztes, hanem a vesztésre álló Tatus volt. 
Egyetlen porcikája sem kívánta már az életet.

***

Lányai fogták a kezét otthonában, mikor visszaadta lelkét Teremtőjének.