Párhuzamos rakéták és paradicsomlevesek

Minden ember sorsa az egyediség és univerzalitás utánozhatatlan, csak rá jellemző kombinációja. Igaz ez életútra, párhuzamosságra, valószínűségre (sokszor inkább valószínűtlenségre) meg mindenre. Néha elgondolkodom ezeken, nem mintha tudnám, sőt, csak akár sejthetném is a választ.

Rengeteg emberrel sodor össze a sors. Közülük kitüntetett szerep jut a családtagoknak, de akiket szeretnek az égiek, s jómagamat is szerénytelenül ide sorolom, jónéhány ismerőst, munkatársat is közöttük tudhatok.

Az ikerlét azonban semmihez sem hasonlítható.

Ez nem több és nem kevesebb a többinél: más.

Olyan párhuzamosságok vannak, amelyekre nincs objektív magyarázat.

Megjegyzem: talán nem is szükséges ez.

Egyszerűen van.

Fölfedezhető ez sok mindenben, most csak két példa kerül ide: rakéta és paradicsomleves, ami azonban már a párhuzamossághoz tartozik.

Jóska rendszeresen ír gyermekkorunkról. Némely elbeszélésének egy része már átnyúlik a saját, önálló életébe is. Egyik legutóbbi, karácsonyi történetének fontos eleme az emeleti lakásba űrhajón-rakétával érkező Jézuska.

Ottó fiam hívott fel, olvasva ezt, hát akkor a mi történetünk, ami nagyon hasonló, az nem igaz?

Miféle plágium ez?!?

Dehogynem. Az évszámok kissé különböznek, Jóskáéknél 1979-ben, nálunk úgy 1982-ben érkezhettek így az angyalok. Vitathatatlan és gyermekésszel is felfogható jelei voltak: ott vöröslött-barnállott a rakétaindítás nyoma az erkély mozaikján!

Igen, pontosan ott, ahol korábban a szánkó állt – mondhatná a minden történetben a realitást kereső.

A realitás azonban csupán egyfajta világmagyarázat. Nem vesz figyelembe fontos motívumokat, legfeljebb elhanyagol, illetve kiemel. Ugyanis az űrhajó pontosan azért érkezett pontosan oda, hogy elrejtse a saját nyomát.

Ez így együtt egy korrekt és teljességgel érthető világmagyarázat.

Véletlenek és valószínűségek vannak.

Ez a történet a saját családi legendáriumunk része, karácsonyi ebédnél, utána a terpeszkedős beszélgetésekben gyakran felidéződik.

A párhuzamosságok pedig léteznek és valóságosak.

És akkor Jóska is rakétázott.

Aki magyarázatot keresne, nyilván találhatna.

Én meg nem keresek.

Ez így van jól.

Miért pont ebben lennénk mások?

***

Nagymama egy külön univerzum. A vele töltött gyermekévek, életem, életünk első 13 felejthetetlen éve, talán azért is olyan kedves, mert az ő mindent elárasztó szeretete fürdetett mindannyiankat.

Mindent tudott kezelni.

Szelíden, határozottan.

Minden hangos szó nála akadt el és semmisült meg.

Pedig néha egy szót sem szólt, legfeljebb mosolygott.

Megfejthetetlenül.

Mintha éreznék benne csipetnyi fájdalmat, lemondást, keserűséget és néha még bánatot is, de ezt alighanem csak most magyarázom bele.

...És a paradicsomlevese…!

Ahhoz a paradicsomlevet mi magunk csináltuk.

A piacra jó korán mentünk, nem a szokásos módon, ahogyan nagypapával szoktuk, a Kossuth Lajos utcán, hanem hátul, a gyár előtt, majd az Örkényi-Petőfi utcákon.

Nagymama kedvesen alkudott az árusokkal. Igazából nem tudom, hogy ezután hogyan került haza az a rengeteg paradicsom, mi is cipeltünk, de annyit nem lehetett hazavinni kézben-kosárban. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy az árus hozta el nekünk.

A 40-50 kilónyi paradicsomot Jóskával mi daráltuk le.

Hol egyikünk tekert, hol másikunk, a második darálás, amiben már sok volt a mag, mindig nehezebb volt. De csak elkészült, az üstben forrt a lé, az üvegek tisztára mosva várták a sorukat, majd a szárazdunszt után a felhasználást.

A paradicsomleves egyszerű étel.

Szerintem inkább annak tűnik, hiszen annak is jónak kell lenni, aki az édeset, s annak is, aki a hagyományos ízt kedveli. Se nem túl édes, se nem kevéssé sós: a tányérban való utókezelés már csak életmentő műtét.

Nagymama a cukrot marékkal adagolta, teába, margarinos kenyérre, levesbe, mindenbe. Egy világháború előtti alaposan megkopott kávésdobozba markolt, mindig pontosan, mindig úgy, hogy mindenkinek és minden ételnek pontosan jó legyen.

Aztán megcsinálta a csipetkét bele.

Legalábbis annak hívtuk. Az elkészítés mikéntjére nem emlékszem, csak az ízére, ami valahogy a paradicsomlevesét is az egyszerű levesből a mennyi étkek kategóriájába emelte.

Most ugrok egy jó nagyot.

Mert vannak a végtelenek és vannak a párhuzamosok és vannak a találkozások meg a valószínűségek.

Mert édesanya hiába főzött nagymama halála után paradicsomlevest, az már nem volt olyan. Nem tudom, mi hiányzott belőle. Azt is gondolom most már, hogy teljesen igazságtalanul írom ezt, mert édesanya paradicsomlevese is finom volt.

Csak egy valami hiányzott belőle talán: nagymama keze.

A mozdulata, ahogy cukrot szór bele, ahogy keveri, ahogy közben igazgatja a sparhelt ajtaját.

Nem tudom.

És akkor elém került egy pontosan ugyanilyen ízű paradicsomleves.

A nagymama-ízű, hiánytalanul.

Az elkészítésének semmi köze a hatvanas évekhez. Már nem saját, főzött paradicsomlé az alap (amúgy mi is főztünk be, éveken át, aztán ez elmaradt) hanem boltban kapható, kasírozott dobozú sűrítmény. Karamellizálással indul, 8 evőkanál cukor alakul át némi olajon, majd öntődik bele a két doboz massza, később még egy pici fej hagyma is, csipetnyi só társaságában.

Nem csipetke jár bele, hanem a fületlen bögréből egy tojásból kavart kemény nokedli.

Nincs semmi azonosság.

Mégis, ez a Bogi-féle paradicsomleves ugyanolyan, mint nagymamámé.

Pontosan ugyanolyan.

Nagymama a receptet alighanem Délvidékről hozhatta, aztán tehetett hozzá Szeged és végül Nagykőrös is valamit.

Bogi ízeit és receptjeit Mamustól kapta-hozta, az ő ősei Őrvidéken éltek.

És a párhuzamosok és a valószínűségek az életben néha valószerűtlenül találkoznak.

Hol életutakban, hol kedvességben, hol receptekben, hol ételek utánozhatatlanul ugyanolyan ízeiben.

Van, amire pontos magyarázatot ad a fizika, a téridő kontinuum, a számolhatatlan dimenzió egymásba csavarodása, van, amire meg nincs magyarázat.

Újabban úgy gondolom, vannak dolgok, párhuzamosságok, meg még sok minden, amiket nem is kell magyarázni.

Jók azok úgy, ahogy vannak.

Magyarázat nélkül.

Elég néha az érzelem a gondolkodás helyett.

Mindenkinek békés és boldog új évet kívánok! 

Karácsonyaink

 Mutasd meg szokásod, megmondom, ki vagy - tartja a mondás.

Ehhez azonban az is kell, hogy tudjuk: amit csinálunk - az szokás.

Az már szokás.

Az már a szokás.

A szokás több és más, mint a hétköznapi rutincselekedet, szinte már a kultúra része.

Mit sem tudtunk mi erről Jóskával karácsony táján.

