Biciklizések - meg a Futótűz...

A Cegléd-Kecskemét országút Nagykőrösről a szomszédos megyeszékhelyre tartó szakasza teljesen megújul. Nemcsak felüljárót, de gyakorlatilag teljesen új szerkezetet is kap. Hol van már a régi, zötyögős, betonlapokból egymáshoz illesztett, a két világháború közötti, szinte sehol másutt nem tapasztalt technológiájú országút…! Autópályára vezető rész is van már rajta.

Ám ez nyilván sokkal inkább közlekedési meg bosszúsági meg örvendezési kérdés, én meg egy teljesen mást kívánok felidézni, ami sok-sok szereplős történet, benne biciklikkel, zenével, meg – írhatnám azt is, hogy – természetesen Jóskával.

Nekünk a hatvanas évek végén illetve a hetvenes évek legelején néhány dolog képezte a nagyon vágyott kategóriát.

Elsősorban és nyilvánvalóan a saját bicikli.

Aztán, ha az megvolt, esetleg a motor és hozzá szükséges jogosítvány, hiszen autó még ekkoriban is alig akadt a családoknál, bár más sokszorosa volt az állomány a pár évvel ellőtthöz képest. Nekünk emellé ott volt még a zene, a mindenféle jó zene, amibe beletartozott a Metró, az Omega, a Deep Purple a Uriah Heep, jó zenét játszó rádióállomás, illetve műsor: a Csak fiataloknak, a Teenager Party – később a Futótűz, Komjáthy Györggyel, Cseke Lászlóval Szkopál Bélával.

És hozzátartozott mindezekhez minden kamasz álma és célja, a világmegváltás, kicsiben, magunk körül (írók leszünk vagy atomfizikusok, akik a Nobel-díjas korszakregényt és illetve talán vagy a Végső Egyenletet adják).

Mindezekben tökéletes partnerségben voltunk. Néha csatlakozott hozzánk a szomszéd srác, a nálunk néhány évvel idősebb Jocó, illetve a világmegváltásba a Mohácsi-család, tehát Gyuri.

Viszont a biciklis, zenéthallgatós, közben beszélgetős világmegváltásra többnyire ketten mentünk, Jóskával.

És akkor kezdjük a biciklikkel.

Az enyém egy Budapest márkájú 26-os férfi kerékpár volt, amit hatodik osztály után, és igen, a családban és az ikrek között is elsőként, én kaptam meg.

Csakhogy, ez a kerékpár használt volt, és a felújítása nem igazán sikerült, szalajtott, a sárhányói zörögtek.

Igen ám, de nekem volt elsőnek, és mindezek ellenére, mégiscsak ment.

Jóska később, a saját konzervgyári keresetéből vásárolt egy Mátra biciklit, ami viszont – édesanya kifejezett akaratára – női vázas volt, abból a meggondolásból, hogy ez legyen az ő tartalék kerékpárja. Azért bennünket sem ejtettek teljesen a fejére, ezért vásárlás után, de lehet, hogy még aznap, a felfelé álló szarvú kormányt Jóskával a legnagyobb egyetértésben megfordítottuk, így valahogy versenyre is hajazó kinézete lett, már amennyire egy gyári, női, teljesen szokványos bicikliről állíthatunk ilyesmit, márpedig mi ezt határozottan és eskü alatt is állítottuk volna. E kormányváltásnak természetesen az lett az eredménye, hogy az egyébként is édesanya eredeti biciklijinél nagyobb, 28-as gép már „túl magas” lett, másrészt, ezen nem lehetett fék nélkül fékezni. Édesanya ugyanis sajátos módját választotta ugyanis ennek: amikor megérkezett az úticélhoz, leugrott a biciklijéről, és mellette, lábát csúsztatva fékezett, ami akkoriban szinte az összes női kerékpáros bevett módszere volt. Ugyanakkor, a lehajtott kormányon nem maradtak meg súlyos szatyrai, amiben az óvodai foglalkozásokhoz szükséges, mérhetetlen mennyiségű és súlyú anyagait cipelte, nap mint nap, akkoriban már az Eötvös utcába.

