Harmadikban történt, 1963-ban.
Vacsora közben.
A körülmény is fontos: a konyhában, egy hokedlin, egy villával.
A vasút melletti épület – mi úgy tudtuk, szolgálati lakások kettes szám – egyszerű beosztású volt. A ház negyedénél-harmadánál lehetett az udvarról a bejárat, ami egy kis előszobába nyílt. Előre és jobbra a pinceajtó, mellette, balra a padlásajtó volt. E piciny helyiségben kapott helyet később a kétlapos gázrezsó, és itt lakott a két ceglédi kanta, amelyekben a DÁV előtti artézi kútról, többnyire általunk hozott friss víz is volt. (A kanta tetejéből hideg vizet inni – ilyen nincs ma.) Balra az egymásba nyíló két szoba, az elsőben éltünk mi, öten, a hátsóban meg nagymama és nagypapa.
És a napok többségében a legfontosabb helyiség a konyha volt, amely a bejárati előszobából jobbra nyílt. A konyha végében még volt egy spájz is, tudom, hogy kamra lenne, de úgy sohasem hívtuk.
(Saját családi házunk alaprajzában a föntebbi leírás szerinti beosztások és arányok megőrződtek.)
A konyhában, az udvarra néző ablak alatt volt egy szép nagy asztal, egyik oldalán egy vaságy, amelyen nagypapa délelőtt merengeni, üldögélni, délután aludni szokott. A másik oldala mellett egy villanysütő. Ezzel néha melegítettünk is. Jó volt akkor ülni rajta, melegített. Odébb a mosdótál, felette a sarokban egy öreg rádió, amelyen hallgattuk a híreket (lelőtték Kennedyt) hetente egyszer a Szabó családot.
Az asztalhoz néhány igazi szék volt– meg a hokedlik.
És a sámlik.
Ezekből itt volt úgy három is. Két kisebb, nagyjából egyformák: ezekkel rengeteget játszottunk Jóskával.
A sámli - az minden volt. Az, hogy mi nem, arra nem tudok példát mondani (írni). Felfordítva, és az összekötő deszkáján ülve valóságos harci eszköz, hol tank, hol meg autó. Még antennát is szereltünk bele, amire alkalmas volt az orgonabokorról metszett és jól megtisztított ág. (Maga ennek elkészítése is persze napokra szóló feladatot jelentett.)
Az esti vacsorához ritkán volt igazi terítés. Nagymama, nagypapa, édesanya (Lacival) és édesapa körbeülték valahogy az asztalt, de ez is elég körülményes volt, hiszen csak három szabad oldala volt. Mi a sparhelt és a spájzajtó közötti térben – amelyet szűkített még a vaságy utáni kredenc is – a hokedliket használtuk kisasztalnak, és a sámlikon ültünk melléjük.
Úgy emlékszem, szerettünk így enni.
Volt egy kis szabadságunk a szülők háta mögött. Néha el-elcseréltünk egy-egy falatot, vagy vívtuk tovább a harcot az éppen aktuális ellen ellen, továbbszőttünk valamilyen történetet, és persze olykor úgy belemerültünk valamibe, saját világunkba, hogy többszöri felszólításra sem tudtunk válaszolni, kérünk-e még valamit. Mondjuk margarinos kenyeret, kristálycukorral.
A hokedlin, ezen a kicsiny, saját, egyszemélyes vacsorázóasztalkán, nem sok hely akadt. Rajta volt a mustárkristály (vajon hányan tudják, mi ez…?) aztán a zománcozott lapostányér, meg az evőeszközök. Mikor mi kellett.
Most éppen a kedvenc villám volt ott, az ebédből lett vacsorához.
Elmélyültem szórakoztam kedvenc villámmal.
Egy villával elég sok mindent lehet játszani.
Méregetni, méricskélni.
Megnézni, megáll-e úgy, ha oldalra fordítjuk.
Fel lehet emelni is.
Fogtam, felemeltem. Hol a nyele, hol a villái magasodtak a hokedli fölött.
Jóska valami más – hasonlóan fontos – műveleteket végzett, így lemaradt a pillanatról.
Nagymama ugyanis rám szólt, aznap este sokadszor: - Tedd le azt a villát…!
Pontosabban azt mondta: - Tedd l e azt a villát.
És ez volt A pillanat.
Igen, pontosan ekkor történt.
Akárhányszor (rengetegszer!) visszapörgettem az eseményeket, a LE szócska hozta elő az az utánozhatatlan pillanatot.
A felfedezésem pillanatát.
Mert így válaszoltam vissza:
- Nem tudom letenni. Tényleg nem.
A villát ugyanis megpróbáltam letenni. Igen, akkor már nem úgy, arasznyira magasodott a hokedli fölé. Hanem úgy villa-magasságnyira. Az alá – akármit csináltam, hiába forgattam -, nem ment.
Odasúgtam Jóskának: - Felfedeztem valamit.