Különben is: az, ami a néhány évtizeden túli embernek egy gyorsan múló év, az a 3-4 éves gyereknek a beláthatatlan és kibírhatatlan távlat, a maga csodájával.

Tehát igazából nem tudom megmondani, hogy az, amit ma a családunkban Ballai-ebédnek nevezünk, mióta az, másrészt ez a szokás attól az, hogy mi magunk is alakítottunk rajta.

És az is igaz, hogy igazából nem is Ballai-ebéd, de erről majd később.

Karácsony táján – akkor még nagy havak előzték meg az ünnepeket– ha a reggeli hósöprést a szokásosnál alaposabban végeztük, olykor hosszú tűlevelekre bukkantunk. Jóskával egymásra néztünk, és tudtuk, hogy már járt nálunk az Öreg Bácsi. Az Öreg Bácsi ugyanis nemcsak elvitte a rollert, ha szerinte rosszak voltunk, hanem ő hozta a karácsonyfának valót is. Az Öreg Bácsi ilyesformán egyfajta ősi terminátorként szabályozta a dolgokat, hol adott, hol elvett. Gondolom, minden családnak volt egy-egy ilyen Öreg Bácsija, ezt jó lenne egyszer még kikutatni, de legalább megfigyelni.

Ám térjünk vissza a tűlevelekre a hóban. Valamikor – átélt emlékeink előtt – a rövid levelű, s az ötvenes évek elejei disznélküliségben vattával díszített karácsonyfa lángra gyulladt, s a helyzetet édesanya mentette meg, az udvarra rohanva ki az felgyulladt, égő fával. Erre nemcsak a rajta lévő sebhely, hanem a karácsonyfa tetejére illesztett, megégett szárnyú angyal is emlékeztetett. (Jóskát emlékezteti ma is, reá szállt ez az angyal, mint karácsonyfadísz.) A következő évtől – illetve házunkban soha többet – rövid tűlevelű fa nem lett karácsonyfává, nálunk az erdei fenyő válhatott azzá, melyet édesapa szerzett be, számos ismerőseinek egyikétől. Már ez a fenyőfa is egyedivé tette karácsonyunkat, hiszen mindenki másnál a szokásos lucfenyő lényegült át.

Tehát követtük a tűlevél-nyomokat, s azok többnyire a nagypapáék által csak Egyesnek hívott raktárféleségnél értek véget. Egy-két év alatt megtanultuk: ilyenkor már közel a karácsony.

Nemcsak erről tudtuk.

A korai sötétedést követően a sámlik munkahelyekké alakultak a vacsora körüli órákban.. A legnagyobbik asztallá vált, s a kisebbeken mellé ülve diót törtünk. Sínkalapáccsal, hogy valami kihívás is legyen benne, és azért, mert igazi kalapácsunk meg nem volt, csak egy, s az nem erre való – mondta nagypapa, aki úgy gondolta, a kalapács az kalapács, mindenféle fontos és tekintélyes munkákra van, amilyen a hintalókészítés vagy más ilyesmi, de diótörés szükségtelenül koptatná vagy mi. Az volt a feladatunk, hogy éppen akkorát üssünk a dióra, hogy a héja megtörjön, de a belét az lehetőleg egészben, a legnagyobb darabban tudjuk kiszedni. Akármerről nézem, nagy tudomány ám ez, különösen úgy, ha tudjuk, a sínkalapács – vagyis a fa talpfákhoz a síneket rögzítő sínszög – tömör vas volt, jó nehéz, fogása esetlen, s kezeinket fölsebző. Viszont, szó se róla, nagy ütőfelülete miatt különösen is alkalmasnak is mutatkozott a feladatra.

Az így megszerzett dióbél egy részét nagymama félrerakta. Mikor kérdeztem, miért, csak megsimogatta fejemet: - finomságnak – válaszolta, nem cifrázva a magyarázatot. Aztán másnap gyúrta a finom tésztákat, olykor megengedte, hogy mi is segítsünk, és elnézően tűrte, hogy el-ellopjunk egy pici darabot, hogy a szokásosnál jobban duruzsoló sparhelt platniján süssük meg. Minden tésztát megpróbáltunk így, s mind nagyon finom volt. Nagypapa vagy a boltba ment, vagy a bevásárlás végeztével nézte, hogy sürgölődünk, majd elővett egy-egy könyvet, és abból olvasott fel nekünk. A konyhai zajok nem zavarták, a történet néha igen. Egy-egy érzelmesebb résznél el-elcsuklott a hangja, volt, mikor el is merengett a történésen, János vitézt szabályosan megsiratta a rózsa tóba vetésénél, de annál jobb kedvvel szavalta tovább a befejező és mindent megoldó néhány versszakot.

Az egész délelőttös sürgés-forgás után ebédre megérkezett édesanya és édesapa is. Körbeültük a konyhai asztalt, s arra felkerült a karácsonyi menünk.

Almát ettünk mézzel, a mézbe gerezd fokhagymát meg a finomságnak félretett dió is forgattunk. Ráismertünk kezünk munkájára, tán attól is volt olyan finom ez a lakoma. Ebből nem repetáztunk soha. Majd következett a finom bableves, ami ritka vendég volt az asztalon. Majd az egyik kedvencünk, a mákos tészta fejezte be a sort. A maradék a padláslépcsőre került, az angyaloknak. Később begyújtottunk a szobai kályhába, s elmentünk édesapával a DÁV-karácsonyra, a központba. Édesapával más volt a séta, másként lépdesett, nem kérdezte meg, hogy a Jókai utcán menjünk vagy a Kőrisfa felé, határozottan választott, jó volt érzeni ezt a biztonságot. Az üzletigazgatóság épületében óriási karácsonyfa állt, ugyanolyan hosszú szőrű, mint otthon, és a DÁV-os gyerekek Monostori Jóska, a Bartus-testvérek, Oldal Kati, Szebelédiék, a többiek meg a szüleik valami műsorfélét rögtönöztek. Kaptunk néhány szem szaloncukrot is, az igaziból, a kőkeményből, nem ebből a mai, nyámnyila, zselés utánozmányból. A DÁV után átmentünk a katolikus templomba, ahol mindig valami nagy-nagy jelenet volt, villámló kardokkal, ahogy a világ teremtését majd az Úr dühét mutatták be.

S mire hazaértünk, állt a karácsonyfa, mert megjött a Jézuska.

Csodálkozva álltunk a fa előtt, s nem tudtuk, mire számítsunk. Aztán előkerültek az ajándékok, furcsállottuk, hogy mindenkinek könnyes a szeme, majd az egy-egy narancs héját kincsként őrizve tértünk nyugovóra. Előtte nagy gonddal csomagoltuk újságpapírba, majd bújtattuk az erre a célra átalakított flór harisnyába a kályhára kellő időben feltett kerámiakövet, mert ez melegítette nagymama fájós és fázós lábait a paplan alatt.

A karácsonyfa izzósora sokáig éghetett különös árnyakat rajzolva a plafonra, s mi suttogva beszéltük meg egymás ajándékait.

Az idő lassan telt, jött az újabb év, volt, ami változott, az ebéd azonban mindig ugyanez maradt. Később mi is ajándékoztunk, negyedikben Nagy Tamásék jóvoltából fényképet, aztán hol ezt, hol azt, pénzünk kevés volt, inkább csináltunk valamit. Lacinak seprűnyélből levágott darabokból készült kerékkel lombfűrésszel kivágott autót (később Ottó fiam is kapott ilyet…)

Hanem az a mákos tészta…! Jó az, finom az…! De a mákos nudli – az még finomabb…!!!

Tudni kell azonban, hogy a mákosnudli a legkedvencebb ennivalóink közé tartozott. Ez a krumplis tésztaféle akkoriban más krumpliból készült, kétféle volt, a gülbaba meg a rózsa, s kedvünkért nagymama szinte bármikor készített ilyet, annyira benne volt a kezében.