Ám térjünk még vissza az én biciklimre is, amiről a későbbiekben kiderült, hogy az első villája eltörött. Akkoriban egy ilyen villa – írd és mond, és emlékszem a pontos összegre! – 96 forintba került. Igen ám, de Ervin nagybátyám szerzett nekem egy Sachs-vázba szerelt Dongó segédmotort, és a vázban ott volt egy igazi lemezvilla. Ez egy rugós tag, amivel az első kerék, meg nyilván a bicikliző ember is, kényelmesebben járt. Na, hát ezt szereltem be, s ez mindössze 4 (négy) forintomba került, ugyanis a Sachs-vázas Dongót éppen 100 forintért hozta-adta el Ervin. Persze ehhez a normál első fék nem volt jó, a sárhányó nem volt jó, a dinamó nem volt jó, tehát egy nyáron át ez szerelgettem, egyetlen kalapács, kombinált fogó és csavarhúzó segítségével. Ugyanakkor a Suhanó Nyíl (ez lett a neve az átalakított biciklimnek) nagyon könnyű hajtású volt, jó áttétellel.

Tehát úgy középiskola 3. osztálya után jónéhányszor elhangzott közöttünk a kérdés: megyünk egyet bringázni…?

Igen ám, de erre egyrészt megfelelő irányt, másrészt megfelelő időpontot kellett találni.

Iránynak és távolságnak kiválóan megfelelt Kecskemét, oda a József Attila utca, Örkényi út, Petőfi út, Kecskeméti út útvonalon soroltunk ki.

Másrészt, akkoriban már volt saját és külön zsebrádiónk, Jóskának Szokol, nekem meg Minisuper. Ezek hangereje és hangminősége manapság szót sem érdemel: de akkoriban ez volt a legjobb, és a legmenőbb dolgok közé tartoztak!

Viszont, péntekenként a Radio Novi Sad adón felfedeztük Szkopál Béla Futótűz című műsorát! Ez az adó esténként egészen jól befogható volt még itt is középhullámon (jobban, mint a Radio Luxembourg) másrészt Szkopál Béla egy teljesen új hang és jelenség volt az éterben. Korábban hozta a legjobb számokat, mint Komjáthy vagy Cseke, és az összekötő szövege is valahogy napi volt, pergő, tele érdekes információkkal, New Musical Expressből származó morzsákkal, slágerlistákkal, jópofa szignálokkal. Ez a műsor akkoriban a legnagyobb kedvencünk volt.

Tehát ahogyan kiértünk a város zajából, megkerestük a Radio Novi Sad hullámhosszát, és hallgattuk kerekezés közben Szkopál Bélát, meg a világ akkori legjobb zenéit, úgy, ahogyan azt csak a zenét kedvelő kamasz tudja hallgatni. Persze, mikor jött az ikonikus Deep Purple-féle Child in time, utána a legtermészetesebb módon váltottuk meg a világot, azzal a könnyedséggel és virtuozitással, amely a legnagyobbak és legavatottabbak sajátja.

Nagykőrösről Katonatelepig mentünk, s ott fordultunk vissza. 45 évvel később Tatus, aki a rákot legyőzendő biciklizett és számolta a kilométereit, pontosan ugyanott fordult meg, mint mi. Csakhogy Tatus ezt a kerékpárúton tette meg.

Mi meg – az országút szélén.

Volt, amiről nem kellett tartanunk: és ez volt a forgalom.

A városhatártól Katonatelepig úgy 30 perc lehetett a tekerés, ezen idő alatt 2-3 személyautó, 4-5 teherautó, és pár motorkerékpár haladt el mellettünk vagy jött szembe. A forgalomnak nem volt zaja: a Futótűz aktuális zenéje betöltötte a két város közötti világegyetemi térrészt, s izgatott beszélgetésünk hangjait sem zavarták a kipufogók dübörgései.

Jó is lenne rá emlékezni, vajon pontosan miről beszéltünk. Talán későbbi terveinkről, céljainkról, mi lesz belőlünk? Mit szeretnénk magunktól? Tudunk-e segíteni egymásnak? Valóban a hatvanas évek legjobb zenéje-e A felkelő nap háza? Hová jut az újjáalakult Omega Presser. Laux és Adamis nélkül? Sikerül-e jövőre a felvételi? Hogyan fogjuk fizetni az egyetemi költségeket? Mikor lesz készen az épülő családi házunk? Most csak néhányat írtam, de hogy az elméleti irodalom és a párbeszédírás rejtelmei is szóba kerültek, az egészen biztos.

