HondaKati

 Az, hogy ki és hogyan vesz motort (motorkerékpárt) az két nagy csoportba osztható.

Talán.
Vagy huszonvalahányezerbe.
Sőt: mi, ahogy motorkerékpár?
Mi számít annak?

Például a 350 köbcentis Piaggio X 10 350 M76 robogót sokan nem is tartják motornak, sőt, magát a robogót, mint olyant sem, amelyiknek meg automata váltója van, azt meg semminek sem, és el sem kezdtem az írást, máris szinte megoldhatatlan kérdésekbe botlottam.

A két nagy csoportot azért próbálom leírni, de úgyis lépten-nyomon szövevényes elágazásokba botlok, a valóságban meg természetesen léteznek átjárók, mégcsak nem is féreglyukak a különböző taktikákban és megközelítésekben.

Tehát az egyik az előre mindent megtervez. Mindent. Tudja, hogy az általa kiszemelt gép melyik évjáratának mely kiszállításaiban voltak problémák, elveti a láncost (a kardánost) színre is válogat, előbb nem nézi az árat, utóbb csak azt nézi (vagy fordítva) melyiknek mennyi a végsebessége (mintha számítana) mennyi olaj szükséges a cseréhez, még a motor előtt, előre vesz két pár importgumit, és polírozószetteket vásárol (többet) és minden ilyen fészbuk-csoportba belép, kiakasztja a gugli-fordítót, és jó pár évig dédelgeti magában az ötletet.

Persze, nem magában, elmondja a feleségének, ha van, barátjának, a munkahelyén, mindenki tudni fogja, hogy ő bizony Ducatit szeretne, és abból is milyet. A pénz lassan gyűlik, az árak nőnek, a kinézett újból használt lesz, és (remélhetően) nem vesz 6-800 ezer forintért egy semmire sem való Simsont, hogy ne vigyék el a németek, és mert a nagypapája barátjának az unokája ezelőtt 48 évvel egyszer kölcsönadta neki, és az milyen jó is volt akkor.
A másik motorkereső típus meg egyszercsak hazamegy egy motorral.

Nincs rá oka, nyilván túl van a negyvenen, de lehet, csak 25 éves, az is lehet, jóval 70 fölött jár (tehát betöltötte a 72-őt) pénze, mint a pelyva (a vásárláskor így szórodik ki a zsebéből az infláció miatt) és mintha ő lenne az, aki olyan, mint a Tescoban az impulzusvásárló a kasszánál, még felmarkol 2 csomag rágó helyett – legalább egy Kawasakit vagy egy Harleyt, aztán a felesége vagy a szeretője ráfogja ezt a kapuzárási pánikra, holott emberünk a pánik szóban rendszeresen felcseréli a magánhangzókat, és már régen a kapunyitáson gondolkodik: hogyan oldja meg automatikus távvezérléssel, a 350 kilós dög jövetelére az szépen kinyíljon.

Na, és mindenezen fő archetípusok után vagyok én.

És ide mindenki helyettesítse be a saját történetét, motorok utáni sokszor ki sem mondott vonzalmát, hányattatásait, meg mindent, amit csak akar, és igen, még azt, amit soha nem akart, de jött, mégcsak nem is magától, hanem akár saját hülyesége miatt.

Olyan kevert típussal van dolgunk (dolgom, magammal) aki utánanéz sok mindennek, de lesz@rja. OK, olvas cafe racer motorról, de azon hasaljanak a fiatal hülyék. Aztán ott vannak a bobberek, jó hogy nem már popperek, ezt már kinőttük (kinőttem), nézzük a cruisereket. Nézni lehet, csakhát nem fér be a garázsba, újat építeni meg nem akarok.

Aztán én már elszámoltam magam egy Pannónia helyett vett Jawaval, alig néhány centi a magasságkülönbség, meg a kormányszarv is csak hasonló mértékben keskenyebb (ha egyáltalán keskenyebb) de mit csináljak vele, ha nem komfortos? Ha nem érzem úgy, hogy ez az én motorom? Hiába indul a legjobban, nincs vele gond, olyan üzembiztos, mint a GPS-műholdakban az atomóra – mégsem az igazi. És tényleg, nem fogok most átmenni a scambleren, a túramotoron, a quadon, a naked bike-on, az off road-on, a crossmotoron, mert egyrészt a fene se érti ezeket a dolgokat, én már nem is akarom, másrészt, ezek igazából nem számítanak.

Egy motor tetszik – vagy nem teszik. Kényelmes – vagy nem kényelmes. Olyan erős, amilyennel harmóniában vagyok, vagy gyengébb, esetleg erősebb, mindegy, ha nem komfortos, akkor annyi.
Viszont a vizuális megjelenésben észrevettem magamban valamit.
Hát bizony, akár olvasok egyik után, akár csorgatom a nyálam, egy másik után, nekem az a motor, ami formájában, kinézetében gyermekkorom motorjait idézi. Ezek pedig a Csepel 125 és a Pannónia.

Ilyenből volt, a környékben is volt nem egy, rengeteg, és hangosan röhögök, amikor azt olvasom, hogy a magyar ipar kiváló és utánozhatatlan termékei, a Csepelt az ármány miatt nem sikerült Svédországba exportálni, és hogy pöccre indultak, meg ilyesmik. Elképzelhető persze, és igen nagy a képzelőerőm, hogy mondjuk ezerből 1 (na jó, legyünk nagyvonalúak: 2) valóban jó volt, a mostani jól menő restaurálás utáni példányok tényleg jók, de a maguk idejében ezek pusztán azért keltek, mert nem volt más, és a motorosuk annyi eszközt hordott magával, hogy kisebb generált maga megoldott az árokparton.
Ugyanez a hájp van a Pannónia P-20, 21-esek körül is. Az nem vitás, hogy ezek a motorok gyönyörűek voltak, ma is azok, de az összes, környezetemben élő ilyet tulajdonló ember a hatvanas évek végén a haját tépte, hol ez romlott el bennük, hol az nem működött. Ezek akkori, valóságos és gyakorlati tapasztalatok és szentségelések, nyilván régen minden jó volt/régen minden rossz volt, csak hát a fiatalság miatti megbocsátás nem azonos a minőséggel, és azt meg végképp idézzük fel: vagy motort vettél – vagy motort vettél, mert autó igazából nem volt. Akinek el kellett jutni A-ból B-be, az motorozott – és ennyi.

A jó kis kitérő után tehát bevallom, hiába nézek én mondjuk egy új és friss és csupa króm vagy csupa matt naked bike motort, a legkisebb mértékig sem érint meg. Ok, egy motor, na és…?

Nincs csepp formájú tankja.

Aztán ott a Suzuki Intruder (meg sok más) mi ez a furcsaság, V motor…? Akkor már inkább a bokszer, a rendőrségi BMW, de arra meg nem vágyom.

A sort csak azért nem folytatom, mert nem szeretnék MINDEN motormárkát és ilyet tulajdonló motorostársat megsérteni: aki ilyet vesz, nyilván meg tudja magyarázni, én is alkudtam 350-es IZS-re, meg még a fene tudja mire is, szerencsére egyikből sem lett semmi.

Ha jól belövöm mindezek után tehát az érdeklődésem tárgyát, az általam igazinak tartott motor tehát a mai kifejezésekkel leírva retró vonalat képvisel, ilyen motorfajtáról és kategóriáról persze nem tudok, hivatalosan nincs is, ettől még a fejemben igenis létezik. Valahogy mindent ide tesz be, és innen indul.
A motorra vágyó (motorról lemondott) ember persze készít terveket, nagyokat sóhajtozik, a motor helyett vesz minden mást, fölöslegeset, kacatot, néha (vagy mindig) álmodozik azért.

És ott vannak a szürke és kegyetlen meg feladatokat adó hétköznapok, az álmok gyilkosai.
Nekem az álom gyilkolászása akkor valósult meg, amikor megláttam azt a Pannóniát, amelynek nyergében 1972 és 1977 között úgy 40 ezer kilométert tettem meg, az egyszerűség kedvéért, vele megkerültem a Földet, úgy, hogy néhány defekten meg az olajcserén kívül olykor előfordult egy gyertyaslussz – és kész. Ez a T5-ös igazából apámé volt, aki halála után rámhagyta, viszont a gép el volt temetve egy színben, a hozzájutás legkisebb lehetősége nélkül. Úgy 1982 óta.
Közben persze volt motorom, én legalábbis annak tartottam a Babettát is, aztán a robogó-Simson, aminél fölöslegesebb járművet azóta sem használtam, minek 4 sebesség, ha csak 45-tel mégy vele, ugye. Volt kínai benzinmotoros kerékpárom, után Saxonettem, még két Babettám, egy 350-es Jáwám, szóval volt valami motorféle, csak a fíling hiányzott. Na már most, ez a rozsdaette Pannónia semmiféle vágyat nem ébresztett bennem. Úgy voltam vele, mint mondjuk a 35 éves osztálytalálkozón, a nyálcsorgatós, az ünnepelt, a körülrajongott, a húha-osztálytársnőt várjuk, aztán meglátjuk a ráncos öregasszonyt, hát ez meg ki a fene…? Egy ilyen motor nyilvánvalóan érték, és ez a Pannónia nekem ezer és tízezer ok miatt érték, ez amúgy nyilvánvaló. Emígy meg egy óriási púp. A felújítás egy vagyon, nem egy, kettő, aztán mi lesz belőle a végén? Hát egy Pannónia. Ok, azért a papírjait rendeztem, és igazából meg is nyugodtam, nekem annyi, vihetnek a sárga földbe, soha nem lesz már motorom, eladom a Babettákat is, jó nekem a bicikli is.

Igen ám, de van nekem egy ikertestvérem, Jóska, akivel persze minden motoros dolgot megbeszélünk. Nem egyszer, nem is kétszer, mindig. Ő pontosan érezhette bennem a mittudoménmit, mert augusztus közepén elküldött egy linket.

És akkor megint egy újabb közbevetés.

Igazából már a Pannóniai feltalálása és megkeresése előtt ezerszázalékosan leszámoltam magamban mindenféle motorral. Szent esküvéseket tettem, hogy ebből elég, ezreket költök nyálcsorgatás miatt a zsebkendőkre, hagyjuk már ezt a francba, túl a hetvenen, nőjön már be az ember feje lágya…! Persze azért megnéztem egy-egy szép példányt, hallgattam Jóska Csepel 125-ösének óraműszerű és utánozhatatlanul csepeles kiváló alapjáratát, kiröhögtem a falkákban támadó 3-400 kilós motorokon ülő, nevetséges vénembereket, akik ráadásul olyan egyenszerelésben vannak, amikről soha nem is tudtam, szánakozva néztem a Harleyket, meg mindent.

És persze azért néhány hirdetést.

Egy Honda 400 CM meg is tetszett, ez az az igazi klasszikus, átküldtem Jóskának, hogy: tudod, nem veszünk semmit, de ez azért szép.

Ő meg visszaküldött egy másikat: „találtam-egy Honda-Pannóniát”

És igen, ott volt a Honda CMX Rebel 250.

Kisvártatva jött az újabb üzenet: most néztem utána, washingtoni rendőrség is ilyet használt.

Még újabb: hát igen... 16ezer kilométerrel... ennél nem hinném, hogy kéne jobb motor. ráadásul 4 ütemű, és kimegy a világból.

