Biciklizések - meg a Futótűz...

A Cegléd-Kecskemét országút Nagykőrösről a szomszédos megyeszékhelyre tartó szakasza teljesen megújul. Nemcsak felüljárót, de gyakorlatilag teljesen új szerkezetet is kap. Hol van már a régi, zötyögős, betonlapokból egymáshoz illesztett, a két világháború közötti, szinte sehol másutt nem tapasztalt technológiájú országút…! Autópályára vezető rész is van már rajta.

Ám ez nyilván sokkal inkább közlekedési meg bosszúsági meg örvendezési kérdés, én meg egy teljesen mást kívánok felidézni, ami sok-sok szereplős történet, benne biciklikkel, zenével, meg – írhatnám azt is, hogy – természetesen Jóskával.

Nekünk a hatvanas évek végén illetve a hetvenes évek legelején néhány dolog képezte a nagyon vágyott kategóriát.

Elsősorban és nyilvánvalóan a saját bicikli.

Aztán, ha az megvolt, esetleg a motor és hozzá szükséges jogosítvány, hiszen autó még ekkoriban is alig akadt a családoknál, bár más sokszorosa volt az állomány a pár évvel ellőtthöz képest. Nekünk emellé ott volt még a zene, a mindenféle jó zene, amibe beletartozott a Metró, az Omega, a Deep Purple a Uriah Heep, jó zenét játszó rádióállomás, illetve műsor: a Csak fiataloknak, a Teenager Party – később a Futótűz, Komjáthy Györggyel, Cseke Lászlóval Szkopál Bélával.

És hozzátartozott mindezekhez minden kamasz álma és célja, a világmegváltás, kicsiben, magunk körül (írók leszünk vagy atomfizikusok, akik a Nobel-díjas korszakregényt és illetve talán vagy a Végső Egyenletet adják).

Mindezekben tökéletes partnerségben voltunk. Néha csatlakozott hozzánk a szomszéd srác, a nálunk néhány évvel idősebb Jocó, illetve a világmegváltásba a Mohácsi-család, tehát Gyuri.

Viszont a biciklis, zenéthallgatós, közben beszélgetős világmegváltásra többnyire ketten mentünk, Jóskával.

És akkor kezdjük a biciklikkel.

Az enyém egy Budapest márkájú 26-os férfi kerékpár volt, amit hatodik osztály után, és igen, a családban és az ikrek között is elsőként, én kaptam meg.

Csakhogy, ez a kerékpár használt volt, és a felújítása nem igazán sikerült, szalajtott, a sárhányói zörögtek.

Igen ám, de nekem volt elsőnek, és mindezek ellenére, mégiscsak ment.

Jóska később, a saját konzervgyári keresetéből vásárolt egy Mátra biciklit, ami viszont – édesanya kifejezett akaratára – női vázas volt, abból a meggondolásból, hogy ez legyen az ő tartalék kerékpárja. Azért bennünket sem ejtettek teljesen a fejére, ezért vásárlás után, de lehet, hogy még aznap, a felfelé álló szarvú kormányt Jóskával a legnagyobb egyetértésben megfordítottuk, így valahogy versenyre is hajazó kinézete lett, már amennyire egy gyári, női, teljesen szokványos bicikliről állíthatunk ilyesmit, márpedig mi ezt határozottan és eskü alatt is állítottuk volna. E kormányváltásnak természetesen az lett az eredménye, hogy az egyébként is édesanya eredeti biciklijinél nagyobb, 28-as gép már „túl magas” lett, másrészt, ezen nem lehetett fék nélkül fékezni. Édesanya ugyanis sajátos módját választotta ugyanis ennek: amikor megérkezett az úticélhoz, leugrott a biciklijéről, és mellette, lábát csúsztatva fékezett, ami akkoriban szinte az összes női kerékpáros bevett módszere volt. Ugyanakkor, a lehajtott kormányon nem maradtak meg súlyos szatyrai, amiben az óvodai foglalkozásokhoz szükséges, mérhetetlen mennyiségű és súlyú anyagait cipelte, nap mint nap, akkoriban már az Eötvös utcába.

Ám térjünk még vissza az én biciklimre is, amiről a későbbiekben kiderült, hogy az első villája eltörött. Akkoriban egy ilyen villa – írd és mond, és emlékszem a pontos összegre! – 96 forintba került. Igen ám, de Ervin nagybátyám szerzett nekem egy Sachs-vázba szerelt Dongó segédmotort, és a vázban ott volt egy igazi lemezvilla. Ez egy rugós tag, amivel az első kerék, meg nyilván a bicikliző ember is, kényelmesebben járt. Na, hát ezt szereltem be, s ez mindössze 4 (négy) forintomba került, ugyanis a Sachs-vázas Dongót éppen 100 forintért hozta-adta el Ervin. Persze ehhez a normál első fék nem volt jó, a sárhányó nem volt jó, a dinamó nem volt jó, tehát egy nyáron át ez szerelgettem, egyetlen kalapács, kombinált fogó és csavarhúzó segítségével. Ugyanakkor a Suhanó Nyíl (ez lett a neve az átalakított biciklimnek) nagyon könnyű hajtású volt, jó áttétellel.

Tehát úgy középiskola 3. osztálya után jónéhányszor elhangzott közöttünk a kérdés: megyünk egyet bringázni…?

Igen ám, de erre egyrészt megfelelő irányt, másrészt megfelelő időpontot kellett találni.

Iránynak és távolságnak kiválóan megfelelt Kecskemét, oda a József Attila utca, Örkényi út, Petőfi út, Kecskeméti út útvonalon soroltunk ki.

Másrészt, akkoriban már volt saját és külön zsebrádiónk, Jóskának Szokol, nekem meg Minisuper. Ezek hangereje és hangminősége manapság szót sem érdemel: de akkoriban ez volt a legjobb, és a legmenőbb dolgok közé tartoztak!

Viszont, péntekenként a Radio Novi Sad adón felfedeztük Szkopál Béla Futótűz című műsorát! Ez az adó esténként egészen jól befogható volt még itt is középhullámon (jobban, mint a Radio Luxembourg) másrészt Szkopál Béla egy teljesen új hang és jelenség volt az éterben. Korábban hozta a legjobb számokat, mint Komjáthy vagy Cseke, és az összekötő szövege is valahogy napi volt, pergő, tele érdekes információkkal, New Musical Expressből származó morzsákkal, slágerlistákkal, jópofa szignálokkal. Ez a műsor akkoriban a legnagyobb kedvencünk volt.

Tehát ahogyan kiértünk a város zajából, megkerestük a Radio Novi Sad hullámhosszát, és hallgattuk kerekezés közben Szkopál Bélát, meg a világ akkori legjobb zenéit, úgy, ahogyan azt csak a zenét kedvelő kamasz tudja hallgatni. Persze, mikor jött az ikonikus Deep Purple-féle Child in time, utána a legtermészetesebb módon váltottuk meg a világot, azzal a könnyedséggel és virtuozitással, amely a legnagyobbak és legavatottabbak sajátja.

Nagykőrösről Katonatelepig mentünk, s ott fordultunk vissza. 45 évvel később Tatus, aki a rákot legyőzendő biciklizett és számolta a kilométereit, pontosan ugyanott fordult meg, mint mi. Csakhogy Tatus ezt a kerékpárúton tette meg.

Mi meg – az országút szélén.

Volt, amiről nem kellett tartanunk: és ez volt a forgalom.

A városhatártól Katonatelepig úgy 30 perc lehetett a tekerés, ezen idő alatt 2-3 személyautó, 4-5 teherautó, és pár motorkerékpár haladt el mellettünk vagy jött szembe. A forgalomnak nem volt zaja: a Futótűz aktuális zenéje betöltötte a két város közötti világegyetemi térrészt, s izgatott beszélgetésünk hangjait sem zavarták a kipufogók dübörgései.

Jó is lenne rá emlékezni, vajon pontosan miről beszéltünk. Talán későbbi terveinkről, céljainkról, mi lesz belőlünk? Mit szeretnénk magunktól? Tudunk-e segíteni egymásnak? Valóban a hatvanas évek legjobb zenéje-e A felkelő nap háza? Hová jut az újjáalakult Omega Presser. Laux és Adamis nélkül? Sikerül-e jövőre a felvételi? Hogyan fogjuk fizetni az egyetemi költségeket? Mikor lesz készen az épülő családi házunk? Most csak néhányat írtam, de hogy az elméleti irodalom és a párbeszédírás rejtelmei is szóba kerültek, az egészen biztos.

Néha (mostanában gyakrabban) elgondolkodok azon is, hogy csak nekünk volt ennyire izgalmas és eseményekkel teli a gyerek- és ifjúkorunk, vagy csak mi nagyítjuk fel ezeket az amúgy a hétköznapi történések vonulatát át nem ütő dolgokat? Igazából nem tudom.

És, nem lezárva ezt, hajlamos vagyok arra, hogy úgy véljem, azé az élmény, aki megéli, meg azé is, aki erre tud emlékezni, ráadásul jó szívvel emlékezni...

Néhány motorról... meg még valami...

Édesapa a Csepel 125-ös, még csak első teleszkópos motorját naponta gondozgatta. Kiszerelte a gyertyát, vizsgálgatta, mennyire olajos, be van-e köpve, időnként egy speciális, és más motorról származó csőkulcs-villáskulcs kombinációval a karter alján, a forgattyúsház csavarját is ki- majd behajtotta, és persze mindezen műveletek között engedte, hogy az indítót rugdossuk. Később igazából is berúghattuk a Kiscsepelt, és a sztenderdállványon egy kicsit húzhattuk is a gázt neki, sőt, néha még sebességet is kapcsolhattunk. Egészen kicsi gyermekkoromtól (korunktól) a motorkerékpárral való napi foglalkozás nagyjából annyira hétköznapi cselekedet volt, mint este vacsorát enni.

Aztán valamikor 1964 tavaszán, miután egyedül toltam a motorszínből az udvaron át az utcára motort, és szolgálatra készen be is indítottam azt, Édesapa megszólalt: - Nem akarod vezetni?

Egy tíz éves gyereknek ennél nagyobb kitüntetés azt hiszem nincs, és abban a pillanatban azt is biztosan tudtam, hogy éppen ez a Világ Legnagyobb Dolga.

Picit sajnáltam ugyan, hogy ennek a történelmi eseménynek nem tanúja Jóska (ikertestvérem) de ez nem akadályozott meg abban, hogy behúzzam a kuplungot, rálépjek a sebességváltóra, s miután sikerült kapcsolni lefelé az egyest (a Kiscsepel kuplungja mindig csúszott egy kicsit) óvatosan kieresztettem, és a vasútállomás előtti két szolgálati lakás közötti – most mértem le, 35-40 felnőtt lépésnyi - távolságot egyedül, a motor nyergében megtegyem. A sarkon behúztam a kuplungot, ráléptem a lábfékre, és precízen megálltam. Édesapa megdícsért az ő különös módján: - Ugye, nem is volt olyan nehéz - aztán ment tovább.

Este suttogva eldicsekedtem a motorozással Jóskának, vigyázva, Édesanya meg ne hallja, mert neki nem tetszett volna ez, miféle dolog 10 évesen motorozni.

Így kezdődött tehát a kapcsolatom a motorozással, ami persze alakult. Néhány év múlva Édesapa vásárolt egy Pannóniát, a Kiscsepel nem igazán volt alkalmas két személyt vinni, és minden mostani állítással szemben, az üzembiztonsága csapnivaló volt. Nem volt rendes gyújtása, ócska és nehezen beállítható volt a karburátora, pár kilométer után szinte minden úton gyertyát kellett cserélni, szóval a Pannónia ehhez képest maga volt a megbízhatóság. Amúgy tényleg az volt, 1972-től 1976-ig évi tízezer kilométert tettem meg vele, különösebb baj nélkül, gyakorlatilag teljesen üzembiztosan, leszámítva az akkoriban a mainál lényegesen gyakoribb defekteket.

Ezekben az időkben a motorkerékpár egyszerűen közlekedési eszköz volt, s mivel személyautó alig volt, vagy ezzel lehetett nagyobb távra közlekedni, vagy vonattal.

