Mutasd meg szokásod, megmondom, ki vagy - tartja a mondás.
Ehhez azonban az is kell, hogy tudjuk: amit csinálunk - az szokás.
Az már szokás.
Az már a szokás.
A szokás több és más, mint a hétköznapi rutincselekedet, szinte már a kultúra része.
Különben is: az, ami a néhány évtizeden túli embernek egy gyorsan múló év, az a 3-4 éves gyereknek a beláthatatlan és kibírhatatlan távlat, a maga csodájával.
Tehát igazából nem tudom megmondani, hogy az, amit ma a családunkban Ballai-ebédnek nevezünk, mióta az, másrészt ez a szokás attól az, hogy mi magunk is alakítottunk rajta.
És az is igaz, hogy igazából nem is Ballai-ebéd, de erről majd később.
Karácsony táján – akkor még nagy havak előzték meg az ünnepeket– ha a reggeli hósöprést a szokásosnál alaposabban végeztük, olykor hosszú tűlevelekre bukkantunk. Jóskával egymásra néztünk, és tudtuk, hogy már járt nálunk az Öreg Bácsi. Az Öreg Bácsi ugyanis nemcsak elvitte a rollert, ha szerinte rosszak voltunk, hanem ő hozta a karácsonyfának valót is. Az Öreg Bácsi ilyesformán egyfajta ősi terminátorként szabályozta a dolgokat, hol adott, hol elvett. Gondolom, minden családnak volt egy-egy ilyen Öreg Bácsija, ezt jó lenne egyszer még kikutatni, de legalább megfigyelni.
Ám térjünk vissza a tűlevelekre a hóban. Valamikor – átélt emlékeink előtt – a rövid levelű, s az ötvenes évek elejei disznélküliségben vattával díszített karácsonyfa lángra gyulladt, s a helyzetet édesanya mentette meg, az udvarra rohanva ki az felgyulladt, égő fával. Erre nemcsak a rajta lévő sebhely, hanem a karácsonyfa tetejére illesztett, megégett szárnyú angyal is emlékeztetett. (Jóskát emlékezteti ma is, reá szállt ez az angyal, mint karácsonyfadísz.) A következő évtől – illetve házunkban soha többet – rövid tűlevelű fa nem lett karácsonyfává, nálunk az erdei fenyő válhatott azzá, melyet édesapa szerzett be, számos ismerőseinek egyikétől. Már ez a fenyőfa is egyedivé tette karácsonyunkat, hiszen mindenki másnál a szokásos lucfenyő lényegült át.
Tehát követtük a tűlevél-nyomokat, s azok többnyire a nagypapáék által csak Egyesnek hívott raktárféleségnél értek véget. Egy-két év alatt megtanultuk: ilyenkor már közel a karácsony.
Nemcsak erről tudtuk.
A korai sötétedést követően a sámlik munkahelyekké alakultak a vacsora körüli órákban.. A legnagyobbik asztallá vált, s a kisebbeken mellé ülve diót törtünk. Sínkalapáccsal, hogy valami kihívás is legyen benne, és azért, mert igazi kalapácsunk meg nem volt, csak egy, s az nem erre való – mondta nagypapa, aki úgy gondolta, a kalapács az kalapács, mindenféle fontos és tekintélyes munkákra van, amilyen a hintalókészítés vagy más ilyesmi, de diótörés szükségtelenül koptatná vagy mi. Az volt a feladatunk, hogy éppen akkorát üssünk a dióra, hogy a héja megtörjön, de a belét az lehetőleg egészben, a legnagyobb darabban tudjuk kiszedni. Akármerről nézem, nagy tudomány ám ez, különösen úgy, ha tudjuk, a sínkalapács – vagyis a fa talpfákhoz a síneket rögzítő sínszög – tömör vas volt, jó nehéz, fogása esetlen, s kezeinket fölsebző. Viszont, szó se róla, nagy ütőfelülete miatt különösen is alkalmasnak is mutatkozott a feladatra.
