A kolpingos oktatási intézményhálózat és a kolpingi pedagógia

A KOSZISZ, azaz a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet történetének kezdete 2006 legvégére, illetve 2007 elejére nyúlik vissza. Addig ugyanis  a Magyar Kolping Szövetség volt a fenntartója a kolpingos oktatási intézményeknek, többségükben szakképző iskoláknak, két általános iskolának (Budapesten, illetve Nagykőrösön) valamint szociális intézményeknek. 

Igen ám, de társadalmi szervezetként az általa fenntartott intézményekre az állami normatíva mellett egyházi normatívát is vett föl. 2006 végén a Bács-Kiskun Megyei Közigazgatási Hivatal ez utóbbit, mondván, hogy társadalmi szervezetként a Magyar Kolping Szövetség nem jogosult az egyházi normatíva igénybevételére. kifogásolta, és a Magyar Államkincstár, ezt az álláspontot respektálva, ezt a normatíva-elemet nem is folyósította.  Tehát a Magyar Kolping Szövetség, mint iskolafenntartó, 2007 januárjától nem kaphatta meg ezeket az egyházi kiegészítő normatívákat. Így viszont a valóságban fenntarthatatlanná vált az intézményhálózata. Ezért egy óriási nagy szervezeti változásra került sor. Gyakorlatilag 2007. szeptember elsejére alakult meg, s vette át a fenntartó jogokat a Magyar Kolping Szövetség és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia együttes alapításából létrejött Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet, vagyis rövidítve a KOSZISZ, Juhász Imre újfehértói plébános, igazgató atya vezetésével.

Ettől fogva a fenntartói feladatokat ez az új szervezet végzi. Ez azonban nem ment azonnal és probléma nélkül, hiszen az állami normatívák késleltetett visszaérkezése még az akkori fenntartót, vagyis a Magyar Kolping Szövetséget illette, pontosabban oda érkezett meg, a KOSZISZ-nak viszont nem volt egy fillérje se. Éppen azért az egy súlyos harcba került, mire sikerült azt elérni, hogy a Magyar Kolping Szövetség 2007 októberére átutalta ezeket az egyébként valóban neki szánt, de egyébként a fenntartási jellegét tekintve már KOSZISZ-t érintő pénzeket. Azóta beszélhetünk arról, hogy külön  szervezet kezébe került az intézmények operatív, gazdasági, szakmai irányítása. 

A valóságban azonban persze még évek kellettek ahhoz, hogy ez kiteljesedjen, sőt, a szakmai vezetés végeredményben a mai napon sincs megoldva, hiszen míg a szociális területen szociális igazgató és igazgatóhelyettes tevékenykedik, addig 2024. áprilistól az oktatási ágazatban nincs igazgató, ellenben van két igazgatóhelyettes...

Az én a kapcsolatom a Kolpinggal 2001-ben kezdődött. A 2001-2002-es  tanévben a Nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskolában, amelyet akkor nyáron vett át a Magyar Kolping Szövetség,  mint óraadó kezdtem újra a pedagógusi tevékenységemet. Fizikatanárként kerültem az iskolába, heti hat órát tanítottam. (Nem tartozik szorosan ezen írás témájához, de a természettudományos tárgyak megbecsülését jól jelzi, hogy az utolsó általam tanított tanévben, 2017-2018-ban a teljes fizika óraszám pontosan a felére, azaz heti 3 órára csökkent.) 2002 nyarán végén pályázatot írtak ki az iskola igazgatói posztjának a betöltésére. Én nem is nagyon figyeltem ezeket a dolgokat, viszont a Magyar Kolping Szövetségtől érkezett egy nem hivatalos felkérés, hogy én is induljak el az igazgatói posztért. Beadtam a pályázatomat, és néhány meghallgatás után 2002. augusztus elsejétől lettem az iskola igazgatója. 2017. augusztus 31-éig ig láttam el ezt a feladatot, utána még egy tanévet ott dolgoztam óraadóként, fizikát illetve informatikát tanítva. Közben 2017. szeptember 1-jétől az akkori KOSZISZ igazgató, Tóth Gábor kérésére elvállaltam az oktatási ágazat szakmai vezetését, amelyet akkor oktatási referens tisztséggel illettek.

Közben sokfajta kolpingos tevékenységet végeztem, igazgatóként. 2004-ben megalapítottam a nagykőrösi iskola gödi tagintézményét, ebből nőtt ki később a Búzaszem Katolikus Általános Iskola. Négy évig ez a mi fenntartásunkban, tehát a nagykőrösi iskola tagintézményeként működött 2008-ig. 2006-tól 2008-ig a budapesti Kolping Katolikus Általános Iskola és Gimnázium megbízott igazgatójaként is dolgoztam, párhuzamosan a nagykőrösi, a gödi tagintézmény vezetésével.

Később is igen sokféle tevékenységben vettem részt, többek között például a szászbereki iskola a KOSZISZ-hoz való kerülésében sok előkészítő, előzetes tárgyalásokat folytattam le. Ezek többnyire információ-átadó tárgyalások voltak, aminek az volt az oka, hogy a korábbi nagykőrösi plébános, Miklós János került Szászberekre, és a Szászbereken illetve a  kapcsolódó településeken látta el a plébánosi feladatokat és 2012-ben a szászberekieknek éppen a nagykőrösi iskolát ajánlotta, mintaként. Akkor többször megjelent Nagykőrösön  Lajkó József igazgató, az ottani polgármesterrel, a jegyzővel, tehát tájékozódtak azokról a körülményekről, hogy egy egyházi fenntartású iskola hogyan működik. Én természetesen elmondtam nekik a nagykőrösi munkát meg a tapasztalatokat, ugyanakkor tovább küldtem a KOSZISZ  akkori vezetője, vagyis Juhász Imre igazgató atya irányába őket azzal, hogy nagyon sok mindent el tudok mondani a gyakorlatról, de a valóságban nyilvánvalóan más szinten döntenek ezekről a kérdésekről, ám ők rengeteg információt tudtak ott helyben beszerezni, amelyek hasznosak voltak. Természetesen az is nyilvánvaló volt, hogy minden tárgyalásról azonnal tájékoztattam Juhász Imre atyát.