Tehát addig érveltünk, hogy a mák a fontos, és a tészta is ugyanaz, csak más vastagságúra van nyújtva, hogy a mákos tésztából - mákos nudli lett. Azt a fontos tényt azonban, hogy ez nagymama halála előtt vagy után történt, nem tudom megragadni az emléközönből. Jóval később mindketten megnősültünk, s kialakult egyféle rend is: szenteste ebédkor nálunk gyűltek össze a szülők, aztán 25-én mindannyian mentünk Ballai családi ebédre, majd 26-án a másikunk családjához. Aztán ez is változott, édesanya halála után a Ballai családi ebéd a mi vállalásunk lett. A böjtvégi bablevesbe már korábban füstölt csülök is került, és a mozdíthatatlannak tűnő almával is történtek dolgok, hiszen hol a legöregebb, hol a legfiatalabb feladata lett azt szétosztani. És az is érthető tehát, hogy már nem főzött mindenki külön-külön ilyet. A szenteste napjának ebédjéből így lett kimozdíthatatlanul egyedi szokás, ahogy mi mondjuk, karácsonyi Ballai-ebéd, amely azonban már nem szenteste, hanem a közös ebéd napján kerül az asztalra.

Néhány éve egy program keretében görög egyetemistát fogadtunk az iskolában. Előtte meséltem el a kollégáknak a mi szokásainkat, például azt, hogy az örök, de folyton változó rendben ott van az is, hogy egy almát annyifelé vágunk, ahányan ülünk az asztalnál. Így egyik kolléganőm javaslatára a görög lány búcsúztatásánál az egész iskola minden pedagógusa, tanulója falatnyi almát, gerezdnyi diót is kapott, bemutatva csöppnyi, ősi karácsonyváró szokásunkat.

Aztán más is történt.

Bogi a következő évben elém állt. – A mák a lényeg, ugye? A mákostésztából meg nudli lett? Na akkor most újabbat alakítunk: ezentúl mákos gubát csinálok! S így is lőn… A mák, az megmaradt…

De a karácsonyi étkeket már mi is tovább bővítettük.

Bogi nagymamája, dr. Berta Károly doktor felesége gondolta át, hogy ha szenteste halat süt, akkor még csak oda sem ülhet az ünnepi asztalhoz, mert a hal csak frissen finom igazán. Olyan menüsort tervezett tehát, amelyet mindenki szeret - de előre el lehet készíteni. Így ez a karácsony esti menüsor is szokássá nemesült. Franciasalátát eszünk húspástétommal, kaszinótojással, és ott vannak az asztalon a karácsonyi sütemények is. Nekem külön öröm, hogy a teljes menüsor minden elemét, valamint a számos süteményt mind-mind együtt készítjük el.

Mi amúgy az általános iskola végén szembesültünk azzal, hogy a mi szokásunkkal teljességgel és tökéletesen kirívunk a többi osztálytárs közül.

Elkezdtük hát kutatni, vajon honnan eredhet ez? Akkor csak igazi könyvek voltak, nem volt hypertext meg link.

Sokáig kellett várni, mire kiderítettük, hogy minden bizonnyal az anyai ágon, a Délvidékről, Zomborról, Szegedről származó Farkas, Dókay meg Papp családok korábbi évszázadainak meghatározó szokásait visszük tovább, Ballai-ebéd néven, itt Nagykőrösön.

Már csak az a kérdés, hogy a menüsor tovább hagyományozódik-e, illetve mely eleme változik vagy bővül.

Egy már biztos: Mírának újra készül csülök nélkül bableves.

A felfedezésfüzet

Harmadikban történt, 1963-ban.

Vacsora közben.

A körülmény is fontos: a konyhában, egy hokedlin, egy villával.

A vasút melletti épület – mi úgy tudtuk, szolgálati lakások kettes szám – egyszerű beosztású volt. A ház negyedénél-harmadánál lehetett az udvarról a bejárat, ami egy kis előszobába nyílt. Előre és jobbra a pinceajtó, mellette, balra a padlásajtó volt. E piciny helyiségben kapott helyet később a kétlapos gázrezsó, és itt lakott a két ceglédi kanta, amelyekben a DÁV előtti artézi kútról, többnyire általunk hozott friss víz is volt. (A kanta tetejéből hideg vizet inni – ilyen nincs ma.) Balra az egymásba nyíló két szoba, az elsőben éltünk mi, öten, a hátsóban meg nagymama és nagypapa.

És a napok többségében a legfontosabb helyiség a konyha volt, amely a bejárati előszobából jobbra nyílt. A konyha végében még volt egy spájz is, tudom, hogy kamra lenne, de úgy sohasem hívtuk.

(Saját családi házunk alaprajzában a föntebbi leírás szerinti beosztások és arányok megőrződtek.)

A konyhában, az udvarra néző ablak alatt volt egy szép nagy asztal, egyik oldalán egy vaságy, amelyen nagypapa délelőtt merengeni, üldögélni, délután aludni szokott. A másik oldala mellett egy villanysütő. Ezzel néha melegítettünk is. Jó volt akkor ülni rajta, melegített. Odébb a mosdótál, felette a sarokban egy öreg rádió, amelyen hallgattuk a híreket (lelőtték Kennedyt) hetente egyszer a Szabó családot.

Az asztalhoz néhány igazi szék volt– meg a hokedlik.

És a sámlik.

Ezekből itt volt úgy három is. Két kisebb, nagyjából egyformák: ezekkel rengeteget játszottunk Jóskával.

A sámli - az minden volt. Az, hogy mi nem, arra nem tudok példát mondani (írni). Felfordítva, és az összekötő deszkáján ülve valóságos harci eszköz, hol tank, hol meg autó. Még antennát is szereltünk bele, amire alkalmas volt az orgonabokorról metszett és jól megtisztított ág. (Maga ennek elkészítése is persze napokra szóló feladatot jelentett.)

Az esti vacsorához ritkán volt igazi terítés. Nagymama, nagypapa, édesanya (Lacival) és édesapa körbeülték valahogy az asztalt, de ez is elég körülményes volt, hiszen csak három szabad oldala volt. Mi a sparhelt és a spájzajtó közötti térben – amelyet szűkített még a vaságy utáni kredenc is – a hokedliket használtuk kisasztalnak, és a sámlikon ültünk melléjük.

Úgy emlékszem, szerettünk így enni.

Volt egy kis szabadságunk a szülők háta mögött. Néha el-elcseréltünk egy-egy falatot, vagy vívtuk tovább a harcot az éppen aktuális ellen ellen, továbbszőttünk valamilyen történetet, és persze olykor úgy belemerültünk valamibe, saját világunkba, hogy többszöri felszólításra sem tudtunk válaszolni, kérünk-e még valamit. Mondjuk margarinos kenyeret, kristálycukorral.

A hokedlin, ezen a kicsiny, saját, egyszemélyes vacsorázóasztalkán, nem sok hely akadt. Rajta volt a mustárkristály (vajon hányan tudják, mi ez…?) aztán a zománcozott lapostányér, meg az evőeszközök. Mikor mi kellett.

Most éppen a kedvenc villám volt ott, az ebédből lett vacsorához.

Elmélyültem szórakoztam kedvenc villámmal.

Egy villával elég sok mindent lehet játszani.

Méregetni, méricskélni.

Megnézni, megáll-e úgy, ha oldalra fordítjuk.

Fel lehet emelni is.

Fogtam, felemeltem. Hol a nyele, hol a villái magasodtak a hokedli fölött.

Jóska valami más – hasonlóan fontos – műveleteket végzett, így lemaradt a pillanatról.

Nagymama ugyanis rám szólt, aznap este sokadszor: - Tedd le azt a villát…!

Pontosabban azt mondta: - Tedd l e azt a villát.

És ez volt A pillanat.

Igen, pontosan ekkor történt.

Akárhányszor (rengetegszer!) visszapörgettem az eseményeket, a LE szócska hozta elő az az utánozhatatlan pillanatot.

A felfedezésem pillanatát.

Mert így válaszoltam vissza:

- Nem tudom letenni. Tényleg nem.