Nagybátyáméknál egy Bervacak állt szolgálatban, vagyis egy átalakított Berva. Ha elmentünk Nyárlőrincre, annyit motoroztunk vele, amennyit csak akartunk. Az ismerősi körben Ványiéknak már a hátsó teleszkópos, szintén nem túl megbízható Csepel 125 szolgált, Búzék meg Jawa Ideált vásároltak, és a kis 50 köbcentis szoknyásnak csúfolt jármű megbízhatóan működött. Tege doktor bácsi egy Panni robogóval járkált, már ha ment a robogó, és a szomszéd vasutasház kerékpártárolójában hosszú ideig volt egy Dongóval szerelt bicikli is, ami akkoriban elég megbízható működésűnek tűnt (mármint egy tízegynéhány fiú szemével nézve).

Később, már önálló életemben nagykerekű Babettához jutottam, 1986-ban. Építkezést szolgált ki, remek darab volt, aztán ez elmaradt… Később volt szerencsém még Babettákhoz, két évig egy Simson robogót is tulajdonoltam, szerintem ez nevezhető életem legnagyobb csalódásának, majd lett egy kínai 30 köbcentis benzinmotoros kerékpárom, később egy Saxonette tulajdonosa is lehettem. Ez utóbbi volt a benzinmotoros közlekedésem non plus ultrája. A 35 köbcentis fekvőhengeres motorhoz műanyag üzemanyagtartályt készítettek, amiben ha meg is romlott a benzinnek már nem nevezhető szörnyoldat, de legalább nem is képzett benne mindenféle rozsdának meg amőbák torzszülött nászának látszó undorító lerakodásokat. Igaz, legfeljebb bicikli sebességgel közlekedett csak, de azt nagyon kulturáltan tette.

Aztán Jóska tett szert két Babettára, az egyiket nekem adta, azt a covid időszaka alatt felújítottam, s megvolt a motor(ocska) a háznál. Igazából erre nem lehet panaszom, de rengeteg munkát is tettem bele. (Most egyébként ez eladó.)

A középiskolai évek alatt, mikor már mindkettőnknek volt jogosítványa, nem egyszer fordult elő, hogy szombat délután Jóskával egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük meg: - Elmegyünk motorozni?

Édesapának voltaképpen egy feltétele volt: annyi benzinnel vigyük vissza gépet, amennyivel elvittük.

Miután mindketten kerestünk, hol a konzervgyári vasárnapi munkával, hol a Nagykőrösi Híradóban megjelent írásainkkal, a 3 forint 30 filléres literenkénti árú üzemanyagot megvenni nem okozott kihívást. Elmentünk Velencefürdőre rokonokhoz, számtalanszor Nyárlőrincre, Albertirsára Borsaiékhoz, meg néha csak úgy, az orrunk után. A leghosszabb utam Pápára vezetett, Endre katonai eskütételére, mit mondjak, azért az a Pannónia katasztrofális világítását – fényszóróját tekintve mai szemmel is fölöttébb érdekes kaland volt.

Nagybátyám, Gyurka bácsi, megosztotta nézetét az országúti közlekedésről. Hetvenes évek elején mondta ezeket, és mélyen hitt is igazukban.

- A motorkerékpárt nem száguldásra csinálták, hanem helyváltoztatásra. Az utak tele vannak nagy és nehéz teherautókkal, akik nem figyelnek a motorosokra, elmennek mellettük, mert ők az erősebbek. A motoros motorozás közben nézelődik, szaglászik, gépészkedik, tanulja a motort, tanulja az utat, tanulja a forgalmat, és mindegyikhez alkalmazkodik. Ehhez a legjobb az alacsonyabb sebesség. Ha 60 kilométeres sebességgel megyünk, egy perc alatt megteszünk pontosan egy kilométert. Minek menni gyorsabban? Így még akár egy ütközést is túlélhetünk!

Mi tagadás, van igazság ezekben az szavakban…

A motoros voltaképpen a motorjához is sokféleképpen viszonyulhat. Nem kevesen vannak, akik okkal-ok nélkül naponta előveszik és simogatják a járművüket. A legkülönbözőbb szerekkel kezelik, fényesítik, pumpálják naponta a gépet, gondterhelt arckifejezéssel tekintve a nehezen ellenőrizhető olajmennyiségre, és azon is töprengenek napokat, heteket, hónapokat és éveket is, hogy a kétütemű motorba mi való inkább, a 33-as vagy a 40-es, esetleg az 50-es keverék? Ha van kilométeróra a motoron, akkor annak állását rögzítik, ha nincs, akkor komoly számításokat végeznek, vajon mikor jön el az olajcsere.

Az ám, az olaj.

Szervízbe kerüljön a gép, lelkiismeretlen szerelőkhöz, akik úgy meghajtják, mint Singer a varrógépét és ellopják a drága csereolajat, vagy mindenféle kiadványokból, meg a youtube-ról tájékozódva, külön erre a célra beszerzett célszerszámokkal, maguk álljanak neki ennek a nehéz és fáradságos feleadatnak?

Érdemes-e beruházni az amúgy a hátsó ülést gyakorlatilag megszüntető bőr táskacsodákra, mikor amúgy maximum húsz kilométerre fognak majd eljutni, vagy ugyancsak (egyen)bőr formaruhát vásárolni?

Melyik a legjobb márka, mármint azon kívül, ami éppen van?

Kell-e egyáltalán karbantartani a motort? Tegyenek-e rá védőponyvát, mikor az a széllel szépen összecsiszolja a kivikszolt és gyári fényezést, vagy a védőponyva alá is kell valami finom és puha, ápoló gyapjú…?

Megannyi égető dolog a Motorosok Életének Nagy Eldöntendő Kérdései köréből…

Viszont azt hiszem, hogy akit egyszer bekapott a lánc, az nem szabadul.

Aki egyszer motorozott, az másodszor is szeretne.

S ha addig elég volt a Simson, a Babetta, akkor jó lenne valami más. Valami olyan, ami megy.

Ami szép.

Ami addig elérhetetlen volt.

Olyan, amiről voltaképpen azt sem tudjuk, hogy létezik.

Még a kamaszkori fantáziánkban sem…

Az utóbbi években Jóskával rengeteg projektet vittünk közösen véghez. Azon töprengett, hogy a duplabiciklijét hogyan lehetne komfortosabbá tenni. Akkor én találtam neki elektromos első kereket. Amikor autót cseréltem, ő ajánlott, és még sorolhatnám. így szinte magától értetődő, hogy a motorozással kapcsolatos tapasztalatainkat is nap mint nap kicseréljük. Jóska amúgy egy gyönyörűen felújított, és olyan Csepel 125 tulajdonosa, amely minőségű Csepel soha nem hagyta el a gyárat, mert az a minőség, ami most van a motorban, az 1954-ben egyszerűen nem létezett. A gép mindig és minden esetben a szívatás után azonnal indul, soha nem áll le, van alapjárata, és húz rendesen, már amennyire egy 4,5 lóerős és 125 köbcentis, amúgy igazi motor formájú szerkezet húzhat. Nem, ezzel sebességrekordot nem lehet dönteni, de hogy életérzést ad, az egészen biztos. Van még két Babettája, az egyik 205-ös, kiválóan megy, de a 210-es a kedvenc, nincs benne kilométer, ide-oda szaladgálni maga a tökély. (És szerintem kenterben ver minden más korabeli gépet, mert csak.) Beszélgettünk Pannóniákról, meg Jawákról, és akkor Jóska előhúzott valahonnan egy olyan motort, amely sem Pannónia, sem Jawa, csak egyszerűen maga a csoda.

Amely egy valóra vált, a valóságban sohasem létezett fantáziálás, olyan álom, ami nincs is.

Ez pedig a Honda CMX 250 Rebel.

De erről majd legközelebb…

A bennünk élő mozdulat

(Bonifert Domonkos emlékére)

Az, hogy kiből milyen tanárember lesz, legkevésbé sem pedagógiai előadások, stúdiumok alapján dől el. Kellenek ahhoz meghatározó, példát adó hús-vér nevelők, tanítók, tanárok, a tanulási folyamat minden szakaszán. Szerencsésebb persze az, akinek e folyamat minden állomásán van ilyesféle támasza, és még ennél is jobb helyzetben van az, aki önálló pályafutása során kollégáitól-vezetőitől is el tud lesni olyat, amiből építkezhet. Ilyen meggondolásból – saját tapasztalataim alapján – kitüntetett szerepben vannak azok a tanárok, akik valamely választott szakunk tantárgyait próbálják a főiskolákon, egyetemeken a hallgatóknak átadni. Ugyanis itt már igazi tudásnak illik meg-megcsillanni. S ha szerencsénk van, emberségbe csomagolva kaphatjuk ezt. 

Ebből a szempontból is különösen szerencsésnek vallhatom magam, hogy a hajdani Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika-fizika szakán Bonifert Domonkos tanítványa lehettem. Olyan, életre szóló pedagógiai és pedagógusi példát kaphattam, amely azóta is elkísér pályafutásomon – benne van gondolkodásomban, magyarázataimban, sőt, később példát is írok rá, mozdulataimban. Nem így kezdődött – az elején egészen egyszerűen féltem a főiskolától. Erre persze alapos okom volt. Szakközépiskolában érettségiztem, s hiába voltam akkori osztályom egyik legjobb matematikusa, egyszerűen versenyképtelennek tartottam magam azokkal, akik akkor estek ki a tagozatos gimnázium heti 6-8 matekórás faktjairól. Ráadásul, érettségi után éppen négy évvel ülhettem a főiskola padjaiba, a végzés évében sikertelenül felvételiztem máshová. Röviden, kishitű voltam rendesen, s ehhez jött az első Analízis előadás, Bonifert Domonkossal, akit persze magunk között szimplán csak Boniztunk. Bejött tehát a nagy előadóba. (Itt egy kitérőt mégiscsak teszek. 2005-ben tartottuk a 25 éves találkozót, ugyanebben a nagy előadóban. Többen is megállapítottuk, ez az akkori hatalmas terem, későbbi államvizsgám helyszíne, azóta valahogy összement, nem is olyan óriási – mi több, közönséges terem méretű.) Boni elővett egy krétát, félrefordította a fejét, és kitűnő artikulációval előadta: ő nem tudja, miért terjed az, hogy ő emberevő, és hogy ő mindenkit megbuktat, és ő előadásokon zéhát írat, és hogy az anal az nehéz tárgy. Nem, ez nem igaz. Soha nem evett még embert. Néhány bukás persze előfordul nála, de hát másnál is. Egy-két feladatnál többet zéhán nem ad ki, és nem az előadás alatt, hanem csak egypár percében íratja ezeket a feladatokat. És hiába mondja azt bárki is, ha valaki tanul, az anal egyáltalán nem nehéz. 