Néha (mostanában gyakrabban) elgondolkodok azon is, hogy csak nekünk volt ennyire izgalmas és eseményekkel teli a gyerek- és ifjúkorunk, vagy csak mi nagyítjuk fel ezeket az amúgy a hétköznapi történések vonulatát át nem ütő dolgokat? Igazából nem tudom.

És, nem lezárva ezt, hajlamos vagyok arra, hogy úgy véljem, azé az élmény, aki megéli, meg azé is, aki erre tud emlékezni, ráadásul jó szívvel emlékezni...

Néhány motorról... meg még valami...

Édesapa a Csepel 125-ös, még csak első teleszkópos motorját naponta gondozgatta. Kiszerelte a gyertyát, vizsgálgatta, mennyire olajos, be van-e köpve, időnként egy speciális, és más motorról származó csőkulcs-villáskulcs kombinációval a karter alján, a forgattyúsház csavarját is ki- majd behajtotta, és persze mindezen műveletek között engedte, hogy az indítót rugdossuk. Később igazából is berúghattuk a Kiscsepelt, és a sztenderdállványon egy kicsit húzhattuk is a gázt neki, sőt, néha még sebességet is kapcsolhattunk. Egészen kicsi gyermekkoromtól (korunktól) a motorkerékpárral való napi foglalkozás nagyjából annyira hétköznapi cselekedet volt, mint este vacsorát enni.

Aztán valamikor 1964 tavaszán, miután egyedül toltam a motorszínből az udvaron át az utcára motort, és szolgálatra készen be is indítottam azt, Édesapa megszólalt: - Nem akarod vezetni?

Egy tíz éves gyereknek ennél nagyobb kitüntetés azt hiszem nincs, és abban a pillanatban azt is biztosan tudtam, hogy éppen ez a Világ Legnagyobb Dolga.

Picit sajnáltam ugyan, hogy ennek a történelmi eseménynek nem tanúja Jóska (ikertestvérem) de ez nem akadályozott meg abban, hogy behúzzam a kuplungot, rálépjek a sebességváltóra, s miután sikerült kapcsolni lefelé az egyest (a Kiscsepel kuplungja mindig csúszott egy kicsit) óvatosan kieresztettem, és a vasútállomás előtti két szolgálati lakás közötti – most mértem le, 35-40 felnőtt lépésnyi - távolságot egyedül, a motor nyergében megtegyem. A sarkon behúztam a kuplungot, ráléptem a lábfékre, és precízen megálltam. Édesapa megdícsért az ő különös módján: - Ugye, nem is volt olyan nehéz - aztán ment tovább.

Este suttogva eldicsekedtem a motorozással Jóskának, vigyázva, Édesanya meg ne hallja, mert neki nem tetszett volna ez, miféle dolog 10 évesen motorozni.

Így kezdődött tehát a kapcsolatom a motorozással, ami persze alakult. Néhány év múlva Édesapa vásárolt egy Pannóniát, a Kiscsepel nem igazán volt alkalmas két személyt vinni, és minden mostani állítással szemben, az üzembiztonsága csapnivaló volt. Nem volt rendes gyújtása, ócska és nehezen beállítható volt a karburátora, pár kilométer után szinte minden úton gyertyát kellett cserélni, szóval a Pannónia ehhez képest maga volt a megbízhatóság. Amúgy tényleg az volt, 1972-től 1976-ig évi tízezer kilométert tettem meg vele, különösebb baj nélkül, gyakorlatilag teljesen üzembiztosan, leszámítva az akkoriban a mainál lényegesen gyakoribb defekteket.

Ezekben az időkben a motorkerékpár egyszerűen közlekedési eszköz volt, s mivel személyautó alig volt, vagy ezzel lehetett nagyobb távra közlekedni, vagy vonattal.