Az eladót még aznap felhívtam, a motorról mindent elolvastam, két nap múlva már a Hondán ültem.

Tudom, röhejes, meg minden, de ez az egész valami egészen elképesztően érdekes és sohasem tervezett valami. Zárójelbe tett minden addigi nyilatkozatot, kategorizálást, mindent.

Amikor az ember enged valami ősi ösztönnek, nem, nem a szerzésvágynak, nem, nem a „megengedhetem magamnak” magyarázkodásának. Ez ilyesmi az valami rátalálás, valami olyan sorsszerű találkozás, amit próbálok ugyan megfogalmazni, de úgysem fog menni. Ilyet csak az érezhet, aki már volt valami hasonló flow-ban, nyilván rengetegen lehetnek ilyenek.

Aztán jött az unalom: honosítás, rendszámosítás, vizsgára szállítás, és hazafelé tulajdonképpen az első igazi út, igaz, csak 20 kilométer, de akkor is. Jóska mögöttem jött autóval, és nagyon óvatosan váltogattam, próbáltam kitapasztalni az indexet, a sebességváltót, megfejteni, mi zörög, és nyilván közben körberöhögtem az agyamat. Az egy kicsit idegesített, hogy mindenki megelőzött, de az ilyet ki nem sz@rja le, október vége volt, nedves, hűvös idő, az ember azt se tudja, hogyan kell ilyenkor felöltözni, elvagyok én a hetvennel is.
Aztán közben valahogy még az is bevillant, hogy ugyan a Pannóniával 90-nel jártam, amíg egyszer (ugyancsak Jóska, akkor még Trabanttal) utánam nem jött, és közölte, hogy azért ezt a 70-es tempót meg lehet unni. (Vagyis éppen 20-at csalt a kilométerórája…)

Ez a Honda amúgy tényleg nagyjából egy P-20, illetve hasonló kategória.
Két henger, hossza-széle hasonló, a P-20 valamivel több lóerőt tud.

Fogalmam sincs, mennyire valós az órában lévő 16 ezer kilométer, akár még igaz is lehet, és mi van, ha nem…? Mit számít az előélet, ha már az enyém…?

Egészen biztosan nem megyek vele autópályán, hosszabb utakat sem tervezek, de a város körüli, általam ismert és korábban számtalanszor bejárt útvonalakat nyilván újra bejárom, ezek meg kanyargósak, és azért tervezek akár egy balatoni utat is. Vagy nem. Igazából terv az nincs is.

Valahogy kategorizálni is kellene ezt a Hondát: olvasom cruisernek meg choppernek is, az utóbbihoz lehet valami köze, de nem felel meg a mondásnak, miszerint a csopperrel három dolgot nem lehet: gyorsítani, lassítani és kanyarodni, mert ez mindegyiket tudja, de tényleg.

Az utak többségében egészen biztosan egyedül ülök rajta, a motorozás közben az ember gépészkedik egy kicsit, szerencsére ez karburátoros, lehet játszani a szívatóval, alapjárata tökéletes, nemsokára megkapja az olajcserét, csak már legyen jobb idő.

Közben eszembe jutott az Illés zenekar két, még a hetvenes évekbeli dala.
Az egyik a Júliára várunk – a másik meg A Kati jött:

Szép, szép, túl szép az egész
Hogy Júliára várunk
Volt, van és lesz, aki vár
Mer’ Júlia az álmunk
Vártam, de a Kati jött
És a Kati igazán szeret.

Igazából én ezt a Hondát (Katit) – szeretem.
Úgy gondolom, jól elleszünk egymással.
Akarom mondani, én vele.
És már nem várok Júliára.

 

Az örök mosolygó

Tudod, Kócos, az úgy van – hogy nem tudom, hogyan van.

Már lassan semmit sem tudok.

Azt sem tudom, hogy te, Kócos, mennyi idős vagy. Azt látom, hogy most nagyon rosszul vagy. Kegyetlenül rosszul, tudom. Alig kapsz levegőt. Talán próbáld meg ezt a kolbászt, Nem kéred. Pedig nagyon finom. Tudom, hogy olykor Tatus is ilyennel traktált. Néha csak, kizárólag reggel, amikor rád nézett. Igen, Tatus is elment, hét esztendeje. Nehéz volt megszoknod, hogy már nem ott élsz, meg hát már Mamuska halála után is mogorvább lettél egy kicsit.

Csak a mosolygásod maradt meg.

Igen, tudod, az örök trükköd.

Amíg Gubanc ugrált, addig te csendesen ültél. Igen, akkor már itt nálunk, és borzasztóan örültél, mert Gubancban igazi társat leltél. Ő ugrált, ugatott, hancúrozott, különösen Mírával hülyéskedett sokat – rajtad mindig láttam a hűvös távolságtartást – te meg az örökmozgóhoz képest csak előjöttél, csóváltad párat a farokcsökevényed, de módjával.

Nyilván okod volt rá, sohasem jelezted, életed első néhány éve, amikor megszülettél, majd bekerültél a menhelyre, nem lehetett valami szép. Hűvös távolságtartásodból, s abból, hogy nehezen oldódsz fel, mi borzalmas körülményekre következtettünk, s talán ezért is, mindig is máshogy kezeltünk. Amíg Gubanc eltűnése után MogyoRóka majd Boni megjelenésével csupa játéktér lett az udvar, te elegánsan vontad ki magad a napi idomításból. Ami nem igaz, mert fél szemmel mindig figyeltél, és tudtad, mi az hogy ül, marad, fekszik – csak éppen nem mindig és nem mindig akkor mutattad be, amikor azt kértük. Hát igen, igazad van, kérték, én nem foglalkoztam ilyennel, jó, hogy így ezt elpislogtad, Kócos.

Igen, hozom a vizet. Hm. Az sem kell. Na, csak pár korty.

Kócos, 2012 óta vidítottad Tatust, aki nem beléd, hanem Gubancba szeretett bele. Mi tagadás, Gubanc fehér volt, te meg fekete, de hát – puli az puli…!

Te nem foglalkoztál ezzel az áttételes szeretettel, magadat adtad, és milyen jól tetted! Időnként mennyivel jobb az örökös és mindent megrágó gondolkodás helyett a puszta tett…!

Igen, áttételes, mindent megrágó, valami ilyesmit mondott a doktor is, tudom, és teljesen máshogy értette, és mondta, hogy majd jöjjünk, ha eljön az idő.

De mikor jön el, Kócos?

Te majd szólsz, ugye?

Jelzed, hogy most már elég volt?

Mikor még tegnap is megetted, ha unszolásra is, a kedvenc falatodat!

Ugye, még harcolsz?

Ugye, még birod?

Ugye, még nem fáj elviselhetetlenül?

A levegőt is nagyon nehezen veszed, zihálsz itt, jó, hát persze, hogy nem kell kimenned, csak kikísérlek, és már engedlek és hozlak is vissza.

Igen, pörögj csak a szőnyegeden, tudom, ahogy én rakom oda, az neked sohasem jó, nincs kellően és megfelelően összegyúrva.

Vagy mégis jó, végre eltaláltam…?

Te Kócos, most valahogy egészen máshogy nézel...!

Most olyan furcsán mosolyogsz...!

Igen, úgy, mint Jóska kutyája, aki utolsó napján belekapott az etető kezébe, hogy… hogy eddig...

...hogy eddig volt, de…

Kócos, én ezt nem akarom megérteni...!

Én csak egyik gazdád vagyok a sok közül, aki nem is becézgetett, csak elvolt veled, aki elhozott a menhelyről, és akkor…

…és akkor menjünk…?

Mert a zene - az kell

A  zene az kell, kell bizony.

Ha az első zenére odafigyelésünket kéne tetten érni, biztos és egyetlen kiindulópontot találni, az elég lehetetlennek tűnő vállalkozás. Felmerül többek között a hatvanas évek elejei közös nyaralásainak emléke, amikor a szilvárváradi üdülő medencéje körüli tölcséres, ormótlan bádoghangszórókból áradt a zene. A későbbi Táncdalfesztiválok, a DÁV üzemigazgatóságának (amúgy rendesen édesapa munkahelyi irodájának) estére tévé-klubbá átalakult, minden adásnap, de hétvégéken különösen is zsúfolt helyisége, az ottani, közös tévénézések, elődöntők és dalhallgatások sora. A Petőfi iskola hangosítós és mozigépet kezelő szakköre, amikor Gorócz tanár úr kezei alatt május elsejei ünnepségekre hangosítottunk, s az egész Ceglédi utat a mi szakkörünk által kirakott drótokból meg a házi készítésű, amúgy ritka pocsékul szóló (de azért szóló!) hangszóró-csoportok harsogták tele. Vagy inkább a Toldi, és a zenére fogékony osztálytársaim véleménye volt az alap?

Mind, és együtt.

Mert annyi biztos: a jó zene az kell.

A jó zene pedig az a zene, ami meg kell, hogy legyen.

Akkor is.

Ma is.

Az általános iskola után kicsit elváltak útjaink Jóskával. Ő a gimnáziumba ment, én a Toldit választottam. Akkor a bíróság épületében folyt az oktatás (csak a harmadik évet kezdtük a Ceglédi úton). Jóska amúgy soksor megjelent a Toldi előtt, hozta az angol könyvét, nálunk Pintér Lajos tanár úr szakkör-szinten próbálta a fejünkbe verni a világhódító nyelvet. Aztán a könyvet vissza is kellett vinni. Emiatt mindkettőnk valahogy a másik osztályának is egyfajta különös, nem is olyan távoli, de titokzatos tagja lett, s bizonyos dolgok hamar kitudódtak.

Nem kicsi, hanem óriási dolgok.

Mégpedig: kinek van rádiója, lemezjátszója – és legfőképpen, kinek van magnója?

A két osztályba úgy 60 tanuló járt összesen. Nálunk, a Toldiban, akkor senki sem volt magnós. A gimiben, Jóskáéknál jobb volt a helyzet, ott volt kettő is: Zsoldos Zolinak M20-as, 4 sávos, aztán Perlaki Palinak ZK 140-es, szintén 4 sávos készüléke volt.

Nekünk minden vágyunk az volt, hogy azt a rengeteg kiváló zenét, amit előadó szerint és név alapján is nagyon jól, mondhatjuk úgy is, mindenki másnál sokkal jobban ismertünk, magnófelvételeken újra és újra, meg olyan hangosan, ahogyan csak akarjuk, akkor hallgathassuk, amikor arra kedvünk támad.

Tehát kitűztük a célt Jóskával: magnót veszünk.

Ahhoz, hogy az ember (mi) magnót vegyen (vegyünk) két dolog elengedhetetlenül szükséges.

Az egyik a pénz.

A másik a magnó.

Igazából pénzünk nem volt, magnóhoz meg nem (mindig) lehetett hozzájutni. A buszmegálló mellett, az akkoriban épült sarki épület alá költözött a Postapalotából a szakbolt, a Tejivó mellé.  Magnó – az nagyon kevés volt. Nem állandóan, és nem készleten, hanem hol ilyen, hol olyan. És ezek a magnók horribilis árakon voltak: a magyar, négysávos, többsebességes készülékek négyezer forint fölött voltak. Édesapa keresett havi 1500 forintot, csak a viszonyítás miatt…

Maradt a gyűjtés. Mármint a pénzgyűjtés.

Azért az keserves dolog volt. Mögöttünk volt jónéhány nyári munka, és bizony ezek nem tettek milliomossá senkit sem. Hatodik osztály után paradicsomot szedni mentünk az akkori Petőfi téeszbe, s a két hét munkáért 148-148 forintot kaptunk. (Ebből vettünk aztán egy-egy terliszter hosszúnadrágot, jó sokáig bírta.) Hetediktől a konzervgyár következett, a 8-as raktár, majd a középiskolában a 6-os, az édesüzem, a 3-as, a savanyító, az 1-es, a zöldborsóval, és újra meg újra a különböző raktárak, a csomagolások és a kész konzerdobozok dögunalmas súrolása. Ezek közül a legborzalmasabb a kis sűrítettparadicsomos (és rozsdás) dobozkák helyrehozása volt, azzal gyakorlatilag megvalósítottuk azt, amivel a reánk ripakodó, konzervgyári csoportvezető asszonyok serkentgettek: - igyekezz, mert többet eszel, mint keresel…!

S voltak még a vasárnapi műszakok is, de ha van egy terv, akkor nincs alvás, nincs izé, csak a cél: magnó kell és kész. Tehát a heti 48-65 forintok megkeresésével (ennyi volt egy vasárnapi műszak bére) és nem-elköltésével gyűjtögettünk és spóroltunk…

1970 márciusára érkezett el az a csodálatos helyzet, hogy összegyűlt a pénz: volt úgy 2650 forintunk.

A bolt kirakatot annyiszor vizslattuk, hogy kikopott előtte a járda. Az eladók messziről tudták, hová megyünk, és végre, végre, elárulták, 21-én kapnak ZK 120-ast. Ez a Grundig licensz alapján gyártott kétsávos és egysebességes (vagyis a legolcsóbb és leggyatrább) magnó volt.

Valamit tisztázzunk.

A ZK 120 – magnó. A pénzünk pont elég rá. Az M20 persze, hogy jobb, (az M8 vadiúj, tranzisztorizált változata) de másfélszer annyiba kerül, és még egy évig kellett volna rá spórolni.

Tehát 1970. március 21-én Jóska és én bementünk a boltba, és megvettük a ZK 120-at, 2540 forintért.

A maradék pénzen meg vettünk egy tekercs Emgeton magnószalagot.

Nálunk boldogabb ember azon a napon ezen a Földön biztosan nem volt.

A 60 fős két-osztályból mi voltunk azok, akiknek – harmadikként – magnójuk lett.

Ma semmi sincs, de tényleg semmi sincs, ami ehhez mérhető lenne.

Mi az ma, ami 60-ból háromnak van, és menő?

Ugyan már…!

Egyfelől tehát ott volt a kétségbevonhatatlan büszkeség, másrészt arra is rádöbbentünk: az jó, hogy van egy magnónk, de bizony a zenék rögzítéséhez meg szalag kell. Arra már nemigen jutott pénz. Tehát a vasárnapi konzervgyári munkák állandósultak…

A magnószalag meg úgy telik meg, úgy lesz rajta zene, ha valamiről felveszünk.

A mostani generáció – mit mostani: van ennek tíz-tizenöt éve is…! már nem vesz fel zenét, hanem youtube-ot, meg Spotifyt, Tidalt, Apple Musicot, Deezert, meg mindenféle más sztrímeket hallgat. Ott van minden a neten, minek azt letölteni?

Mi az a letöltés?!?

Na de - hogyan is tudtunk felvenni?

Kellett valami rádió, valami olyan eszköz, amiről felveszünk. Nekem volt egy Minisuper rádióm Jóskának meg egy Teenager táskarádiója – de hogyan lesz az összekötve a magnóval…?

Volt egy Szokolunk is, fülhallgatóval, és a fülhallgatóhoz a vezeték apró villával csatlakozott. Ezt a villácskát tuszkoltam össze olyan árnyékolt vezetékkel, amelynek a másik vége a tuchelben végződött – és ez működött!

Az első szám a Yummi-Yummi-Yummi című szám volt, az 1910 Fruitgum Companytól.  Ma is megvan.

Annyira megörültem, hogy az Ezermester folyóiratnak is leírtam a házi megoldást. (Néhány hét múlva szabvány levelezőlapot hozott a posta: az Ön által leírt megoldást már ismert. Pedig a felfedezésfüzetembe simán befért volna…)

Ezzel az átvevő-vezetékkel csak az volt a baj, hogy rettenetesen érzékeny volt. Sokszor a magnó saját finom rezgése is elrontotta az amúgy is bajos csatlakozást. Jónéhány – pótolhatatlannak gondolt – felvétel nem sikerült, mert brummos lett, vagy megmozdult a gányolás. Ezen csak egy forrasztópáka segíthetett volna - de az nem volt…

Azért gyűltek a felvételek.

Két holland füzetet pontosan erre a célra tettem félre, s A/1, A/2 jelzésekkel láttam el a szalagokat, dobozokat. (E/10-ig jutottam…) Édesapa később a Magyar Rádió közönségszolgálatánál ezer méteres, 65 forintos tekercsekben vett nekünk – a mi kedvünkért, és csak ezért utazott fel Pestre és állt sort miattunk! – leselejtezett szalagokat. Ezek a szalagok persze a stúdiómagnókra voltak optimalizálva, de ki törődött ezzel…!  Az is idetartozik, hogy sem ő, sem édesanya, sőt, nagypapa sem tette (sokszor) szóvá a zenehallgatásainkat, a magnózást. Na jó, a hangos zenét azt nem is, de hogy mindig ezt csináltuk, az azért nehézményezték, különösen édesanya.

A számok címeihez jól kellett figyelni.

Én egy külön, e célra, mindenféle kidobott lapokból magam által összerakott füzetet vezettem, amit előre megvonalaztam és oszlopokra is osztottam. Fel volt ebben írva a dátum, a műsor címe, az elhangzott zene címe, az előadó neve (már úgy, ahogy hallottam) és mellette pár betű: fvv vagy nkf. Az fvv azt jelentette, fel van véve, ezek aztán bekerültek az igazi füzetbe, az nkf-ek – a nem kell felvenni – voltak a sima, nekünk érdektelen táncdalok…

Egymástól átvenni is jó buli volt.

Volt, akit ugyanígy beszippantott a zene: Kemától, a gitáros villamosmérnöktől Creedence Clearwater Revival teljes LP-ket kaptunk.  Megszereztük a maga teljes hosszúságában a Je t'aime-et Jane Birkintől (az A/7 nyitószáma volt, igen,  a nyögésekkel…) és számtalan rock, pop, és beatzenét. Child is time, Madmasel Ninette, Sugar-Sugar, Back in the USSR, Legenda of Xanadu, Yellow river, In The Summertime, Ten Years Aftertől a Love Like a Man, Led Zeppelin - Whole Lotta Love, Edison Lighthouse - Love Grows, Matthews Southern Comfort – Woodstock - soroljam még…?

A kétsávos magnó persze csak monó felvételt tudott rögzíteni. Hozzáteszem: akkoriban  URH-nak nevezték a most FM-nek hívott adásokat. Elvileg Budapesten volt ilyen adás, de Nagykőrösön ezt fogni, na, ilyen rádiónk nem volt… Azok a zenék, amelyek közül válogattunk, a Petőfin meg a Kossuthon mentek, középhullámon, aminek a hang-visszadásából a ZK 120 gyakorlatilag nem vett le semmit…

Tehát a mai CD meg mp3-minőséghez képest csapnivaló hangzásban, dinamikában, és magashang-szegénységben tobzódtak ezek a zenék - de minden osztálybulin tudtunk zenét szolgáltatni… A toldis nyári, egy hónapos gyakorlatokon, amikor délelőttösök voltunk, esténként az Arany János utcai kollégiumban két szalagot is le tudtunk játszani… (Egy 270 méteres szalag egy oldalára 45 perc zene fért. Kétsávot magnónál ugye ez kétszer 45 perc, vagyis másfél óra.) Amúgy meg erősítő gyakorlatnak is elment ez, mert a 8 és fél kilós magnót cipelgetni nem volt probléma nélküli.

Persze a ZK 120-as rengetegszer el is romlott, s annyiszor vittük javíttatni a Szolnoki út sarkán a szervízbe, hogy amikor kigyűlt a cseréhez szükséges javítás-szám, a szigorú vezető megmondta: ne is számítsunk ilyen papírra, mert az, amit ő lát ezen, az minden, csak nem rendeltetésszerű használat. Pedig – csak felvettünk meg lejátszottunk vele, napi 8 óránál nem nagyon többet…

Aztán jött még a Toldiban az Iskolarádió, az első, ami valaha volt, aminek egyik szerkesztője voltam.

(Később, ott dolgozó kollégiumi tanárként, visszakaptam ezt, akkor már feladatként…)

Ahány tekercs, az annyiféle szerkesztésű volt. Többnyire a klasszikus három lassú – három gyors megoldás aratott, de utána a Komjáthy-féle műsorokban egyre többször egy teljes nagylemezt is leadtak, tehát a tematikus szalagok is gyarapodtak. Jóska 1971- nyarán Hollandiában járt, s onnan – többek között – egy rádiós kazettás magnóval tért haza. (Nagyjából ez volt az első ilyen készülék a városban!) Ezt követően ő inkább kazettára gyűjtött zenéket, s valamivel lágyabb irányt követett, amúgy Metrós volt. Nálam – az Omega mellett – a keményebb zenék következtek, Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Deodato, de ott volt Simon&Garfunkel, a teljes Omega, meg – meg mindenki, aki számít, minden, ami jó zene. Nyilván ennek is köszönhető, hogy igazából majd minden évet a zenéje alapján be tudok azonosítani. BASF, ORWO, Philips, később Hitachi, Polimer, Agfa szalagokon.

Később került még egy MK21-es kazettás magnó a házba, azt Lacinak vettük, Jóskával közösen. Aztán nekem is lett egy kazettásom, és - a szalagos valahogy túlhaladottá vált. Utolsó szolgálata 1979 szilveszterén volt, az akkor menő zenékkel és az öreg ZK 120-as magnóval táncoltuk át Gyaraky Jenőékkel az év-forduló éjszakáját.

Azt az eredetit, az 1970-est, később fillérekért eladtam - hogy már másnap hiányozzon. Borsai Gyuri szerzett egy másikat, na, ez van meg, Jóska nem túl régen felújíttatta, mindene jó.

S az egyik szalagon, az 1974-es felvételek között, kincsre is leltem. Az Omega Szegeden koncertezett, amelyre egy kazettás magnóval mentem el és vettem fel, majd ezt másoltam-mentettem át az időtállóbbnak gondolt szalagra. És a Ma reggel című – csak ott és csak akkor játszott – Omega-szám innen került elő, talán két éve.

Minden nagy rendezkedésnél megkapom, mikor ürítem már ki nagypapa egykori, örökölt íróasztalának jobb oldali, szinte feneketlenül óriási fiókját. Minek az a magnó a szekrényben, úgysem kapcsolom be soha.

Abban a fiókban vannak a szalagok.

A szalagon ifjúkorom, eszmélésem zenéi. 1970-től.

És mondják, hogy ezek a zenék elérhetők a netről, kiváló minőségben, úgy, ahogyan sohasem hallottam.

Ez biztosan így van.

Fűnyíráshoz egy néhány grammos, filléres mp3-lejátszót használok, a szalagokat ritkán veszem elő.

Rendet is kéne pakolni közöttük.

Amúgy ott van az egyiken legnagyobb fiam pár hónapos gőgicsélése. Hogy felvettem, az biztos.

További másikakon hasonló, pótolhatatlan, sehol másutt nem létező ritkaságok.

Ezekkel majd egyszer mind még foglalkozni kéne.

Biciklizések - meg a Futótűz...

A Cegléd-Kecskemét országút Nagykőrösről a szomszédos megyeszékhelyre tartó szakasza teljesen megújul. Nemcsak felüljárót, de gyakorlatilag teljesen új szerkezetet is kap. Hol van már a régi, zötyögős, betonlapokból egymáshoz illesztett, a két világháború közötti, szinte sehol másutt nem tapasztalt technológiájú országút…! Autópályára vezető rész is van már rajta.

Ám ez nyilván sokkal inkább közlekedési meg bosszúsági meg örvendezési kérdés, én meg egy teljesen mást kívánok felidézni, ami sok-sok szereplős történet, benne biciklikkel, zenével, meg – írhatnám azt is, hogy – természetesen Jóskával.

Nekünk a hatvanas évek végén illetve a hetvenes évek legelején néhány dolog képezte a nagyon vágyott kategóriát.

Elsősorban és nyilvánvalóan a saját bicikli.

Aztán, ha az megvolt, esetleg a motor és hozzá szükséges jogosítvány, hiszen autó még ekkoriban is alig akadt a családoknál, bár más sokszorosa volt az állomány a pár évvel ellőtthöz képest. Nekünk emellé ott volt még a zene, a mindenféle jó zene, amibe beletartozott a Metró, az Omega, a Deep Purple a Uriah Heep, jó zenét játszó rádióállomás, illetve műsor: a Csak fiataloknak, a Teenager Party – később a Futótűz, Komjáthy Györggyel, Cseke Lászlóval Szkopál Bélával.

És hozzátartozott mindezekhez minden kamasz álma és célja, a világmegváltás, kicsiben, magunk körül (írók leszünk vagy atomfizikusok, akik a Nobel-díjas korszakregényt és illetve talán vagy a Végső Egyenletet adják).

Mindezekben tökéletes partnerségben voltunk. Néha csatlakozott hozzánk a szomszéd srác, a nálunk néhány évvel idősebb Jocó, illetve a világmegváltásba a Mohácsi-család, tehát Gyuri.

Viszont a biciklis, zenéthallgatós, közben beszélgetős világmegváltásra többnyire ketten mentünk, Jóskával.

És akkor kezdjük a biciklikkel.

Az enyém egy Budapest márkájú 26-os férfi kerékpár volt, amit hatodik osztály után, és igen, a családban és az ikrek között is elsőként, én kaptam meg.

Csakhogy, ez a kerékpár használt volt, és a felújítása nem igazán sikerült, szalajtott, a sárhányói zörögtek.

Igen ám, de nekem volt elsőnek, és mindezek ellenére, mégiscsak ment.

Jóska később, a saját konzervgyári keresetéből vásárolt egy Mátra biciklit, ami viszont – édesanya kifejezett akaratára – női vázas volt, abból a meggondolásból, hogy ez legyen az ő tartalék kerékpárja. Azért bennünket sem ejtettek teljesen a fejére, ezért vásárlás után, de lehet, hogy még aznap, a felfelé álló szarvú kormányt Jóskával a legnagyobb egyetértésben megfordítottuk, így valahogy versenyre is hajazó kinézete lett, már amennyire egy gyári, női, teljesen szokványos bicikliről állíthatunk ilyesmit, márpedig mi ezt határozottan és eskü alatt is állítottuk volna. E kormányváltásnak természetesen az lett az eredménye, hogy az egyébként is édesanya eredeti biciklijinél nagyobb, 28-as gép már „túl magas” lett, másrészt, ezen nem lehetett fék nélkül fékezni. Édesanya ugyanis sajátos módját választotta ugyanis ennek: amikor megérkezett az úticélhoz, leugrott a biciklijéről, és mellette, lábát csúsztatva fékezett, ami akkoriban szinte az összes női kerékpáros bevett módszere volt. Ugyanakkor, a lehajtott kormányon nem maradtak meg súlyos szatyrai, amiben az óvodai foglalkozásokhoz szükséges, mérhetetlen mennyiségű és súlyú anyagait cipelte, nap mint nap, akkoriban már az Eötvös utcába.

Ám térjünk még vissza az én biciklimre is, amiről a későbbiekben kiderült, hogy az első villája eltörött. Akkoriban egy ilyen villa – írd és mond, és emlékszem a pontos összegre! – 96 forintba került. Igen ám, de Ervin nagybátyám szerzett nekem egy Sachs-vázba szerelt Dongó segédmotort, és a vázban ott volt egy igazi lemezvilla. Ez egy rugós tag, amivel az első kerék, meg nyilván a bicikliző ember is, kényelmesebben járt. Na, hát ezt szereltem be, s ez mindössze 4 (négy) forintomba került, ugyanis a Sachs-vázas Dongót éppen 100 forintért hozta-adta el Ervin. Persze ehhez a normál első fék nem volt jó, a sárhányó nem volt jó, a dinamó nem volt jó, tehát egy nyáron át ez szerelgettem, egyetlen kalapács, kombinált fogó és csavarhúzó segítségével. Ugyanakkor a Suhanó Nyíl (ez lett a neve az átalakított biciklimnek) nagyon könnyű hajtású volt, jó áttétellel.

Tehát úgy középiskola 3. osztálya után jónéhányszor elhangzott közöttünk a kérdés: megyünk egyet bringázni…?

Igen ám, de erre egyrészt megfelelő irányt, másrészt megfelelő időpontot kellett találni.

Iránynak és távolságnak kiválóan megfelelt Kecskemét, oda a József Attila utca, Örkényi út, Petőfi út, Kecskeméti út útvonalon soroltunk ki.

Másrészt, akkoriban már volt saját és külön zsebrádiónk, Jóskának Szokol, nekem meg Minisuper. Ezek hangereje és hangminősége manapság szót sem érdemel: de akkoriban ez volt a legjobb, és a legmenőbb dolgok közé tartoztak!

Viszont, péntekenként a Radio Novi Sad adón felfedeztük Szkopál Béla Futótűz című műsorát! Ez az adó esténként egészen jól befogható volt még itt is középhullámon (jobban, mint a Radio Luxembourg) másrészt Szkopál Béla egy teljesen új hang és jelenség volt az éterben. Korábban hozta a legjobb számokat, mint Komjáthy vagy Cseke, és az összekötő szövege is valahogy napi volt, pergő, tele érdekes információkkal, New Musical Expressből származó morzsákkal, slágerlistákkal, jópofa szignálokkal. Ez a műsor akkoriban a legnagyobb kedvencünk volt.

Tehát ahogyan kiértünk a város zajából, megkerestük a Radio Novi Sad hullámhosszát, és hallgattuk kerekezés közben Szkopál Bélát, meg a világ akkori legjobb zenéit, úgy, ahogyan azt csak a zenét kedvelő kamasz tudja hallgatni. Persze, mikor jött az ikonikus Deep Purple-féle Child in time, utána a legtermészetesebb módon váltottuk meg a világot, azzal a könnyedséggel és virtuozitással, amely a legnagyobbak és legavatottabbak sajátja.

Nagykőrösről Katonatelepig mentünk, s ott fordultunk vissza. 45 évvel később Tatus, aki a rákot legyőzendő biciklizett és számolta a kilométereit, pontosan ugyanott fordult meg, mint mi. Csakhogy Tatus ezt a kerékpárúton tette meg.

Mi meg – az országút szélén.

Volt, amiről nem kellett tartanunk: és ez volt a forgalom.

A városhatártól Katonatelepig úgy 30 perc lehetett a tekerés, ezen idő alatt 2-3 személyautó, 4-5 teherautó, és pár motorkerékpár haladt el mellettünk vagy jött szembe. A forgalomnak nem volt zaja: a Futótűz aktuális zenéje betöltötte a két város közötti világegyetemi térrészt, s izgatott beszélgetésünk hangjait sem zavarták a kipufogók dübörgései.

Jó is lenne rá emlékezni, vajon pontosan miről beszéltünk. Talán későbbi terveinkről, céljainkról, mi lesz belőlünk? Mit szeretnénk magunktól? Tudunk-e segíteni egymásnak? Valóban a hatvanas évek legjobb zenéje-e A felkelő nap háza? Hová jut az újjáalakult Omega Presser. Laux és Adamis nélkül? Sikerül-e jövőre a felvételi? Hogyan fogjuk fizetni az egyetemi költségeket? Mikor lesz készen az épülő családi házunk? Most csak néhányat írtam, de hogy az elméleti irodalom és a párbeszédírás rejtelmei is szóba kerültek, az egészen biztos.

Néha (mostanában gyakrabban) elgondolkodok azon is, hogy csak nekünk volt ennyire izgalmas és eseményekkel teli a gyerek- és ifjúkorunk, vagy csak mi nagyítjuk fel ezeket az amúgy a hétköznapi történések vonulatát át nem ütő dolgokat? Igazából nem tudom.

És, nem lezárva ezt, hajlamos vagyok arra, hogy úgy véljem, azé az élmény, aki megéli, meg azé is, aki erre tud emlékezni, ráadásul jó szívvel emlékezni...

Néhány motorról... meg még valami...

Édesapa a Csepel 125-ös, még csak első teleszkópos motorját naponta gondozgatta. Kiszerelte a gyertyát, vizsgálgatta, mennyire olajos, be van-e köpve, időnként egy speciális, és más motorról származó csőkulcs-villáskulcs kombinációval a karter alján, a forgattyúsház csavarját is ki- majd behajtotta, és persze mindezen műveletek között engedte, hogy az indítót rugdossuk. Később igazából is berúghattuk a Kiscsepelt, és a sztenderdállványon egy kicsit húzhattuk is a gázt neki, sőt, néha még sebességet is kapcsolhattunk. Egészen kicsi gyermekkoromtól (korunktól) a motorkerékpárral való napi foglalkozás nagyjából annyira hétköznapi cselekedet volt, mint este vacsorát enni.

Aztán valamikor 1964 tavaszán, miután egyedül toltam a motorszínből az udvaron át az utcára motort, és szolgálatra készen be is indítottam azt, Édesapa megszólalt: - Nem akarod vezetni?

Egy tíz éves gyereknek ennél nagyobb kitüntetés azt hiszem nincs, és abban a pillanatban azt is biztosan tudtam, hogy éppen ez a Világ Legnagyobb Dolga.

Picit sajnáltam ugyan, hogy ennek a történelmi eseménynek nem tanúja Jóska (ikertestvérem) de ez nem akadályozott meg abban, hogy behúzzam a kuplungot, rálépjek a sebességváltóra, s miután sikerült kapcsolni lefelé az egyest (a Kiscsepel kuplungja mindig csúszott egy kicsit) óvatosan kieresztettem, és a vasútállomás előtti két szolgálati lakás közötti – most mértem le, 35-40 felnőtt lépésnyi - távolságot egyedül, a motor nyergében megtegyem. A sarkon behúztam a kuplungot, ráléptem a lábfékre, és precízen megálltam. Édesapa megdícsért az ő különös módján: - Ugye, nem is volt olyan nehéz - aztán ment tovább.

Este suttogva eldicsekedtem a motorozással Jóskának, vigyázva, Édesanya meg ne hallja, mert neki nem tetszett volna ez, miféle dolog 10 évesen motorozni.

Így kezdődött tehát a kapcsolatom a motorozással, ami persze alakult. Néhány év múlva Édesapa vásárolt egy Pannóniát, a Kiscsepel nem igazán volt alkalmas két személyt vinni, és minden mostani állítással szemben, az üzembiztonsága csapnivaló volt. Nem volt rendes gyújtása, ócska és nehezen beállítható volt a karburátora, pár kilométer után szinte minden úton gyertyát kellett cserélni, szóval a Pannónia ehhez képest maga volt a megbízhatóság. Amúgy tényleg az volt, 1972-től 1976-ig évi tízezer kilométert tettem meg vele, különösebb baj nélkül, gyakorlatilag teljesen üzembiztosan, leszámítva az akkoriban a mainál lényegesen gyakoribb defekteket.

Ezekben az időkben a motorkerékpár egyszerűen közlekedési eszköz volt, s mivel személyautó alig volt, vagy ezzel lehetett nagyobb távra közlekedni, vagy vonattal.

Nagybátyáméknál egy Bervacak állt szolgálatban, vagyis egy átalakított Berva. Ha elmentünk Nyárlőrincre, annyit motoroztunk vele, amennyit csak akartunk. Az ismerősi körben Ványiéknak már a hátsó teleszkópos, szintén nem túl megbízható Csepel 125 szolgált, Búzék meg Jawa Ideált vásároltak, és a kis 50 köbcentis szoknyásnak csúfolt jármű megbízhatóan működött. Tege doktor bácsi egy Panni robogóval járkált, már ha ment a robogó, és a szomszéd vasutasház kerékpártárolójában hosszú ideig volt egy Dongóval szerelt bicikli is, ami akkoriban elég megbízható működésűnek tűnt (mármint egy tízegynéhány fiú szemével nézve).

Később, már önálló életemben nagykerekű Babettához jutottam, 1986-ban. Építkezést szolgált ki, remek darab volt, aztán ez elmaradt… Később volt szerencsém még Babettákhoz, két évig egy Simson robogót is tulajdonoltam, szerintem ez nevezhető életem legnagyobb csalódásának, majd lett egy kínai 30 köbcentis benzinmotoros kerékpárom, később egy Saxonette tulajdonosa is lehettem. Ez utóbbi volt a benzinmotoros közlekedésem non plus ultrája. A 35 köbcentis fekvőhengeres motorhoz műanyag üzemanyagtartályt készítettek, amiben ha meg is romlott a benzinnek már nem nevezhető szörnyoldat, de legalább nem is képzett benne mindenféle rozsdának meg amőbák torzszülött nászának látszó undorító lerakodásokat. Igaz, legfeljebb bicikli sebességgel közlekedett csak, de azt nagyon kulturáltan tette.

Aztán Jóska tett szert két Babettára, az egyiket nekem adta, azt a covid időszaka alatt felújítottam, s megvolt a motor(ocska) a háznál. Igazából erre nem lehet panaszom, de rengeteg munkát is tettem bele. (Most egyébként ez eladó.)

A középiskolai évek alatt, mikor már mindkettőnknek volt jogosítványa, nem egyszer fordult elő, hogy szombat délután Jóskával egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük meg: - Elmegyünk motorozni?

Édesapának voltaképpen egy feltétele volt: annyi benzinnel vigyük vissza gépet, amennyivel elvittük.

Miután mindketten kerestünk, hol a konzervgyári vasárnapi munkával, hol a Nagykőrösi Híradóban megjelent írásainkkal, a 3 forint 30 filléres literenkénti árú üzemanyagot megvenni nem okozott kihívást. Elmentünk Velencefürdőre rokonokhoz, számtalanszor Nyárlőrincre, Albertirsára Borsaiékhoz, meg néha csak úgy, az orrunk után. A leghosszabb utam Pápára vezetett, Endre katonai eskütételére, mit mondjak, azért az a Pannónia katasztrofális világítását – fényszóróját tekintve mai szemmel is fölöttébb érdekes kaland volt.

Nagybátyám, Gyurka bácsi, megosztotta nézetét az országúti közlekedésről. Hetvenes évek elején mondta ezeket, és mélyen hitt is igazukban.

- A motorkerékpárt nem száguldásra csinálták, hanem helyváltoztatásra. Az utak tele vannak nagy és nehéz teherautókkal, akik nem figyelnek a motorosokra, elmennek mellettük, mert ők az erősebbek. A motoros motorozás közben nézelődik, szaglászik, gépészkedik, tanulja a motort, tanulja az utat, tanulja a forgalmat, és mindegyikhez alkalmazkodik. Ehhez a legjobb az alacsonyabb sebesség. Ha 60 kilométeres sebességgel megyünk, egy perc alatt megteszünk pontosan egy kilométert. Minek menni gyorsabban? Így még akár egy ütközést is túlélhetünk!

Mi tagadás, van igazság ezekben az szavakban…

A motoros voltaképpen a motorjához is sokféleképpen viszonyulhat. Nem kevesen vannak, akik okkal-ok nélkül naponta előveszik és simogatják a járművüket. A legkülönbözőbb szerekkel kezelik, fényesítik, pumpálják naponta a gépet, gondterhelt arckifejezéssel tekintve a nehezen ellenőrizhető olajmennyiségre, és azon is töprengenek napokat, heteket, hónapokat és éveket is, hogy a kétütemű motorba mi való inkább, a 33-as vagy a 40-es, esetleg az 50-es keverék? Ha van kilométeróra a motoron, akkor annak állását rögzítik, ha nincs, akkor komoly számításokat végeznek, vajon mikor jön el az olajcsere.

Az ám, az olaj.

Szervízbe kerüljön a gép, lelkiismeretlen szerelőkhöz, akik úgy meghajtják, mint Singer a varrógépét és ellopják a drága csereolajat, vagy mindenféle kiadványokból, meg a youtube-ról tájékozódva, külön erre a célra beszerzett célszerszámokkal, maguk álljanak neki ennek a nehéz és fáradságos feleadatnak?

Érdemes-e beruházni az amúgy a hátsó ülést gyakorlatilag megszüntető bőr táskacsodákra, mikor amúgy maximum húsz kilométerre fognak majd eljutni, vagy ugyancsak (egyen)bőr formaruhát vásárolni?

Melyik a legjobb márka, mármint azon kívül, ami éppen van?

Kell-e egyáltalán karbantartani a motort? Tegyenek-e rá védőponyvát, mikor az a széllel szépen összecsiszolja a kivikszolt és gyári fényezést, vagy a védőponyva alá is kell valami finom és puha, ápoló gyapjú…?

Megannyi égető dolog a Motorosok Életének Nagy Eldöntendő Kérdései köréből…

Viszont azt hiszem, hogy akit egyszer bekapott a lánc, az nem szabadul.

Aki egyszer motorozott, az másodszor is szeretne.

S ha addig elég volt a Simson, a Babetta, akkor jó lenne valami más. Valami olyan, ami megy.

Ami szép.

Ami addig elérhetetlen volt.

Olyan, amiről voltaképpen azt sem tudjuk, hogy létezik.

Még a kamaszkori fantáziánkban sem…

Az utóbbi években Jóskával rengeteg projektet vittünk közösen véghez. Azon töprengett, hogy a duplabiciklijét hogyan lehetne komfortosabbá tenni. Akkor én találtam neki elektromos első kereket. Amikor autót cseréltem, ő ajánlott, és még sorolhatnám. így szinte magától értetődő, hogy a motorozással kapcsolatos tapasztalatainkat is nap mint nap kicseréljük. Jóska amúgy egy gyönyörűen felújított, és olyan Csepel 125 tulajdonosa, amely minőségű Csepel soha nem hagyta el a gyárat, mert az a minőség, ami most van a motorban, az 1954-ben egyszerűen nem létezett. A gép mindig és minden esetben a szívatás után azonnal indul, soha nem áll le, van alapjárata, és húz rendesen, már amennyire egy 4,5 lóerős és 125 köbcentis, amúgy igazi motor formájú szerkezet húzhat. Nem, ezzel sebességrekordot nem lehet dönteni, de hogy életérzést ad, az egészen biztos. Van még két Babettája, az egyik 205-ös, kiválóan megy, de a 210-es a kedvenc, nincs benne kilométer, ide-oda szaladgálni maga a tökély. (És szerintem kenterben ver minden más korabeli gépet, mert csak.) Beszélgettünk Pannóniákról, meg Jawákról, és akkor Jóska előhúzott valahonnan egy olyan motort, amely sem Pannónia, sem Jawa, csak egyszerűen maga a csoda.

Amely egy valóra vált, a valóságban sohasem létezett fantáziálás, olyan álom, ami nincs is.

Ez pedig a Honda CMX 250 Rebel.

De erről majd legközelebb…

A bennünk élő mozdulat

(Bonifert Domonkos emlékére)

Az, hogy kiből milyen tanárember lesz, legkevésbé sem pedagógiai előadások, stúdiumok alapján dől el. Kellenek ahhoz meghatározó, példát adó hús-vér nevelők, tanítók, tanárok, a tanulási folyamat minden szakaszán. Szerencsésebb persze az, akinek e folyamat minden állomásán van ilyesféle támasza, és még ennél is jobb helyzetben van az, aki önálló pályafutása során kollégáitól-vezetőitől is el tud lesni olyat, amiből építkezhet. Ilyen meggondolásból – saját tapasztalataim alapján – kitüntetett szerepben vannak azok a tanárok, akik valamely választott szakunk tantárgyait próbálják a főiskolákon, egyetemeken a hallgatóknak átadni. Ugyanis itt már igazi tudásnak illik meg-megcsillanni. S ha szerencsénk van, emberségbe csomagolva kaphatjuk ezt. 

Ebből a szempontból is különösen szerencsésnek vallhatom magam, hogy a hajdani Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika-fizika szakán Bonifert Domonkos tanítványa lehettem. Olyan, életre szóló pedagógiai és pedagógusi példát kaphattam, amely azóta is elkísér pályafutásomon – benne van gondolkodásomban, magyarázataimban, sőt, később példát is írok rá, mozdulataimban. Nem így kezdődött – az elején egészen egyszerűen féltem a főiskolától. Erre persze alapos okom volt. Szakközépiskolában érettségiztem, s hiába voltam akkori osztályom egyik legjobb matematikusa, egyszerűen versenyképtelennek tartottam magam azokkal, akik akkor estek ki a tagozatos gimnázium heti 6-8 matekórás faktjairól. Ráadásul, érettségi után éppen négy évvel ülhettem a főiskola padjaiba, a végzés évében sikertelenül felvételiztem máshová. Röviden, kishitű voltam rendesen, s ehhez jött az első Analízis előadás, Bonifert Domonkossal, akit persze magunk között szimplán csak Boniztunk. Bejött tehát a nagy előadóba. (Itt egy kitérőt mégiscsak teszek. 2005-ben tartottuk a 25 éves találkozót, ugyanebben a nagy előadóban. Többen is megállapítottuk, ez az akkori hatalmas terem, későbbi államvizsgám helyszíne, azóta valahogy összement, nem is olyan óriási – mi több, közönséges terem méretű.) Boni elővett egy krétát, félrefordította a fejét, és kitűnő artikulációval előadta: ő nem tudja, miért terjed az, hogy ő emberevő, és hogy ő mindenkit megbuktat, és ő előadásokon zéhát írat, és hogy az anal az nehéz tárgy. Nem, ez nem igaz. Soha nem evett még embert. Néhány bukás persze előfordul nála, de hát másnál is. Egy-két feladatnál többet zéhán nem ad ki, és nem az előadás alatt, hanem csak egypár percében íratja ezeket a feladatokat. És hiába mondja azt bárki is, ha valaki tanul, az anal egyáltalán nem nehéz. 

Na, ekkor kezdtem csak félni igazán… 

Azután elkezdte előadását. Logikusan. Szépen. Pontról pontra. Egy már maszatos spirálfüzettel járt, amibe soha sem nézett bele. Előadásainak a matematika szép és tökéletes világára illő sajátos ritmusa volt. Olyan alaposságú építkezést sem azóta, sem mástól nem láttam – pedig pár diplomát azóta már szereztem. Először is, ismertette a kiindulás alapjául szolgáló alapfogalmakat. Ezek néhány kézenfekvő tulajdonságaira alapozva definiált valami újat, vagy felfedezett valami megoldandó feladatot, esetleg ellentmondást. Mindezek birtokában kimondta a tételt, majd ezt nagy alapossággal és eleganciával bizonyította. Az új ismeret – most már bizonyított tudás - birtokában következhetett az esetleges felmerülő ellentmondás vagy kikandikálás vizsgálata, majd az ennek megoldását célzó új definíció, tétel, bizonyítás. Mellette, algebrából, a Gödel-tételek néven is kaptunk ebből, hogy valamikor negyedik évfolyamra, A matematika története stúdiumban értsem meg végre és végérvényesen, hogy a világot a legelegánsabban és legteljesebben a matematika fogalmaival lehet leírni. Ráadásul ez egyben annyira túlelegáns, hogy saját határait is tudja. (Később éppen a Gödel-féle nemteljességi tételek hallatlanul izgalmas volta miatt végeztem el a filozófia szakot – és tessék, ennek okozója is Bonifert Domonkos volt, meg az ő analízis előadásai.) Az előadások szüneteiben a tanár úr ott maradt közöttünk. Ismerkedett velünk – és egyáltalán nem mellékesen, mint leendő kollégákat, mentorált is bennünket. Ismerte a szegedi kulturális életet, látta a futó filmeket. Nem is kell hogy mondjam, természetesen ekkor – igen, persze túl egy anal-uvén – de már nem féltem, már tudtam, hogy ahol ilyen tanárok tanítanak, ott megtanulom azt, amit megakarok tanulni. Egy alkalommal 1979 őszén vagy telén, a kísérleti színházban akkoriban futó Az ember tragédiája című darabról vitatkoztunk – igazából nem is vita volt az, sokkal inkább véleménycsere. És itt is megmutatkozott Bonifert Domonkos tanári és egyben kollégai alkata. Nem ledorongolt, nem tekintélyből érvelt, hanem bennünket, második évfolyamos hallgatókat teljesen egyenrangú félként kezelve, inkább csak hozzásimította észrevételeit a miéinkhez. Bevallom, későbbi munkahelyeim szinte mindegyikében éppen ezt a hozzáállást hiányoltam – amikor az idősebb kolléga idősebb, tapasztaltabb emberként segít a probléma megoldásában, megbeszélésében, s nem ledorongol a magasból, ha nem értesz egyet vele. Tőle származik az a – szerintem alapvető – didaktikai-pedagógiai tanács, észrevétel is, amelyet szintén valamikor ekkortájt osztott meg velünk. „Tudják, volt nálam egy szakfelügyelő, és az óravázlatomat kérte. Abban valami olyasmi volt,hogy szervezési feladatok, majd a házi feladat ellenőrzése, s utána egy nagy kérdőjel, üres hely is. A szakfelügyelő kioktatott, miféle dolog ez - hát nem tudom, mit akarok csinálni? - Azt tudom – válaszoltam neki – de azt meg legfeljebb sejthetem, hogy a házi feladat ellenőrzése mennyi ideig tart, s hoz-e felszínre problémát, olyan ismerethiányt, amit ott és azonnal kell megszüntetni, tehát ami ott és azonnal felülírja a legjobb és legrészletesebb előre kitervelt óravázlatot” – magyarázta. Én kollégáimra tekintek hasonló szemmel – s abban az iskolában, ahol sajnos a gyerek nem, vagy alig használható házi feladatot készít, s mégis tovább kéne valahogy haladni, alighanem ez a legbölcsebb útravaló, amit alkalmazhatok… Bonifert Domonkos előadói stílusa hihetetlenül mély matematikai tudásból fakadt, és ezt csak tetézte élvezetes megnyilvánulása. Annak persze, aki sohasem szerette és nem is értette a matematikát, ez nem jelent semmit. De bennünk, akkori matematika szakos hallgatókban, megvolt erre fogadókészség. Olykor szinte kikacsintott: észrevesszük-e azt a könnyed eleganciát, amivel seperc alatt indirekt bizonyított? Felfedeztük-e a következő ellentmondást? Később, már többváltozós függvényeknél, értjük, mi az a parciális megoldás? Nem akarok én végigmenni a teljes analízis anyagán, nem dehogy… 

És egy kép, amivel adós vagyok, s amit korábban már ígértem. 

Vannak mozdulatok, amelyeket szüleinktől kapunk, s mi is tán továbbadjuk ezeket gyermekeinknek. Egy-egy gesztusban bennünk él apánk, anyánk, nagyszüleink, őseink egész sora. De bennem – és biztos vagyok benne, nemcsak bennem – további gesztusok, automatikussá vált kézmozdulatok is vannak, olyanok, amelyeket gondolkodás nélkül használok. Igen, ott, a táblánál. Nekiveselkedünk egy-egy feladatnak. Én a táblára az adatokat írom, azután az osztály gyéren érkező helyes válasziból az éppen soron következőt. És egyszer, valamikor, ki tudja, az óra hányadik percében, megoldódik a feladat, megtörtént az ellenőrzése is, a behelyettesítés, minden. 

S a tábla jobb alsó sarkába, a már elkészült feladat alá, odakerülhet a két piciny ferde jel – ugyanúgy, ahogyan Bonifert Domonkos tette a kimondott tétel bizonyítása után elégedetten a maga kettős krétajelét: Quod erat demonstrandum.

A kolpingos oktatási intézményhálózat és a kolpingi pedagógia

A KOSZISZ, azaz a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet történetének kezdete 2006 legvégére, illetve 2007 elejére nyúlik vissza. Addig ugyanis  a Magyar Kolping Szövetség volt a fenntartója a kolpingos oktatási intézményeknek, többségükben szakképző iskoláknak, két általános iskolának (Budapesten, illetve Nagykőrösön) valamint szociális intézményeknek. 

Igen ám, de társadalmi szervezetként az általa fenntartott intézményekre az állami normatíva mellett egyházi normatívát is vett föl. 2006 végén a Bács-Kiskun Megyei Közigazgatási Hivatal ez utóbbit, mondván, hogy társadalmi szervezetként a Magyar Kolping Szövetség nem jogosult az egyházi normatíva igénybevételére. kifogásolta, és a Magyar Államkincstár, ezt az álláspontot respektálva, ezt a normatíva-elemet nem is folyósította.  Tehát a Magyar Kolping Szövetség, mint iskolafenntartó, 2007 januárjától nem kaphatta meg ezeket az egyházi kiegészítő normatívákat. Így viszont a valóságban fenntarthatatlanná vált az intézményhálózata. Ezért egy óriási nagy szervezeti változásra került sor. Gyakorlatilag 2007. szeptember elsejére alakult meg, s vette át a fenntartó jogokat a Magyar Kolping Szövetség és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia együttes alapításából létrejött Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet, vagyis rövidítve a KOSZISZ, Juhász Imre újfehértói plébános, igazgató atya vezetésével.

Ettől fogva a fenntartói feladatokat ez az új szervezet végzi. Ez azonban nem ment azonnal és probléma nélkül, hiszen az állami normatívák késleltetett visszaérkezése még az akkori fenntartót, vagyis a Magyar Kolping Szövetséget illette, pontosabban oda érkezett meg, a KOSZISZ-nak viszont nem volt egy fillérje se. Éppen azért az egy súlyos harcba került, mire sikerült azt elérni, hogy a Magyar Kolping Szövetség 2007 októberére átutalta ezeket az egyébként valóban neki szánt, de egyébként a fenntartási jellegét tekintve már KOSZISZ-t érintő pénzeket. Azóta beszélhetünk arról, hogy külön  szervezet kezébe került az intézmények operatív, gazdasági, szakmai irányítása. 

A valóságban azonban persze még évek kellettek ahhoz, hogy ez kiteljesedjen, sőt, a szakmai vezetés végeredményben a mai napon sincs megoldva, hiszen míg a szociális területen szociális igazgató és igazgatóhelyettes tevékenykedik, addig 2024. áprilistól az oktatási ágazatban nincs igazgató, ellenben van két igazgatóhelyettes...

Az én a kapcsolatom a Kolpinggal 2001-ben kezdődött. A 2001-2002-es  tanévben a Nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskolában, amelyet akkor nyáron vett át a Magyar Kolping Szövetség,  mint óraadó kezdtem újra a pedagógusi tevékenységemet. Fizikatanárként kerültem az iskolába, heti hat órát tanítottam. (Nem tartozik szorosan ezen írás témájához, de a természettudományos tárgyak megbecsülését jól jelzi, hogy az utolsó általam tanított tanévben, 2017-2018-ban a teljes fizika óraszám pontosan a felére, azaz heti 3 órára csökkent.) 2002 nyarán végén pályázatot írtak ki az iskola igazgatói posztjának a betöltésére. Én nem is nagyon figyeltem ezeket a dolgokat, viszont a Magyar Kolping Szövetségtől érkezett egy nem hivatalos felkérés, hogy én is induljak el az igazgatói posztért. Beadtam a pályázatomat, és néhány meghallgatás után 2002. augusztus elsejétől lettem az iskola igazgatója. 2017. augusztus 31-éig ig láttam el ezt a feladatot, utána még egy tanévet ott dolgoztam óraadóként, fizikát illetve informatikát tanítva. Közben 2017. szeptember 1-jétől az akkori KOSZISZ igazgató, Tóth Gábor kérésére elvállaltam az oktatási ágazat szakmai vezetését, amelyet akkor oktatási referens tisztséggel illettek.

Közben sokfajta kolpingos tevékenységet végeztem, igazgatóként. 2004-ben megalapítottam a nagykőrösi iskola gödi tagintézményét, ebből nőtt ki később a Búzaszem Katolikus Általános Iskola. Négy évig ez a mi fenntartásunkban, tehát a nagykőrösi iskola tagintézményeként működött 2008-ig. 2006-tól 2008-ig a budapesti Kolping Katolikus Általános Iskola és Gimnázium megbízott igazgatójaként is dolgoztam, párhuzamosan a nagykőrösi, a gödi tagintézmény vezetésével.

Később is igen sokféle tevékenységben vettem részt, többek között például a szászbereki iskola a KOSZISZ-hoz való kerülésében sok előkészítő, előzetes tárgyalásokat folytattam le. Ezek többnyire információ-átadó tárgyalások voltak, aminek az volt az oka, hogy a korábbi nagykőrösi plébános, Miklós János került Szászberekre, és a Szászbereken illetve a  kapcsolódó településeken látta el a plébánosi feladatokat és 2012-ben a szászberekieknek éppen a nagykőrösi iskolát ajánlotta, mintaként. Akkor többször megjelent Nagykőrösön  Lajkó József igazgató, az ottani polgármesterrel, a jegyzővel, tehát tájékozódtak azokról a körülményekről, hogy egy egyházi fenntartású iskola hogyan működik. Én természetesen elmondtam nekik a nagykőrösi munkát meg a tapasztalatokat, ugyanakkor tovább küldtem a KOSZISZ  akkori vezetője, vagyis Juhász Imre igazgató atya irányába őket azzal, hogy nagyon sok mindent el tudok mondani a gyakorlatról, de a valóságban nyilvánvalóan más szinten döntenek ezekről a kérdésekről, ám ők rengeteg információt tudtak ott helyben beszerezni, amelyek hasznosak voltak. Természetesen az is nyilvánvaló volt, hogy minden tárgyalásról azonnal tájékoztattam Juhász Imre atyát.

A szászbereki iskola volt a kolpingos iskolahálózat bővítésének 3. hulláma, a KOSZISZ nagy iskolaátvételi sorozatának első fecskéje.

A kolpingos rendszer alapban 4-5 iskolára tehető. Szekszárd, Gyöngyös, Esztergom, Pétfürdő majd Budapest tartozott ide. A következő hullámban érkezett Nagykőrös, amelyet 1994-ben a Váci Egyházmegye alapított, majd 2000-ben különböző okok miatt be is zárt volna. Akkor az iskola kollégái által alapított Családotthon a Gyermekekért Alapítvány vette át a fenntartói jogokat. Ez a szervezet azonban nem volt jogosult az egyházi kiegészítő normatívának a lehívására, tehát az iskola fönntartása gyakorlatilag bizonytalanná vált. Az iskola vezetése új fenntartót kereset, és több tárgyalás után, amelyekben részt vett Farkas István piarista atya (Lupus atya) és Semjén Zsolt, a KDNP akkori vezetője is, került a fókuszba a Magyar Kolping Szövetség, amely 2001-ben át is vette a fenntartói jogokat.

2012-ben volt egy nagyobb átvételi hullám, azonban itt a KOSZISZ mintegy valamilyen szempontból szóba jöhető szervezet jelent meg, tehát az akkori átvett iskolák valószínűleg személyes ismeretség, vagy más okok miatt kerültek a KOSZISZ-hoz, és nem biztos, hogy azért, mert a KOSZISZ-ban valamiféle többletet láttak volna. Inkább személyes okai voltak, illetve az, hogy abban az időben indult a KLIK, tehát a Klebelsberg rendszer, a mostani tankerületi rendszer elődje. Ezt bizonyos települések nem akarták, féltették az iskoláikat, azt az idő majd eldönti, hogy joggal vagy nem joggal. A saját önálló fenntartásból központi fenntartó szervezetbe átalakulás helyett jobbnak látták, ha más, elsősorban egyházi fenntartókat keresnek. Különösen igaz ez Besenyszögre, akik az utolsó pillanatban szálltak fel – mint az később kiderült, előre megfontoltan, és csak néhány esztendőre – a KOSZISZ-vonatra.

Így került 2012-ben, illetve az azt követő években Szászberek, Besenyszög, Tiszasüly, Dunasziget, később Jászladány, aztán Pócspetri, Újfehértó majd Csurgó átvételre. Tehát így ez az időbeli és a valóságos sorrend is. Akkoriban tehát sokkal inkább személyes kapcsolatok vagy személyes bizalom vezetett ezekhez az átvételekhez, de nem egy olyan tudatos tevékenység, hogy ezek alkalmasak a kolpingos szemléletre, vagy ilyesmi.

Tapasztalataim alapján ez sokkal később alakult ki, de akár azt is mondhatnám, hogy kialakulóban van még mindig. Mert ha már a KOSZISZ átvett és működtet iskolákat, akkor nyilván az kell(ene, hogy legyen) a cél, hogy azok valamiféle egységes szempontrendszer, egységes pedagógia, gazdasági rend, stb. alapján szervezzék az életüket.

Az ős-eredeti iskolákat, a szekszárdit, az esztergomit, a gyöngyösit, a pétfürdőit,  helyi igények kielégítésére alapították, a helyben, a településeken működő Kolping Család Egyesületek, később ezeket vette át a Magyar Kolping Szövetség. De ezek csak ezekre első néhány iskolára igazak, az összes többi iskola valami más kapcsolat alapján került a Magyar Kolping Szövetség, illetve később a KOSZISZ érdeklődési körébe.

Mindez azért maradt abban, mert egyszerűen több igény nem jelent meg. Emellett '94-ben véget ért a nagy egyházi iskola-alapítási bumm, s akkor vége a kárpótlási hullámnak, amikor az egyházak is visszakapták a tulajdonaikat. Tulajdonképpen az őseredeti  Kolping iskolák valami olyasmi helyen alakultak, ahol ehhez kaptak hozzá infrastruktúrát, épületet, stb. Jellemzői alapján idetartozónak tartom a nagykőrösi iskolát is.

Utána azt gondolom, hogy valószínűleg nem alakult ki ilyen igény, illetve rengeteget változott az oktatásra, köznevelésre vonatkozó jogi szabályozás, ami valós fékként jelent meg.  Ez az egyik, a másik pedig az, hogy már nem maradt olyan oktatási „szolgáltatási lyuk”, amire lehetett volna iskolát alapítani, átvenni.

Amikor a külső szemlélő azt hallja-olvassa, kolpingos iskola, akkor talán az juthat az eszébe, hogy ez ugyanolyan, mint bármelyik más felekezeti iskola.

Mégis másmilyen. Különösen azon intézményekhez viszonyítva, amelyek régi, korábban működő iskolák, egyházmegyei vagy szerzetesrendi fenntartású iskolák. Például piaristák, vagy ferencesek, bencések, hogy csak néhányat mondjak. Ezek az iskolák válogattak, válogatnak, válogathatnak a tanulókban, tehát egyfajta minőséget jelenítenek meg, ahol ez a klasszikus, nagyobb tudást igénylő, válogatott gyerekanyagnak a befogadása, illetve a nevelése-tanítása zajlik elhivatott nevelőkkel, ami egyébként nem kis feladat, sőt, tisztázzuk, hogy ez egy nagyon nagy feladat.

A kolpingos iskolában sok olyan tanuló van, akik számára ez az utolsó esély utáni iskola, tehát azok számára jelent esélyt, nyújt reményt, akik már mindenhonnan kiestek, minden más köznevelési, szakképzési intézményt megjártak. Természetesen van kivétel, tehát van olyan iskola, sőt, a 2012-ben átvettek mindegyike ilyen, ahol nem ez az elsődleges forrás, sokkal jobbak a tanulók, (ebben az értelemben tehát nem is nevezhető kolpingos iskolának sem a szászbereki, sem az azóta már állami irányításúba visszament besenyszögi) de a korábbi iskolánkban a jellemző gyermekanyag ezekből a gyerekekből van.

És talán most jön a lényeg. Ezek az itt tanuló gyerekek kísérteties hasonlóságot mutatnak az 1850-es években, az Adolf Kolping által tapasztaltakhoz. Ezek a gyerekek ugyanolyan elhanyagoltak, a tudásuk bizonytalan, hitbéli állapotuk nem is biztos, hogy leírható, tehát valójában hitbéli elköteleződésünk nincs. A szüleik általi továbbtaníttatásuk, egyáltalán a tanulásuk bizonytalan, nem kellően motivált, nem kellően támogatott. Ilyen értelemben tehát határozottan állítható, hogy a KOSZISZ egy olyan feladatot vállal el, talán nem túlzás az sem, ha azt mondjuk, missziós feladatot lát el, amelyre a többi egyházi fenntartó… másként tekint... Tehát nekik, például a budai nagynevű egyházi gimnáziumoknak ez a gyerekanyag nem célcsoport, nem is tudnak vele mit kezdeni. Ehhez az a teljesen más típusú, a gyakorlatban edződött, és a gyakorlatban naponta újra magát kipróbáló és naponta pici győzelmeket arató, és nem is tudja róla, hogy milyen pici győzelmeket arató, de mégiscsak tovább működő, másnap is az iskolába betérő és hittel betérő pedagógus az, aki ebben a főszereplő, aki a gyermekek számára szeretetet ad.

Itt azonban szeretnék elmondani egy olyan alapvetést, ami szerintem nagyon lényeges.

Ha belép az a tanuló az iskolába, az iskolának, különösen a kolpingos iskolának az a feladata, hogy ezt a gyereket elfogadja. Ez az első számú, nem tudom, hogy szabály-e vagy követelmény, vagy elvárás. Tehát ez, hogy elfogadjuk a gyereket. Ha van egy elfogadás, utána következhet a befogadás. Ha elfogadtuk és befogadtuk azt a tanulót, akkor meg tudjuk ismerni. És ha meg tudjuk ismerni, akkor azt a megismert gyereket meg tudjuk szeretni, most már valójában.

Engem az a hallatlan szerencse ért, hogy olyan pedagógusokkal dolgozhattam együtt, akik az iskolába betérő gyerekekben - és ez nem nagy szó, meglátták Krisztus képmását. Látják bennük azt az esendő, azt a szánni való, de ugyanakkor szeretni való embert, akinek a tanítására ők egyrészt alkalmasak, másrészt ráteszik erre az életüket. Számtalan ilyen kollégát tudnék mondani. Tehát az összes tanítási tevékenységükben benne van ez, nem panaszkodnak, ha látják, hogy ilyen a gyerek, hogy olyan a gyerek, hanem akkor odamennek hozzájuk, és majd olyanok lesznek, amilyet ők csinálok belőlük, és menjünk együtt tovább. Élménypedagógiát művelnek, olyan élményt adnak, amelyben együtt élik meg a gyerekekkel a tanulást. Ezt én a Kolping pedagógia egyik alapkövének tartom, ezt a közös élményt.

Egyszerű trükknek tűnik, pedig csak tudatos felismerés: ha a gyereket, a tanulót rögtön az év elején, és nem az év végén, a számára beláthatatlan távolságban lévő időszakban visszük el kirándulni, hanem szeptember első hétvégéjén elbiciklizünk vele az erdőbe, kisétálunk a parkba, csinálunk egy bográcsozást, akkor máris van az év kezdetén olyan élményünk, amire lehet hivatkozni, és ami összekovácsolhatja azt a csapatot, azt az osztályt, olyan élményünk van, amibe lehet kapaszkodni, amit lehet tovább bővíteni, építeni. Ezek nem teljesen személyi kérdések, sokkal inkább mentalitásbeli kérdések.

A jó pedagógus, a jó igazgató, amikor bemegy az iskolába, szereti a gyereket.

És a gyerek ezt megérzi.

A szeretet az valami különleges dolog, az nem a mágneses térrel, meg a rádióhullámokon, meg a fényhullámokon, meg az infravörös, meg nem tudom milyen hullámokon terjed, de mégis mindenki tudja, pontosabban érzi, hogy van - vagy nincs.