Na, ekkor kezdtem csak félni igazán… 

Azután elkezdte előadását. Logikusan. Szépen. Pontról pontra. Egy már maszatos spirálfüzettel járt, amibe soha sem nézett bele. Előadásainak a matematika szép és tökéletes világára illő sajátos ritmusa volt. Olyan alaposságú építkezést sem azóta, sem mástól nem láttam – pedig pár diplomát azóta már szereztem. Először is, ismertette a kiindulás alapjául szolgáló alapfogalmakat. Ezek néhány kézenfekvő tulajdonságaira alapozva definiált valami újat, vagy felfedezett valami megoldandó feladatot, esetleg ellentmondást. Mindezek birtokában kimondta a tételt, majd ezt nagy alapossággal és eleganciával bizonyította. Az új ismeret – most már bizonyított tudás - birtokában következhetett az esetleges felmerülő ellentmondás vagy kikandikálás vizsgálata, majd az ennek megoldását célzó új definíció, tétel, bizonyítás. Mellette, algebrából, a Gödel-tételek néven is kaptunk ebből, hogy valamikor negyedik évfolyamra, A matematika története stúdiumban értsem meg végre és végérvényesen, hogy a világot a legelegánsabban és legteljesebben a matematika fogalmaival lehet leírni. Ráadásul ez egyben annyira túlelegáns, hogy saját határait is tudja. (Később éppen a Gödel-féle nemteljességi tételek hallatlanul izgalmas volta miatt végeztem el a filozófia szakot – és tessék, ennek okozója is Bonifert Domonkos volt, meg az ő analízis előadásai.) Az előadások szüneteiben a tanár úr ott maradt közöttünk. Ismerkedett velünk – és egyáltalán nem mellékesen, mint leendő kollégákat, mentorált is bennünket. Ismerte a szegedi kulturális életet, látta a futó filmeket. Nem is kell hogy mondjam, természetesen ekkor – igen, persze túl egy anal-uvén – de már nem féltem, már tudtam, hogy ahol ilyen tanárok tanítanak, ott megtanulom azt, amit megakarok tanulni. Egy alkalommal 1979 őszén vagy telén, a kísérleti színházban akkoriban futó Az ember tragédiája című darabról vitatkoztunk – igazából nem is vita volt az, sokkal inkább véleménycsere. És itt is megmutatkozott Bonifert Domonkos tanári és egyben kollégai alkata. Nem ledorongolt, nem tekintélyből érvelt, hanem bennünket, második évfolyamos hallgatókat teljesen egyenrangú félként kezelve, inkább csak hozzásimította észrevételeit a miéinkhez. Bevallom, későbbi munkahelyeim szinte mindegyikében éppen ezt a hozzáállást hiányoltam – amikor az idősebb kolléga idősebb, tapasztaltabb emberként segít a probléma megoldásában, megbeszélésében, s nem ledorongol a magasból, ha nem értesz egyet vele. Tőle származik az a – szerintem alapvető – didaktikai-pedagógiai tanács, észrevétel is, amelyet szintén valamikor ekkortájt osztott meg velünk. „Tudják, volt nálam egy szakfelügyelő, és az óravázlatomat kérte. Abban valami olyasmi volt,hogy szervezési feladatok, majd a házi feladat ellenőrzése, s utána egy nagy kérdőjel, üres hely is. A szakfelügyelő kioktatott, miféle dolog ez - hát nem tudom, mit akarok csinálni? - Azt tudom – válaszoltam neki – de azt meg legfeljebb sejthetem, hogy a házi feladat ellenőrzése mennyi ideig tart, s hoz-e felszínre problémát, olyan ismerethiányt, amit ott és azonnal kell megszüntetni, tehát ami ott és azonnal felülírja a legjobb és legrészletesebb előre kitervelt óravázlatot” – magyarázta. Én kollégáimra tekintek hasonló szemmel – s abban az iskolában, ahol sajnos a gyerek nem, vagy alig használható házi feladatot készít, s mégis tovább kéne valahogy haladni, alighanem ez a legbölcsebb útravaló, amit alkalmazhatok… Bonifert Domonkos előadói stílusa hihetetlenül mély matematikai tudásból fakadt, és ezt csak tetézte élvezetes megnyilvánulása. Annak persze, aki sohasem szerette és nem is értette a matematikát, ez nem jelent semmit. De bennünk, akkori matematika szakos hallgatókban, megvolt erre fogadókészség. Olykor szinte kikacsintott: észrevesszük-e azt a könnyed eleganciát, amivel seperc alatt indirekt bizonyított? Felfedeztük-e a következő ellentmondást? Később, már többváltozós függvényeknél, értjük, mi az a parciális megoldás? Nem akarok én végigmenni a teljes analízis anyagán, nem dehogy… 

És egy kép, amivel adós vagyok, s amit korábban már ígértem. 

Vannak mozdulatok, amelyeket szüleinktől kapunk, s mi is tán továbbadjuk ezeket gyermekeinknek. Egy-egy gesztusban bennünk él apánk, anyánk, nagyszüleink, őseink egész sora. De bennem – és biztos vagyok benne, nemcsak bennem – további gesztusok, automatikussá vált kézmozdulatok is vannak, olyanok, amelyeket gondolkodás nélkül használok. Igen, ott, a táblánál. Nekiveselkedünk egy-egy feladatnak. Én a táblára az adatokat írom, azután az osztály gyéren érkező helyes válasziból az éppen soron következőt. És egyszer, valamikor, ki tudja, az óra hányadik percében, megoldódik a feladat, megtörtént az ellenőrzése is, a behelyettesítés, minden. 

S a tábla jobb alsó sarkába, a már elkészült feladat alá, odakerülhet a két piciny ferde jel – ugyanúgy, ahogyan Bonifert Domonkos tette a kimondott tétel bizonyítása után elégedetten a maga kettős krétajelét: Quod erat demonstrandum.

A kolpingos oktatási intézményhálózat és a kolpingi pedagógia

A KOSZISZ, azaz a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet történetének kezdete 2006 legvégére, illetve 2007 elejére nyúlik vissza. Addig ugyanis  a Magyar Kolping Szövetség volt a fenntartója a kolpingos oktatási intézményeknek, többségükben szakképző iskoláknak, két általános iskolának (Budapesten, illetve Nagykőrösön) valamint szociális intézményeknek. 

Igen ám, de társadalmi szervezetként az általa fenntartott intézményekre az állami normatíva mellett egyházi normatívát is vett föl. 2006 végén a Bács-Kiskun Megyei Közigazgatási Hivatal ez utóbbit, mondván, hogy társadalmi szervezetként a Magyar Kolping Szövetség nem jogosult az egyházi normatíva igénybevételére. kifogásolta, és a Magyar Államkincstár, ezt az álláspontot respektálva, ezt a normatíva-elemet nem is folyósította.  Tehát a Magyar Kolping Szövetség, mint iskolafenntartó, 2007 januárjától nem kaphatta meg ezeket az egyházi kiegészítő normatívákat. Így viszont a valóságban fenntarthatatlanná vált az intézményhálózata. Ezért egy óriási nagy szervezeti változásra került sor. Gyakorlatilag 2007. szeptember elsejére alakult meg, s vette át a fenntartó jogokat a Magyar Kolping Szövetség és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia együttes alapításából létrejött Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet, vagyis rövidítve a KOSZISZ, Juhász Imre újfehértói plébános, igazgató atya vezetésével.

Ettől fogva a fenntartói feladatokat ez az új szervezet végzi. Ez azonban nem ment azonnal és probléma nélkül, hiszen az állami normatívák késleltetett visszaérkezése még az akkori fenntartót, vagyis a Magyar Kolping Szövetséget illette, pontosabban oda érkezett meg, a KOSZISZ-nak viszont nem volt egy fillérje se. Éppen azért az egy súlyos harcba került, mire sikerült azt elérni, hogy a Magyar Kolping Szövetség 2007 októberére átutalta ezeket az egyébként valóban neki szánt, de egyébként a fenntartási jellegét tekintve már KOSZISZ-t érintő pénzeket. Azóta beszélhetünk arról, hogy külön  szervezet kezébe került az intézmények operatív, gazdasági, szakmai irányítása. 

A valóságban azonban persze még évek kellettek ahhoz, hogy ez kiteljesedjen, sőt, a szakmai vezetés végeredményben a mai napon sincs megoldva, hiszen míg a szociális területen szociális igazgató és igazgatóhelyettes tevékenykedik, addig 2024. áprilistól az oktatási ágazatban nincs igazgató, ellenben van két igazgatóhelyettes...

Az én a kapcsolatom a Kolpinggal 2001-ben kezdődött. A 2001-2002-es  tanévben a Nagykőrösi Kolping Katolikus Általános Iskolában, amelyet akkor nyáron vett át a Magyar Kolping Szövetség,  mint óraadó kezdtem újra a pedagógusi tevékenységemet. Fizikatanárként kerültem az iskolába, heti hat órát tanítottam. (Nem tartozik szorosan ezen írás témájához, de a természettudományos tárgyak megbecsülését jól jelzi, hogy az utolsó általam tanított tanévben, 2017-2018-ban a teljes fizika óraszám pontosan a felére, azaz heti 3 órára csökkent.) 202 nyarán végén pályázatot írtak ki az iskola igazgatói posztjának a betöltésére. Én nem is nagyon figyeltem ezeket a dolgokat, viszont a Magyar Kolping Szövetségtől érkezett egy nem hivatalos felkérés, hogy én is induljak el az igazgatói posztért. Beadtam a pályázatomat, és néhány meghallgatás után 2002. augusztus elsejétől lettem az iskola igazgatója. 2017. augusztus 31-éig ig láttam el ezt a feladatot, utána még egy tanévet ott dolgoztam óraadóként, fizikát illetve informatikát tanítva. Közben 2017. szeptember 1-jétől az akkori KOSZISZ igazgató, Tóth Gábor kérésére elvállaltam az oktatási ágazat szakmai vezetését, amelyet akkor oktatási referens tisztséggel illettek.

Közben sokfajta kolpingos tevékenységet végeztem, igazgatóként. 2004-ben megalapítottam a nagykőrösi iskola gödi tagintézményét, ebből nőtt ki később a Búzaszem Katolikus Általános Iskola. Négy évig ez a mi fenntartásunkban, tehát a nagykőrösi iskola tagintézményeként működött 2008-ig. 2006-tól 2008-ig a budapesti Kolping Katolikus Általános Iskola és Gimnázium megbízott igazgatójaként is dolgoztam, párhuzamosan a nagykőrösi, a gödi tagintézmény vezetésével.

Később is igen sokféle tevékenységben vettem részt, többek között például a szászbereki iskola a KOSZISZ-hoz való kerülésében sok előkészítő, előzetes tárgyalásokat folytattam le. Ezek többnyire információ-átadó tárgyalások voltak, aminek az volt az oka, hogy a korábbi nagykőrösi plébános, Miklós János került Szászberekre, és a Szászbereken illetve a  kapcsolódó településeken látta el a plébánosi feladatokat és 2012-ben a szászberekieknek éppen a nagykőrösi iskolát ajánlotta, mintaként. Akkor többször megjelent Nagykőrösön  Lajkó József igazgató, az ottani polgármesterrel, a jegyzővel, tehát tájékozódtak azokról a körülményekről, hogy egy egyházi fenntartású iskola hogyan működik. Én természetesen elmondtam nekik a nagykőrösi munkát meg a tapasztalatokat, ugyanakkor tovább küldtem a KOSZISZ  akkori vezetője, vagyis Juhász Imre igazgató atya irányába őket azzal, hogy nagyon sok mindent el tudok mondani a gyakorlatról, de a valóságban nyilvánvalóan más szinten döntenek ezekről a kérdésekről, ám ők rengeteg információt tudtak ott helyben beszerezni, amelyek hasznosak voltak. Természetesen az is nyilvánvaló volt, hogy minden tárgyalásról azonnal tájékoztattam Juhász Imre atyát.

A szászbereki iskola volt a kolpingos iskolahálózat bővítésének 3. hulláma, a KOSZISZ nagy iskolaátvételi sorozatának első fecskéje.

A kolpingos rendszer alapban 4-5 iskolára tehető. Szekszárd, Gyöngyös, Esztergom, Pétfürdő majd Budapest tartozott ide. A következő hullámban érkezett Nagykőrös, amelyet 1994-ben a Váci Egyházmegye alapított, majd 2000-ben különböző okok miatt be is zárt volna. Akkor az iskola kollégái által alapított Családotthon a Gyermekekért Alapítvány vette át a fenntartói jogokat. Ez a szervezet azonban nem volt jogosult az egyházi kiegészítő normatívának a lehívására, tehát az iskola fönntartása gyakorlatilag bizonytalanná vált. Az iskola vezetése új fenntartót kereset, és több tárgyalás után, amelyekben részt vett Farkas István piarista atya (Lupus atya) és Semjén Zsolt, a KDNP akkori vezetője is, került a fókuszba a Magyar Kolping Szövetség, amely 2001-ben át is vette a fenntartói jogokat.

2012-ben volt egy nagyobb átvételi hullám, azonban itt a KOSZISZ mintegy valamilyen szempontból szóba jöhető szervezet jelent meg, tehát az akkori átvett iskolák valószínűleg személyes ismeretség, vagy más okok miatt kerültek a KOSZISZ-hoz, és nem biztos, hogy azért, mert a KOSZISZ-ban valamiféle többletet láttak volna. Inkább személyes okai voltak, illetve az, hogy abban az időben indult a KLIK, tehát a Klebelsberg rendszer, a mostani tankerületi rendszer elődje. Ezt bizonyos települések nem akarták, féltették az iskoláikat, azt az idő majd eldönti, hogy joggal vagy nem joggal. A saját önálló fenntartásból központi fenntartó szervezetbe átalakulás helyett jobbnak látták, ha más, elsősorban egyházi fenntartókat keresnek. Különösen igaz ez Besenyszögre, akik az utolsó pillanatban szálltak fel – mint az később kiderült, előre megfontoltan, és csak néhány esztendőre – a KOSZISZ-vonatra.