Nagybátyáméknál egy Bervacak állt szolgálatban, vagyis egy átalakított Berva. Ha elmentünk Nyárlőrincre, annyit motoroztunk vele, amennyit csak akartunk. Az ismerősi körben Ványiéknak már a hátsó teleszkópos, szintén nem túl megbízható Csepel 125 szolgált, Búzék meg Jawa Ideált vásároltak, és a kis 50 köbcentis szoknyásnak csúfolt jármű megbízhatóan működött. Tege doktor bácsi egy Panni robogóval járkált, már ha ment a robogó, és a szomszéd vasutasház kerékpártárolójában hosszú ideig volt egy Dongóval szerelt bicikli is, ami akkoriban elég megbízható működésűnek tűnt (mármint egy tízegynéhány fiú szemével nézve).

Később, már önálló életemben nagykerekű Babettához jutottam, 1986-ban. Építkezést szolgált ki, remek darab volt, aztán ez elmaradt… Később volt szerencsém még Babettákhoz, két évig egy Simson robogót is tulajdonoltam, szerintem ez nevezhető életem legnagyobb csalódásának, majd lett egy kínai 30 köbcentis benzinmotoros kerékpárom, később egy Saxonette tulajdonosa is lehettem. Ez utóbbi volt a benzinmotoros közlekedésem non plus ultrája. A 35 köbcentis fekvőhengeres motorhoz műanyag üzemanyagtartályt készítettek, amiben ha meg is romlott a benzinnek már nem nevezhető szörnyoldat, de legalább nem is képzett benne mindenféle rozsdának meg amőbák torzszülött nászának látszó undorító lerakodásokat. Igaz, legfeljebb bicikli sebességgel közlekedett csak, de azt nagyon kulturáltan tette.

Aztán Jóska tett szert két Babettára, az egyiket nekem adta, azt a covid időszaka alatt felújítottam, s megvolt a motor(ocska) a háznál. Igazából erre nem lehet panaszom, de rengeteg munkát is tettem bele. (Most egyébként ez eladó.)

A középiskolai évek alatt, mikor már mindkettőnknek volt jogosítványa, nem egyszer fordult elő, hogy szombat délután Jóskával egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük meg: - Elmegyünk motorozni?

Édesapának voltaképpen egy feltétele volt: annyi benzinnel vigyük vissza gépet, amennyivel elvittük.

Miután mindketten kerestünk, hol a konzervgyári vasárnapi munkával, hol a Nagykőrösi Híradóban megjelent írásainkkal, a 3 forint 30 filléres literenkénti árú üzemanyagot megvenni nem okozott kihívást. Elmentünk Velencefürdőre rokonokhoz, számtalanszor Nyárlőrincre, Albertirsára Borsaiékhoz, meg néha csak úgy, az orrunk után. A leghosszabb utam Pápára vezetett, Endre katonai eskütételére, mit mondjak, azért az a Pannónia katasztrofális világítását – fényszóróját tekintve mai szemmel is fölöttébb érdekes kaland volt.

Nagybátyám, Gyurka bácsi, megosztotta nézetét az országúti közlekedésről. Hetvenes évek elején mondta ezeket, és mélyen hitt is igazukban.

- A motorkerékpárt nem száguldásra csinálták, hanem helyváltoztatásra. Az utak tele vannak nagy és nehéz teherautókkal, akik nem figyelnek a motorosokra, elmennek mellettük, mert ők az erősebbek. A motoros motorozás közben nézelődik, szaglászik, gépészkedik, tanulja a motort, tanulja az utat, tanulja a forgalmat, és mindegyikhez alkalmazkodik. Ehhez a legjobb az alacsonyabb sebesség. Ha 60 kilométeres sebességgel megyünk, egy perc alatt megteszünk pontosan egy kilométert. Minek menni gyorsabban? Így még akár egy ütközést is túlélhetünk!

Mi tagadás, van igazság ezekben az szavakban…

A motoros voltaképpen a motorjához is sokféleképpen viszonyulhat. Nem kevesen vannak, akik okkal-ok nélkül naponta előveszik és simogatják a járművüket. A legkülönbözőbb szerekkel kezelik, fényesítik, pumpálják naponta a gépet, gondterhelt arckifejezéssel tekintve a nehezen ellenőrizhető olajmennyiségre, és azon is töprengenek napokat, heteket, hónapokat és éveket is, hogy a kétütemű motorba mi való inkább, a 33-as vagy a 40-es, esetleg az 50-es keverék? Ha van kilométeróra a motoron, akkor annak állását rögzítik, ha nincs, akkor komoly számításokat végeznek, vajon mikor jön el az olajcsere.