A szászbereki iskola volt a kolpingos iskolahálózat bővítésének 3. hulláma, a KOSZISZ nagy iskolaátvételi sorozatának első fecskéje.

A kolpingos rendszer alapban 4-5 iskolára tehető. Szekszárd, Gyöngyös, Esztergom, Pétfürdő majd Budapest tartozott ide. A következő hullámban érkezett Nagykőrös, amelyet 1994-ben a Váci Egyházmegye alapított, majd 2000-ben különböző okok miatt be is zárt volna. Akkor az iskola kollégái által alapított Családotthon a Gyermekekért Alapítvány vette át a fenntartói jogokat. Ez a szervezet azonban nem volt jogosult az egyházi kiegészítő normatívának a lehívására, tehát az iskola fönntartása gyakorlatilag bizonytalanná vált. Az iskola vezetése új fenntartót kereset, és több tárgyalás után, amelyekben részt vett Farkas István piarista atya (Lupus atya) és Semjén Zsolt, a KDNP akkori vezetője is, került a fókuszba a Magyar Kolping Szövetség, amely 2001-ben át is vette a fenntartói jogokat.

2012-ben volt egy nagyobb átvételi hullám, azonban itt a KOSZISZ mintegy valamilyen szempontból szóba jöhető szervezet jelent meg, tehát az akkori átvett iskolák valószínűleg személyes ismeretség, vagy más okok miatt kerültek a KOSZISZ-hoz, és nem biztos, hogy azért, mert a KOSZISZ-ban valamiféle többletet láttak volna. Inkább személyes okai voltak, illetve az, hogy abban az időben indult a KLIK, tehát a Klebelsberg rendszer, a mostani tankerületi rendszer elődje. Ezt bizonyos települések nem akarták, féltették az iskoláikat, azt az idő majd eldönti, hogy joggal vagy nem joggal. A saját önálló fenntartásból központi fenntartó szervezetbe átalakulás helyett jobbnak látták, ha más, elsősorban egyházi fenntartókat keresnek. Különösen igaz ez Besenyszögre, akik az utolsó pillanatban szálltak fel – mint az később kiderült, előre megfontoltan, és csak néhány esztendőre – a KOSZISZ-vonatra.

Így került 2012-ben, illetve az azt követő években Szászberek, Besenyszög, Tiszasüly, Dunasziget, később Jászladány, aztán Pócspetri, Újfehértó majd Csurgó átvételre. Tehát így ez az időbeli és a valóságos sorrend is. Akkoriban tehát sokkal inkább személyes kapcsolatok vagy személyes bizalom vezetett ezekhez az átvételekhez, de nem egy olyan tudatos tevékenység, hogy ezek alkalmasak a kolpingos szemléletre, vagy ilyesmi.

Tapasztalataim alapján ez sokkal később alakult ki, de akár azt is mondhatnám, hogy kialakulóban van még mindig. Mert ha már a KOSZISZ átvett és működtet iskolákat, akkor nyilván az kell(ene, hogy legyen) a cél, hogy azok valamiféle egységes szempontrendszer, egységes pedagógia, gazdasági rend, stb. alapján szervezzék az életüket.

Az ős-eredeti iskolákat, a szekszárdit, az esztergomit, a gyöngyösit, a pétfürdőit,  helyi igények kielégítésére alapították, a helyben, a településeken működő Kolping Család Egyesületek, később ezeket vette át a Magyar Kolping Szövetség. De ezek csak ezekre első néhány iskolára igazak, az összes többi iskola valami más kapcsolat alapján került a Magyar Kolping Szövetség, illetve később a KOSZISZ érdeklődési körébe.

Mindez azért maradt abban, mert egyszerűen több igény nem jelent meg. Emellett '94-ben véget ért a nagy egyházi iskola-alapítási bumm, s akkor vége a kárpótlási hullámnak, amikor az egyházak is visszakapták a tulajdonaikat. Tulajdonképpen az őseredeti  Kolping iskolák valami olyasmi helyen alakultak, ahol ehhez kaptak hozzá infrastruktúrát, épületet, stb. Jellemzői alapján idetartozónak tartom a nagykőrösi iskolát is.

Utána azt gondolom, hogy valószínűleg nem alakult ki ilyen igény, illetve rengeteget változott az oktatásra, köznevelésre vonatkozó jogi szabályozás, ami valós fékként jelent meg.  Ez az egyik, a másik pedig az, hogy már nem maradt olyan oktatási „szolgáltatási lyuk”, amire lehetett volna iskolát alapítani, átvenni.

Amikor a külső szemlélő azt hallja-olvassa, kolpingos iskola, akkor talán az juthat az eszébe, hogy ez ugyanolyan, mint bármelyik más felekezeti iskola.

Mégis másmilyen. Különösen azon intézményekhez viszonyítva, amelyek régi, korábban működő iskolák, egyházmegyei vagy szerzetesrendi fenntartású iskolák. Például piaristák, vagy ferencesek, bencések, hogy csak néhányat mondjak. Ezek az iskolák válogattak, válogatnak, válogathatnak a tanulókban, tehát egyfajta minőséget jelenítenek meg, ahol ez a klasszikus, nagyobb tudást igénylő, válogatott gyerekanyagnak a befogadása, illetve a nevelése-tanítása zajlik elhivatott nevelőkkel, ami egyébként nem kis feladat, sőt, tisztázzuk, hogy ez egy nagyon nagy feladat.

A kolpingos iskolában sok olyan tanuló van, akik számára ez az utolsó esély utáni iskola, tehát azok számára jelent esélyt, nyújt reményt, akik már mindenhonnan kiestek, minden más köznevelési, szakképzési intézményt megjártak. Természetesen van kivétel, tehát van olyan iskola, sőt, a 2012-ben átvettek mindegyike ilyen, ahol nem ez az elsődleges forrás, sokkal jobbak a tanulók, (ebben az értelemben tehát nem is nevezhető kolpingos iskolának sem a szászbereki, sem az azóta már állami irányításúba visszament besenyszögi) de a korábbi iskolánkban a jellemző gyermekanyag ezekből a gyerekekből van.

És talán most jön a lényeg. Ezek az itt tanuló gyerekek kísérteties hasonlóságot mutatnak az 1850-es években, az Adolf Kolping által tapasztaltakhoz. Ezek a gyerekek ugyanolyan elhanyagoltak, a tudásuk bizonytalan, hitbéli állapotuk nem is biztos, hogy leírható, tehát valójában hitbéli elköteleződésünk nincs. A szüleik általi továbbtaníttatásuk, egyáltalán a tanulásuk bizonytalan, nem kellően motivált, nem kellően támogatott. Ilyen értelemben tehát határozottan állítható, hogy a KOSZISZ egy olyan feladatot vállal el, talán nem túlzás az sem, ha azt mondjuk, missziós feladatot lát el, amelyre a többi egyházi fenntartó… másként tekint... Tehát nekik, például a budai nagynevű egyházi gimnáziumoknak ez a gyerekanyag nem célcsoport, nem is tudnak vele mit kezdeni. Ehhez az a teljesen más típusú, a gyakorlatban edződött, és a gyakorlatban naponta újra magát kipróbáló és naponta pici győzelmeket arató, és nem is tudja róla, hogy milyen pici győzelmeket arató, de mégiscsak tovább működő, másnap is az iskolába betérő és hittel betérő pedagógus az, aki ebben a főszereplő, aki a gyermekek számára szeretetet ad.

Itt azonban szeretnék elmondani egy olyan alapvetést, ami szerintem nagyon lényeges.

Ha belép az a tanuló az iskolába, az iskolának, különösen a kolpingos iskolának az a feladata, hogy ezt a gyereket elfogadja. Ez az első számú, nem tudom, hogy szabály-e vagy követelmény, vagy elvárás. Tehát ez, hogy elfogadjuk a gyereket. Ha van egy elfogadás, utána következhet a befogadás. Ha elfogadtuk és befogadtuk azt a tanulót, akkor meg tudjuk ismerni. És ha meg tudjuk ismerni, akkor azt a megismert gyereket meg tudjuk szeretni, most már valójában.

Engem az a hallatlan szerencse ért, hogy olyan pedagógusokkal dolgozhattam együtt, akik az iskolába betérő gyerekekben - és ez nem nagy szó, meglátták Krisztus képmását. Látják bennük azt az esendő, azt a szánni való, de ugyanakkor szeretni való embert, akinek a tanítására ők egyrészt alkalmasak, másrészt ráteszik erre az életüket. Számtalan ilyen kollégát tudnék mondani. Tehát az összes tanítási tevékenységükben benne van ez, nem panaszkodnak, ha látják, hogy ilyen a gyerek, hogy olyan a gyerek, hanem akkor odamennek hozzájuk, és majd olyanok lesznek, amilyet ők csinálok belőlük, és menjünk együtt tovább. Élménypedagógiát művelnek, olyan élményt adnak, amelyben együtt élik meg a gyerekekkel a tanulást. Ezt én a Kolping pedagógia egyik alapkövének tartom, ezt a közös élményt.

Egyszerű trükknek tűnik, pedig csak tudatos felismerés: ha a gyereket, a tanulót rögtön az év elején, és nem az év végén, a számára beláthatatlan távolságban lévő időszakban visszük el kirándulni, hanem szeptember első hétvégéjén elbiciklizünk vele az erdőbe, kisétálunk a parkba, csinálunk egy bográcsozást, akkor máris van az év kezdetén olyan élményünk, amire lehet hivatkozni, és ami összekovácsolhatja azt a csapatot, azt az osztályt, olyan élményünk van, amibe lehet kapaszkodni, amit lehet tovább bővíteni, építeni. Ezek nem teljesen személyi kérdések, sokkal inkább mentalitásbeli kérdések.

A jó pedagógus, a jó igazgató, amikor bemegy az iskolába, szereti a gyereket.

És a gyerek ezt megérzi.

A szeretet az valami különleges dolog, az nem a mágneses térrel, meg a rádióhullámokon, meg a fényhullámokon, meg az infravörös, meg nem tudom milyen hullámokon terjed, de mégis mindenki tudja, pontosabban érzi, hogy van - vagy nincs.

Lehet, hogy profán példának hangzik, de a kutya is megérzi, ha félünk tőle és megharapja azt, aki fél tőle. A gyerek ugyanúgy megérzi azt is, hogy a tanár fél tőle, de hogy pozitívan fejezzem be: azt is tudja, pontosan érzi, amikor szeretik, amikor elfogadják. És ez a szeretet nem úgy határtalan, és nem úgy példátlan, hogy nincs neki kerete, ez a gyerek érdekében történő felelős és állandóan újratermelődő és állandóan önmagát szaporító, gyarapító, növelő szeretet, amely nélkül szerintem ezt a munkát nem is lehet végezni.

Az intézményeink eredményessége érdekes fogalom, mert nem egyszerűen mérhető, mert mások az alapok, mást tekintünk értéknek, mást tekintünk eredménynek.

Tudni illik az, hogy ha egy gyerek addig nem járt az iskolába, és most jár az iskolába, az szerintem eredmény. Lehet, hogy a másiknak ez alap, a kolpingos iskola meg tudom ezért dicsérni a gyereket. Nagykőrösön volt olyan gyerekem, aki egy évet lógott a megelőző iskolájában. Nálam minden órán ott volt. Senki nem kérte számon, hogy az előző évben mit csinált, tiszta lappal indult, és a tiszta lapot ő saját maga akarta betartani. Megrendítő élmény volt ez a srác. 2017-ben ballagott, az én utolsó igazgatói tanévemben. Szereztünk neki egy kitüntetést, Bozsik-program, valami díszes üveg serleg. Most azt gondolom, ez lehetett volna bármi, mert annak a gyereknek, akit nem ismernek el, annak egy rajzszög is, egy nem rozsdás rajzszög is érték, de ez amúgy tényleg nagyon szép volt. Átadtuk neki az elismerést, nagyon örült neki. És amikor a ballagás utolsó aktusaként megszólalt a Kolping-dal, ez a 16. évét akkor töltő srác zokogva omlott össze. Odamentem hozzá, átkaroltam, úgy hallgattuk végig a veretes sorokat: Mert mi Kolping művén dolgozunk… és értettem, hogy őt most megérintette az, hogy elveszít valamit, elhagyja azt a helyet, ahol jól érezte magát, ahol elfogadták, ahová tartozott. Ez a tartozni valahova, ahol engem elfogadnak, ez egy óriási dolog.

Ezeknek a gyerekeknek a szülei csekély képzettséggel rendelkeznek, van, akinek a nyolc általános sincs, és a legtöbbje nem is szakmunkás. Hozzájuk képest ezek a gyerekek elvégzik a nyolc általánost, nem véletlen, hogy nagy ballagási ünnepségeket csapnak, mert tulajdonképpen elértek a szüleik szintjére. Sőt, továbbtanulnak, amit nem vesz eléggé figyelembe a hivatalos történet, mert nem gimnáziumba, meg érettségire mennek. Elmennek a szakmunkásvizsgáig. Ez az ő számukra klasszis ugrást jelent, kategóriaugrást jelent, nem egyet, hanem olykor kettőt. Én ezt egy olyan óriási eredménynek látom, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ugyanakkor a hivatalos rendszer ezt nem veszi észre. Ott van a CSH index. Nem tudom, hányszor vitatkoztunk már az Oktatási Hivatallal, meg a többivel. Ez a mostani CSH index számítás nem veszi figyelembe azt, ha a gyereknek nem tölti ki a szülő az internetes felületet. Ha nem küldi be, akkor az egész olyan, mintha nem lenne. Ha a valóságos CSH indexet néznénk, tehát ott a családi hátrányhoz képest mennyivel növekedett, szignifikáns különbség lenne. Ebben és a társadalmi mobilitásban a többi iskolához képest lehet, hogy még mindig magas, de más hasonló állami iskolákhoz képest feleakkora lemorzsolódással dolgozó iskoláink, viszont szerintem fantasztikus teljesítményt nyújtanak. Reziliens diákokat, reziliens felnőtteket nevelni, ez a cél. Mert bent maradnak, persze, hogy bent maradnak, ami mögött óriási munka van.

Én nem tudnám szétszedni, hogy ez kin múlik. Nem is tudom, hogy szét kell-e szedni. Ez a kolpingos iskola. Az igazgatónak vezetni, irányítani és át kell adni magába azt a hitet, azt a szeretetet. Ha rezonál vele a tantestület, akkor a tantestület megy vele. Ha az igazgató lemaradna, akkor a tantestület rezonál jobban, és ez egymást erősíti. Így lesz az egész történet valós, és annak mindenki látja az előnyét.

Kolping Adolf annak idején három alapelvet dolgozott ki, amit mi négyre bővítettünk ki. A ránk bízott gyerek váljék jó kereszténnyé. Ha ezt finomítjuk, akkor legyen hívő, vagy jobb, ha hívő. Tehát valójában ismerje meg, hogy milyen hívőnek lenni. Legyen jó polgár, állampolgár: szeresse, ismerje a kultúrát, fizesse be az adót, ne csaljon adót. Legyen jó szakember, ne kókányoljon, állja meg a helyét a munkában. Legyen jó családanya, családapa. Ha ezekre felkészítjük, akkor meg fogja állni a helyét és ki tud teljesedni. Ebben az élethosszig tartó tanulás is megragadható. Mi felkészítjük a tanulót, hogy bármilyen szakmát elsajátítson, és ezeknek a színvonala minden korban más és más. Egyre inkább arra van igény, hogy viszonylag gyorsan átképezhető igényekre készüljenek fel. Ilyen a betanított munka egy-egy gyárban, ami egy mechanikai jellegű, ismétlődő tevékenység lesz, pl egy autógyárban. Erre is felkészítjük a fiatalokat. A család magától értődő, hiszen hagyományos értékeket hordoz, elsősorban azt, hogy tiszteljék, szeressék egymást, a szeretetközösség a lényeg, s ez sosem fog devalválódni. Ha ez a család hiányzik, akkor nekünk kell neki megmutatni a szeretetközösséget és azt, hogy ez mit jelent: hogy a nekünk megadatott gyermeket szeretni kell, tanítani kell, nevelni kell.