Így került 2012-ben, illetve az azt követő években Szászberek, Besenyszög, Tiszasüly, Dunasziget, később Jászladány, aztán Pócspetri, Újfehértó majd Csurgó átvételre. Tehát így ez az időbeli és a valóságos sorrend is. Akkoriban tehát sokkal inkább személyes kapcsolatok vagy személyes bizalom vezetett ezekhez az átvételekhez, de nem egy olyan tudatos tevékenység, hogy ezek alkalmasak a kolpingos szemléletre, vagy ilyesmi.

Tapasztalataim alapján ez sokkal később alakult ki, de akár azt is mondhatnám, hogy kialakulóban van még mindig. Mert ha már a KOSZISZ átvett és működtet iskolákat, akkor nyilván az kell(ene, hogy legyen) a cél, hogy azok valamiféle egységes szempontrendszer, egységes pedagógia, gazdasági rend, stb. alapján szervezzék az életüket.

Az ős-eredeti iskolákat, a szekszárdit, az esztergomit, a gyöngyösit, a pétfürdőit,  helyi igények kielégítésére alapították, a helyben, a településeken működő Kolping Család Egyesületek, később ezeket vette át a Magyar Kolping Szövetség. De ezek csak ezekre első néhány iskolára igazak, az összes többi iskola valami más kapcsolat alapján került a Magyar Kolping Szövetség, illetve később a KOSZISZ érdeklődési körébe.

Mindez azért maradt abban, mert egyszerűen több igény nem jelent meg. Emellett '94-ben véget ért a nagy egyházi iskola-alapítási bumm, s akkor vége a kárpótlási hullámnak, amikor az egyházak is visszakapták a tulajdonaikat. Tulajdonképpen az őseredeti  Kolping iskolák valami olyasmi helyen alakultak, ahol ehhez kaptak hozzá infrastruktúrát, épületet, stb. Jellemzői alapján idetartozónak tartom a nagykőrösi iskolát is.

Utána azt gondolom, hogy valószínűleg nem alakult ki ilyen igény, illetve rengeteget változott az oktatásra, köznevelésre vonatkozó jogi szabályozás, ami valós fékként jelent meg.  Ez az egyik, a másik pedig az, hogy már nem maradt olyan oktatási „szolgáltatási lyuk”, amire lehetett volna iskolát alapítani, átvenni.

Amikor a külső szemlélő azt hallja-olvassa, kolpingos iskola, akkor talán az juthat az eszébe, hogy ez ugyanolyan, mint bármelyik más felekezeti iskola.

Mégis másmilyen. Különösen azon intézményekhez viszonyítva, amelyek régi, korábban működő iskolák, egyházmegyei vagy szerzetesrendi fenntartású iskolák. Például piaristák, vagy ferencesek, bencések, hogy csak néhányat mondjak. Ezek az iskolák válogattak, válogatnak, válogathatnak a tanulókban, tehát egyfajta minőséget jelenítenek meg, ahol ez a klasszikus, nagyobb tudást igénylő, válogatott gyerekanyagnak a befogadása, illetve a nevelése-tanítása zajlik elhivatott nevelőkkel, ami egyébként nem kis feladat, sőt, tisztázzuk, hogy ez egy nagyon nagy feladat.

A kolpingos iskolában sok olyan tanuló van, akik számára ez az utolsó esély utáni iskola, tehát azok számára jelent esélyt, nyújt reményt, akik már mindenhonnan kiestek, minden más köznevelési, szakképzési intézményt megjártak. Természetesen van kivétel, tehát van olyan iskola, sőt, a 2012-ben átvettek mindegyike ilyen, ahol nem ez az elsődleges forrás, sokkal jobbak a tanulók, (ebben az értelemben tehát nem is nevezhető kolpingos iskolának sem a szászbereki, sem az azóta már állami irányításúba visszament besenyszögi) de a korábbi iskolánkban a jellemző gyermekanyag ezekből a gyerekekből van.

És talán most jön a lényeg. Ezek az itt tanuló gyerekek kísérteties hasonlóságot mutatnak az 1850-es években, az Adolf Kolping által tapasztaltakhoz. Ezek a gyerekek ugyanolyan elhanyagoltak, a tudásuk bizonytalan, hitbéli állapotuk nem is biztos, hogy leírható, tehát valójában hitbéli elköteleződésünk nincs. A szüleik általi továbbtaníttatásuk, egyáltalán a tanulásuk bizonytalan, nem kellően motivált, nem kellően támogatott. Ilyen értelemben tehát határozottan állítható, hogy a KOSZISZ egy olyan feladatot vállal el, talán nem túlzás az sem, ha azt mondjuk, missziós feladatot lát el, amelyre a többi egyházi fenntartó… másként tekint... Tehát nekik, például a budai nagynevű egyházi gimnáziumoknak ez a gyerekanyag nem célcsoport, nem is tudnak vele mit kezdeni. Ehhez az a teljesen más típusú, a gyakorlatban edződött, és a gyakorlatban naponta újra magát kipróbáló és naponta pici győzelmeket arató, és nem is tudja róla, hogy milyen pici győzelmeket arató, de mégiscsak tovább működő, másnap is az iskolába betérő és hittel betérő pedagógus az, aki ebben a főszereplő, aki a gyermekek számára szeretetet ad.

Itt azonban szeretnék elmondani egy olyan alapvetést, ami szerintem nagyon lényeges.

Ha belép az a tanuló az iskolába, az iskolának, különösen a kolpingos iskolának az a feladata, hogy ezt a gyereket elfogadja. Ez az első számú, nem tudom, hogy szabály-e vagy követelmény, vagy elvárás. Tehát ez, hogy elfogadjuk a gyereket. Ha van egy elfogadás, utána következhet a befogadás. Ha elfogadtuk és befogadtuk azt a tanulót, akkor meg tudjuk ismerni. És ha meg tudjuk ismerni, akkor azt a megismert gyereket meg tudjuk szeretni, most már valójában.

Engem az a hallatlan szerencse ért, hogy olyan pedagógusokkal dolgozhattam együtt, akik az iskolába betérő gyerekekben - és ez nem nagy szó, meglátták Krisztus képmását. Látják bennük azt az esendő, azt a szánni való, de ugyanakkor szeretni való embert, akinek a tanítására ők egyrészt alkalmasak, másrészt ráteszik erre az életüket. Számtalan ilyen kollégát tudnék mondani. Tehát az összes tanítási tevékenységükben benne van ez, nem panaszkodnak, ha látják, hogy ilyen a gyerek, hogy olyan a gyerek, hanem akkor odamennek hozzájuk, és majd olyanok lesznek, amilyet ők csinálok belőlük, és menjünk együtt tovább. Élménypedagógiát művelnek, olyan élményt adnak, amelyben együtt élik meg a gyerekekkel a tanulást. Ezt én a Kolping pedagógia egyik alapkövének tartom, ezt a közös élményt.

Egyszerű trükknek tűnik, pedig csak tudatos felismerés: ha a gyereket, a tanulót rögtön az év elején, és nem az év végén, a számára beláthatatlan távolságban lévő időszakban visszük el kirándulni, hanem szeptember első hétvégéjén elbiciklizünk vele az erdőbe, kisétálunk a parkba, csinálunk egy bográcsozást, akkor máris van az év kezdetén olyan élményünk, amire lehet hivatkozni, és ami összekovácsolhatja azt a csapatot, azt az osztályt, olyan élményünk van, amibe lehet kapaszkodni, amit lehet tovább bővíteni, építeni. Ezek nem teljesen személyi kérdések, sokkal inkább mentalitásbeli kérdések.

A jó pedagógus, a jó igazgató, amikor bemegy az iskolába, szereti a gyereket.

És a gyerek ezt megérzi.

A szeretet az valami különleges dolog, az nem a mágneses térrel, meg a rádióhullámokon, meg a fényhullámokon, meg az infravörös, meg nem tudom milyen hullámokon terjed, de mégis mindenki tudja, pontosabban érzi, hogy van - vagy nincs.

Lehet, hogy profán példának hangzik, de a kutya is megérzi, ha félünk tőle és megharapja azt, aki fél tőle. A gyerek ugyanúgy megérzi azt is, hogy a tanár fél tőle, de hogy pozitívan fejezzem be: azt is tudja, pontosan érzi, amikor szeretik, amikor elfogadják. És ez a szeretet nem úgy határtalan, és nem úgy példátlan, hogy nincs neki kerete, ez a gyerek érdekében történő felelős és állandóan újratermelődő és állandóan önmagát szaporító, gyarapító, növelő szeretet, amely nélkül szerintem ezt a munkát nem is lehet végezni.

Az intézményeink eredményessége érdekes fogalom, mert nem egyszerűen mérhető, mert mások az alapok, mást tekintünk értéknek, mást tekintünk eredménynek.

Tudni illik az, hogy ha egy gyerek addig nem járt az iskolába, és most jár az iskolába, az szerintem eredmény. Lehet, hogy a másiknak ez alap, a kolpingos iskola meg tudom ezért dicsérni a gyereket. Nagykőrösön volt olyan gyerekem, aki egy évet lógott a megelőző iskolájában. Nálam minden órán ott volt. Senki nem kérte számon, hogy az előző évben mit csinált, tiszta lappal indult, és a tiszta lapot ő saját maga akarta betartani. Megrendítő élmény volt ez a srác. 2017-ben ballagott, az én utolsó igazgatói tanévemben. Szereztünk neki egy kitüntetést, Bozsik-program, valami díszes üveg serleg. Most azt gondolom, ez lehetett volna bármi, mert annak a gyereknek, akit nem ismernek el, annak egy rajzszög is, egy nem rozsdás rajzszög is érték, de ez amúgy tényleg nagyon szép volt. Átadtuk neki az elismerést, nagyon örült neki. És amikor a ballagás utolsó aktusaként megszólalt a Kolping-dal, ez a 16. évét akkor töltő srác zokogva omlott össze. Odamentem hozzá, átkaroltam, úgy hallgattuk végig a veretes sorokat: Mert mi Kolping művén dolgozunk… és értettem, hogy őt most megérintette az, hogy elveszít valamit, elhagyja azt a helyet, ahol jól érezte magát, ahol elfogadták, ahová tartozott. Ez a tartozni valahova, ahol engem elfogadnak, ez egy óriási dolog.

Ezeknek a gyerekeknek a szülei csekély képzettséggel rendelkeznek, van, akinek a nyolc általános sincs, és a legtöbbje nem is szakmunkás. Hozzájuk képest ezek a gyerekek elvégzik a nyolc általánost, nem véletlen, hogy nagy ballagási ünnepségeket csapnak, mert tulajdonképpen elértek a szüleik szintjére. Sőt, továbbtanulnak, amit nem vesz eléggé figyelembe a hivatalos történet, mert nem gimnáziumba, meg érettségire mennek. Elmennek a szakmunkásvizsgáig. Ez az ő számukra klasszis ugrást jelent, kategóriaugrást jelent, nem egyet, hanem olykor kettőt. Én ezt egy olyan óriási eredménynek látom, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ugyanakkor a hivatalos rendszer ezt nem veszi észre. Ott van a CSH index. Nem tudom, hányszor vitatkoztunk már az Oktatási Hivatallal, meg a többivel. Ez a mostani CSH index számítás nem veszi figyelembe azt, ha a gyereknek nem tölti ki a szülő az internetes felületet. Ha nem küldi be, akkor az egész olyan, mintha nem lenne. Ha a valóságos CSH indexet néznénk, tehát ott a családi hátrányhoz képest mennyivel növekedett, szignifikáns különbség lenne. Ebben és a társadalmi mobilitásban a többi iskolához képest lehet, hogy még mindig magas, de más hasonló állami iskolákhoz képest feleakkora lemorzsolódással dolgozó iskoláink, viszont szerintem fantasztikus teljesítményt nyújtanak. Reziliens diákokat, reziliens felnőtteket nevelni, ez a cél. Mert bent maradnak, persze, hogy bent maradnak, ami mögött óriási munka van.