Lehet, hogy profán példának hangzik, de a kutya is megérzi, ha félünk tőle és megharapja azt, aki fél tőle. A gyerek ugyanúgy megérzi azt is, hogy a tanár fél tőle, de hogy pozitívan fejezzem be: azt is tudja, pontosan érzi, amikor szeretik, amikor elfogadják. És ez a szeretet nem úgy határtalan, és nem úgy példátlan, hogy nincs neki kerete, ez a gyerek érdekében történő felelős és állandóan újratermelődő és állandóan önmagát szaporító, gyarapító, növelő szeretet, amely nélkül szerintem ezt a munkát nem is lehet végezni.

Az intézményeink eredményessége érdekes fogalom, mert nem egyszerűen mérhető, mert mások az alapok, mást tekintünk értéknek, mást tekintünk eredménynek.

Tudni illik az, hogy ha egy gyerek addig nem járt az iskolába, és most jár az iskolába, az szerintem eredmény. Lehet, hogy a másiknak ez alap, a kolpingos iskola meg tudom ezért dicsérni a gyereket. Nagykőrösön volt olyan gyerekem, aki egy évet lógott a megelőző iskolájában. Nálam minden órán ott volt. Senki nem kérte számon, hogy az előző évben mit csinált, tiszta lappal indult, és a tiszta lapot ő saját maga akarta betartani. Megrendítő élmény volt ez a srác. 2017-ben ballagott, az én utolsó igazgatói tanévemben. Szereztünk neki egy kitüntetést, Bozsik-program, valami díszes üveg serleg. Most azt gondolom, ez lehetett volna bármi, mert annak a gyereknek, akit nem ismernek el, annak egy rajzszög is, egy nem rozsdás rajzszög is érték, de ez amúgy tényleg nagyon szép volt. Átadtuk neki az elismerést, nagyon örült neki. És amikor a ballagás utolsó aktusaként megszólalt a Kolping-dal, ez a 16. évét akkor töltő srác zokogva omlott össze. Odamentem hozzá, átkaroltam, úgy hallgattuk végig a veretes sorokat: Mert mi Kolping művén dolgozunk… és értettem, hogy őt most megérintette az, hogy elveszít valamit, elhagyja azt a helyet, ahol jól érezte magát, ahol elfogadták, ahová tartozott. Ez a tartozni valahova, ahol engem elfogadnak, ez egy óriási dolog.

Ezeknek a gyerekeknek a szülei csekély képzettséggel rendelkeznek, van, akinek a nyolc általános sincs, és a legtöbbje nem is szakmunkás. Hozzájuk képest ezek a gyerekek elvégzik a nyolc általánost, nem véletlen, hogy nagy ballagási ünnepségeket csapnak, mert tulajdonképpen elértek a szüleik szintjére. Sőt, továbbtanulnak, amit nem vesz eléggé figyelembe a hivatalos történet, mert nem gimnáziumba, meg érettségire mennek. Elmennek a szakmunkásvizsgáig. Ez az ő számukra klasszis ugrást jelent, kategóriaugrást jelent, nem egyet, hanem olykor kettőt. Én ezt egy olyan óriási eredménynek látom, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ugyanakkor a hivatalos rendszer ezt nem veszi észre. Ott van a CSH index. Nem tudom, hányszor vitatkoztunk már az Oktatási Hivatallal, meg a többivel. Ez a mostani CSH index számítás nem veszi figyelembe azt, ha a gyereknek nem tölti ki a szülő az internetes felületet. Ha nem küldi be, akkor az egész olyan, mintha nem lenne. Ha a valóságos CSH indexet néznénk, tehát ott a családi hátrányhoz képest mennyivel növekedett, szignifikáns különbség lenne. Ebben és a társadalmi mobilitásban a többi iskolához képest lehet, hogy még mindig magas, de más hasonló állami iskolákhoz képest feleakkora lemorzsolódással dolgozó iskoláink, viszont szerintem fantasztikus teljesítményt nyújtanak. Reziliens diákokat, reziliens felnőtteket nevelni, ez a cél. Mert bent maradnak, persze, hogy bent maradnak, ami mögött óriási munka van.

Én nem tudnám szétszedni, hogy ez kin múlik. Nem is tudom, hogy szét kell-e szedni. Ez a kolpingos iskola. Az igazgatónak vezetni, irányítani és át kell adni magába azt a hitet, azt a szeretetet. Ha rezonál vele a tantestület, akkor a tantestület megy vele. Ha az igazgató lemaradna, akkor a tantestület rezonál jobban, és ez egymást erősíti. Így lesz az egész történet valós, és annak mindenki látja az előnyét.

Kolping Adolf annak idején három alapelvet dolgozott ki, amit mi négyre bővítettünk ki. A ránk bízott gyerek váljék jó kereszténnyé. Ha ezt finomítjuk, akkor legyen hívő, vagy jobb, ha hívő. Tehát valójában ismerje meg, hogy milyen hívőnek lenni. Legyen jó polgár, állampolgár: szeresse, ismerje a kultúrát, fizesse be az adót, ne csaljon adót. Legyen jó szakember, ne kókányoljon, állja meg a helyét a munkában. Legyen jó családanya, családapa. Ha ezekre felkészítjük, akkor meg fogja állni a helyét és ki tud teljesedni. Ebben az élethosszig tartó tanulás is megragadható. Mi felkészítjük a tanulót, hogy bármilyen szakmát elsajátítson, és ezeknek a színvonala minden korban más és más. Egyre inkább arra van igény, hogy viszonylag gyorsan átképezhető igényekre készüljenek fel. Ilyen a betanított munka egy-egy gyárban, ami egy mechanikai jellegű, ismétlődő tevékenység lesz, pl egy autógyárban. Erre is felkészítjük a fiatalokat. A család magától értődő, hiszen hagyományos értékeket hordoz, elsősorban azt, hogy tiszteljék, szeressék egymást, a szeretetközösség a lényeg, s ez sosem fog devalválódni. Ha ez a család hiányzik, akkor nekünk kell neki megmutatni a szeretetközösséget és azt, hogy ez mit jelent: hogy a nekünk megadatott gyermeket szeretni kell, tanítani kell, nevelni kell.

Ezek a fogalmak azonban persze nem könnyűek és máshogyan tanítják, másképpen készítik fel belőlük a fiatalokat Jászberényben, Szekszárdon vagy Csurgón. Ám mégis van valamilyen olyan közös étoszunk, valami szeretettel teli pedagógia, amelynek elsődleges forrása a pedagógus, aki a szeretetét megéli, mert csak így tudja átadni. Így lesz mérhetetlenül fontos a pedagógus személyisége, az a többlet, amellyel a mi tanáraink rendelkeznek. Ez a szeretet támogatja őket, továbbviszi, megfontolttá teszi, s ezért is marad nálunk, mert tudja, hogy ezt a szeretetet nem tudja átadni és nem is tudja megkapni máshol, akár több pénzért sem.

Nincs is más, aki ezt biztosítani tudja, mint az iskola, s azok közül is, a kolpingos iskola. Nem biztos, hogy az intézményi dokumentumokban ez tetten érhető, vagy pontosan így érhető tetten, de a gyakorlatban ott van, mert nem is lehet másként elvégezni a napi munkát. A szeretet főparancs, tehát aki, hisz, tudja, hogy benne kell legyen számtalan apró gesztusban.

Van itt még valami, de nagyon óvatos vagyok a hasonlítgatással, nehogy tévútra vigye az avatatlant.

Több, mint két évtizedes kolpingos iskolai gyakorlatom, az egész rendszer megismerése után ugyanis azt állítom, hogy – többnyire ős-kolpingos iskolákban, viszont éppen ezeket szeretném mintegy elterjeszteni mindenütt - vannak valami csak erre a környezetre jellemző,  különös, kolpingos megnyilvánulásaink, valami nehezen körülírható és megfogható, mégis létező kolpingos szellemiség, pedagógiai gyakorlat.

Iskolánként lehet ez kicsit más, de mégis, valamelyest hasonló. Ilyen szellemiség-elem az élménypedagógia, a közösen megélt programok építő, gazdagító hatása. Azután minden kolpingos iskolai rendezvény, esemény szereplője maga a tanár is. Ott van benn, a gyerekekkel együtt. Amikor dzsesszbalett előadás van, irodalmi est, színház, megemlékezés van, mindben aktív résztvevő a pedagógus is. Ugyanilyen fontos szeretetnyelv-elem a kollégák közötti megtartó szeretet, amikor a fáradtnak erőt, a csüggedtnek bíztatást, a jól teljesítőnek elismerést adnak, sugároznak. Nem külső irányító tehát a pedagógus, hanem ott van, mert csak így tud aktívan jelen lenni, részese a tanuló életének, mindennapjainak, alkalmainak. Így az is hamar észrevehető, hogy mi működik, mi nem, mi az, ami naponta újjá kell, hogy szülessen, mindig fejlődjön, s folyamatos megújulásra késztesse a tanárt és vele a diákot is.

A Kolping Pedagógiai Alapképzés (KOPA) az iskolákban folyó tevékenységet nem uniformizálja, hanem a tapasztalatokat próbálja átadni egyik iskolából a másik iskolába. Arra ébreszti rá a kollegákat, hogy egymástól húsz vagy kétszáz kilométerre ugyanolyan gyerekekkel, ugyanolyan problémákkal találkoznak, és rendkívüli nagy dolgot jelent az, hogy találkoznak a másikkal és kapnak visszajelzést arról, hogy amit ő csinál, az jó, megdicsérhetik egymást, amely akkora erő, amelyet nem tudok eléggé kiemelni. Nekem az (volt) az egyik célom, feladatom, hogy az a KOPA, ami a szívem csücske, minél több embert, lehetőleg mindenkit az iskolákból megajándékozzak azzal a flow-val, amit ez a képzés indukál.

Világmegváltó gondolata itt senkinek nincs, de mindenkinek van egy szava, ami már súllyal rendelkezik, s egységes cselekvésre ösztökél. Az iskolák belső egysége ezzel erősödik, s a Kolping intézményrendszer egysége is nő.  Ilyen értelemben persze a kolpingos pedagógia az nem egy lezárt, jól definiálható és uniformizálható rendszer, sokkal inkább finom eljárások sokasága, amelyet a legkisebb hatás elve alapján szervezünk. Más megfogalmazásban a kolpingos pedagógia fraktál-pedagógia: a legkisebb egységben tetten érhető belőle valami, és nagyból is származtatható rengeteg, pici és sokszor alig észrevehető, mégis jelentős apróság, amelyben ott az egység, ott a lélek, ott az elfogadás, és ott a szeretet.  

A sok érték, amit nem is veszünk észre, megjelenik. Ott a  kolléga, aki érték, akit el kell ismerni, akinek el kell mondani, hogy milyen öröm vele dolgozni, fantasztikus, amit csinál a gyerekekkel. Ezért is van a Kolping-díj, s minden évben találni olyan kollegát, aki megérdemli. Ennek értéke van, súlya van, fontos, mert őszinte visszajelzés, amellyel később is gazdálkodhat az a kiváló pedagógus, aki megkapja, hiszen erőt meríthet belőle. De a szervezetnek is célja, hogy érezze a megbecsülést, hiszen nélküle, a pedagógus nélkül, nem tudnának dolgozni, nem tudnának működni.