Az így megszerzett dióbél egy részét nagymama félrerakta. Mikor kérdeztem, miért, csak megsimogatta fejemet: - finomságnak – válaszolta, nem cifrázva a magyarázatot. Aztán másnap gyúrta a finom tésztákat, olykor megengedte, hogy mi is segítsünk, és elnézően tűrte, hogy el-ellopjunk egy pici darabot, hogy a szokásosnál jobban duruzsoló sparhelt platniján süssük meg. Minden tésztát megpróbáltunk így, s mind nagyon finom volt. Nagypapa vagy a boltba ment, vagy a bevásárlás végeztével nézte, hogy sürgölődünk, majd elővett egy-egy könyvet, és abból olvasott fel nekünk. A konyhai zajok nem zavarták, a történet néha igen. Egy-egy érzelmesebb résznél el-elcsuklott a hangja, volt, mikor el is merengett a történésen, János vitézt szabályosan megsiratta a rózsa tóba vetésénél, de annál jobb kedvvel szavalta tovább a befejező és mindent megoldó néhány versszakot.
Az egész délelőttös sürgés-forgás után ebédre megérkezett édesanya és édesapa is. Körbeültük a konyhai asztalt, s arra felkerült a karácsonyi menünk.
Almát ettünk mézzel, a mézbe gerezd fokhagymát meg a finomságnak félretett dió is forgattunk. Ráismertünk kezünk munkájára, tán attól is volt olyan finom ez a lakoma. Ebből nem repetáztunk soha. Majd következett a finom bableves, ami ritka vendég volt az asztalon. Majd az egyik kedvencünk, a mákos tészta fejezte be a sort. A maradék a padláslépcsőre került, az angyaloknak. Később begyújtottunk a szobai kályhába, s elmentünk édesapával a DÁV-karácsonyra, a központba. Édesapával más volt a séta, másként lépdesett, nem kérdezte meg, hogy a Jókai utcán menjünk vagy a Kőrisfa felé, határozottan választott, jó volt érzeni ezt a biztonságot. Az üzletigazgatóság épületében óriási karácsonyfa állt, ugyanolyan hosszú szőrű, mint otthon, és a DÁV-os gyerekek Monostori Jóska, a Bartus-testvérek, Oldal Kati, Szebelédiék, a többiek meg a szüleik valami műsorfélét rögtönöztek. Kaptunk néhány szem szaloncukrot is, az igaziból, a kőkeményből, nem ebből a mai, nyámnyila, zselés utánozmányból. A DÁV után átmentünk a katolikus templomba, ahol mindig valami nagy-nagy jelenet volt, villámló kardokkal, ahogy a világ teremtését majd az Úr dühét mutatták be.
S mire hazaértünk, állt a karácsonyfa, mert megjött a Jézuska.
Csodálkozva álltunk a fa előtt, s nem tudtuk, mire számítsunk. Aztán előkerültek az ajándékok, furcsállottuk, hogy mindenkinek könnyes a szeme, majd az egy-egy narancs héját kincsként őrizve tértünk nyugovóra. Előtte nagy gonddal csomagoltuk újságpapírba, majd bújtattuk az erre a célra átalakított flór harisnyába a kályhára kellő időben feltett kerámiakövet, mert ez melegítette nagymama fájós és fázós lábait a paplan alatt.
A karácsonyfa izzósora sokáig éghetett különös árnyakat rajzolva a plafonra, s mi suttogva beszéltük meg egymás ajándékait.
Az idő lassan telt, jött az újabb év, volt, ami változott, az ebéd azonban mindig ugyanez maradt. Később mi is ajándékoztunk, negyedikben Nagy Tamásék jóvoltából fényképet, aztán hol ezt, hol azt, pénzünk kevés volt, inkább csináltunk valamit. Lacinak seprűnyélből levágott darabokból készült kerékkel lombfűrésszel kivágott autót (később Ottó fiam is kapott ilyet…)
Hanem az a mákos tészta…! Jó az, finom az…! De a mákos nudli – az még finomabb…!!!