A villát ugyanis megpróbáltam letenni. Igen, akkor már nem úgy, arasznyira magasodott a hokedli fölé. Hanem úgy villa-magasságnyira. Az alá – akármit csináltam, hiába forgattam -, nem ment.

Odasúgtam Jóskának: - Felfedeztem valamit.

Közeledett nagymama, aki a világ legszelídebb asszonya volt, ám az étkezés számára olyan szentség volt, hogy nem tudtuk folytatni a sokat ígérő különbeszélgetést.

A vacsora alatt – fogalmam sincs, mit ettünk, azt sem tudom, ettem-e valamit, vagy csak tessék-lássék turkáltam azt, alaposan átgondoltam a felfedezést.

A villát nem lehet letenni.

A kanalat sem lehet letenni.

A tányért sem lehet letenni.

Egy papírlapot sem lehet letenni.

Vacsora után megkérdeztem Jóskától. – Van egy üres füzeted? Mert neki általában volt. – Talán – válaszolta óvatosan – de minek az? - Kell. Az lesz a közös felfedésfüzetünk. S nekem már van is egy felfedezésem, már mondtam – magyaráztam, és ha tudtam volna, mi az a Nobel-díj, egészen biztos azt járt volna az agyamban. – És mi az? – faggatott Jóska, de én már közben az előkerült füzettel voltam elfoglalva. A cimkére gyorsan ráírtam: FELFEDEZÉSFÜZET (természetesen így, és csupa nagybetűvel). Aztán a belső oldalra hajtottam, és aprólékosan beleírtam, a lehető legszebb írásomat elővéve: Semmit sem lehet letenni.

Jóska elolvasta. Nem láttam rajta sem írígységet, sem megdöbbenést, semmit sem a nagy felfedezőknek (ez voltam én) kijáró tiszteletből. – És ezt hogy kell érteni? És mi ebben a felfedezés?

-Tudod, nagymama, a vacsoránál, rám szólt, a villával. És én próbáltam letenni azt a villát.

És akkor jöttem rá.

Hogy nem tudom letenni.

A villát. De ha kanál lett volna, azt sem.

A tányért sem.

Ezt a füzetet sem.

- Dehogynem, mondta Jóska, itt van ez a füzet, ez is le van rakva az asztalra.

- Nem. Hát nem érted? Semmit sem lehet letenni.

- Még mindig nem értem pontosan – mondta Jóska.

– Akkor még pontosabban elmagyarázom – válaszoltam, s neki is álltam a Minden Eldöntő Kísérletnek.

- Nézd meg ezt a füzetet – s úgy fordítottam, hogy a legrövidebb oldalán állva magasodott -így ugye vagy 20 centi magas, ugye? – Igen – válaszolta Jóska. Elfordítottam, hogy a hosszabbik éle legyen az asztalon. – És még így is jó magas, és nincs letéve, ugye? – Igen – dünnyögte Jóska -, és még mindig kíváncsi maradt. Amúgy pont ez volt az egészben a legjobb! Bármelyikünk talált ki valamit, a másik azt mindig nagyon komolyan vette. (Nem tudom, idetartozik-e, de ez most is így van.) Felfedezésnél meg pontosan ez a legjobb, sőt, egyenesen elvárt tulajdonság, amit az ember (én) kérhet(ek) a másiktól!

És akkor megmutattam. A kísérletet. A villásat, de – már általánosítva! Ilyen a felfedező!

A füzetet, ahogyan az fekszik az asztalon. – Nézd meg most így is! Erre szokták azt mondani, hogy le van rakva!

Jóska bólintott: - Azért, mert le van rakva. (Na igen! Felfedezés és magyarázata , majd megértése közben pontosan kell fogalmazni, és oda kell figyelni az ok és okozati összefüggésekre is!)

- És most figyelj! Nézd meg oldalról is! Mit látsz? – tettem fel a pontosító kérdést

- Az asztalon ott van a füzet, úgy, ahogyan az előbb – válaszolta Jóska.

- De éppen ez az! Az asztalon van, azon, rajta. Tehát az asztal fölött ott magasodik, ott van a füzet. Mert semmit sem lehet letenni. Ha egy fél füzet lenne csak, akkor most ott egy fél füzet magasodna. Ha egy szál papír lenne, az is ott magasodna. Ha egy hajszál lenne, az is ugyanígy lenne. Semmit sem lehet letenni.

Jóska elgondolkodva nézett vissza: – Ez tényleg így van.

És akkor bejött édesanya, s csípőre tett kézzel kérdezte meg a másnapra bepakolt táskáinkat.

A harmadik dimenzió felfedezése után a füzetet ezzel az egy pótolhatatlanul fontos és elég szépen beleírt sorral sokáig őrizgettem.

Jó darabig úgy voltam (voltunk) vele, hogy előbb-utóbb hasonló, óriási jelentőségű, sőt, minden bizonnyal még ennél is nagyobb horderejű dolgok kerülnek majd bele. Hol én fedezek fel valamit, hol majd Jóska, esetleg később, ha megnő, Laci is (ő ekkor kétéves volt) és azokat mind beleírjuk.

Aztán az az egyenkék borítójú füzet az idők viharában valahol odaveszett.

Egészen biztosan ez, és csakis ez lehet az oka annak, hogy más, jelentősebb felfedezést azóta sem tettem. 

HondaKati

 Az, hogy ki és hogyan vesz motort (motorkerékpárt) az két nagy csoportba osztható.

Talán.
Vagy huszonvalahányezerbe.
Sőt: mi, ahogy motorkerékpár?
Mi számít annak?
Például a 350 köbcentis Piaggio X 10 350 M76 robogót sokan nem is tartják motornak, sőt, magát a robogót, mint olyant sem, amelyiknek meg automata váltója van, azt meg semminek sem, és el sem kezdtem az írást, máris szinte megoldhatatlan kérdésekbe botlottam.
A két nagy csoportot azért próbálom leírni, de úgyis lépten-nyomon szövevényes elágazásokba botlok, a valóságban meg természetesen léteznek átjárók, mégcsak nem is féreglyukak a különböző taktikákban és megközelítésekben.
Tehát az egyik az előre mindent megtervez. Mindent. Tudja, hogy az általa kiszemelt gép melyik évjáratának mely kiszállításaiban voltak problémák, elveti a láncost (a kardánost) színre is válogat, előbb nem nézi az árat, utóbb csak azt nézi (vagy fordítva) melyiknek mennyi a végsebessége (mintha számítana) mennyi olaj szükséges a cseréhez, még a motor előtt, előre vesz két pár importgumit, és polírozószetteket vásárol (többet) és minden ilyen fészbuk-csoportba belép, kiakasztja a gugli-fordítót, és jó pár évig dédelgeti magában az ötletet.