Ezek a fogalmak azonban persze nem könnyűek és máshogyan tanítják, másképpen készítik fel belőlük a fiatalokat Jászberényben, Szekszárdon vagy Csurgón. Ám mégis van valamilyen olyan közös étoszunk, valami szeretettel teli pedagógia, amelynek elsődleges forrása a pedagógus, aki a szeretetét megéli, mert csak így tudja átadni. Így lesz mérhetetlenül fontos a pedagógus személyisége, az a többlet, amellyel a mi tanáraink rendelkeznek. Ez a szeretet támogatja őket, továbbviszi, megfontolttá teszi, s ezért is marad nálunk, mert tudja, hogy ezt a szeretetet nem tudja átadni és nem is tudja megkapni máshol, akár több pénzért sem.

Nincs is más, aki ezt biztosítani tudja, mint az iskola, s azok közül is, a kolpingos iskola. Nem biztos, hogy az intézményi dokumentumokban ez tetten érhető, vagy pontosan így érhető tetten, de a gyakorlatban ott van, mert nem is lehet másként elvégezni a napi munkát. A szeretet főparancs, tehát aki, hisz, tudja, hogy benne kell legyen számtalan apró gesztusban.

Van itt még valami, de nagyon óvatos vagyok a hasonlítgatással, nehogy tévútra vigye az avatatlant.

Több, mint két évtizedes kolpingos iskolai gyakorlatom, az egész rendszer megismerése után ugyanis azt állítom, hogy – többnyire ős-kolpingos iskolákban, viszont éppen ezeket szeretném mintegy elterjeszteni mindenütt - vannak valami csak erre a környezetre jellemző,  különös, kolpingos megnyilvánulásaink, valami nehezen körülírható és megfogható, mégis létező kolpingos szellemiség, pedagógiai gyakorlat.

Iskolánként lehet ez kicsit más, de mégis, valamelyest hasonló. Ilyen szellemiség-elem az élménypedagógia, a közösen megélt programok építő, gazdagító hatása. Azután minden kolpingos iskolai rendezvény, esemény szereplője maga a tanár is. Ott van benn, a gyerekekkel együtt. Amikor dzsesszbalett előadás van, irodalmi est, színház, megemlékezés van, mindben aktív résztvevő a pedagógus is. Ugyanilyen fontos szeretetnyelv-elem a kollégák közötti megtartó szeretet, amikor a fáradtnak erőt, a csüggedtnek bíztatást, a jól teljesítőnek elismerést adnak, sugároznak. Nem külső irányító tehát a pedagógus, hanem ott van, mert csak így tud aktívan jelen lenni, részese a tanuló életének, mindennapjainak, alkalmainak. Így az is hamar észrevehető, hogy mi működik, mi nem, mi az, ami naponta újjá kell, hogy szülessen, mindig fejlődjön, s folyamatos megújulásra késztesse a tanárt és vele a diákot is.

A Kolping Pedagógiai Alapképzés (KOPA) az iskolákban folyó tevékenységet nem uniformizálja, hanem a tapasztalatokat próbálja átadni egyik iskolából a másik iskolába. Arra ébreszti rá a kollegákat, hogy egymástól húsz vagy kétszáz kilométerre ugyanolyan gyerekekkel, ugyanolyan problémákkal találkoznak, és rendkívüli nagy dolgot jelent az, hogy találkoznak a másikkal és kapnak visszajelzést arról, hogy amit ő csinál, az jó, megdicsérhetik egymást, amely akkora erő, amelyet nem tudok eléggé kiemelni. Nekem az (volt) az egyik célom, feladatom, hogy az a KOPA, ami a szívem csücske, minél több embert, lehetőleg mindenkit az iskolákból megajándékozzak azzal a flow-val, amit ez a képzés indukál.

Világmegváltó gondolata itt senkinek nincs, de mindenkinek van egy szava, ami már súllyal rendelkezik, s egységes cselekvésre ösztökél. Az iskolák belső egysége ezzel erősödik, s a Kolping intézményrendszer egysége is nő.  Ilyen értelemben persze a kolpingos pedagógia az nem egy lezárt, jól definiálható és uniformizálható rendszer, sokkal inkább finom eljárások sokasága, amelyet a legkisebb hatás elve alapján szervezünk. Más megfogalmazásban a kolpingos pedagógia fraktál-pedagógia: a legkisebb egységben tetten érhető belőle valami, és nagyból is származtatható rengeteg, pici és sokszor alig észrevehető, mégis jelentős apróság, amelyben ott az egység, ott a lélek, ott az elfogadás, és ott a szeretet.  

A sok érték, amit nem is veszünk észre, megjelenik. Ott a  kolléga, aki érték, akit el kell ismerni, akinek el kell mondani, hogy milyen öröm vele dolgozni, fantasztikus, amit csinál a gyerekekkel. Ezért is van a Kolping-díj, s minden évben találni olyan kollegát, aki megérdemli. Ennek értéke van, súlya van, fontos, mert őszinte visszajelzés, amellyel később is gazdálkodhat az a kiváló pedagógus, aki megkapja, hiszen erőt meríthet belőle. De a szervezetnek is célja, hogy érezze a megbecsülést, hiszen nélküle, a pedagógus nélkül, nem tudnának dolgozni, nem tudnának működni.