Tudni kell azonban, hogy a mákosnudli a legkedvencebb ennivalóink közé tartozott. Ez a krumplis tésztaféle akkoriban más krumpliból készült, kétféle volt, a gülbaba meg a rózsa, s kedvünkért nagymama szinte bármikor készített ilyet, annyira benne volt a kezében.
Tehát addig érveltünk, hogy a mák a fontos, és a tészta is ugyanaz, csak más vastagságúra van nyújtva, hogy a mákos tésztából - mákos nudli lett. Azt a fontos tényt azonban, hogy ez nagymama halála előtt vagy után történt, nem tudom megragadni az emléközönből. Jóval később mindketten megnősültünk, s kialakult egyféle rend is: szenteste ebédkor nálunk gyűltek össze a szülők, aztán 25-én mindannyian mentünk Ballai családi ebédre, majd 26-án a másikunk családjához. Aztán ez is változott, édesanya halála után a Ballai családi ebéd a mi vállalásunk lett. A böjtvégi bablevesbe már korábban füstölt csülök is került, és a mozdíthatatlannak tűnő almával is történtek dolgok, hiszen hol a legöregebb, hol a legfiatalabb feladata lett azt szétosztani. És az is érthető tehát, hogy már nem főzött mindenki külön-külön ilyet. A szenteste napjának ebédjéből így lett kimozdíthatatlanul egyedi szokás, ahogy mi mondjuk, karácsonyi Ballai-ebéd, amely azonban már nem szenteste, hanem a közös ebéd napján kerül az asztalra.
Néhány éve egy program keretében görög egyetemistát fogadtunk az iskolában. Előtte meséltem el a kollégáknak a mi szokásainkat, például azt, hogy az örök, de folyton változó rendben ott van az is, hogy egy almát annyifelé vágunk, ahányan ülünk az asztalnál. Így egyik kolléganőm javaslatára a görög lány búcsúztatásánál az egész iskola minden pedagógusa, tanulója falatnyi almát, gerezdnyi diót is kapott, bemutatva csöppnyi, ősi karácsonyváró szokásunkat.
Aztán más is történt.
Bogi a következő évben elém állt. – A mák a lényeg, ugye? A mákostésztából meg nudli lett? Na akkor most újabbat alakítunk: ezentúl mákos gubát csinálok! S így is lőn… A mák, az megmaradt…
De a karácsonyi étkeket már mi is tovább bővítettük.
Bogi nagymamája, dr. Berta Károly doktor felesége gondolta át, hogy ha szenteste halat süt, akkor még csak oda sem ülhet az ünnepi asztalhoz, mert a hal csak frissen finom igazán. Olyan menüsort tervezett tehát, amelyet mindenki szeret - de előre el lehet készíteni. Így ez a karácsony esti menüsor is szokássá nemesült. Franciasalátát eszünk húspástétommal, kaszinótojással, és ott vannak az asztalon a karácsonyi sütemények is. Nekem külön öröm, hogy a teljes menüsor minden elemét, valamint a számos süteményt mind-mind együtt készítjük el.
Mi amúgy az általános iskola végén szembesültünk azzal, hogy a mi szokásunkkal teljességgel és tökéletesen kirívunk a többi osztálytárs közül.
Elkezdtük hát kutatni, vajon honnan eredhet ez? Akkor csak igazi könyvek voltak, nem volt hypertext meg link.
Sokáig kellett várni, mire kiderítettük, hogy minden bizonnyal az anyai ágon, a Délvidékről, Zomborról, Szegedről származó Farkas, Dókay meg Papp családok korábbi évszázadainak meghatározó szokásait visszük tovább, Ballai-ebéd néven, itt Nagykőrösön.
Már csak az a kérdés, hogy a menüsor tovább hagyományozódik-e, illetve mely eleme változik vagy bővül.
Egy már biztos: Mírának újra készül csülök nélkül bableves.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése