2024-12-15

Az örök mosolygó

Tudod, Kócos, az úgy van – hogy nem tudom, hogyan van.

Már lassan semmit sem tudok.

Azt sem tudom, hogy te, Kócos, mennyi idős vagy. Azt látom, hogy most nagyon rosszul vagy. Kegyetlenül rosszul, tudom. Alig kapsz levegőt. Talán próbáld meg ezt a kolbászt, Nem kéred. Pedig nagyon finom. Tudom, hogy olykor Tatus is ilyennel traktált. Néha csak, kizárólag reggel, amikor rád nézett. Igen, Tatus is elment, hét esztendeje. Nehéz volt megszoknod, hogy már nem ott élsz, meg hát már Mamuska halála után is mogorvább lettél egy kicsit.

Csak a mosolygásod maradt meg.

Igen, tudod, az örök trükköd.

Amíg Gubanc ugrált, addig te csendesen ültél. Igen, akkor már itt nálunk, és borzasztóan örültél, mert Gubancban igazi társat leltél. Ő ugrált, ugatott, hancúrozott, különösen Mírával hülyéskedett sokat – rajtad mindig láttam a hűvös távolságtartást – te meg az örökmozgóhoz képest csak előjöttél, csóváltad párat a farokcsökevényed, de módjával.

Nyilván okod volt rá, sohasem jelezted, életed első néhány éve, amikor megszülettél, majd bekerültél a menhelyre, nem lehetett valami szép. Hűvös távolságtartásodból, s abból, hogy nehezen oldódsz fel, mi borzalmas körülményekre következtettünk, s talán ezért is, mindig is máshogy kezeltünk. Amíg Gubanc eltűnése után MogyoRóka majd Boni megjelenésével csupa játéktér lett az udvar, te elegánsan vontad ki magad a napi idomításból. Ami nem igaz, mert fél szemmel mindig figyeltél, és tudtad, mi az hogy ül, marad, fekszik – csak éppen nem mindig és nem mindig akkor mutattad be, amikor azt kértük. Hát igen, igazad van, kérték, én nem foglalkoztam ilyennel, jó, hogy így ezt elpislogtad, Kócos.

Igen, hozom a vizet. Hm. Az sem kell. Na, csak pár korty.

Kócos, 2012 óta vidítottad Tatust, aki nem beléd, hanem Gubancba szeretett bele. Mi tagadás, Gubanc fehér volt, te meg fekete, de hát – puli az puli…!

Te nem foglalkoztál ezzel az áttételes szeretettel, magadat adtad, és milyen jól tetted! Időnként mennyivel jobb az örökös és mindent megrágó gondolkodás helyett a puszta tett…!

Igen, áttételes, mindent megrágó, valami ilyesmit mondott a doktor is, tudom, és teljesen máshogy értette, és mondta, hogy majd jöjjünk, ha eljön az idő.

De mikor jön el, Kócos?

Te majd szólsz, ugye?

Jelzed, hogy most már elég volt?

Mikor még tegnap is megetted, ha unszolásra is, a kedvenc falatodat!

Ugye, még harcolsz?

Ugye, még birod?

Ugye, még nem fáj elviselhetetlenül?

A levegőt is nagyon nehezen veszed, zihálsz itt, jó, hát persze, hogy nem kell kimenned, csak kikísérlek, és már engedlek és hozlak is vissza.

Igen, pörögj csak a szőnyegeden, tudom, ahogy én rakom oda, az neked sohasem jó, nincs kellően és megfelelően összegyúrva.

Vagy mégis jó, végre eltaláltam…?

Te Kócos, most valahogy egészen máshogy nézel...!

Most olyan furcsán mosolyogsz...!

Igen, úgy, mint Jóska kutyája, aki utolsó napján belekapott az etető kezébe, hogy… hogy eddig...

...hogy eddig volt, de…

Kócos, én ezt nem akarom megérteni...!

Én csak egyik gazdád vagyok a sok közül, aki nem is becézgetett, csak elvolt veled, aki elhozott a menhelyről, és akkor…

…és akkor menjünk…?