 

Szax László, egy igazi kolpingos

Ha vannak, akik a folyton változó világban, s a magyar Kolping-mozgalomban a folyamatosságot és folytonosságot képviselik, akkor Szax László egészen biztosan közéjük tartozik, hiszen 2001 óta valamilyen kolpingos feladatot old meg (jelenleg a KOSZISZ helyettes gazdasági vezetőjeként) s mindig magas hőfokon, végtelen precizitással és nem utolsó sorban határtalan türelemmel. Maga a kezdet amúgy regénybe illő.

„Szülőfalumban, Csolnokon, már volt Kolping-család, s mint fiatal, hamar bekapcsolódtam a munkájukba, megalakulásuk után szinte azonnal tag lettem. Abban az időszakban több körzeti rendezvény is volt nálunk, többek között az északi körzet majálisát 2001-ben Csolnokon rendezték. Lang György is megérkezett oda feleségével, és Dr. Szeifert Ferenc plébános atyával kezdett beszélgeti, megkérdezve tőle, ismer-e olyan fiatalt, aki egyrészt megfelelő német nyelvtudással rendelkezik, másrészt szívesen dolgozna a Magyar Kolping Szövetségben? Az atya rögtön engem javasolt, Gyuri bácsi bólintott. Aztán eltelt néhány nap, s Szeifert atya hívott: itt van nála Lang György és a felesége, s ha érdekelne engem egy ilyen állás, akkor vár a plébánián.

Tehát odamentem, s hosszú beszélgetésbe kezdtünk Gyuri bácsival. Német nyelven természetesen, hiszen a fő kritérium éppen ez volt. Aztán a beszélgetés során egy idő után ő átváltott dialektusba, sváb nyelvre, s azon zajlott tovább az én felvételi beszélgetésem, bár talán helyesebb lenne vizsgának nevezni… Újabb néhány nap telt el, s éppen Budapesten voltam, amikor rámtelefonáltak a Kolping-központból: ha gondolom, menjek be, s megkötjük a munkaszerződést. Ez pontosan a huszadik születésnapomon volt, azaz 2001. május 15-én. Nagyon szép születésnapi meglepetés, mondhatni ajándék volt. Azóta – változó beosztásban – valamelyik Kolping-szervezetnél dolgozom.

Akkor ez persze még egy helyét kereső és alakulófélben lévő szerveződés volt, a maiak közül Nemes Róbert, Kovácsné Margitka, Szabó János, Nagy Sándor, Tátrainé Márti, Rajkainé Rozi, s persze az elnöki teendőket ellátó Lang György és az akkori egyházi egyházi elnök, Dr. Bolberitz Pál atya munkatársa lettem.

Kezdetben a fordítás-tolmácsolás, s az adminisztrációs feladatok megoldásában való részvétel volt a feladatom, benne egy ma is nagyobbnak nevezhető kihívással. Ugyanis akkoriban futott egy uniós program, egy olyan projekt, amelyet több közép-európai országos Kolping-szervezet részvételével zajlott. Hátrányos helyzetű embercsoportok felzárkóztatását elősegítő programokat célzott ez meg, németországi vezetéssel, koordinálással. Ennek a magyarországi projektmenedzserévé nevezett ki Lang György.

Mit is mondjak erről…? Nagyon érdekes időszak, és nagyon érdekes munka volt. Előttünk gyakorlatilag senki sem csinált semmi hasonlót, sokat szenvedtünk vele. De közben szerveztünk nagyon szép programokat Magyarországon, s meghívást kaptunk a programban részt vevő többi országba is, így voltunk Romániában, Szlovákiában, Délvidéken.

Küzdés volt ez a javából. A nemzetközi Kolping-szövetségnél azt nem értették, mi mit nem értünk, mi meg nem értettünk eleinte semmit, még azt sem, hogy mit várnak tőlünk. Ugyanakkor sokat segített, hogy legalább nyelvi problémáim nem voltak, hiszen a közös nyelv a német volt. Nagyon érdekes két-három év volt ez.

Közben dr. Szemkeő Judit lett a Magyar Kolping Szövetség elnöke, aki átszervezte a Szövetség könyvelését. Viszont itt bent is szükség volt legalább egy olyan emberre, aki vezeti a házipénztárt, koordinálja a számlákat, előkészíti az átutalásokat, szóval pénzügyileg viszi valahogy a dolgokat. Judit erre a feladatra engem szánt, s az EU-s projekt is ekkortájt futott ki. Tehát átkerültem a pénzügyi területre. Végeredményben azóta is ott vagyok, persze egy kicsit mindig más feladatkörben. Jelenleg a KOSZISZ gazdasági vezetőjeként tevékenykedem.

Ám – még az első időszakban – nagyon érdekes, és a többitől teljesen elütő, azoktól merőben különböző feladatot? inkább azt mondanám: kihívást! is megoldottam, hozzáteszem, némi segítséggel.

2000-ben Németországban, Kölnben volt egy Kolping Napok című rendezvény. Ott mutatták be az új, modern Kolping-dalt. Azonnal hozzáférhetővé tették a teljes dalt, külön a zenei alapokat is, meg természetesen a német nyelvű szöveget.

