Kósa Sándor – márványba vésve a név

1967 októberében született, s  a család 1975 márciusáig a Várkonyi utcában lakott, az A’szögön. Sándor  Nagykőrösre, itteni barátaira mindig szívesen gondolt. Az utcában hárman voltak nagyjából egyidős fiúk. Rengeteg időt töltöttek együtt. Óvodába a Kazinczy útra járt. Néhány éve sétált arrafelé, s bölcsen megállapította: a nagy udvar összement… Szeretett idejárni, csak ne kellett volna aludni ebéd után... Az általános iskolát a nagy Petőfiben kezdte, minden gyerek ismeretlen volt számára. Ennek ellenére jól érezte magát az első perctől kezdve. Nagyon jó közösség volt - biztosan azért, mert nem „a” osztály volt. (Mert soha nem szeretett „a” osztályos lenni.) 1975 elején költöztek a lakótelepre, ahol lett új barát bőven. Néhányukkal egy osztályba is járt, Mühl Nándival, Tóth Endrével, Pörge Zolival. (Bakos Marika, osztályfőnöke, már akkor felfigyelt Sándor kivételes szervezőerejére: - Amit nem tudok megcsinálni az osztállyal én, azt rábízom – mondta.) Később új osztálytársak jöttek, s ha lehet, még jobb lett az osztály. Ja, és c-sek lettek, osztályfőnökük Finta Miklósné lett. Ő volt az az általános iskolai tanár, aki nemcsak a tanulással és csak a tanulással foglalkozott, hanem az életre is megpróbált felkészíteni mindenkit. Kósa Sándor valamikor hatodikos korában, 1978-ban határozta el, hogy katona lesz. Ennek eredményeként elkerült Kőrösről. Új városa Eger lett. Ez volt az a város, ahol az „őzést” el kellett hagynia. (Ez haláláig így maradt: addig, amíg át nem lépte a várost jelző táblát vagy kőrösivel nem találkozott valahol a világban.) Szentendrén a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára jelentkezett, ott egyik legnehezebb de talán (neki biztos) a legszebb fegyvernemet választotta, a harckocsizót. A tisztavatás után, 1989-ben, Tatára került. 

Eredményei lehetővé tették volna, hogy könnyebb helyet válasszon (első volt az évfolyamon) de csapattiszt akart lenni. Egy évvel később, 1990-ben már századparancsnok. 1996-ban a legfiatalabb zászlóalj-törzsfőnök, 1997. elejétől zászlóaljparancsnok-helyettes. 1997. decemberében az ország legfiatalabb zászlóalj-parancsnoka. Közben, s utána iskolák sora. 1997-ben Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, NATO orientációs zászlóaljparancsnoki tanfolyam. 1999-2000. USA CGSC, Egyesült Államok Szárazföldi Erők, Parancsnoki és Vezérkari Törzstiszti Akadémia, Fort Leavenworth, Kansas. 2001–2003-ban újra a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Kar, Hadműveleti-harcászati tanszék, Katonai Vezetői Szak. 2005-2006, USA, War Collage, vezérkari tiszti akadémia, nemzetközi biztonságpolitikai szakértő. 2001-ben Koszovóban a KFOR magyar zászlóaljparancsnoka. Céltudatos emberként mindig a munka vezette (nem is, a MUNKA) s nem öncélúan szerezte újabb és újabb végzettségeit. Ráadásul az, ami másnak munka, az neki a hobbija, az élete, a szerelme, a mindene volt. Alázattal szolgálta hivatását, nevelte alárendeltjeit, s becsülte meg idősebb katonatársait is. Határozott volt, olyan ember, aki nem ismerte a lehetetlent, s mivel uralta minden tárgyát, ezt elvárta minden alárendeltjétől is. Ismeretei rendkívül korszerűek voltak, ugyanakkor mindig tudta, melyik információ mennyit ér. (Lehet rajta most elgondolkodni: szerinte a világ legjobb tankja a T-72. Pedig ismerte összes ellenfelét…) Doktori disszertációját készítette. 2006 decemberében túlesett a kötelező orvosi vizsgálatokon: mindent rendben találtak. 2007 márciusában pedig megállapították a rákot… Hosszú küzdelmet indított: katonásat, fegyelmezettet. Tűrt újabb és újabb kivizsgálásokat, kezeléseket, megpróbáltatásokat, s fájdalmat, rengeteg, rengeteg fájdalmat. Hiszen fiatal volt, tanítónő feleséggel, tizenkét éves gyermekkel, „a világ legjobb fejével” (így beszélt Sándor fiáról mindig). Később, már tudjuk, az utolsó napokban, elrendezett maga körül és maga után mindent. A betegség kezdetén hazajött szüleihez, segítségüket kérte, s szülei erejükön felül és azon túl, mindent megtettek érte. A múlt héten tábornok látogatója volt. Elmondta Sándornak: küszöbön áll dandártábornoki előléptetése. Az akkorra már csonttá soványodott, acélakaratú katona odasúgta mindig vele lévő apjának: - Ehhez akkor is felállok, segíts! Előléptetést csak vigyázzban lehet fogadni! Szoborszerűen megállt, s halkan, nagyon halkan jegyezte meg: - Ezért még szolgálni szerettem volna. Két napja sem volt hátra. 

***

A gyászszertartást a Magyar Honvédség szervezte. Egy katonai temetés más, mint a többi. Kívülről mintha nem látszódna az érzelem, de ez csak látszat, elő-hiedelem. 

Az apa és a fiú fájdalma

Az a főtiszt, aki a másfél órát a ráömlő esőben, esernyő, esőkabát, minden nélkül tölti el,  ezzel is mutatja, semmibe veszi az időjárást, s mennyire tiszteli volt katonatársát… 
Amire emlékezni fogok, az egyrészt a búcsúztató katonatiszt precíz beszéde. Másrészt az a dobpergés. 
Lassú. 
Monoton. 
Agyvelőig hatoló. 
Sírig tartó.  

*** 

Feleségem 8 évig volt Sanyi osztálytársa. Az iwiw-en az egykori osztálytársak üzeneteket váltanak. A most következőt Balla Adrienn írta. „Harsányi Gabitól jött a hír - Hallottad mi történt a Kósa Sanyival? - Megrendülten beszélgettünk, majd oldottabban emlékeztünk... mert a Sanyira csak jó érzéssel lehet gondolni. Eszembe jutott, amikor 4. osztályosok voltunk az általánosban. Neveket húztunk Mikulásra, hogy ki kinek készít csomagot. Én az ő nevét húztam. A hátam mögött ült. Hátrafordultam és rávigyorogtam. Majd később mindig, amikor szóba került a csomag. Jó kövér csomagot készítettem, majd a megfelelő időpontban átadtam. - Tudtam, hogy Te adsz nekem csomagot- mondta. - Mindig hátravigyorogtál, amikor szó volt róla. -  Nekem hirtelen ez az emlék jutott eszembe. Sajnos nem tudtam a temetésére elmenni, de fél egykor egy gyertyát gyújtottam az emlékére és elmondtam egy imát... Fél háromkor aludt ki a gyertya... 
Úgy gondolom, egy csillaggal több ragyog felettünk.”

***

Azt hihetnénk, hogy a csend már egy a halállal, nincs folytatás, és nincs tovább, de nem így van, mert a csöndben új csodák érnek. A csönd a kezdet, minden benne folyik. A sírkőavatási ünnepségen a nagykőrösi református temetőben, ahol díszszázad adott katonai tiszteletadást, Tömböl László mérnök altábornagy, a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka emlékezett a kiváló katonára. A síremlék jelzi, hogy itt nyugszik Kósa Sándor dandártábornok. Mostantól márványba vésve a név. A katonák olyan emberként őrzik meg emlékezetükben, aki esküjéhez mindig hűséges volt, s feladatait mindenhol a legmagasabb színvonalon teljesítette – s aki mindezek mellett ember volt – hangsúlyozta. Képességei, szakmai rátermettsége alkalmassá tették a legkülönbözőbb, egyre magasabb parancsnoki beosztások betöltésére. A vele együtt szolgáló bajtársak szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen ismerték a céltudatos, ambiciózus fiatalembert, a fiatal tisztet, a tábornokot. Alárendeltjei, főnökei mindig nagy elismeréssel szóltak kiemelkedő képességeiről, szakmai felkészültségéről, előre látó és gondoskodó parancsnoki munkájáról. Munkája mindig hű tükörképe, pontos lenyomata volt ifjúkori elhatározásának, hogy katonának megy. Bár a legfiatalabb katonai vezetők közé tartozott, pályafutása során olyan katonai és emberi értékeket tudhatott magáénak, illetve teremtett maga körül, mely örökséget valamennyi katonatársa büszkén vállalhatja.  Az emlékező beszédet követően parancsszó harsant, súlyos katonacsizmák csapódtak a temetői porba, s koszorúk takarták be a hideg, sötét márványt. Újabb parancsszóra a katonazenekar adta a hangot, ütemet a díszmenetnek. Családja, barátai, katonatársai, ismerősei - mindazok, akik ismerték, tisztelték, szerették, fájó szívvel emlékeztek a kiváló katonára, Kósa Sándorra.