Közeledett nagymama, aki a világ legszelídebb asszonya volt, ám az étkezés számára olyan szentség volt, hogy nem tudtuk folytatni a sokat ígérő különbeszélgetést.
A vacsora alatt – fogalmam sincs, mit ettünk, azt sem tudom, ettem-e valamit, vagy csak tessék-lássék turkáltam azt, alaposan átgondoltam a felfedezést.
A villát nem lehet letenni.
A kanalat sem lehet letenni.
A tányért sem lehet letenni.
Egy papírlapot sem lehet letenni.
Vacsora után megkérdeztem Jóskától. – Van egy üres füzeted? Mert neki általában volt. – Talán – válaszolta óvatosan – de minek az? - Kell. Az lesz a közös felfedésfüzetünk. S nekem már van is egy felfedezésem, már mondtam – magyaráztam, és ha tudtam volna, mi az a Nobel-díj, egészen biztos azt járt volna az agyamban. – És mi az? – faggatott Jóska, de én már közben az előkerült füzettel voltam elfoglalva. A cimkére gyorsan ráírtam: FELFEDEZÉSFÜZET (természetesen így, és csupa nagybetűvel). Aztán a belső oldalra hajtottam, és aprólékosan beleírtam, a lehető legszebb írásomat elővéve: Semmit sem lehet letenni.
Jóska elolvasta. Nem láttam rajta sem írígységet, sem megdöbbenést, semmit sem a nagy felfedezőknek (ez voltam én) kijáró tiszteletből. – És ezt hogy kell érteni? És mi ebben a felfedezés?
-Tudod, nagymama, a vacsoránál, rám szólt, a villával. És én próbáltam letenni azt a villát.
És akkor jöttem rá.
Hogy nem tudom letenni.
A villát. De ha kanál lett volna, azt sem.
A tányért sem.
Ezt a füzetet sem.
- Dehogynem, mondta Jóska, itt van ez a füzet, ez is le van rakva az asztalra.
- Nem. Hát nem érted? Semmit sem lehet letenni.
- Még mindig nem értem pontosan – mondta Jóska.
– Akkor még pontosabban elmagyarázom – válaszoltam, s neki is álltam a Minden Eldöntő Kísérletnek.
- Nézd meg ezt a füzetet – s úgy fordítottam, hogy a legrövidebb oldalán állva magasodott -így ugye vagy 20 centi magas, ugye? – Igen – válaszolta Jóska. Elfordítottam, hogy a hosszabbik éle legyen az asztalon. – És még így is jó magas, és nincs letéve, ugye? – Igen – dünnyögte Jóska -, és még mindig kíváncsi maradt. Amúgy pont ez volt az egészben a legjobb! Bármelyikünk talált ki valamit, a másik azt mindig nagyon komolyan vette. (Nem tudom, idetartozik-e, de ez most is így van.) Felfedezésnél meg pontosan ez a legjobb, sőt, egyenesen elvárt tulajdonság, amit az ember (én) kérhet(ek) a másiktól!
És akkor megmutattam. A kísérletet. A villásat, de – már általánosítva! Ilyen a felfedező!
A füzetet, ahogyan az fekszik az asztalon. – Nézd meg most így is! Erre szokták azt mondani, hogy le van rakva!
Jóska bólintott: - Azért, mert le van rakva. (Na igen! Felfedezés és magyarázata , majd megértése közben pontosan kell fogalmazni, és oda kell figyelni az ok és okozati összefüggésekre is!)
- És most figyelj! Nézd meg oldalról is! Mit látsz? – tettem fel a pontosító kérdést
- Az asztalon ott van a füzet, úgy, ahogyan az előbb – válaszolta Jóska.
- De éppen ez az! Az asztalon van, azon, rajta. Tehát az asztal fölött ott magasodik, ott van a füzet. Mert semmit sem lehet letenni. Ha egy fél füzet lenne csak, akkor most ott egy fél füzet magasodna. Ha egy szál papír lenne, az is ott magasodna. Ha egy hajszál lenne, az is ugyanígy lenne. Semmit sem lehet letenni.
Jóska elgondolkodva nézett vissza: – Ez tényleg így van.
És akkor bejött édesanya, s csípőre tett kézzel kérdezte meg a másnapra bepakolt táskáinkat.
A harmadik dimenzió felfedezése után a füzetet ezzel az egy pótolhatatlanul fontos és elég szépen beleírt sorral sokáig őrizgettem.
Jó darabig úgy voltam (voltunk) vele, hogy előbb-utóbb hasonló, óriási jelentőségű, sőt, minden bizonnyal még ennél is nagyobb horderejű dolgok kerülnek majd bele. Hol én fedezek fel valamit, hol majd Jóska, esetleg később, ha megnő, Laci is (ő ekkor kétéves volt) és azokat mind beleírjuk.
Aztán az az egyenkék borítójú füzet az idők viharában valahol odaveszett.
Egészen biztosan ez, és csakis ez lehet az oka annak, hogy más, jelentősebb felfedezést azóta sem tettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése