Tudjuk-e, mi a gibizés...?

(Patay Tibor)

- Nagykőrösön születtem, a Szolnoki úton laktunk. Egyik nagyapám kalaposmester volt, vagy tíz esztendeje jutott eszembe, azért jó lett volna szakmáját kitanulni... Édesapám általános iskolai tanítóként a Rákóczi iskolában tanított gyakorlati foglalkozást, a műszaki dolgok iránti hajlamot talán tőle is kaphattam, rengeteget barkácsolt, szerelt. Édesanyám biztosítónál dolgozott, majd téeszben volt könyvelő, mellette harisnya szemfelszedést is vállalt, hiszen nem volt magas a jövedelmünk, jól jött a kiegészítés. Ő mindig erején felül kivette részét a család terheiből. Másik nagyapámmal laktunk együtt, aki közgyám volt Nagykőrösön. Mellette gazdálkodott. Mindig volt valamekkora szőlő, kert, amiben dolgozgattunk mi, gyerekek is - két évvel idősebb Zoltán bátyámmal. A Petőfibe jártam, hát, az általános iskola, hogy úgy mondjam, eltelt. Túl mély nyomokat nem hagyott bennem, de Kőrösi Balázs bácsira, s a gyakorlati foglalkozás óráira mégis emlékszem, méghozzá kellemesen. 

Ezzel szemben az Arany János Gimnázium kifejezetten maradandó élményt nyújtott, felkészítésben, élményben egyaránt. Sőt, egyetemi éveim alatt is elkísért: nagyon sokszor elegendő volt pusztán azt mondanom, a nagykőrösi Arany János Gimnáziumban végeztem, s tudták, mi az, nem kellett magyaráznom. Nagyon jó tanáraim voltak, Tatai István volt az osztályfőnököm, aki szerintem kitűnő tanár volt, Danczkay Győző és Páhán István a leginkább meghatározói annak, hogy én a műszaki irányba mentem, annak ellenére, hogy egyikük sem kapacitált erre. 

- Esetleg a későbbi pályaválasztást, pályamódosítást az ő példájuk is indukálhatta? 

- Ez egészen biztos. Én az egyetemi évek alatt egész sokat korrepetálgattam. Azért, hogy legyen pénzem - az egyetemistának sohasincs ebből elég. Később, is, amikor már a GAMF-on tanítottam, megkerestek, s zömében olyanokat korrepetáltam, akik felvételire készültek. Rengeteg mostani orvos járt hozzám felvételi előkészítőre - inkább persze azért, hogy ezt az akadályt könnyebben vegye. És éppen ide kapcsolódik a nagykőrösi évek hordaléka. Ha valaki - akár magánórámon, akár a főiskolán - nem értette az anyagot, akkor végső megoldásként mindig úgy mondtam el neki, ahogyan azt nekem tanították. Aha, mondták, értem. Tehát, bár nem pedagógusnak készültem, hiszen a villamosmérnöki karon végeztem, valahogy ezek úgy jöttek. Ami a gimiben történt, az mind nagyon kellemes és jó emlék. Nekem nem volt stressz bemenni az egyébként esetleg rázósnak számító matek- vagy fizika órára. Akkor sem, ha esetleg nem csináltam meg a leckét. Meg lehetett mondani, hogy elfelejtettem. Esetleg annyi volt hogy rám ripakodtak, a következő órára csináljam meg. Tőlem egyetlen egyszer meg nem kérdezte Páhán tanár úr, megcsináltam-e - de mindig megcsináltam. Vagyis nagyon jól működött, ami nem volt poroszosan kicentizve. Tehát, az eredeti kérdésre visszatérve, egészen bizonyos, hogy Tatai István, Páhán István, Danczkay Győző valahol beépültek abba, amit én csinálok. Nem beszéltünk még a zenekarunkról. Búz Ferenc gitározott, ő fölöttünk járt, Tóth Zsuzsával Péczeli Imrével egy osztályba. Boros Lóri és Kecskés Pista tartozott még hozzánk. Jómagam gitároztam. A zenekar a művelődési ház klubjában működött, sokszor bekapcsolódott zenélésünkbe Kema, aztán nyaranta mindez fordítva történt, amikor Papp Zoli, Fehér Dini, Kema mellé álltunk be játszani, ha tehettük. Apám iskolájában, a gyakorlati műhelyben csináltam első gitáromat, egy másikat, egy lapgitárt a pipagyárban vágattunk ki Csete Öcsivel, s a harmadikat meg egy hegedű átalakításával készítettem. Nagyon kellemes emlékem Nagykőrösről a város akkori léte. Amikor most Kecskeméten kimegyek valamelyik uszodába, azt a hangulatot, ami megvolt a nagykőrösi strandon sohasem találom, pedig hideg volt a vize, nem volt vízforgatója, meg mit tudom én... De volt egy sajátos, kamaszgyereknek utánozhatatlan, varázslatos hangulata. Legutóbb eszembe is jutott, hogy felhívom a Sláger Rádióban Boros Lajost, s megkérdezem tőle, emlékszik-e még arra, tudja-e még, mi az a gibizés... 

