Kosztosok

A konyha valaha veranda volt, de egyszer az ura szerzett valahonnan egy rakomány téglát, használtat. Hozták egy teherautóval, lebillentették az udvar végébe. Attól fogva, amíg csak készen nem lett  vele, az ura ott kalapálgatta a téglákat, aztán elhívta a sógor kisebbik fiát, s ripsz-ropsz, felhúztak egy falat. A fiú szerzett egy bontott ajtót, s addig igazgatták, hogy egészen jól zárt. Egy másik hétvégén bevakolták, s úgy volt, hogy majd jön a festő. Na, ezt már nem nézhette ő sem, meszelni már csak tud! A meszet kikeverte. s mire a délelőtti műszakból hazajött az ura, ki is festette az új helyiséget. Ebből lett aztán a konyha. A vékony téglafal megbosszulta magát, nyáron meleg volt, télen meg hideg, de az az áldott sparhelt, az télen aranyat ért. Egy portán mindig akad tűzhelyben elégő valami, a szőlő, a fák nyesedékei, de a legjobban a kukoricacsutkát szerette. A ládikó éppen befért a sprahlet alá, igaz, a kerekei már rozogák voltak, de még bírta valameddig. Az ám, a sparhelt. Ha nincs a krumplipaprikás a kamrában, akkor csak a sütőben lehet. Ott is volt, szétporciózta az adagokat, aztán elkezdte szólongatni kosztosait. Sokszor nem is kellett szólni, hiszen Bundás állandóan ott bóklászott az udvaron, be-benézett a konyhába is, s a tálja csörgésére mindig ott termett. A macska máshol is járhatott, mert néha nem kellett neki semmi sem. Most is ez történt. Bundás beletúrt, kétszer belenyalt, otthagyta. Micó is csak fintorgott. Nem tudta eldönteni, mi bajuk lehet. Vizet öntött nekik, az sem kellett nekik. Még egyszer-kétszer próbát tettek, aztán - mint akik meg vannak sértődve - elvonultak. Bundás nem állta meg, s szemrehányó szemekkel nézett rá, mint aki azt mondja, különbet érdemelne. A macska többször elnyargalt a kamra felé. Jól tudta az eszes dög, hogy ott tartja a különböző élelmiszereket, s olykor arra számított, hátha kap onnan valami mást. Most nem. Nagyot sóhajtott. A paprikás krumplihoz a paprikát még megvette ősszel, a krumplit szintén. A liszt - úgy számolta - nem is olyan drága a belevaló nokedlihez. Kolbász: Hát, arra már nem telt. Azt mondta volna, nem szereti, de tudta, az igazit, a padláson tartott füstölt kolbászt bizony kívánta volna.  - Nem esznek a kosztosam - - kopogtatott át a szomszédba. - Te mit mondasz, Terikém, mit csináljak velük? - A két öregasszony eldiskurálgatott. Az egyik emlegette az állatok hálátlanságát, a másik a melegre fogta az étvágytalanságot. Megegyeztek abban is, egyszerűen vannak olyan időszakok, amikor ők maguk sem éhesek, van ilyen a csirkénél, a disznónál, a tehénnél is, hát biztosan ez van most a kutyánál meg a macskánál is. Hiába egyeztek meg, nem hagyta nyugodni. Hazament, ránézett a faliórára, látta, ha siet, még odaér a boltba. Karjára fonta garabóját, a bukszájára rátett egy újságot - a Népszabadságra mindig kispórolta a pénzt, mert az apjuk is azt szerette - s elcsoszogott a boltba.   Ott olyan polcot keresett, amit addig még sohasem nézett végig. Hatalmas konzervdobozok sorakoztak. Megnézte az árakat, nagyokat sóhajtott, aztán beállt a sorba, a pénztárhoz. Hazaérve azonnal kibontotta a konzervet, beleszaglászott, nem is tünt annyira rossznak, mint gondolta. Szedett, előbb Bundásnak, aztán Micónak, s várta őket. A két kosztos előjött. Eleinte bizalmatlanul méregették a halmokat, aztán villámgyorsan eltüntették, mintha egész életükben konzervhúson éltek volna. - Nekem jó lesz az a maradék üres paprikás krumpli - mosolyodott el, s csak nézte a két elégedett állatot...