Az ám, az olaj.

Szervízbe kerüljön a gép, lelkiismeretlen szerelőkhöz, akik úgy meghajtják, mint Singer a varrógépét és ellopják a drága csereolajat, vagy mindenféle kiadványokból, meg a youtube-ról tájékozódva, külön erre a célra beszerzett célszerszámokkal, maguk álljanak neki ennek a nehéz és fáradságos feleadatnak?

Érdemes-e beruházni az amúgy a hátsó ülést gyakorlatilag megszüntető bőr táskacsodákra, mikor amúgy maximum húsz kilométerre fognak majd eljutni, vagy ugyancsak (egyen)bőr formaruhát vásárolni?

Melyik a legjobb márka, mármint azon kívül, ami éppen van?

Kell-e egyáltalán karbantartani a motort? Tegyenek-e rá védőponyvát, mikor az a széllel szépen összecsiszolja a kivikszolt és gyári fényezést, vagy a védőponyva alá is kell valami finom és puha, ápoló gyapjú…?

Megannyi égető dolog a Motorosok Életének Nagy Eldöntendő Kérdései köréből…

Viszont azt hiszem, hogy akit egyszer bekapott a lánc, az nem szabadul.

Aki egyszer motorozott, az másodszor is szeretne.

S ha addig elég volt a Simson, a Babetta, akkor jó lenne valami más. Valami olyan, ami megy.

Ami szép.

Ami addig elérhetetlen volt.

Olyan, amiről voltaképpen azt sem tudjuk, hogy létezik.

Még a kamaszkori fantáziánkban sem…

Az utóbbi években Jóskával rengeteg projektet vittünk közösen véghez. Azon töprengett, hogy a duplabiciklijét hogyan lehetne komfortosabbá tenni. Akkor én találtam neki elektromos első kereket. Amikor autót cseréltem, ő ajánlott, és még sorolhatnám. így szinte magától értetődő, hogy a motorozással kapcsolatos tapasztalatainkat is nap mint nap kicseréljük. Jóska amúgy egy gyönyörűen felújított, és olyan Csepel 125 tulajdonosa, amely minőségű Csepel soha nem hagyta el a gyárat, mert az a minőség, ami most van a motorban, az 1954-ben egyszerűen nem létezett. A gép mindig és minden esetben a szívatás után azonnal indul, soha nem áll le, van alapjárata, és húz rendesen, már amennyire egy 4,5 lóerős és 125 köbcentis, amúgy igazi motor formájú szerkezet húzhat. Nem, ezzel sebességrekordot nem lehet dönteni, de hogy életérzést ad, az egészen biztos. Van még két Babettája, az egyik 205-ös, kiválóan megy, de a 210-es a kedvenc, nincs benne kilométer, ide-oda szaladgálni maga a tökély. (És szerintem kenterben ver minden más korabeli gépet, mert csak.) Beszélgettünk Pannóniákról, meg Jawákról, és akkor Jóska előhúzott valahonnan egy olyan motort, amely sem Pannónia, sem Jawa, csak egyszerűen maga a csoda.

Amely egy valóra vált, a valóságban sohasem létezett fantáziálás, olyan álom, ami nincs is.

Ez pedig a Honda CMX 250 Rebel.

De erről majd legközelebb…

A bennünk élő mozdulat

(Bonifert Domonkos emlékére)

Az, hogy kiből milyen tanárember lesz, legkevésbé sem pedagógiai előadások, stúdiumok alapján dől el. Kellenek ahhoz meghatározó, példát adó hús-vér nevelők, tanítók, tanárok, a tanulási folyamat minden szakaszán. Szerencsésebb persze az, akinek e folyamat minden állomásán van ilyesféle támasza, és még ennél is jobb helyzetben van az, aki önálló pályafutása során kollégáitól-vezetőitől is el tud lesni olyat, amiből építkezhet. Ilyen meggondolásból – saját tapasztalataim alapján – kitüntetett szerepben vannak azok a tanárok, akik valamely választott szakunk tantárgyait próbálják a főiskolákon, egyetemeken a hallgatóknak átadni. Ugyanis itt már igazi tudásnak illik meg-megcsillanni. S ha szerencsénk van, emberségbe csomagolva kaphatjuk ezt. 

Ebből a szempontból is különösen szerencsésnek vallhatom magam, hogy a hajdani Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika-fizika szakán Bonifert Domonkos tanítványa lehettem. Olyan, életre szóló pedagógiai és pedagógusi példát kaphattam, amely azóta is elkísér pályafutásomon – benne van gondolkodásomban, magyarázataimban, sőt, később példát is írok rá, mozdulataimban. Nem így kezdődött – az elején egészen egyszerűen féltem a főiskolától. Erre persze alapos okom volt. Szakközépiskolában érettségiztem, s hiába voltam akkori osztályom egyik legjobb matematikusa, egyszerűen versenyképtelennek tartottam magam azokkal, akik akkor estek ki a tagozatos gimnázium heti 6-8 matekórás faktjairól. Ráadásul, érettségi után éppen négy évvel ülhettem a főiskola padjaiba, a végzés évében sikertelenül felvételiztem máshová. Röviden, kishitű voltam rendesen, s ehhez jött az első Analízis előadás, Bonifert Domonkossal, akit persze magunk között szimplán csak Boniztunk. Bejött tehát a nagy előadóba. (Itt egy kitérőt mégiscsak teszek. 2005-ben tartottuk a 25 éves találkozót, ugyanebben a nagy előadóban. Többen is megállapítottuk, ez az akkori hatalmas terem, későbbi államvizsgám helyszíne, azóta valahogy összement, nem is olyan óriási – mi több, közönséges terem méretű.) Boni elővett egy krétát, félrefordította a fejét, és kitűnő artikulációval előadta: ő nem tudja, miért terjed az, hogy ő emberevő, és hogy ő mindenkit megbuktat, és ő előadásokon zéhát írat, és hogy az anal az nehéz tárgy. Nem, ez nem igaz. Soha nem evett még embert. Néhány bukás persze előfordul nála, de hát másnál is. Egy-két feladatnál többet zéhán nem ad ki, és nem az előadás alatt, hanem csak egypár percében íratja ezeket a feladatokat. És hiába mondja azt bárki is, ha valaki tanul, az anal egyáltalán nem nehéz. 

