Minden ember sorsa az egyediség és univerzalitás utánozhatatlan, csak rá jellemző kombinációja. Igaz ez életútra, párhuzamosságra, valószínűségre (sokszor inkább valószínűtlenségre) meg mindenre. Néha elgondolkodom ezeken, nem mintha tudnám, sőt, csak akár sejthetném is a választ.
Rengeteg emberrel sodor össze a sors. Közülük kitüntetett szerep jut a családtagoknak, de akiket szeretnek az égiek, s jómagamat is szerénytelenül ide sorolom, jónéhány ismerőst, munkatársat is közöttük tudhatok.
Az ikerlét azonban semmihez sem hasonlítható.
Ez nem több és nem kevesebb a többinél: más.
Olyan párhuzamosságok vannak, amelyekre nincs objektív magyarázat.
Megjegyzem: talán nem is szükséges ez.
Egyszerűen van.
Fölfedezhető ez sok mindenben, most csak két példa kerül ide: rakéta és paradicsomleves, ami azonban már a párhuzamossághoz tartozik.
Jóska rendszeresen ír gyermekkorunkról. Némely elbeszélésének egy része már átnyúlik a saját, önálló életébe is. Egyik legutóbbi, karácsonyi történetének fontos eleme az emeleti lakásba űrhajón-rakétával érkező Jézuska.
Ottó fiam hívott fel, olvasva ezt, hát akkor a mi történetünk, ami nagyon hasonló, az nem igaz?
Miféle plágium ez?!?
Dehogynem. Az évszámok kissé különböznek, Jóskáéknél 1979-ben, nálunk úgy 1982-ben érkezhettek így az angyalok. Vitathatatlan és gyermekésszel is felfogható jelei voltak: ott vöröslött-barnállott a rakétaindítás nyoma az erkély mozaikján!
Igen, pontosan ott, ahol korábban a szánkó állt – mondhatná a minden történetben a realitást kereső.
A realitás azonban csupán egyfajta világmagyarázat. Nem vesz figyelembe fontos motívumokat, legfeljebb elhanyagol, illetve kiemel. Ugyanis az űrhajó pontosan azért érkezett pontosan oda, hogy elrejtse a saját nyomát.
Ez így együtt egy korrekt és teljességgel érthető világmagyarázat.
Véletlenek és valószínűségek vannak.
Ez a történet a saját családi legendáriumunk része, karácsonyi ebédnél, utána a terpeszkedős beszélgetésekben gyakran felidéződik.
A párhuzamosságok pedig léteznek és valóságosak.
És akkor Jóska is rakétázott.
Aki magyarázatot keresne, nyilván találhatna.
Én meg nem keresek.
Ez így van jól.
Miért pont ebben lennénk mások?
***
Nagymama egy külön univerzum. A vele töltött gyermekévek, életem, életünk első 13 felejthetetlen éve, talán azért is olyan kedves, mert az ő mindent elárasztó szeretete fürdetett mindannyiankat.
Mindent tudott kezelni.
Szelíden, határozottan.
Minden hangos szó nála akadt el és semmisült meg.
Pedig néha egy szót sem szólt, legfeljebb mosolygott.
Megfejthetetlenül.
Mintha éreznék benne csipetnyi fájdalmat, lemondást, keserűséget és néha még bánatot is, de ezt alighanem csak most magyarázom bele.
...És a paradicsomlevese…!
Ahhoz a paradicsomlevet mi magunk csináltuk.
A piacra jó korán mentünk, nem a szokásos módon, ahogyan nagypapával szoktuk, a Kossuth Lajos utcán, hanem hátul, a gyár előtt, majd az Örkényi-Petőfi utcákon.
Nagymama kedvesen alkudott az árusokkal. Igazából nem tudom, hogy ezután hogyan került haza az a rengeteg paradicsom, mi is cipeltünk, de annyit nem lehetett hazavinni kézben-kosárban. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy az árus hozta el nekünk.
A 40-50 kilónyi paradicsomot Jóskával mi daráltuk le.
Hol egyikünk tekert, hol másikunk, a második darálás, amiben már sok volt a mag, mindig nehezebb volt. De csak elkészült, az üstben forrt a lé, az üvegek tisztára mosva várták a sorukat, majd a szárazdunszt után a felhasználást.
A paradicsomleves egyszerű étel.
Szerintem inkább annak tűnik, hiszen annak is jónak kell lenni, aki az édeset, s annak is, aki a hagyományos ízt kedveli. Se nem túl édes, se nem kevéssé sós: a tányérban való utókezelés már csak életmentő műtét.
Nagymama a cukrot marékkal adagolta, teába, margarinos kenyérre, levesbe, mindenbe. Egy világháború előtti alaposan megkopott kávésdobozba markolt, mindig pontosan, mindig úgy, hogy mindenkinek és minden ételnek pontosan jó legyen.
Aztán megcsinálta a csipetkét bele.
Legalábbis annak hívtuk. Az elkészítés mikéntjére nem emlékszem, csak az ízére, ami valahogy a paradicsomlevesét is az egyszerű levesből a mennyi étkek kategóriájába emelte.
Most ugrok egy jó nagyot.
Mert vannak a végtelenek és vannak a párhuzamosok és vannak a találkozások meg a valószínűségek.
Mert édesanya hiába főzött nagymama halála után paradicsomlevest, az már nem volt olyan. Nem tudom, mi hiányzott belőle. Azt is gondolom most már, hogy teljesen igazságtalanul írom ezt, mert édesanya paradicsomlevese is finom volt.
Csak egy valami hiányzott belőle talán: nagymama keze.
A mozdulata, ahogy cukrot szór bele, ahogy keveri, ahogy közben igazgatja a sparhelt ajtaját.
Nem tudom.
És akkor elém került egy pontosan ugyanilyen ízű paradicsomleves.
A nagymama-ízű, hiánytalanul.
Az elkészítésének semmi köze a hatvanas évekhez. Már nem saját, főzött paradicsomlé az alap (amúgy mi is főztünk be, éveken át, aztán ez elmaradt) hanem boltban kapható, kasírozott dobozú sűrítmény. Karamellizálással indul, 8 evőkanál cukor alakul át némi olajon, majd öntődik bele a két doboz massza, később még egy pici fej hagyma is, csipetnyi só társaságában.
Nem csipetke jár bele, hanem a fületlen bögréből egy tojásból kavart kemény nokedli.
Nincs semmi azonosság.
Mégis, ez a Bogi-féle paradicsomleves ugyanolyan, mint nagymamámé.
Pontosan ugyanolyan.
Nagymama a receptet alighanem Délvidékről hozhatta, aztán tehetett hozzá Szeged és végül Nagykőrös is valamit.
Bogi ízeit és receptjeit Mamustól kapta-hozta, az ő ősei Őrvidéken éltek.
És a párhuzamosok és a valószínűségek az életben néha valószerűtlenül találkoznak.
Hol életutakban, hol kedvességben, hol receptekben, hol ételek utánozhatatlanul ugyanolyan ízeiben.
Van, amire pontos magyarázatot ad a fizika, a téridő kontinuum, a számolhatatlan dimenzió egymásba csavarodása, van, amire meg nincs magyarázat.
Újabban úgy gondolom, vannak dolgok, párhuzamosságok, meg még sok minden, amiket nem is kell magyarázni.
Jók azok úgy, ahogy vannak.
Magyarázat nélkül.
Elég néha az érzelem a gondolkodás helyett.
Mindenkinek békés és boldog új évet kívánok!