Persze, nem magában, elmondja a feleségének, ha van, barátjának, a munkahelyén, mindenki tudni fogja, hogy ő bizony Ducatit szeretne, és abból is milyet. A pénz lassan gyűlik, az árak nőnek, a kinézett újból használt lesz, és (remélhetően) nem vesz 6-800 ezer forintért egy semmire sem való Simsont, hogy ne vigyék el a németek, és mert a nagypapája barátjának az unokája ezelőtt 48 évvel egyszer kölcsönadta neki, és az milyen jó is volt akkor.
A másik motorkereső típus meg egyszercsak hazamegy egy motorral.
Nincs rá oka, nyilván túl van a negyvenen, de lehet, csak 25 éves, az is lehet, jóval 70 fölött jár (tehát betöltötte a 72-őt) pénze, mint a pelyva (a vásárláskor így szórodik ki a zsebéből az infláció miatt) és mintha ő lenne az, aki olyan, mint a Tescoban az impulzusvásárló a kasszánál, még felmarkol 2 csomag rágó helyett – legalább egy Kawasakit vagy egy Harleyt, aztán a felesége vagy a szeretője ráfogja ezt a kapuzárási pánikra, holott emberünk a pánik szóban rendszeresen felcseréli a magánhangzókat, és már régen a kapunyitáson gondolkodik: hogyan oldja meg automatikus távvezérléssel, a 350 kilós dög jövetelére az szépen kinyíljon.
Na, és mindenezen fő archetípusok után vagyok én.
És ide mindenki helyettesítse be a saját történetét, motorok utáni sokszor ki sem mondott vonzalmát, hányattatásait, meg mindent, amit csak akar, és igen, még azt, amit soha nem akart, de jött, mégcsak nem is magától, hanem akár saját hülyesége miatt.
Olyan kevert típussal van dolgunk (dolgom, magammal) aki utánanéz sok mindennek, de lesz@rja. OK, olvas cafe racer motorról, de azon hasaljanak a fiatal hülyék. Aztán ott vannak a bobberek, jó hogy nem már popperek, ezt már kinőttük (kinőttem), nézzük a cruisereket. Nézni lehet, csakhát nem fér be a garázsba, újat építeni meg nem akarok.
Aztán én már elszámoltam magam egy Pannónia helyett vett Jawaval, alig néhány centi a magasságkülönbség, meg a kormányszarv is csak hasonló mértékben keskenyebb (ha egyáltalán keskenyebb) de mit csináljak vele, ha nem komfortos? Ha nem érzem úgy, hogy ez az én motorom? Hiába indul a legjobban, nincs vele gond, olyan üzembiztos, mint a GPS-műholdakban az atomóra – mégsem az igazi. És tényleg, nem fogok most átmenni a scambleren, a túramotoron, a quadon, a naked bike-on, az off road-on, a crossmotoron, mert egyrészt a fene se érti ezeket a dolgokat, én már nem is akarom, másrészt, ezek igazából nem számítanak.

Egy motor tetszik – vagy nem teszik. Kényelmes – vagy nem kényelmes. Olyan erős, amilyennel harmóniában vagyok, vagy gyengébb, esetleg erősebb, mindegy, ha nem komfortos, akkor annyi.
Viszont a vizuális megjelenésben észrevettem magamban valamit.
Hát bizony, akár olvasok egyik után, akár csorgatom a nyálam, egy másik után, nekem az a motor, ami formájában, kinézetében gyermekkorom motorjait idézi. Ezek pedig a Csepel 125 és a Pannónia.
Ilyenből volt, a környékben is volt nem egy, rengeteg, és hangosan röhögök, amikor azt olvasom, hogy a magyar ipar kiváló és utánozhatatlan termékei, a Csepelt az ármány miatt nem sikerült Svédországba exportálni, és hogy pöccre indultak, meg ilyesmik. Elképzelhető persze, és igen nagy a képzelőerőm, hogy mondjuk ezerből 1 (na jó, legyünk nagyvonalúak: 2) valóban jó volt, a mostani jól menő restaurálás utáni példányok tényleg jók, de a maguk idejében ezek pusztán azért keltek, mert nem volt más, és a motorosuk annyi eszközt hordott magával, hogy kisebb generált maga megoldott az árokparton.
Ugyanez a hájp van a Pannónia P-20, 21-esek körül is. Az nem vitás, hogy ezek a motorok gyönyörűek voltak, ma is azok, de az összes, környezetemben élő ilyet tulajdonló ember a hatvanas évek végén a haját tépte, hol ez romlott el bennük, hol az nem működött. Ezek akkori, valóságos és gyakorlati tapasztalatok és szentségelések, nyilván régen minden jó volt/régen minden rossz volt, csak hát a fiatalság miatti megbocsátás nem azonos a minőséggel, és azt meg végképp idézzük fel: vagy motort vettél – vagy motort vettél, mert autó igazából nem volt. Akinek el kellett jutni A-ból B-be, az motorozott – és ennyi.
A jó kis kitérő után tehát bevallom, hiába nézek én mondjuk egy új és friss és csupa króm vagy csupa matt naked bike motort, a legkisebb mértékig sem érint meg. Ok, egy motor, na és…?
Nincs csepp formájú tankja.
Aztán ott a Suzuki Intruder (meg sok más) mi ez a furcsaság, V motor…? Akkor már inkább a bokszer, a rendőrségi BMW, de arra meg nem vágyom.
A sort csak azért nem folytatom, mert nem szeretnék MINDEN motormárkát és ilyet tulajdonló motorostársat megsérteni: aki ilyet vesz, nyilván meg tudja magyarázni, én is alkudtam 350-es IZS-re, meg még a fene tudja mire is, szerencsére egyikből sem lett semmi.

Ha jól belövöm mindezek után tehát az érdeklődésem tárgyát, az általam igazinak tartott motor tehát a mai kifejezésekkel leírva retró vonalat képvisel, ilyen motorfajtáról és kategóriáról persze nem tudok, hivatalosan nincs is, ettől még a fejemben igenis létezik. Valahogy mindent ide tesz be, és innen indul.
A motorra vágyó (motorról lemondott) ember persze készít terveket, nagyokat sóhajtozik, a motor helyett vesz minden mást, fölöslegeset, kacatot, néha (vagy mindig) álmodozik azért.
És ott vannak a szürke és kegyetlen meg feladatokat adó hétköznapok, az álmok gyilkosai.
Nekem az álom gyilkolászása akkor valósult meg, amikor megláttam azt a Pannóniát, amelynek nyergében 1972 és 1977 között úgy 40 ezer kilométert tettem meg, az egyszerűség kedvéért, vele megkerültem a Földet, úgy, hogy néhány defekten meg az olajcserén kívül olykor előfordult egy gyertyaslussz – és kész. Ez a T5-ös igazából apámé volt, aki halála után rám hagyta, viszont a gép el volt temetve egy színben, a hozzájutás legkisebb lehetősége nélkül. Úgy 1982 óta.
Közben persze volt motorom, én legalábbis annak tartottam a Babettát is, aztán a robogó-Simson, aminél fölöslegesebb járművet azóta sem használtam, minek 4 sebesség, ha csak 45-tel mégy vele, ugye. Volt kínai benzinmotoros kerékpárom, után Saxonettem, még két Babettám, egy 350-es Jáwám, szóval volt valami motorféle, csak a fíling hiányzott. Na már most, ez a rozsdaette Pannónia semmiféle vágyat nem ébresztett bennem. Úgy voltam vele, mint mondjuk a 35 éves osztálytalálkozón, a nyálcsorgatós, az ünnepelt, a körülrajongott, a húha-osztálytársnőt várjuk, aztán meglátjuk a ráncos öregasszonyt, hát ez meg ki a fene…? Egy ilyen motor nyilvánvalóan érték, és ez a Pannónia nekem ezer és tízezer ok miatt érték, ez amúgy nyilvánvaló. Emígy meg egy óriási púp. 

A felújítás egy vagyon, nem egy, kettő, aztán mi lesz belőle a végén? 

Hát egy Pannónia. 

Ok, azért a papírjait rendeztem, és igazából meg is nyugodtam, nekem annyi, vihetnek a sárga földbe, soha nem lesz már motorom, eladom a Babettákat is, jó nekem a bicikli is.
Igen ám, de van nekem egy ikertestvérem, Jóska, akivel persze minden motoros dolgot megbeszélünk. Nem egyszer, nem is kétszer, mindig. Ő pontosan érezhette bennem a mittudoménmit, mert augusztus közepén elküldött egy linket.
És akkor megint egy újabb közbevetés.
Igazából már a Pannóniai feltalálása és megkeresése előtt ezerszázalékosan leszámoltam magamban mindenféle motorral. Szent esküvéseket tettem, hogy ebből elég, ezreket költök nyálcsorgatás miatt a zsebkendőkre, hagyjuk már ezt a francba, túl a hetvenen, nőjön már be az ember feje lágya…! Persze azért megnéztem egy-egy szép példányt, hallgattam Jóska Csepel 125-ösének óraműszerű és utánozhatatlanul csepeles kiváló alapjáratát, kiröhögtem a falkákban támadó 3-400 kilós motorokon ülő, nevetséges vénembereket, akik ráadásul olyan egyenszerelésben vannak, amikről soha nem is tudtam, szánakozva néztem a Harleyket, meg mindent.
És persze azért néhány hirdetést.
Egy Honda 400 CM meg is tetszett, ez az az igazi klasszikus, átküldtem Jóskának, hogy: tudod, nem veszünk semmit, de ez azért szép.
Ő meg visszaküldött egy másikat: „találtam-egy Honda-Pannóniát”
És igen, ott volt a Honda CMX Rebel 250.
Kisvártatva jött az újabb üzenet: ,,most néztem utána, washingtoni rendőrség is ilyet használt."
Még újabb: hát igen... 16ezer kilométerrel... ennél nem hinném, hogy kéne jobb motor. ráadásul 4 ütemű, és kimegy a világból.
Az eladót még aznap felhívtam, a motorról mindent elolvastam, két nap múlva már a Hondán ültem.
Tudom, röhejes, meg minden, de ez az egész valami egészen elképesztően érdekes és sohasem tervezett valami. Zárójelbe tett minden addigi nyilatkozatot, kategorizálást, mindent.
Amikor az ember enged valami ősi ösztönnek, nem, nem a szerzésvágynak, nem, nem a „megengedhetem magamnak” magyarázkodásának. Ez ilyesmi az valami rátalálás, valami olyan sorsszerű találkozás, amit próbálok ugyan megfogalmazni, de úgysem fog menni. Ilyet csak az érezhet, aki már volt valami hasonló flow-ban, nyilván rengetegen lehetnek ilyenek.
Aztán jött az unalom: honosítás, rendszámosítás, vizsgára szállítás, és hazafelé tulajdonképpen az első igazi út, igaz, csak 20 kilométer, de akkor is. Jóska mögöttem jött autóval, és nagyon óvatosan váltogattam, próbáltam kitapasztalni az indexet, a sebességváltót, megfejteni, mi zörög, és nyilván közben körberöhögtem az agyamat. Az egy kicsit idegesített, hogy mindenki megelőzött, de az ilyet ki nem sz@rja le, október vége volt, nedves, hűvös idő, az ember azt se tudja, hogyan kell ilyenkor felöltözni, elvagyok én a hetvennel is.
Aztán közben valahogy még az is bevillant, hogy ugyan a Pannóniával 90-nel jártam, amíg egyszer (ugyancsak Jóska, akkor még Trabanttal) utánam nem jött, és közölte, hogy azért ezt a 70-es tempót meg lehet unni. (Vagyis éppen 20-at csalt a kilométerórája…)
Ez a Honda amúgy tényleg nagyjából egy P-20, illetve hasonló kategória.
Két henger, hossza-széle hasonló, a P-20 valamivel több lóerőt tud.
Fogalmam sincs, mennyire valós az órában lévő 16 ezer kilométer, akár még igaz is lehet, és mi van, ha nem…?
Mit számít az előélete, ha már az enyém…?
Egészen biztosan nem megyek vele autópályán, hosszabb utakat sem tervezek, de a város körüli, általam ismert és korábban számtalanszor bejárt útvonalakat nyilván újra bejárom, ezek meg kanyargósak, és azért tervezek akár egy balatoni utat is. 

Vagy nem. 

Igazából terv az nincs is.

Valahogy kategorizálni is kellene ezt a Hondát: olvasom cruisernek meg choppernek is, az utóbbihoz lehet valami köze, de nem felel meg a mondásnak, miszerint a csopperrel három dolgot nem lehet: gyorsítani, lassítani és kanyarodni, mert ez mindegyiket tudja, de tényleg.
Retro-motor - és kész
Az utak többségében egészen biztosan egyedül ülök rajta, a motorozás közben az ember gépészkedik egy kicsit, szerencsére ez karburátoros, lehet játszani a szívatóval, alapjárata tökéletes, nemsokára megkapja az olajcserét, csak már legyen jobb idő.

Közben eszembe jutott az Illés zenekar két, még a hetvenes évekbeli dala.
Az egyik a Júliára várunk – a másik meg A Kati jött:

Szép, szép, túl szép az egész
Hogy Júliára várunk
Volt, van és lesz, aki vár
Mer’ Júlia az álmunk
Vártam, de a Kati jött
És a Kati igazán szeret.

 
Igazából én ezt a Hondát (Katit) – szeretem.
Úgy gondolom, jól elleszünk egymással.
Akarom mondani, én vele.
És már nem várok Júliára.

 

Az örök mosolygó

Tudod, Kócos, az úgy van – hogy nem tudom, hogyan van.

Már lassan semmit sem tudok.

Azt sem tudom, hogy te, Kócos, mennyi idős vagy. Azt látom, hogy most nagyon rosszul vagy. Kegyetlenül rosszul, tudom. Alig kapsz levegőt. Talán próbáld meg ezt a kolbászt, Nem kéred. Pedig nagyon finom. Tudom, hogy olykor Tatus is ilyennel traktált. Néha csak, kizárólag reggel, amikor rád nézett. Igen, Tatus is elment, hét esztendeje. Nehéz volt megszoknod, hogy már nem ott élsz, meg hát már Mamuska halála után is mogorvább lettél egy kicsit.

Csak a mosolygásod maradt meg.

Igen, tudod, az örök trükköd.

Amíg Gubanc ugrált, addig te csendesen ültél. Igen, akkor már itt nálunk, és borzasztóan örültél, mert Gubancban igazi társat leltél. Ő ugrált, ugatott, hancúrozott, különösen Mírával hülyéskedett sokat – rajtad mindig láttam a hűvös távolságtartást – te meg az örökmozgóhoz képest csak előjöttél, csóváltad párat a farokcsökevényed, de módjával.

Nyilván okod volt rá, sohasem jelezted, életed első néhány éve, amikor megszülettél, majd bekerültél a menhelyre, nem lehetett valami szép. Hűvös távolságtartásodból, s abból, hogy nehezen oldódsz fel, mi borzalmas körülményekre következtettünk, s talán ezért is, mindig is máshogy kezeltünk. Amíg Gubanc eltűnése után MogyoRóka majd Boni megjelenésével csupa játéktér lett az udvar, te elegánsan vontad ki magad a napi idomításból. Ami nem igaz, mert fél szemmel mindig figyeltél, és tudtad, mi az hogy ül, marad, fekszik – csak éppen nem mindig és nem mindig akkor mutattad be, amikor azt kértük. Hát igen, igazad van, kérték, én nem foglalkoztam ilyennel, jó, hogy így ezt elpislogtad, Kócos.

Igen, hozom a vizet. Hm. Az sem kell. Na, csak pár korty.

Kócos, 2012 óta vidítottad Tatust, aki nem beléd, hanem Gubancba szeretett bele. Mi tagadás, Gubanc fehér volt, te meg fekete, de hát – puli az puli…!

Te nem foglalkoztál ezzel az áttételes szeretettel, magadat adtad, és milyen jól tetted! Időnként mennyivel jobb az örökös és mindent megrágó gondolkodás helyett a puszta tett…!

Igen, áttételes, mindent megrágó, valami ilyesmit mondott a doktor is, tudom, és teljesen máshogy értette, és mondta, hogy majd jöjjünk, ha eljön az idő.

De mikor jön el, Kócos?

Te majd szólsz, ugye?

Jelzed, hogy most már elég volt?

Mikor még tegnap is megetted, ha unszolásra is, a kedvenc falatodat!

Ugye, még harcolsz?

Ugye, még birod?

Ugye, még nem fáj elviselhetetlenül?

A levegőt is nagyon nehezen veszed, zihálsz itt, jó, hát persze, hogy nem kell kimenned, csak kikísérlek, és már engedlek és hozlak is vissza.

Igen, pörögj csak a szőnyegeden, tudom, ahogy én rakom oda, az neked sohasem jó, nincs kellően és megfelelően összegyúrva.

Vagy mégis jó, végre eltaláltam…?

Te Kócos, most valahogy egészen máshogy nézel...!

Most olyan furcsán mosolyogsz...!

Igen, úgy, mint Jóska kutyája, aki utolsó napján belekapott az etető kezébe, hogy… hogy eddig...