Lang Gyuri bácsi pedig elkezdte mondogatni nekem – ő amúgy rögtön ismerte a dalt! – milyen szép lenne ez magyarul… és milyen szép lenne az, ha ez a következő közgyűlésre, amely amúgy tisztújító közgyűlés volt, elkészülne.

És akkor elkezdtem ezzel foglalkozni.

Voltaképpen a feladataim közé tartozhatónak is lehetett vélni. Hiszen végeredményben pont a német nyelvtudásom volt a döntő, hogy ide kerülhessek…

De hát azért egy dalszöveg-fordítás mégsem csupán egy gazdasági tényadat ismertetés más nyelven…

Vannak különleges szabályszerűségei, mivel ez egyfajta műfordítás, sőt, talán annál is kicsit több, más, hiszen el kell mélyülni az eredeti szöveg tartalmában, s azt a lehető legjobban és legpontosabban vissza kell adni egy más nyelven. De nemcsak visszaadni, hanem úgy visszaadni, hogy az adott sor szótagszáma is megegyezzen az eredetivel, és ezeken túl, még ott vannak a rímek és a szöveg ritmikája is…

Tehát nekikezdtem, s csináltam egyik változatot a másik után, mindig tovább finomítva egy kicsit. Szerencsére összetalálkoztam Varga Attilával, aki nemcsak kiváló énekes, de újabb szempontokat is adott a korábbiak mellé: többek között azt, hogy a kész szövegnek énekelhetőnek is kell lennie, oda essenek a hangsúlyok, ahol a zene azt igényli, nem is sorolom, mert ez egy külön szakma, mit szakma, szerintem inkább már művészet…

Tehát elkezdtük újra, ismételten tovább gyúrni a szöveget. S lehet ellenőrizni: maga a dal nem túl hosszú, mégis több hónapnyi munka van benne… Az elkészült dalszöveget Varga Attila énekelte fel stúdióban, s elkezdhette magyarországi hódító útját a Kolping-dal: Nagy kérdés az élet…

Nagyon pozitív volt a fogadtatása, különösen a fiatalok, az iskoláink tanulói és a pedagógusok körében. Egy valódi, XXI. századi, lélekkel és reménnyel teli ének lett.

Visszatérve az „igazi” munkáimhoz, szerintem a szerencsés emberek közé tartozom. Abban az értelemben biztosan, hogy mindegyik munkakörömet, s mindegyik munkakörömben a munkámat mindig szerettem. Hálás vagyok, hogy az elmúlt húsz évben nagyon sokféle dolgot tudtam kipróbálni, s nemcsak dolgokat, hanem talán magamat is. Az adminisztráció és a pénzügy szinte mindenféle dolgát és feladatát.

Nagyon szerettem azt, amikor arra kaptam önállóságot, hogy bizonyos rendszereket magam építsek fel. És ha ezt mind rám bízták, akkor tudtam ebben önállóan gondolkodni. Ezek voltak a legszebb részek, s éppen ezek alapján bizton állíthatom, hogy ezért ismerek nagyon sok mindent a működésben, hiszen ezeket végig kellett csinálnom.

Persze akadtak nehezebb időszakok, amikor például egy-egy kolléga kiesett, ekkor a feladatai olykor mintegy visszaszálltak rám, de még ezekben is szerencsém volt, hiszen nyilván sok területtel foglalkoztam, beleértve a működési engedélyek kiadásának kérelmezését, vagy ideszámítva a teljes KOSZISZ gazdasági beszámoló elkészítését.

Igazából elégedett vagyok a sorsommal.”  

(2020, megjelent a 30 éves jubileumi Kolping-kiadványban.)

 

 

Az Omega-univerzum unikuma: a Ma reggel

Az Omegának igen sok emlékoldala működik, ilyen - többek között - az Élő Omega. A most következő írás eredetileg itt jelent meg, s igazából az Omegáról írt írásaim ezzel teljesek.

A történet úgy kezdődött, hogy korabeli, a felvételek címeit őrző füzetemben egy 1973. augusztus 3-ai újszegedi Omega-koncert számait nézegettem, és próbáltam ezeket valami logikai sorba szedni.

Az egyértelmű volt, hogy bizonyos felvételek más címmel és más szöveggel megjelentek, (Hello Elefánt - A madár)  de akadt egy olyan, ami kilógott a többi közül, mert sehol sem maradt több nyoma: és ez a Ma reggel című dal.

És akkor még néhány szó a felvétel készítésének körülményeiről, mert mai szemmel azért ennek is van nem kevés érdekessége.

Az talán nyilvánvaló, hogy bár igazi magnószalagon találtam a felvételt, nem a szalagos magnóval készült, hiszen ahhoz hálózati 220 V kellett volna. Jóskával Laci öcsémnek vettünk egy MK-25 kazettás magnót, ami nemcsak hálózatról, hanem elemről is működött. Ráadásul, a hangszórója mikrofonként is működött, tehát nem a mostani minőségben ugyan, de végülis alkalmas volt koncertfelvételek rögzítésére is. Na hát ezzel az MK-25-tel voltam az újszegedi koncerten, és a felvett kazettát másoltam át a szalagra, és ezen a szalagon találtam rá a Ma reggel című számra…

Rákerestem a youtube-on, semmi.

Az egész interneten - semmi.

Na, hát ilyen nincs  is.

Vagy mégis van…?!?

Molnár Sándor - Sala - barátommal is egyeztettem, ha valaki, akkor ő is sokat, sőt, mindent tud az Omegáról, ráadásul ő is, ugyanebben az évben, de néhány nap különbséggel Pécsett volt koncerten.

És kiderült, ott sem hangzott ez el, illetve ő sem tud semmit a dalról.