Én nem tudnám szétszedni, hogy ez kin múlik. Nem is tudom, hogy szét kell-e szedni. Ez a kolpingos iskola. Az igazgatónak vezetni, irányítani és át kell adni magába azt a hitet, azt a szeretetet. Ha rezonál vele a tantestület, akkor a tantestület megy vele. Ha az igazgató lemaradna, akkor a tantestület rezonál jobban, és ez egymást erősíti. Így lesz az egész történet valós, és annak mindenki látja az előnyét.

Kolping Adolf annak idején három alapelvet dolgozott ki, amit mi négyre bővítettünk ki. A ránk bízott gyerek váljék jó kereszténnyé. Ha ezt finomítjuk, akkor legyen hívő, vagy jobb, ha hívő. Tehát valójában ismerje meg, hogy milyen hívőnek lenni. Legyen jó polgár, állampolgár: szeresse, ismerje a kultúrát, fizesse be az adót, ne csaljon adót. Legyen jó szakember, ne kókányoljon, állja meg a helyét a munkában. Legyen jó családanya, családapa. Ha ezekre felkészítjük, akkor meg fogja állni a helyét és ki tud teljesedni. Ebben az élethosszig tartó tanulás is megragadható. Mi felkészítjük a tanulót, hogy bármilyen szakmát elsajátítson, és ezeknek a színvonala minden korban más és más. Egyre inkább arra van igény, hogy viszonylag gyorsan átképezhető igényekre készüljenek fel. Ilyen a betanított munka egy-egy gyárban, ami egy mechanikai jellegű, ismétlődő tevékenység lesz, pl egy autógyárban. Erre is felkészítjük a fiatalokat. A család magától értődő, hiszen hagyományos értékeket hordoz, elsősorban azt, hogy tiszteljék, szeressék egymást, a szeretetközösség a lényeg, s ez sosem fog devalválódni. Ha ez a család hiányzik, akkor nekünk kell neki megmutatni a szeretetközösséget és azt, hogy ez mit jelent: hogy a nekünk megadatott gyermeket szeretni kell, tanítani kell, nevelni kell.

Ezek a fogalmak azonban persze nem könnyűek és máshogyan tanítják, másképpen készítik fel belőlük a fiatalokat Jászberényben, Szekszárdon vagy Csurgón. Ám mégis van valamilyen olyan közös étoszunk, valami szeretettel teli pedagógia, amelynek elsődleges forrása a pedagógus, aki a szeretetét megéli, mert csak így tudja átadni. Így lesz mérhetetlenül fontos a pedagógus személyisége, az a többlet, amellyel a mi tanáraink rendelkeznek. Ez a szeretet támogatja őket, továbbviszi, megfontolttá teszi, s ezért is marad nálunk, mert tudja, hogy ezt a szeretetet nem tudja átadni és nem is tudja megkapni máshol, akár több pénzért sem.

Nincs is más, aki ezt biztosítani tudja, mint az iskola, s azok közül is, a kolpingos iskola. Nem biztos, hogy az intézményi dokumentumokban ez tetten érhető, vagy pontosan így érhető tetten, de a gyakorlatban ott van, mert nem is lehet másként elvégezni a napi munkát. A szeretet főparancs, tehát aki, hisz, tudja, hogy benne kell legyen számtalan apró gesztusban.

Van itt még valami, de nagyon óvatos vagyok a hasonlítgatással, nehogy tévútra vigye az avatatlant.

Több, mint két évtizedes kolpingos iskolai gyakorlatom, az egész rendszer megismerése után ugyanis azt állítom, hogy – többnyire ős-kolpingos iskolákban, viszont éppen ezeket szeretném mintegy elterjeszteni mindenütt - vannak valami csak erre a környezetre jellemző,  különös, kolpingos megnyilvánulásaink, valami nehezen körülírható és megfogható, mégis létező kolpingos szellemiség, pedagógiai gyakorlat.

Iskolánként lehet ez kicsit más, de mégis, valamelyest hasonló. Ilyen szellemiség-elem az élménypedagógia, a közösen megélt programok építő, gazdagító hatása. Azután minden kolpingos iskolai rendezvény, esemény szereplője maga a tanár is. Ott van benn, a gyerekekkel együtt. Amikor dzsesszbalett előadás van, irodalmi est, színház, megemlékezés van, mindben aktív résztvevő a pedagógus is. Ugyanilyen fontos szeretetnyelv-elem a kollégák közötti megtartó szeretet, amikor a fáradtnak erőt, a csüggedtnek bíztatást, a jól teljesítőnek elismerést adnak, sugároznak. Nem külső irányító tehát a pedagógus, hanem ott van, mert csak így tud aktívan jelen lenni, részese a tanuló életének, mindennapjainak, alkalmainak. Így az is hamar észrevehető, hogy mi működik, mi nem, mi az, ami naponta újjá kell, hogy szülessen, mindig fejlődjön, s folyamatos megújulásra késztesse a tanárt és vele a diákot is.

A Kolping Pedagógiai Alapképzés (KOPA) az iskolákban folyó tevékenységet nem uniformizálja, hanem a tapasztalatokat próbálja átadni egyik iskolából a másik iskolába. Arra ébreszti rá a kollegákat, hogy egymástól húsz vagy kétszáz kilométerre ugyanolyan gyerekekkel, ugyanolyan problémákkal találkoznak, és rendkívüli nagy dolgot jelent az, hogy találkoznak a másikkal és kapnak visszajelzést arról, hogy amit ő csinál, az jó, megdicsérhetik egymást, amely akkora erő, amelyet nem tudok eléggé kiemelni. Nekem az (volt) az egyik célom, feladatom, hogy az a KOPA, ami a szívem csücske, minél több embert, lehetőleg mindenkit az iskolákból megajándékozzak azzal a flow-val, amit ez a képzés indukál.

Világmegváltó gondolata itt senkinek nincs, de mindenkinek van egy szava, ami már súllyal rendelkezik, s egységes cselekvésre ösztökél. Az iskolák belső egysége ezzel erősödik, s a Kolping intézményrendszer egysége is nő.  Ilyen értelemben persze a kolpingos pedagógia az nem egy lezárt, jól definiálható és uniformizálható rendszer, sokkal inkább finom eljárások sokasága, amelyet a legkisebb hatás elve alapján szervezünk. Más megfogalmazásban a kolpingos pedagógia fraktál-pedagógia: a legkisebb egységben tetten érhető belőle valami, és nagyból is származtatható rengeteg, pici és sokszor alig észrevehető, mégis jelentős apróság, amelyben ott az egység, ott a lélek, ott az elfogadás, és ott a szeretet.  

A sok érték, amit nem is veszünk észre, megjelenik. Ott a  kolléga, aki érték, akit el kell ismerni, akinek el kell mondani, hogy milyen öröm vele dolgozni, fantasztikus, amit csinál a gyerekekkel. Ezért is van a Kolping-díj, s minden évben találni olyan kollegát, aki megérdemli. Ennek értéke van, súlya van, fontos, mert őszinte visszajelzés, amellyel később is gazdálkodhat az a kiváló pedagógus, aki megkapja, hiszen erőt meríthet belőle. De a szervezetnek is célja, hogy érezze a megbecsülést, hiszen nélküle, a pedagógus nélkül, nem tudnának dolgozni, nem tudnának működni.

 

Szax László, egy igazi kolpingos

Ha vannak, akik a folyton változó világban, s a magyar Kolping-mozgalomban a folyamatosságot és folytonosságot képviselik, akkor Szax László egészen biztosan közéjük tartozik, hiszen 2001 óta valamilyen kolpingos feladatot old meg (jelenleg a KOSZISZ helyettes gazdasági vezetőjeként) s mindig magas hőfokon, végtelen precizitással és nem utolsó sorban határtalan türelemmel. Maga a kezdet amúgy regénybe illő.

„Szülőfalumban, Csolnokon, már volt Kolping-család, s mint fiatal, hamar bekapcsolódtam a munkájukba, megalakulásuk után szinte azonnal tag lettem. Abban az időszakban több körzeti rendezvény is volt nálunk, többek között az északi körzet majálisát 2001-ben Csolnokon rendezték. Lang György is megérkezett oda feleségével, és Dr. Szeifert Ferenc plébános atyával kezdett beszélgeti, megkérdezve tőle, ismer-e olyan fiatalt, aki egyrészt megfelelő német nyelvtudással rendelkezik, másrészt szívesen dolgozna a Magyar Kolping Szövetségben? Az atya rögtön engem javasolt, Gyuri bácsi bólintott. Aztán eltelt néhány nap, s Szeifert atya hívott: itt van nála Lang György és a felesége, s ha érdekelne engem egy ilyen állás, akkor vár a plébánián.

Tehát odamentem, s hosszú beszélgetésbe kezdtünk Gyuri bácsival. Német nyelven természetesen, hiszen a fő kritérium éppen ez volt. Aztán a beszélgetés során egy idő után ő átváltott dialektusba, sváb nyelvre, s azon zajlott tovább az én felvételi beszélgetésem, bár talán helyesebb lenne vizsgának nevezni… Újabb néhány nap telt el, s éppen Budapesten voltam, amikor rámtelefonáltak a Kolping-központból: ha gondolom, menjek be, s megkötjük a munkaszerződést. Ez pontosan a huszadik születésnapomon volt, azaz 2001. május 15-én. Nagyon szép születésnapi meglepetés, mondhatni ajándék volt. Azóta – változó beosztásban – valamelyik Kolping-szervezetnél dolgozom.

Akkor ez persze még egy helyét kereső és alakulófélben lévő szerveződés volt, a maiak közül Nemes Róbert, Kovácsné Margitka, Szabó János, Nagy Sándor, Tátrainé Márti, Rajkainé Rozi, s persze az elnöki teendőket ellátó Lang György és az akkori egyházi egyházi elnök, Dr. Bolberitz Pál atya munkatársa lettem.

Kezdetben a fordítás-tolmácsolás, s az adminisztrációs feladatok megoldásában való részvétel volt a feladatom, benne egy ma is nagyobbnak nevezhető kihívással. Ugyanis akkoriban futott egy uniós program, egy olyan projekt, amelyet több közép-európai országos Kolping-szervezet részvételével zajlott. Hátrányos helyzetű embercsoportok felzárkóztatását elősegítő programokat célzott ez meg, németországi vezetéssel, koordinálással. Ennek a magyarországi projektmenedzserévé nevezett ki Lang György.

Mit is mondjak erről…? Nagyon érdekes időszak, és nagyon érdekes munka volt. Előttünk gyakorlatilag senki sem csinált semmi hasonlót, sokat szenvedtünk vele. De közben szerveztünk nagyon szép programokat Magyarországon, s meghívást kaptunk a programban részt vevő többi országba is, így voltunk Romániában, Szlovákiában, Délvidéken.

Küzdés volt ez a javából. A nemzetközi Kolping-szövetségnél azt nem értették, mi mit nem értünk, mi meg nem értettünk eleinte semmit, még azt sem, hogy mit várnak tőlünk. Ugyanakkor sokat segített, hogy legalább nyelvi problémáim nem voltak, hiszen a közös nyelv a német volt. Nagyon érdekes két-három év volt ez.

Közben dr. Szemkeő Judit lett a Magyar Kolping Szövetség elnöke, aki átszervezte a Szövetség könyvelését. Viszont itt bent is szükség volt legalább egy olyan emberre, aki vezeti a házipénztárt, koordinálja a számlákat, előkészíti az átutalásokat, szóval pénzügyileg viszi valahogy a dolgokat. Judit erre a feladatra engem szánt, s az EU-s projekt is ekkortájt futott ki. Tehát átkerültem a pénzügyi területre. Végeredményben azóta is ott vagyok, persze egy kicsit mindig más feladatkörben. Jelenleg a KOSZISZ gazdasági vezetőjeként tevékenykedem.

Ám – még az első időszakban – nagyon érdekes, és a többitől teljesen elütő, azoktól merőben különböző feladatot? inkább azt mondanám: kihívást! is megoldottam, hozzáteszem, némi segítséggel.

2000-ben Németországban, Kölnben volt egy Kolping Napok című rendezvény. Ott mutatták be az új, modern Kolping-dalt. Azonnal hozzáférhetővé tették a teljes dalt, külön a zenei alapokat is, meg természetesen a német nyelvű szöveget.

Lang Gyuri bácsi pedig elkezdte mondogatni nekem – ő amúgy rögtön ismerte a dalt! – milyen szép lenne ez magyarul… és milyen szép lenne az, ha ez a következő közgyűlésre, amely amúgy tisztújító közgyűlés volt, elkészülne.

És akkor elkezdtem ezzel foglalkozni.

Voltaképpen a feladataim közé tartozhatónak is lehetett vélni. Hiszen végeredményben pont a német nyelvtudásom volt a döntő, hogy ide kerülhessek…

De hát azért egy dalszöveg-fordítás mégsem csupán egy gazdasági tényadat ismertetés más nyelven…

Vannak különleges szabályszerűségei, mivel ez egyfajta műfordítás, sőt, talán annál is kicsit több, más, hiszen el kell mélyülni az eredeti szöveg tartalmában, s azt a lehető legjobban és legpontosabban vissza kell adni egy más nyelven. De nemcsak visszaadni, hanem úgy visszaadni, hogy az adott sor szótagszáma is megegyezzen az eredetivel, és ezeken túl, még ott vannak a rímek és a szöveg ritmikája is…

Tehát nekikezdtem, s csináltam egyik változatot a másik után, mindig tovább finomítva egy kicsit. Szerencsére összetalálkoztam Varga Attilával, aki nemcsak kiváló énekes, de újabb szempontokat is adott a korábbiak mellé: többek között azt, hogy a kész szövegnek énekelhetőnek is kell lennie, oda essenek a hangsúlyok, ahol a zene azt igényli, nem is sorolom, mert ez egy külön szakma, mit szakma, szerintem inkább már művészet…

Tehát elkezdtük újra, ismételten tovább gyúrni a szöveget. S lehet ellenőrizni: maga a dal nem túl hosszú, mégis több hónapnyi munka van benne… Az elkészült dalszöveget Varga Attila énekelte fel stúdióban, s elkezdhette magyarországi hódító útját a Kolping-dal: Nagy kérdés az élet…

Nagyon pozitív volt a fogadtatása, különösen a fiatalok, az iskoláink tanulói és a pedagógusok körében. Egy valódi, XXI. századi, lélekkel és reménnyel teli ének lett.

Visszatérve az „igazi” munkáimhoz, szerintem a szerencsés emberek közé tartozom. Abban az értelemben biztosan, hogy mindegyik munkakörömet, s mindegyik munkakörömben a munkámat mindig szerettem. Hálás vagyok, hogy az elmúlt húsz évben nagyon sokféle dolgot tudtam kipróbálni, s nemcsak dolgokat, hanem talán magamat is. Az adminisztráció és a pénzügy szinte mindenféle dolgát és feladatát.

Nagyon szerettem azt, amikor arra kaptam önállóságot, hogy bizonyos rendszereket magam építsek fel. És ha ezt mind rám bízták, akkor tudtam ebben önállóan gondolkodni. Ezek voltak a legszebb részek, s éppen ezek alapján bizton állíthatom, hogy ezért ismerek nagyon sok mindent a működésben, hiszen ezeket végig kellett csinálnom.

Persze akadtak nehezebb időszakok, amikor például egy-egy kolléga kiesett, ekkor a feladatai olykor mintegy visszaszálltak rám, de még ezekben is szerencsém volt, hiszen nyilván sok területtel foglalkoztam, beleértve a működési engedélyek kiadásának kérelmezését, vagy ideszámítva a teljes KOSZISZ gazdasági beszámoló elkészítését.

Igazából elégedett vagyok a sorsommal.”  

(2020, megjelent a 30 éves jubileumi Kolping-kiadványban.)

 

 

Az Omega-univerzum unikuma: a Ma reggel

Az Omegának igen sok emlékoldala működik, ilyen - többek között - az Élő Omega. A most következő írás eredetileg itt jelent meg, s igazából az Omegáról írt írásaim ezzel teljesek.

A történet úgy kezdődött, hogy korabeli, a felvételek címeit őrző füzetemben egy 1973. augusztus 3-ai újszegedi Omega-koncert számait nézegettem, és próbáltam ezeket valami logikai sorba szedni.

Az egyértelmű volt, hogy bizonyos felvételek más címmel és más szöveggel megjelentek, (Hello Elefánt - A madár)  de akadt egy olyan, ami kilógott a többi közül, mert sehol sem maradt több nyoma: és ez a Ma reggel című dal.

És akkor még néhány szó a felvétel készítésének körülményeiről, mert mai szemmel azért ennek is van nem kevés érdekessége.

Az talán nyilvánvaló, hogy bár igazi magnószalagon találtam a felvételt, nem a szalagos magnóval készült, hiszen ahhoz hálózati 220 V kellett volna. Jóskával Laci öcsémnek vettünk egy MK-25 kazettás magnót, ami nemcsak hálózatról, hanem elemről is működött. Ráadásul, a hangszórója mikrofonként is működött, tehát nem a mostani minőségben ugyan, de végülis alkalmas volt koncertfelvételek rögzítésére is. Na hát ezzel az MK-25-tel voltam az újszegedi koncerten, és a felvett kazettát másoltam át a szalagra, és ezen a szalagon találtam rá a Ma reggel című számra…

Rákerestem a youtube-on, semmi.

Az egész interneten - semmi.

Na, hát ilyen nincs  is.

Vagy mégis van…?!?

Molnár Sándor - Sala - barátommal is egyeztettem, ha valaki, akkor ő is sokat, sőt, mindent tud az Omegáról, ráadásul ő is, ugyanebben az évben, de néhány nap különbséggel Pécsett volt koncerten.

És kiderült, ott sem hangzott ez el, illetve ő sem tud semmit a dalról.

Tehát a Ma reggel kizárólag az én régi magnószalagomon maradt fenn, ez egy unikum!!!

Azért ez nem semmi!!!

Ezt követően Mihály Tamással, illetve kis-Benkő (Benkő László) segítségével Molnár György, Elefánttal is próbáltam kapcsolatot keresni. Mihály Tamás vissza is írt, egyrészt nem ismert rá a dalra, másrészt, úgy gondolta, azért nem lett utóélete, mert: „Rég volt, nem emlékszem, de így utólag nem is nagyon érdekes. Vagy a szöveg, vagy a zene nem volt elég jó” – válaszolta. Elefánt szerint meg akár Presser is lehet a szerző. Tekintve azonban az időpontot – 1973 nyara, vagyis több, mint két évvel vagyunk az újjáalakulás után – ez magam sohasem tartottam reálisnak. Benkő Lacit és többieket nem tudtam elérni.

Természetesen nem adtam fel a reményt, hiszen nemcsak nekem szokatlan, hogy az Omega, amelyik 1972 után 1988-ban(!) adja ki a Szexapót (addig ez elkallódott nótának számított!) nem a dalok elvesztéséről híres.

Így aztán kapcsolatot kerestem és találtam az Omega akkori szövegírójához Sülyi Péterhez. Már maga a kapcsolat megtalálása és megkeresése sem volt egyszerű, hiszen Péter nem aktív Facebook-használó, így ottani üzenetem sokáig olvasatlan volt, de igen gyakorlott vagyok hasonlókban, tehát nem adtam fel, és sikerült is! Tehát vázoltam Péternek a helyzetet, s arra kértem, ha ideje engedi, próbálja felidézni a nóta szövegét…

Sülyi Péter elmondta, - nem mellesleg, megerősítve mindazt, amit eddig más forrásból is hasonlóan tudtunk -, hogy a szerző az akkori Omega-módszertan szerint nem egyetlen tag volt. Valaki hozott egy zenei motívumot, aztán a másik hozzátett, a harmadik változtatott, szóval közös munka volt végig. A Ma reggel meg azon dalok sorába tartozik, amelyekben kitüntetett szerepe van a hangszeres szólónak. Péter véleménye szerint éppen ez okozhatta a dal hanyagolását, későbbi „elvesztését”: az ilyen szám sikeres tud lenni a koncerten, de a lemezen már nem annyira mutat jól.

A magam korabeli tapasztalatai ezt teljesen aláhúzzák: minden koncerten minden Omega-tagnak volt legalább egy olyan darabja, amelyben megmutathatta virtuóz zenei tudását. A Ma reggelben a technikai problémák, a nem túl jó hangminőség ellenére a nagyon alapos basszusgitár és a kitűnő dobjáték is átjön.

Közben egykori Omega-klubos barátommal, a már szóba hozott Salával nekiestünk a dalnak, s tizedmásodpercről-tizedmásodpercre, a legkülönbözőbb szoftveres szűrők alkalmazásával próbáltuk visszafejteni a szöveget. A nagyon nyers, nyilván sok félrehallást tartalmazó verziót elküldtem Sülyi Péternek, s néhány nap múlva az email-ek között ott figyelt a válasza:

„Kedves Ottó,

ennyire jutottam a kirakós játékban. Két helyen kell még valamit kitalálni - kihallani már nemigen lehet többet. Ezekre várom a szíves olvasói ötleteket!

Útmutató a próbálkozáshoz:

- a "Mitől félsz" után azonos ritmusú 3 szótag jön, aminek a végére egy belső rím kívánkozik!

- a fránya 4. sor teljesen hiányzik. Más a prozódiája, mint a további versszakok 4. sorainak. Azok kis különbséggel variálódnak: közülük az utolsó variáció az tuti. (A többin lehetne javítani!)

Már csak azért is lehet javítani, mert hiszen első alkalommal énekelte Mecky, és ilyenkor előfordulhat, hogy hetet-havat összeénekel az ember, ha valami nem jut eszébe...

Üdv: SP"

 

És akkor nézzük a szöveget:

 

Ma reggel

(Sülyi Péter, Omega, 1973. augusztus 3. újszegedi koncert)

1. Ma reggel, ma reggel, ne menj el

Mitől félsz, kitől félsz, ma reggel

Napfény játszik a szemeiden

Fényét adja az ég kékjén

Gondolj egyet s többé sose menj el

 

2. Temess el magaddal ma reggel

Takarj be ma este a kezeddel

Napfény szólít ma reggel

Szíved örül a melegével

Gondolj egyet s többé sose menj el

 

3. Ne menj el

Magaddal temess el ma reggel

Napfény szólít ma reggel

Szíved ébred a melegével

Gondolj egyet s többet sose menj el

 

4. Akid volt, nem is volt, felejtsd el

Amid volt, sosem volt, hajítsd el

Napfény játszik a szemeiden

Szíved teli a melegével

Gondolj egyet s többé sose hagyj el

 

A szöveg ebben a formában már az Élő Omega fórumán „kitisztázott" javaslatokat tartalmazza. A legtöbbet Kiss Laura segített.

Tehát a néhány hetes „nyomozás” idáig jutott. Elég sok mindent sikerült kideríteni, és az újszegedi koncert – bebizonyosodott - ősbemutató is volt.

A dal tehát az öreg, vénséges vén, igazi magnószalagról felkerült az internetre, és meghallgatható itt:

https://www.youtube.com/watch?v=ywkR1rjJ2MY

Ugye, milyen jó…?

Mecky halálára

 

Annyian írtak már Mecky haláláról, az Omega végéről, hogy jó ideig nem gondoltam arra, hogy gyarapítanom kellene e tábort. Ám úgy vélem, hogy van egy olyan vonulat, amelyet még nem igazán érintettek, pedig – szerintem – talán ehhez köthető Kóbor legnagyobb teljesítménye.

Ez pedig az a váltás, amelyet a nyolc éves szünet után, de különösen 2010 után mutatott az Omega.

Az már közhely, és maguk a tagok is sokszor nyilatkozták, hogy a zenekar időről-időre, egyfelől saját zenei fejlődésüknek megfelelve, másfelől az éppen esedékes zenei trendekhez igazodva – mit igazodva: olyakor azokat inkább irányítva!  - stílust módosított (csak a rock maradt örök mindegyikben – szerintem). Az is tény, hogy nem kell hozzá avatott zenei szakembernek lenni, hogy a különböző korszakokon megleljük az azokat inspiráló más együtteseket. Ezt megint csak nyilatkozták sokszor, ott van a Uriah Heep, a Pink Floyd, hogy csak a legnagyobbakat említsem, de máris hiba van, hiszen kimaradt az első rockoperát, az 1969-es Tommyt jegyző Who, amely nagyívű megoldásai minden bizonnyal akár tudatalatti alapként szolgálhattak a 2010-es évek nagyzenekari megoldásainak…

A Népstadiont többször megtöltő Omega nemzetközi produkció volt, olyan termék, amely nemcsak hazai dimenziókban, hanem - legalább - az európai rock legnagyobbai közé emelték az együttest.

(Forrás: facebook.com/Élő Omega)

Az átlag érdeklődőnek a korabeli nyilatkozatok maradnak valamiféle vonatkoztatási rendszernek. Meg nyilván saját tapasztalatai: hasonló korban, hasonló problémára milyen megoldást lát, tapasztal, esetleg csinál.

Emiatt számomra nyilvánvaló, hogy a 2014-es Mihály Tamás-féle háttérbe vonulás felfogásbeli különbséget takart.

Mecky – nagyon helyesen – saját maga is megérezte, hogy az Omega már túlment azon, hogy évente albumokkal jelentkezzen. Persze ok, nyilván kellenek új dalok, de az Omega-koncerten mindenki a Lénát, a Gyöngyhajú lányt, meg a Petróleumlámpát szeretné hallani (meg persze még az összes kedvencet…) és az Omega a legnagyobb mindig a komplex produkcióban, a tökéletes koncertben volt a legjobb.

Ehhez viszont olyan frontember, olyan ikon kellett, aki felszántja a színpadot, aki motor, aki a fénysebességnél gyorsabban reagál a közönség rezdülésére, aki irányítja, fékezi, őrülésig erősíti, majd csillapítja azt, hogy minden koncert után úgy menjünk haza, holnap megint ott akarunk lenni… S mindezt olyan természetességgel, ahogyan a fű nő a mezőn, ahogyan a felhő megy az égen. Sokan, persze, hogy leírták a Rolling Stonest meg Mick Jaggert, Mecky is sokat emlegette őket, nekem a közönséggel való együtt-lélegzésből és szimbiózisból ide kívánkozik Freddy Mercury neve is.

Misi viszont nyugalmasabb életre vágyott, az évenkénti egy-két koncert az rendben van, s amellett inkább a zeneszerzést favorizálta volna. És ne felejtsük el csöndben hurcolt halálos kórját sem.

Szóval az Omega az egyenlő a koncerttel, a koncertélménnyel, ami megint nem magyar, hanem nemzetközi jelenség, a legnagyobbak, másutt is, pontosan ezt érezték meg. A hagyományos hanghordozók piaca, a CD-darabszámok meg hiába a mostani vinil-reneszánsz, pár száz darab ilyen lemez a korábbi százezrek mellett gyakorlatilag elhanyagolható mennyiséget jelentenek. Egy saját példa: nyilvánvaló, hogy beszereztem a Testamentumot, de a zenéit a netről hallgatom…

Mecky tehát nagyon jól látta, hogy az Omega, mint jelenség valami különös formában ápolandó. Így jött a Szimfónia, a Rapszódia, az Oratórium. Ugyanaz, de mégis más, és nem is kicsit más. És a dalok egészen új arcukat mutatják, olyan jelentésük tárul fel, ami a hagyományos rockban mindig is láthatatlan marad.

És akkor ott van Mecky – szerintem – legnagyobb alkotása-dobása.

Ez pedig a Testamentum-album.

Az az album, amit hol fanyalogva, hol istenítve elemeztek.

S közben nem látták-hallották meg a legnagyobb erényét.

Azt, hogy van.

Hogy megjelent.

És mindez Mecky műve.

Ha nincs Mecky – akkor nincs Testamentum. Ez ennyire egyszerű.

Az egyszerű érdeklődő, a nyilatkozatokból tájékozódó, a nem-bennfentes nem lát bele a  menedzserek meg a zenekari tagok közötti folyamatokba. Meglepődve értesül arról, hogy az Omega saját embere, Elefánt helyett más (Vámos Zsolt) a gitáros, az eredeti CD-borítón alig van név, szóval, nagyok a hiányok.

Aztán, amikor megszólalnak a dalok, ott is érezni a … mit is…? Nem akarok én újabb vitát meg frontot nyitni, de ha valaki belehallgat néhány korábbi LP-be, mondjuk az Éjszakai Országút zenéibe, utána beteszi az Élő Omegát, meg a Testamentumot, akkor pontosan hallhatja, melyik a kidolgozott zene és melyik a megjelent album. (Pontosan tudom az Élő Omega körüli kérdéseket, tetszés szerint legyen helyette akkor az Omega 5.)

Viszont a Testamentum megjelent.

Van.

Lehet hallgatni.

Lehet szörnyülködni meg lehet isteníteni.

Azon is lehet gondolkodni, és visszafelé utalásokat meg jeleket keresni, mikor és hogyan vette át a zenekarvezetői posztot Benkő Lacitól Kóbor.

Átvette? Átadta az neki Laci? Afféle puccs volt?

Nekem szerves folyamatnak tűnik ebből az időtávlatból. A dinamika nyert utat. Egy csomó stallum átadódott – és vegyük észre, hogy ezt a hatalomnak és hatalmasnak látszó, de nagyon is sérülékeny, mert felelősséget hordozó posztot Mecky milyen kiválóan töltötte be.

Egy másik, szerintem kellően át nem gondolt, és kellően nem értékelt kérdés – amire amúgy megint csak a Testamentum mutat rá -, Mecky vajon mennyit tett hozzá az Omegához – zeneileg.

Úgy gondolom, sokat.

Pressertől(!) tudjuk, hogy a zenei ötletek csiszolásában Mecky mindig részt vett. Nem tolakodóan, s ellentmondást nem tűrően, hanem a készülő dalok hangzásjavításában, egy-két hang odébb rakásában. Márpedig egy-két hang eldöntheti azt, miből lesz igazi dal (nem tudom, a rockzenében érvényes-e a sláger, mint fogalom) szóval az, amitől és amiből egyből ráismerünk.

Ebben nyilván szerepe volt frontember-mivoltának, hiszen ő volt az, aki az Omega-koncertek érzelemnyilvánítás-rohamaival szó szerint az első sorban, vagy még annál is előrébb, lásd a szabadtéri koncertek kifutóit, a legesleggyorsabban értesült. Nem csinált sem ő, sem az Omega öncélú meg magának való zenét, de érezte a hangulatot, érezte a zenét, egyedülálló módon, és annyira, amennyire más magyar előadó nem jutott.

Ezért is pótolhatatlan - és betölthetetlen az űr, amit hagyott.

Egy Babetta rendbehozása

Az a férfiember, aki gyerekkorát valami motorféle mellett töltötte, az be van oltva. 
Benzinszaggal.
De be ám. 
Bevallom, én is. 
Aztán a beoltás után a vágy olykor előjön, aztán van, amikor visszaszorul, vagy vissza van tartva, később újra előjön.

Saját motorként 1986-ban, az akkori építkezési munkálatok bonyolítására is, egy őrült drága, azaz ezerötszáz forintos, lemezvillás és nagykerekű Babettát vásároltam. 
Ment. 
Na, néha volt baja a gyertyával (melyik kétütemű motornak nincs?) és annyira ütött-kopott volt, hogy csak na. Ezen később segítettem, úgy, ahogyan volt, a piros-szürke jószág flakonos szürke sprayt kapott, de mindenütt, ahol csak érte. Igazából nem lett sem jobb sem szebb, s nem mutatta a gazda törődését, talán azért sem, mert az nem is volt az igazából. 
Jóvanazúgy. 
Valami ok miatt a hátsó fék bovdenjét ette, cseréltem rajta úgy tucatnyit. Aztán ez a motor elmaradt egy válás meg hordalékai között, valamennyit nagyfiaim még használták, aztán sohasem láttam…

Később jött a házhoz kínai-magyar Dongó-féle, járt nálam Simson robogó, 350 köbcentis, 2 hengeres Jawa, az örök kedvenc és utánozhatatlanul precíz Saxonette, valahol közben még egy újabb Babetta is, s mindegyiknek vagy új gazdát kerestem, vagy, mert nem voltam vele elégedett (Simson) rövid úton eladtam.

És május végén rámszólt Jóska: hogy mit szólnék egy Babettához? Van egy ismerőse, kettőt ad el egyben, neki csak egyik kell, a másik az enyém.

Nagyokat hallgattam.

A fellelt állapot.

Azért is, mert megláttam a fényképét.

Mit mondjak: azért ennél szebbet láttam már párat, de hogy is mondjam… elhanyagoltabbat nem túl sokat…

Elmentünk megnézni, ott és akkor sem volt semmivel sem szebb, s megegyeztünk, hogy a megkerülhetetlen Horváth Pista gondjaira bízzuk mind a két szerkezetet. Horváth Pista az, aki minden motort ismer, de úgy, ahogyan csak azok a szakik, akik már lassan nincsenek is. Konzervgyári szakemberként számtalan típust gondozott, most is van egy 210-es Babettája.

Nagyjából három nap múlva telefonált, hogy mehetek, rendben a motor. Megsúgta, motorikusan ez jó, sőt, jobb, mint Jóskáé, a kopásaival meg esztétikai állapotával ne foglalkozzak.
Magam is így gondoltam.
Minek, jóvanazúgy.

A motorral hazamentem, tényleg jó volt. 
Másnap ezzel mentem volna a kisbevásárlásra (elvégre nagyjából és pontosan erre való) hazafelé már bicikliztem vele. Na, és pont ez az, ami miatt az utóbbi időben letettem a motorokról. A nem-benzin meg a rozsdás tartály és a karburátor viszonya leírhatatlan, és az üzembiztosságot komolyan megkérdőjelező tényezővé nőtték ki ezek magukat.

Azért adtam egy esélyt, s a magam módján szétszereltem a benzinüzemanyag-ellátó rendszert. Természetesen tele volt az minden vacakkal, rozsdával, nyúlós zöld izékkel, szóval pontosan azokkal, amiktől tartottam. A korábbi motorokon kitapasztalt eljárást vetettem be: kavicsok a tankba, majd üzemanyag, forróvíz, Brigéciol, újra üzemanyag, rázás-keverés, rozsda-leverés következett. Van egy erre a célra szolgáló üvegmosó kefém, alkalmas módon (azaz egy merevebb, de hajlítható dróttal) megkotortam ezzel is, újra Brigéciol, addig, amíg a végén tiszta, üledékmentes anyag csöpögött belőle.

Még egy adag üzemanyagos öblítés, s jöhetett a benzinüzemanyagcsap, minden furata el volt tömődve persze. Utána szétszedtem a karburátort, s közben szidtam a csehszlovákokat, akik a felfogató csavart úgy tervezték meg, hogy kevesebb, mint negyed fordulatonként lehet fogást váltani rajta. Sajnálatos módon ezeket a csavarokat visszahajtottam. Ha majd újra ellenőrizni kell, ezek is megkapják az általam ezen a Babettán szabvánnyá tett imbuszos, hengeres fejű csavarokat, lényegesen egyszerűbb lesz velük az élet. (Minden máshol a motoron, legalábbis ahol szereltem azóta, már azok vannak.)

A Babetta visszatért, és azt kell, hogy mondjam, üzembiztossá lett. Akárhányszor és akárhová, akármilyen távolságra mentem, elvitt, hazahozott. (Mármint abban a hétben.)

De nagyon ronda volt. 
De tényleg. 
Jóvanazúgy?

Egy motor – mégha az csak Babetta is – szakszerű feljavítása százezrekbe kerül. Hallottam olyanról, hogy csak egy tank festése 120 ezer volt. Akkora izé nem vagyok, hogy egy 1983-as, amúgy motorikusan jó állapotú, de max. 50 ezer forintos motorra ennyit költsek. 
Viszont itt a home office! Az igaz, hogy reggel öttől este 10-ig is kitart, de majd’ minden nap tudok szakítani valamennyi időt arra, hogy egy kicsit foglalkozzak ezzel a motorral. Ez amúgy ki is ragad a jogszabályok dzsungeléből, másfelől, pont annyira lelkesít fel, amennyire a jogszabályok összedolgozatlansága felbosszant…

Tehát megszületett a terv: a rozsdás részeket átfestem.