...hogy eddig volt, de…

Kócos, én ezt nem akarom megérteni...!

Én csak egyik gazdád vagyok a sok közül, aki nem is becézgetett, csak elvolt veled, aki elhozott a menhelyről, és akkor…

…és akkor menjünk…?

Mert a zene - az kell

A  zene az kell, kell bizony.

Ha az első zenére odafigyelésünket kéne tetten érni, biztos és egyetlen kiindulópontot találni, az elég lehetetlennek tűnő vállalkozás. Felmerül többek között a hatvanas évek elejei közös nyaralásainak emléke, amikor a szilvárváradi üdülő medencéje körüli tölcséres, ormótlan bádoghangszórókból áradt a zene. A későbbi Táncdalfesztiválok, a DÁV üzemigazgatóságának (amúgy rendesen édesapa munkahelyi irodájának) estére tévé-klubbá átalakult, minden adásnap, de hétvégéken különösen is zsúfolt helyisége, az ottani, közös tévénézések, elődöntők és dalhallgatások sora. A Petőfi iskola hangosítós és mozigépet kezelő szakköre, amikor Gorócz tanár úr kezei alatt május elsejei ünnepségekre hangosítottunk, s az egész Ceglédi utat a mi szakkörünk által kirakott drótokból meg a házi készítésű, amúgy ritka pocsékul szóló (de azért szóló!) hangszóró-csoportok harsogták tele. Vagy inkább a Toldi, és a zenére fogékony osztálytársaim véleménye volt az alap?

Mind, és együtt. 

Mert annyi biztos: a jó zene az kell. 

A jó zene pedig az a zene, ami meg kell, hogy legyen. 

Akkor is. 

Ma is.

Az általános iskola után kicsit elváltak útjaink Jóskával. Ő a gimnáziumba ment, én a Toldit választottam. Akkor a bíróság épületében folyt az oktatás (csak a harmadik évet kezdtük a Ceglédi úton). Jóska amúgy soksor megjelent a Toldi előtt, hozta az angol könyvét, nálunk Pintér Lajos tanár úr szakkör-szinten próbálta a fejünkbe verni a világhódító nyelvet. Aztán a könyvet vissza is kellett vinni. Emiatt mindkettőnk valahogy a másik osztályának is egyfajta különös, nem is olyan távoli, de titokzatos tagja lett, s bizonyos dolgok hamar kitudódtak.  

Nem kicsi, hanem óriási dolgok. 

Mégpedig: kinek van rádiója, lemezjátszója – és legfőképpen, kinek van magnója? 

A két osztályba úgy 60 tanuló járt összesen. Nálunk, a Toldiban, akkor senki sem volt magnós. A gimiben, Jóskáéknál jobb volt a helyzet, ott volt kettő is: Zsoldos Zolinak M20-as, 4 sávos, aztán Perlaki Palinak ZK 140-es, szintén 4 sávos készüléke volt. 

Nekünk minden vágyunk az volt, hogy azt a rengeteg kiváló zenét, amit előadó szerint és név alapján is nagyon jól, mondhatjuk úgy is, mindenki másnál sokkal jobban ismertünk, magnófelvételeken újra és újra, meg olyan hangosan, ahogyan csak akarjuk, akkor hallgathassuk, amikor arra kedvünk támad. Tehát kitűztük a célt Jóskával: magnót veszünk. 

Ahhoz, hogy az ember (mi) magnót vegyen (vegyünk) két dolog elengedhetetlenül szükséges. 

Az egyik a pénz. 

A másik a magnó. Igazából pénzünk nem volt, magnóhoz meg nem (mindig) lehetett hozzájutni. A buszmegálló mellett, az akkoriban épült sarki épület alá költözött a Postapalotából a szakbolt, a Tejivó mellé.  Magnó – az nagyon kevés volt. Nem állandóan, és nem készleten, hanem hol ilyen, hol olyan. És ezek a magnók horribilis árakon voltak: a magyar, négysávos, többsebességes készülékek négyezer forint fölött voltak. Édesapa keresett havi 1500 forintot, csak a viszonyítás miatt… 

Maradt a gyűjtés. 

Mármint a pénzgyűjtés. 

Azért az keserves dolog volt. Mögöttünk volt jónéhány nyári munka, és bizony ezek nem tettek milliomossá senkit sem. Hatodik osztály után paradicsomot szedni mentünk az akkori Petőfi téeszbe, s a két hét munkáért 148-148 forintot kaptunk. (Ebből vettünk aztán egy-egy terliszter hosszúnadrágot, jó sokáig bírta.) Hetediktől a konzervgyár következett, a 8-as raktár, majd a középiskolában a 6-os, az édesüzem, a 3-as, a savanyító, az 1-es, a zöldborsóval, és újra meg újra a különböző raktárak, a csomagolások és a kész konzerdobozok dögunalmas súrolása. Ezek közül a legborzalmasabb a kis sűrítettparadicsomos (és rozsdás) dobozkák helyrehozása volt, azzal gyakorlatilag megvalósítottuk azt, amivel a reánk ripakodó, konzervgyári csoportvezető asszonyok serkentgettek: - igyekezz, mert többet eszel, mint keresel…! 

S voltak még a vasárnapi műszakok is, de ha van egy terv, akkor nincs alvás, nincs izé, csak a cél: magnó kell és kész. Tehát a heti 48-65 forintok megkeresésével (ennyi volt egy vasárnapi műszak bére) és nem-elköltésével gyűjtögettünk és spóroltunk… 

1970 márciusára érkezett el az a csodálatos helyzet, hogy összegyűlt a pénz: volt úgy 2650 forintunk. 

A bolt kirakatot annyiszor vizslattuk, hogy kikopott előtte a járda. Az eladók messziről tudták, hová megyünk, és végre, végre, elárulták, 21-én kapnak ZK 120-ast. Ez a Grundig licensz alapján gyártott kétsávos és egysebességes (vagyis a legolcsóbb és leggyatrább) magnó volt. 

Valamit tisztázzunk. 

A ZK 120 – magnó. 

A pénzünk pont elég rá. 

Az M20 persze, hogy jobb, (az M8 vadiúj, tranzisztorizált változata) de másfélszer annyiba kerül, és még egy évig kellett volna rá spórolni.  

Tehát 1970. március 21-én Jóska és én bementünk a boltba, és megvettük a ZK 120-at, 2540 forintért. 

A maradék pénzen meg vettünk egy tekercs Emgeton magnószalagot. 

Nálunk boldogabb ember azon a napon ezen a Földön biztosan nem volt.  

A 60 fős két-osztályból mi voltunk azok, akiknek – harmadikként – magnójuk lett. 

Ma semmi sincs, de tényleg semmi sincs, ami ehhez mérhető lenne. 

Mi az ma, ami 60-ból háromnak van, és menő?

Ugyan már…!

Egyfelől tehát ott volt a kétségbevonhatatlan büszkeség, másrészt arra is rádöbbentünk: az jó, hogy van egy magnónk, de bizony a zenék rögzítéséhez meg szalag kell. Arra már nemigen jutott pénz. Tehát a vasárnapi konzervgyári munkák állandósultak…  

A magnószalag meg úgy telik meg, úgy lesz rajta zene, ha valamiről felveszünk.

A mostani generáció – mit mostani: van ennek tíz-tizenöt éve is…! már nem vesz fel zenét, hanem youtube-ot, meg Spotifyt, Tidalt, Apple Musicot, Deezert, meg mindenféle más sztrímeket hallgat. Ott van minden a neten, minek azt letölteni?

Mi az a letöltés?!? 

Na de - hogyan is tudtunk felvenni?

Kellett valami rádió, valami olyan eszköz, amiről felveszünk. Nekem volt egy Minisuper rádióm Jóskának meg egy Teenager táskarádiója – de hogyan lesz az összekötve a magnóval…?

Volt egy Szokolunk is, fülhallgatóval, és a fülhallgatóhoz a vezeték apró villával csatlakozott. Ezt a villácskát tuszkoltam össze olyan árnyékolt vezetékkel, amelynek a másik vége a tuchelben végződött – és ez működött!