Tehát a Ma reggel kizárólag az én régi magnószalagomon maradt fenn, ez egy unikum!!!

Azért ez nem semmi!!!

Ezt követően Mihály Tamással, illetve kis-Benkő (Benkő László) segítségével Molnár György, Elefánttal is próbáltam kapcsolatot keresni. Mihály Tamás vissza is írt, egyrészt nem ismert rá a dalra, másrészt, úgy gondolta, azért nem lett utóélete, mert: „Rég volt, nem emlékszem, de így utólag nem is nagyon érdekes. Vagy a szöveg, vagy a zene nem volt elég jó” – válaszolta. Elefánt szerint meg akár Presser is lehet a szerző. Tekintve azonban az időpontot – 1973 nyara, vagyis több, mint két évvel vagyunk az újjáalakulás után – ez magam sohasem tartottam reálisnak. Benkő Lacit és többieket nem tudtam elérni.

Természetesen nem adtam fel a reményt, hiszen nemcsak nekem szokatlan, hogy az Omega, amelyik 1972 után 1988-ban(!) adja ki a Szexapót (addig ez elkallódott nótának számított!) nem a dalok elvesztéséről híres.

Így aztán kapcsolatot kerestem és találtam az Omega akkori szövegírójához Sülyi Péterhez. Már maga a kapcsolat megtalálása és megkeresése sem volt egyszerű, hiszen Péter nem aktív Facebook-használó, így ottani üzenetem sokáig olvasatlan volt, de igen gyakorlott vagyok hasonlókban, tehát nem adtam fel, és sikerült is! Tehát vázoltam Péternek a helyzetet, s arra kértem, ha ideje engedi, próbálja felidézni a nóta szövegét…

Sülyi Péter elmondta, - nem mellesleg, megerősítve mindazt, amit eddig más forrásból is hasonlóan tudtunk -, hogy a szerző az akkori Omega-módszertan szerint nem egyetlen tag volt. Valaki hozott egy zenei motívumot, aztán a másik hozzátett, a harmadik változtatott, szóval közös munka volt végig. A Ma reggel meg azon dalok sorába tartozik, amelyekben kitüntetett szerepe van a hangszeres szólónak. Péter véleménye szerint éppen ez okozhatta a dal hanyagolását, későbbi „elvesztését”: az ilyen szám sikeres tud lenni a koncerten, de a lemezen már nem annyira mutat jól.

A magam korabeli tapasztalatai ezt teljesen aláhúzzák: minden koncerten minden Omega-tagnak volt legalább egy olyan darabja, amelyben megmutathatta virtuóz zenei tudását. A Ma reggelben a technikai problémák, a nem túl jó hangminőség ellenére a nagyon alapos basszusgitár és a kitűnő dobjáték is átjön.

Közben egykori Omega-klubos barátommal, a már szóba hozott Salával nekiestünk a dalnak, s tizedmásodpercről-tizedmásodpercre, a legkülönbözőbb szoftveres szűrők alkalmazásával próbáltuk visszafejteni a szöveget. A nagyon nyers, nyilván sok félrehallást tartalmazó verziót elküldtem Sülyi Péternek, s néhány nap múlva az email-ek között ott figyelt a válasza:

„Kedves Ottó,

ennyire jutottam a kirakós játékban. Két helyen kell még valamit kitalálni - kihallani már nemigen lehet többet. Ezekre várom a szíves olvasói ötleteket!

Útmutató a próbálkozáshoz:

- a "Mitől félsz" után azonos ritmusú 3 szótag jön, aminek a végére egy belső rím kívánkozik!

- a fránya 4. sor teljesen hiányzik. Más a prozódiája, mint a további versszakok 4. sorainak. Azok kis különbséggel variálódnak: közülük az utolsó variáció az tuti. (A többin lehetne javítani!)

Már csak azért is lehet javítani, mert hiszen első alkalommal énekelte Mecky, és ilyenkor előfordulhat, hogy hetet-havat összeénekel az ember, ha valami nem jut eszébe...

Üdv: SP"

 

És akkor nézzük a szöveget:

 

Ma reggel

(Sülyi Péter, Omega, 1973. augusztus 3. újszegedi koncert)

1. Ma reggel, ma reggel, ne menj el

Mitől félsz, kitől félsz, ma reggel

Napfény játszik a szemeiden

Fényét adja az ég kékjén

Gondolj egyet s többé sose menj el

 

2. Temess el magaddal ma reggel

Takarj be ma este a kezeddel

Napfény szólít ma reggel

Szíved örül a melegével

Gondolj egyet s többé sose menj el

 

3. Ne menj el

Magaddal temess el ma reggel

Napfény szólít ma reggel

Szíved ébred a melegével

Gondolj egyet s többet sose menj el

 

4. Akid volt, nem is volt, felejtsd el

Amid volt, sosem volt, hajítsd el

Napfény játszik a szemeiden

Szíved teli a melegével

Gondolj egyet s többé sose hagyj el

 

A szöveg ebben a formában már az Élő Omega fórumán „kitisztázott" javaslatokat tartalmazza. A legtöbbet Kiss Laura segített.

Tehát a néhány hetes „nyomozás” idáig jutott. Elég sok mindent sikerült kideríteni, és az újszegedi koncert – bebizonyosodott - ősbemutató is volt.

A dal tehát az öreg, vénséges vén, igazi magnószalagról felkerült az internetre, és meghallgatható itt:

https://www.youtube.com/watch?v=ywkR1rjJ2MY

Ugye, milyen jó…?