Na, ekkor kezdtem csak félni igazán… 

Azután elkezdte előadását. Logikusan. Szépen. Pontról pontra. Egy már maszatos spirálfüzettel járt, amibe soha sem nézett bele. Előadásainak a matematika szép és tökéletes világára illő sajátos ritmusa volt. Olyan alaposságú építkezést sem azóta, sem mástól nem láttam – pedig pár diplomát azóta már szereztem. Először is, ismertette a kiindulás alapjául szolgáló alapfogalmakat. Ezek néhány kézenfekvő tulajdonságaira alapozva definiált valami újat, vagy felfedezett valami megoldandó feladatot, esetleg ellentmondást. Mindezek birtokában kimondta a tételt, majd ezt nagy alapossággal és eleganciával bizonyította. Az új ismeret – most már bizonyított tudás - birtokában következhetett az esetleges felmerülő ellentmondás vagy kikandikálás vizsgálata, majd az ennek megoldását célzó új definíció, tétel, bizonyítás. Mellette, algebrából, a Gödel-tételek néven is kaptunk ebből, hogy valamikor negyedik évfolyamra, A matematika története stúdiumban értsem meg végre és végérvényesen, hogy a világot a legelegánsabban és legteljesebben a matematika fogalmaival lehet leírni. Ráadásul ez egyben annyira túlelegáns, hogy saját határait is tudja. (Később éppen a Gödel-féle nemteljességi tételek hallatlanul izgalmas volta miatt végeztem el a filozófia szakot – és tessék, ennek okozója is Bonifert Domonkos volt, meg az ő analízis előadásai.) Az előadások szüneteiben a tanár úr ott maradt közöttünk. Ismerkedett velünk – és egyáltalán nem mellékesen, mint leendő kollégákat, mentorált is bennünket. Ismerte a szegedi kulturális életet, látta a futó filmeket. Nem is kell hogy mondjam, természetesen ekkor – igen, persze túl egy anal-uvén – de már nem féltem, már tudtam, hogy ahol ilyen tanárok tanítanak, ott megtanulom azt, amit megakarok tanulni. Egy alkalommal 1979 őszén vagy telén, a kísérleti színházban akkoriban futó Az ember tragédiája című darabról vitatkoztunk – igazából nem is vita volt az, sokkal inkább véleménycsere. És itt is megmutatkozott Bonifert Domonkos tanári és egyben kollégai alkata. Nem ledorongolt, nem tekintélyből érvelt, hanem bennünket, második évfolyamos hallgatókat teljesen egyenrangú félként kezelve, inkább csak hozzásimította észrevételeit a miéinkhez. Bevallom, későbbi munkahelyeim szinte mindegyikében éppen ezt a hozzáállást hiányoltam – amikor az idősebb kolléga idősebb, tapasztaltabb emberként segít a probléma megoldásában, megbeszélésében, s nem ledorongol a magasból, ha nem értesz egyet vele. Tőle származik az a – szerintem alapvető – didaktikai-pedagógiai tanács, észrevétel is, amelyet szintén valamikor ekkortájt osztott meg velünk. „Tudják, volt nálam egy szakfelügyelő, és az óravázlatomat kérte. Abban valami olyasmi volt,hogy szervezési feladatok, majd a házi feladat ellenőrzése, s utána egy nagy kérdőjel, üres hely is. A szakfelügyelő kioktatott, miféle dolog ez - hát nem tudom, mit akarok csinálni? - Azt tudom – válaszoltam neki – de azt meg legfeljebb sejthetem, hogy a házi feladat ellenőrzése mennyi ideig tart, s hoz-e felszínre problémát, olyan ismerethiányt, amit ott és azonnal kell megszüntetni, tehát ami ott és azonnal felülírja a legjobb és legrészletesebb előre kitervelt óravázlatot” – magyarázta. Én kollégáimra tekintek hasonló szemmel – s abban az iskolában, ahol sajnos a gyerek nem, vagy alig használható házi feladatot készít, s mégis tovább kéne valahogy haladni, alighanem ez a legbölcsebb útravaló, amit alkalmazhatok… Bonifert Domonkos előadói stílusa hihetetlenül mély matematikai tudásból fakadt, és ezt csak tetézte élvezetes megnyilvánulása. Annak persze, aki sohasem szerette és nem is értette a matematikát, ez nem jelent semmit. De bennünk, akkori matematika szakos hallgatókban, megvolt erre fogadókészség. Olykor szinte kikacsintott: észrevesszük-e azt a könnyed eleganciát, amivel seperc alatt indirekt bizonyított? Felfedeztük-e a következő ellentmondást? Később, már többváltozós függvényeknél, értjük, mi az a parciális megoldás? Nem akarok én végigmenni a teljes analízis anyagán, nem dehogy… 

És egy kép, amivel adós vagyok, s amit korábban már ígértem. 

Vannak mozdulatok, amelyeket szüleinktől kapunk, s mi is tán továbbadjuk ezeket gyermekeinknek. Egy-egy gesztusban bennünk él apánk, anyánk, nagyszüleink, őseink egész sora. De bennem – és biztos vagyok benne, nemcsak bennem – további gesztusok, automatikussá vált kézmozdulatok is vannak, olyanok, amelyeket gondolkodás nélkül használok. Igen, ott, a táblánál. Nekiveselkedünk egy-egy feladatnak. Én a táblára az adatokat írom, azután az osztály gyéren érkező helyes válasziból az éppen soron következőt. És egyszer, valamikor, ki tudja, az óra hányadik percében, megoldódik a feladat, megtörtént az ellenőrzése is, a behelyettesítés, minden. 

S a tábla jobb alsó sarkába, a már elkészült feladat alá, odakerülhet a két piciny ferde jel – ugyanúgy, ahogyan Bonifert Domonkos tette a kimondott tétel bizonyítása után elégedetten a maga kettős krétajelét: Quod erat demonstrandum.