Az első szám a Yummi-Yummi-Yummi című szám volt, az Ohio Express-től.  Ma is megvan.

Annyira megörültem, hogy az Ezermester folyóiratnak is leírtam a házi megoldást. (Néhány hét múlva szabvány levelezőlapot hozott a posta: az Ön által leírt megoldást már ismert. Pedig a felfedezésfüzetembe simán befért volna…)

Ezzel az átvevő-vezetékkel csak az volt a baj, hogy rettenetesen érzékeny volt. Sokszor a magnó saját finom rezgése is elrontotta az amúgy is bajos csatlakozást. Jónéhány – pótolhatatlannak gondolt – felvétel nem sikerült, mert brummos lett, vagy megmozdult a gányolás. Ezen csak egy forrasztópáka segíthetett volna - de az nem volt…

Azért gyűltek a felvételek.

Két holland füzetet pontosan erre a célra tettem félre, s A/1, A/2 jelzésekkel láttam el a szalagokat, dobozokat. (E/10-ig jutottam…) Édesapa később a Magyar Rádió közönségszolgálatánál ezer méteres, 65 forintos tekercsekben vett nekünk – a mi kedvünkért, és csak ezért utazott fel Pestre és állt sort miattunk! – leselejtezett szalagokat. Ezek a szalagok persze a stúdiómagnókra voltak optimalizálva, de ki törődött ezzel…!  Az is idetartozik, hogy sem ő, sem édesanya, sőt, nagypapa sem tette (sokszor) szóvá a zenehallgatásainkat, a magnózást. Na jó, a hangos zenét azt nem is, de hogy mindig ezt csináltuk, az azért nehézményezték, különösen édesanya.

A számok címeihez jól kellett figyelni.

Én egy külön, e célra, mindenféle kidobott lapokból magam által összerakott füzetet vezettem, amit előre megvonalaztam és oszlopokra is osztottam. Fel volt ebben írva a dátum, a műsor címe, az elhangzott zene címe, az előadó neve (már úgy, ahogy hallottam) és mellette pár betű: fvv vagy nkf. Az fvv azt jelentette, fel van véve, ezek aztán bekerültek az igazi füzetbe, az nkf-ek – a nem kell felvenni – voltak a sima, nekünk érdektelen táncdalok…

Egymástól átvenni is jó buli volt.

Volt, akit ugyanígy beszippantott a zene: Kemától, a gitáros villamosmérnöktől Creedence Clearwater Revival teljes LP-ket kaptunk.  Megszereztük a maga teljes hosszúságában a Je t'aime-et Jane Birkintől (az A/7 nyitószáma volt, igen,  a nyögésekkel…) és számtalan rock, pop, és beatzenét. Child is time, Madmasel Ninette, Sugar-Sugar, Back in the USSR, Legenda of Xanadu, Yellow river, In The Summertime, Ten Years Aftertől a Love Like a Man, Led Zeppelin - Whole Lotta Love, Edison Lighthouse - Love Grows, Matthews Southern Comfort – Woodstock - soroljam még…?

A kétsávos magnó persze csak monó felvételt tudott rögzíteni. Hozzáteszem: akkoriban  URH-nak nevezték a most FM-nek hívott adásokat. Elvileg Budapesten volt ilyen adás, de Nagykőrösön ezt fogni, na, ilyen rádiónk nem volt… Azok a zenék, amelyek közül válogattunk, a Petőfin meg a Kossuthon mentek, középhullámon, aminek a hang-visszadásából a ZK 120 gyakorlatilag nem vett le semmit…

Tehát a mai CD meg mp3-minőséghez képest csapnivaló hangzásban, dinamikában, és magashang-szegénységben tobzódtak ezek a zenék - de minden osztálybulin tudtunk zenét szolgáltatni… A toldis nyári, egy hónapos gyakorlatokon, amikor délelőttösök voltunk, esténként az Arany János utcai kollégiumban két szalagot is le tudtunk játszani… (Egy 270 méteres szalag egy oldalára 45 perc zene fért. Kétsávot magnónál ugye ez kétszer 45 perc, vagyis másfél óra.) Amúgy meg erősítő gyakorlatnak is elment ez, mert a 8 és fél kilós magnót cipelgetni nem volt probléma nélküli.

Persze a ZK 120-as rengetegszer el is romlott, s annyiszor vittük javíttatni a Szolnoki út sarkán a szervízbe, hogy amikor kigyűlt a cseréhez szükséges javítás-szám, a szigorú vezető megmondta: ne is számítsunk ilyen papírra, mert az, amit ő lát ezen, az minden, csak nem rendeltetésszerű használat. Pedig – csak felvettünk meg lejátszottunk vele, napi 8 óránál nem nagyon többet…

Aztán jött még a Toldiban az Iskolarádió, az első, ami valaha volt, aminek egyik szerkesztője voltam.

(Később, ott dolgozó kollégiumi tanárként, visszakaptam ezt, akkor már feladatként…)

Ahány tekercs, az annyiféle szerkesztésű volt. Többnyire a klasszikus három lassú – három gyors megoldás aratott, de utána a Komjáthy-féle műsorokban egyre többször egy teljes nagylemezt is leadtak, tehát a tematikus szalagok is gyarapodtak. Jóska 1971- nyarán Hollandiában járt, s onnan – többek között – egy rádiós kazettás magnóval tért haza. (Nagyjából ez volt az első ilyen készülék a városban!) Ezt követően ő inkább kazettára gyűjtött zenéket, s valamivel lágyabb irányt követett, amúgy Metrós volt. Nálam – az Omega mellett – a keményebb zenék következtek, Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Deodato, de ott volt Simon&Garfunkel, a teljes Omega, meg – meg mindenki, aki számít, minden, ami jó zene. Nyilván ennek is köszönhető, hogy igazából majd minden évet a zenéje alapján be tudok azonosítani. BASF, ORWO, Philips, később Hitachi, Polimer, Agfa szalagokon.

Később került még egy MK21-es kazettás magnó a házba, azt Lacinak vettük, Jóskával közösen. Aztán nekem is lett egy kazettásom, és - a szalagos valahogy túlhaladottá vált. Utolsó szolgálata 1979 szilveszterén volt, az akkor menő zenékkel és az öreg ZK 120-as magnóval táncoltuk át Gyaraky Jenőékkel az év-forduló éjszakáját.

Azt az eredetit, az 1970-est, később fillérekért eladtam - hogy már másnap hiányozzon. Borsai Gyuri szerzett egy másikat, na, ez van meg, Jóska nem túl régen felújíttatta, mindene jó.

S az egyik szalagon, az 1974-es felvételek között, kincsre is leltem. Az Omega Szegeden koncertezett, amelyre egy kazettás magnóval mentem el és vettem fel, majd ezt másoltam-mentettem át az időtállóbbnak gondolt szalagra. És a Ma reggel című – csak ott és csak akkor játszott – Omega-szám innen került elő, talán két éve.

Minden nagy rendezkedésnél megkapom, mikor ürítem már ki nagypapa egykori, örökölt íróasztalának jobb oldali, szinte feneketlenül óriási fiókját. Minek az a magnó a szekrényben, úgysem kapcsolom be soha.

Abban a fiókban vannak a szalagok.

A szalagon ifjúkorom, eszmélésem zenéi. 1970-től.

És mondják, hogy ezek a zenék elérhetők a netről, kiváló minőségben, úgy, ahogyan sohasem hallottam.

Ez biztosan így van.

Fűnyíráshoz egy néhány grammos, filléres mp3-lejátszót használok, a szalagokat ritkán veszem elő.

Rendet is kéne pakolni közöttük.

Amúgy ott van az egyiken legnagyobb fiam pár hónapos gőgicsélése. Hogy felvettem, az biztos.

További másikakon hasonló, pótolhatatlan, sehol másutt nem létező ritkaságok.

Ezekkel majd egyszer mind még foglalkozni kéne.