Semmi szétszerelés, úgy, ahogy van, kap valami festéket, oszt' jóvanazúgy…!

Festés, szétszerelés nélkül, a motoron. Bukó.

Neki is álltam, azért valami csiszolópapír meg ilyesmik mindig vannak itthon. A kerekek krómozását annyira menthetetlennek találtam, hogy jobb híján nekiestem a kéznél lévő réz drótkefével. 
Hát ez volt a csodaszer. Én nem mondom, hogy a friss krómozás nem szebb. De azt igen, hogy minden rozsdát levitt, amit később a krómtisztító tovább finomított, az biztos.

Ha már így elkezdtem drótkefélni, nekiestem a rozsdafoltoknak is, kézzel, meg akkumulátoros csavarbehajtóba fogott koronggal.

Hátsó sárvédő, és már kapott néhányszor rozsdaátalakítót (és még kap is...)

És rájöttem, hogy a rozsda így megmozdul.

Segítsünk neki! Vettem RO-55 rozsdaátalakítót, amit persze csak rozsdaoldónak nevezünk.. De az ráfolyik mindenre. Kiderült, hogy a sárhányókat néhány csavar rögzíti. Méghozzá jó alaposan, összekötött az már az elmúlt 37 év alatt mindennel. Tehát elő a flex, s a legvékonyabb korongommal levágtam a csavarfejeket, s leszereltem elől is meg hátul is. Az elsőn mindenféle pálcák vannak, azokat is.

Valahol ekkor jöttem rá, hogy ez azért nagyobb munka lesz, mint amire számítottam, ugyanakkor összesen nem több, mint 30 csavarkötésről van szó. És így szakszerűbb lesz, mint volt bármikor.

A rozsdás vackok után beszereztem a rozsdamentes M5-ös meg M6-os hengeres fejű imbuszos csavarokat, a hozzávaló rozsdamentes alátétekkel, önzáró és nem önzáró anyákkal. 
Közben valamikor ráültem a motorra, és kiderült, hogy az amúgy a helyén lévő két hátsó teleszkóp semmit sem csinál. 
Azaz, dehogynem: az egyik előre, a másik hátra nyaklik el, csak éppen semmit sem csillapít.  Valamit addig is sejtettem ebből, de most nemcsak éreztem, láttam is. Az interneten kerestem céget, s rászántam azt a pénzt, hogy újak dolgozzanak majd rajta. S ha már üzlet, akkor rendeltem két Babetta-cimkét is a tankra, meg a benzinüzemanyagcsapba egy ötfuratú új tömítőgumit, egy a szállítási költség (ez mind együtt volt 8350 Ft…)

Tehát van már szétszedés, van rozsdaoldás, van alkatrész-pótlás is, de kéne festék is. Alapból vízbázisú és selyemfényű festéket kerestem, aztán – aztán kikötöttem az OBI-nál, és az OBI-ban. Elfogadható áron kaptam világosszürke, selyemfényű kültéri zománcot. Selyemfényű, de oldószeres.

Romokban... de legalábbis darabokban... sose hittem volna, hogy ennyire széttermelem.

Ekkor még egyetlen színben gondolkodtam, de néhány nap múlva csak meggondoltam magam, s nekiálltam sárgát keresni. Erre a Hammerite jött be, nem a kalapácslakkos, hanem a sima.

Tulajdonképpen ezt követően kezdtem neki (vagy kezdtem elölről...) igazából a munkálatoknak. Az elérhető és szétszedett alkatrészeket több fázisban drótkefével, motoros géppel, csiszolóvászonnal felcsiszoltam, rozsdaoldóztam, addig ismételve, míg ahol csak lehetett vagy fémtiszta, vagy kellően felérdesített és tiszta, festhető felületet kaptam. 
És akkor jött egy újabb akadály, mert a hátsó sárhányó leszerelésénél mindenféle huzalozásba botlottam. Hát perszehogy, hiszen a hátsó világítást valahol meg kell táplálni. Némi töprengés után, a váz után és a sárhányó előtt, elvágtam a két, sárga meg fekete tápkábelt, mondván, majd a visszaszerelésnél erre még ügyelni kell. A sárhányón a belső rögzítő fülek rendben voltak, persze hótrozsdásak, de erre van a már felsorolt rozsdátlanító hadsereg ugye. S ha már idáig eljutottam, természetesen a hátsó lámpát is lebontottam a sárhányóról. Előre jelzem, a lámpabúrákkal sem itt, sem elöl, nem foglalkoztam. A lámpák fény adtak (adnak) éjszaka úgysem megyek ezzel, a KRESZ-nek meg bőven megfelel így is. A visszaszerelésnél persze volt egy kis probléma, mert az eredeti védőcső az olyan, mint a Murphy-törvény szerinti gilisztakonzerv, ha ebből kitermelted a vezetékeket, oda azok újra be nem férnek. Na, és pont erre való a zsugorcső: a méteres darabért fizettem 300 forintot. 
És ezzel még csak a vezetékezés helyreállításáról volt szó, viszont azt valahogy a másik, maradék kábelekkel is össze kell kötni, ráadásul a sárhányós vezetékek egy erre a célra fúrt lyukon keresztül bújnak ki/át, aminek a gumi szigetelése persze az 1983-tól eltelt 37 esztendő alatt nemhogy nem lett rugalmasabb, de a nyomai is alig voltak felfedezhetők. Természetesen megmozdult a jóvanazúgy-effektus is, de azért csak pár percre. 
Olyan megoldást kerestem, ami egyfelől megfelelően rögzít, másfelől, megfelelően szigetel. Így a választásom a ragasztópisztolyra esett: a kibújt vezetékeket ezzel rögzítettem, addig igazgatva azokat, hogy a váz felőli oldalon 2 centiméternyi kötési lehetőségem legyen. A vázon futó kábelekkel összeforrasztottam, persze zsugorkötést is kaptak, mert az így van jól, na. 

Az első sárhányón is volt mit dolgozni, s itt a pálcák még nincsenek is leoperálva..!

Egy nap egy művelet, tehát vagy két-három hétig eltartott a hátsó traktus, majd néhány napig az első rész megdolgozása. Közben mindig tanultam egy kicsit: meddig maradjon rajta a rozsdaoldó, meddig csiszoljam, mivel csiszoljam, hogyan és mivel fessem, mekkora legyen az ecset (kicsi) mennyire hígítsam (nagyjából semennyire). A Hammerite-első rétege a vázon nagyon csúnyán nézett ki, a második (sőt, volt, ahol a harmadik) rétegre viszont kialakult.

Közben azért megtorpantam, pont a Hammerite miatt. Tényleg annyira ronda volt, hogy azt nem tudom elmondani. Ezért vettem fújós sárgát is, na, majd azzal…! Szerencsére a tankon végeztem ezt, s az egy réteg Hammerite meg az egy réteg fújás úgy összeveszett, hogy annál még rozsda is szebb vagy ötször. (Tehát a tankot újra fémig visszacsiszoltam…)

Megérkezett a hátsó teleszkóp is (tudom, lengéscsillapító…) és addigra a hátsó rész is elkészült.

Teleszkópok a helyükön

Felszereltem a teleszkópokat, és már a kerék visszarakásán ügyködtem, mikor kiderült, hogy a láncok helyes vezetése másként van… (tehát teleszkóp alsó csavarja le…). 
Rendben. 
Kerék a helyére, jobb oldali rögzítő a nyílásába, két láncfeszítő munkában, amikor a csavaros dobozkában egy hengeres csődarabra esik a tekintetem… 
Igen, a távtartó…! 
Csavarozás vissza, távtartó be, feszítés újra, s persze, hogy a még nem szuperkemény új festést is megkezdtem… (Na, a javításhoz inkább hígabb festéket használtam, mintegy összemosva a sérült és jó felületeteket…)

Kerék helyén, jöhet a hátsó sárvédő. A megvett rozsdamentes csavarokat flex-szel nagyjából méretre vágtam (a legrövidebb is 16 milliméteres volt, s a bolt majdnem teljes készletét felvásároltam…) visszaszereltem, és akkor a Babetta kezdett valahogy kinézni. 

Hátsó rész nagyjából rendben

De komolyan…!

Ez persze eszméletlen erőt adott, s újult lelkesedéssel fogtam neki az első résznek.

A középsőt, a tank alatti részt (lehet fújolni) hagytam a fenébe. Egyrészt, ott nyomát sem találtam rozsdának, másrészt, azt úgyis csak én fogom látni, harmadrészt, emlékezetembe idéztem az ősi mondást:  ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.

A tankot egy nap alatt csináltam készre, volt abban minden, a régi, majd a megfolyt új festék drótkefézésétől a snitzerrel történő hántolásán át minden, beleértve  több finomsági fokozatú smirgli használatát is.

A végén a gumin lévő néhány festékfoltot is megszüntettem, s összeraktam készre.

Akkor meg kiderült, hogy egy alkatrész (igaz, ma már nem fontos, mert nem kötelező) még kimaradt. Ez a hátsó sárhányó gumivége. 

Az abban lévő acélszalag annyira korrodált, hogy menthetetlennek nyilvánítottam. Szerencsére e legtöbb műhelyben van azért valamennyi Hilti-szalag, s ehhez is akadt úgy nagyjából 20 centiméternyi. 

(Rövidebb kell, de ekkorát találtam.) Befűztem a helyére, s az egyik közeli boltban még egy prizmát is beszereztem, 290 Ft volt. Igazából ez volt a rendberakás utolsó művelete.

És – persze, hogy nem…

A késznek nyilvánított motorral, a ház körül tettem néhány kört, amit gond nélkül abszolvált. Kicsivel később, üzemi menetben (értsd: rendesen, bevásárolni indultam volna vele) kisvártatva leállt. Kis szünet után újra beindult – hazatekertem.

És beugrott: a tank festésénél a benzinüzemanyagcsapot nem szereltem le, ellenben felfüggesztettem egy állványra, s onnan bizony a tank, a végén a csappal, lezuhant egyszer a fűbe. Tehát az mehetett tele földdel.

Szétszerelés.

Az új csavaroknak köszönhetően normaidő-javítással a kezemben volt a tank (bal oldali fekete lemez 2 csavar, tetején a H-betű 2 csavar, tank rögzítő levegőszűrős rész 2 csavar, maga a tank 1 anya), lefejtettem az üzemanyagot, majd leszereltem a benzinüzemanyagcsapot.

Benzinoldali szűrője koszos, a benzinüzemanyagcsap majdnem átjárhatatlan, s alsó furata tele földdel…

Szűrő megtisztítva, tartály átöblítve, csap minden furata kifújva és átmosva, ötlyukú gumialátét megigazítva és tisztítva, föld mindenhonnan eltávolítva, öblítve. Összeszerelés.

Motor indul, benzinüzemanyagcsap nem ereszt, üzemszerű használatra kész.

Azért van egy csöpp csalás: itt még a sárvédő-gumi nélkül

Nemcsak próbaút, igazi bevásárlás is ezzel intézve.

A rozsdahalomból ha nem is gyári állapotú, de rendbehozott, használható, s eddigi tapasztalataim alapján üzembiztos motor lett. 
A ráfordított anyagokat nem nagyon számolom: a kimaradt festékek felhasználhatók a kerítéshez, az ecsetek, a rozsdaoldó úgyszintén. A hátsó teleszkóp nem pont ilyen volt ezeken, de sohasem gondoltam, hogy eredeti illetve gyári állapotot szeretnék elérni. GPS-alkalmazással sebességet is mértem, kényelmesen viszi a 35-öt, de egy ekkora motorocskától még ezt sem várom el.

Szóval akkor most van egy egészen jó Babettám.
Az egész szerelés, szétszedés, ötletelés, próbálgatás, összerakás, megoldáskeresés, minden percében konzultáltam  - sajnos már csak gondolati síkon - apámmal. Rengeteget szereltünk annak idején, akkor még a 125-ös Kiscsepelt,  később a Pannóniát, szóval ahonnan a benzinszag szeretetét hoztam...
Beleszólt természetesen hasonló módon, már fentről Tatus is, kiröhögve a jóvanazúgy-ráhagyásaimat, mindig az igényesebb, időtállóbb, szakszerűbb, mesteresebb megoldások felé terelgetve..
És ki ne hagyjam: köszi, Jóska...!