- Tényleg: mi az...? 

- Ez egy olyan strandjáték, amelyet csak Nagykőrösön lehetett játszani, az ottani körülmények között. A játék lényege az, hogy a mélyvízi lépcsőlejárót mi egyfajta kapunak tekintettük. Ott a medence úgy két és fél méter mély, s a víz átlátszatlan, a feladat az, hogy a kapuban állónak meg kell fognia azt, aki ki akar szökni. Tehát végeredményben ez a nagy levegővételtől és a víz alatti tartózkodás idejétől függ. Aki benn van a sötét sarokban, az onnan figyeli az opálos vizet, de ha én jobban bírom, amikor felmegy, alatta ki tudok úszni. Egész nyarakat játszottunk így át. 

- S hogy jön ide Boros Lajos? 

- Ő is itt gyerekeskedett, s persze sokszor együtt játszottunk. De ez önmagában nem érdekes: őt nem lehetett gibizésben legyőzni. Ő egy óráig is lenn volt a víz alatt, szóval lement és ottmaradt, egyikünk sem tudta kivárni, míg feljön. Azaz, legyőzhetetlen bajnok volt. 

- Régebben a gyerekek nyarához ilyen szorosan hozzákapcsolódott a strandolás? 

- Mert a nyár úgy telt el, hogy anyámék vettek strandbérletet, s tízéves gyerekként is szinte ott töltöttük minden időnket. Kora reggel kimentünk, aztán ebédelni haza, utána vissza - egészen addig, amíg nem jöttek be a nyári munkalehetőségek. Ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy valamennyit mindig dolgozgattunk. Én például a Mezőterméknél voltam kocsikísérő, ahol a főállású kocsikísérő mellett mindenféle csibészséget kitanulhattam, például azt, hogyan lehet a hídmérleget mágnessel nekünk jobban tetsző mérési eredmény elérésére rávenni... S persze a konzervgyár... Meg a kert, a szőlő, oda bizony ki kellett járni karaszolni. Most a gyerekeknél veszem észre, akiknek nem természetes mindez... Ez egészen 1969-ig, az érettségiig tartott. A műszaki egyetemet a villamosmérnöki karon, az erősáramú automatizálás szakon végeztem, ami tulajdonképpen az irányításelmélet - vagyis a GAMF-hoz nagyon közel áll. 

- S az egyetem elvégzése után? 

- Fél esztendőt dolgoztam az iparban, de nem igazán tetszett. A kőrösi Trakis budapesti részlegénél voltam, de tényleg nem tudom pontosan megfogalmazni, miért, nem ezt vártam, nem erre készültem. Azután adódott a kecskeméti lehetőség, a GAMF, 1975 óta, egy rövidebb megszakítással. Itt digitális technikát tanítok. Hogy ne érjem be ennyivel, elvégeztem a matematikus villamosmérnök szakmérnökit is. A GAMF szoros szálakkal kötődött s kötődik ma is az iparhoz. Így különféle megbízásoknak eleget téve komoly berendezéseket gyártunk. Nagyon is jó az ilyesfajta gyakorlati kontroll. Minden gépezet egészen más, amikor működik, s nem a táblára szerkesztett krétarajz alapján végzi dolgát. Persze, ebből csurrant-csöppent némi pénz is, ám a géemkás világ beköszöntével az addigi konstrukció versenyképtelenné vált. Ráadásul megtiltották, hogy főiskolai tanárként ilyen gazdasági munkaközösségekben vegyünk részt. Volt is olyan kolléga, aki akkor elment a főiskoláról... Én ekkor egy pesti cégnek informatikai megbízásokat vállaltam, kisebb-nagyobb munkák voltak ezek. Később ugyanezen cég területi szervizének vezetőjének hívott, elvállaltam... Amikor itt is gondok jelentkeztek, létrehoztunk egy kft-t, 1994-ben, s ismét főállásban vagyok a GAMF-on. Most egy komoly Bács-Kiskun megyei cég informatikai vezetőjének hívnak, de - talán már nem is kell mondanom - a GAMF-ot megtartom. 

- Az itt eltöltött 25 esztendő elegendő alapot adhat következtetésekre. Változott-e az itt tanuló hallgatók felkészültsége? 

- Pontosan nem tudom megmondani, a felkészültségnek, a tanulásra való hajlamnak a hanyatlását - mármint azt, hogy ez mire vezethető vissza. Igazi korszakhatárt sem érzek, valamiféle fokozatos erodálódásról van szó. Amikor elkezdtem itt tanítani, tanköreim között persze voltak különbségek, de az automatikások, informatikások mind jók voltak, jó fejek, akik kikerültek, jól megállják a helyüket. Az utóbbi tíz év talán az, amikor kedve vesztett hallgatókat látni az órákon, előadásokon, s igazából nem tudom, miért. Lehet, hogy az általános társadalmi hangulat teszi, vagy azért, mert mindössze lenniük kell valahol, esetleg azért, mert a középiskolai képzés szállt lentebb. Régebben a hallgató eljött az órára, s azért kérdezett valamit, mert nem értette. Ma hallgatás van sokszor - valami majd csak történik-alapon. Dehát nem is olyan egyszerű ítéletet fogalmazni, hiszen a társadalom életének visszatükröződéséről van szó. Ekkora a tudás, a képzettség értéke - valami új, igazából meghatározhatatlan sikerességi kellékek és mutatók léteznek, amelyekhez a főiskola, egyáltalán, a tanulás, a műveltség nem úgy szükséges kellék, mint volt néhány évtizede. 

- Derűs, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti... 

- Ez talán túlzás. De az biztos, hogy felfogásomhoz nagyban hozzájárul, hogy itt vagyok, itt tanítok a főiskolán. Szeretem a diákjaimat, benne vagyok tréfáikban, rengeteget beszélgetek velük, ha hívnak, szívesen megyek velük kirándulgatni. - Sikeresnek tartja magát? - Különösebben nem. Úgy érzem, elértem azt, amit elértem... - Akkor nézzük ugyanezt másként. Elégedett ember? - Igen. Az elébb azért voltam egy kicsit bajban, mert nem tudom a sikeresség definícióját meghatározni. Talán mindenkinek más és más. De az biztos, hogy elégedett vagyok sorsom alakulásával. Van egy 23 éves lányom, most éppen Amerikában tölti gyakorlatát, ikerfiaim a kecskeméti református gimnáziumban tanulnak. És még nem mondtam, egy vízilabdaklub elnökségében is dolgozom, erősítve a Villanó fókák együttesét...