Lucifer

Molnár Ferenc, vagy ahogy Nagykőrösön is, országszerte és mondhatjuk világszerte ismerik: Lucifer, ma nyugdíjasként a Balaton mellett lakik. 

- Nagykőrösön születtem, édesapám kocsifényező és mázoló volt, édesanyám háztartásbeli. A Jókai utcán laktunk, ott nevelkedtem. 14 éves koromban TBC-s lettem, és egyik kedves orvos ismerősünk nagy nehezen kigyógyított belőle. Úgy hogy ilyeneket kellett csinálnom, mint kecsketejet inni, avas szalonnát enni. És ő injekciózott és amikor kigyógyultam belőle, akkor azt mondta, hogy kezdjek el rendszeresen sportolni. Tornázzak, korcsolyázzak, futkározzak a szabadban satöbbi. És a végén a tornát annyira megszerettem, hogy tornász lett belőlem még a nagykőrösi tanítóképzőben.  Itt a tornászcsapatba a Patai Zsiga bátyám kezei alatt nőttünk föl, országos viszonylatban is jó tornászcsapat voltunk. Majd utána a félegyházi  tanítóképző testnevelő tanára, Turi Péter csapata volt itt Nagykőrösön, országos elődöntőn és akkor hívott négyünket a tornászcsapatból hogy nincs-e kedvünk át menni,  mert tudta, hogy tanárunk felköltözik Pestre a Lónyaiba. Így kerültem a félegyházi tanítóképzőbe, ahol a sportvilág Magyarországon a legnagyobb volt. Mindön évben ők nyerték az országos középiskolai torna versenyeket, ott voltak a spiccen. Itt végeztem el aztán a tanítóképzőt. Tehát benne voltam a tornászcsapatban,  így kerültem föl a TF-re. De megszerettem már előtte,  a félegyházi képzőben kezdtem el, kosárlabdával foglalkozni.  A Testnevelési Főiskolán utána  kosárlabdára álltam rá, illetve mivel szeretem futni, a sítanárom javaslatára sífutó lettem, és közben az úszást itthon is csináltam versenyszerűen. Tehát sífutás, kosárlabda , úszás - ezt a három sportágat csináltam versenyszerűen. 

- Van-e olyan sport, amit egyáltalán soha nem próbáltál? 

- Hát olyan tulajdonképpen nem volt, hiszen a TF-en sok mindent kellett próbálni a birkózástól kezdve az ökölvívásig, mindent csináltunk ott, mert ilyen órák voltak. Na de hát ezek volt a kedvenc sportjaim: az úszás, a vízipóló, a sífutás, és a kosárlabda. 

- De még kézilabda csapatot is edzettél. 

- Na jó,  hát kényszerűségből. Mert hát nem volt, aki csinálja. Na de előfordult, hogy mikor harmad-negyed éves koromban az itteni NB II-es csapatnak voltam edzője, de fenn Pesten a Kinizsinek volt ugyancsak NB II-es női csapata, s azt is edzettem, egyszerre két csapattal foglalkoztam. Volt, mikor a körösiek játszottak a budapesti csapattal, de megvertük a pestieket... 1950-ben hazakerültem. Ettől kezdve az Arany János Gimnáziumban voltam testnevelő tanár. Folytattam a kosárlabdát, és ugye az NB II-es csapattal is csináltam, aztán elkezdtem az utánpótlás-neveléssel úgy foglalkozni, hogy kimentem az általános iskolákba, és ott összeszedtem mindegyik iskolából a jó adottságú gyerekeket, és azokkal is foglalkoztam rendszeresen. Tulajdonképpen úgy csináltam, hogy  az általános iskola 5. osztályától kezdve végig egész az NB II-ig végigcsináltam ezekkel a sportolókkal. Hol a férfi, hol a női csapatnál voltam edző, volt, mikor mind a kettőnél.  A későbbiek folyamán természetesen  voltak segítségeim, a sógorom, a Varga Gyuri, foglalkozott az ifjúságiakkal, és teljesen az ő kezében volt az úttörő és a serdülő csapat nevelése, majd későbbiek folyamán a Szarka Gyuri is besegített, aki kosarasom is volt.  Még mielőtt hazakerültem volna, már akkor nagyon jó kis gárda volt, Komáromi Sári, Horváth Kati, Péceli, stb.  Majd a későbbiek folyamán hozzájuk csatlakozott még  Varga Vera, Varga Erzsi, a feleségem hát ők is szinte ott élték le fiatalságuk legnagyobb részét a kosárlabda csapatnál. A férficsapatnál is már a legelején kezdtük a szervezést és olyan is volt, hogy én magam is játszottam még velük. Papp Gyula Ábrahám Tibor, Ábrahám István. ezek mind az én neveltjeim voltak, Hoffer Béla, később Piakovics Ferenc is hozzám csatlakozott, Varga Laci, ki kell emelnem Zsákai Balázst , aki hosszú éveken keresztül a csapat egyik legfixebb tagja volt, bedobóként. 

- Mi volt akkor ennek a csapatnak a legnagyobb eredménye? 

- Hát az NB II. Az NB II-ben játszottunk végig. Stabilan. Ott voltunk az első ötben majdnem mindig, és tulajdonképpen az NB II-es csapat úgy alakult ki, hogy  a középiskolai gárdából  alakult ki az NB II-es csapat. Voltak, akik később vissza jöttek, például Ábrahám Tibi. A többség helybeli, itt végzett a gimnáziumban. Mondjuk a Pap Gyuszi még, aki máshonnan jött, az itt volt orvos. És a gimnáziumból, ahogy felnőttek a gyerekek, akik az  NB II-ben játszottak, ők adták a csapat gerincét. Ezért nem jutottunk mi soha tovább, mert amikor már nagyon jók lettek, mint például Ábrahám István és még mások is, akkor elmentek  máshová,  NB I-es csapatba, a MAFC-ba például. Ugye mi ezt a szintet tudtuk adni. A nőknél ugyan ez volt a helyzet. Ott is a középiskolásokból adódott ez a gárda. A lányoknál még meg kell említenem Kollár Évát is, aki ott volt a többiekkel. Egyébként én mindegyik sportágamat szerettem, Télen vittem a sízést, a sífutást, nyáron meg az úszást, a vízipólót, a kosárlabdát. A sífutókkal országos viszonylatban ott voltunk a spiccen,  volt olyan, hogy az ifiválogatott kiment Romábiába, s a lányoknál én voltam az edző, mert az öt fős csapatból három lány az én tanítványom volt, Varga Kati, Parragh Ágota, Ruzsinszky. A későbbiek folyamán Donáth Ági, Molnár Zsuzsa s még sokan, akiknek a neve egyszerűen nem jut az eszembe. Az úszás meg úgy jött, hogy a strandon úszómester voltam. 

- Hát miért nem csinálnék én itt egy úszócsapatot? Például az országos középiskolás bajnokságon Parragh Ágota megnyerte a kétszáz méteres mellúszást Egerben, Ábrahám Tibor a száz méteres pillangón volt második, s Páhán Éva is legjobb úszók közé tartozott. Vízipólós csapatunk is volt, itt volt az Újpest, s csak 2-1-re kaptunk ki ellenük! 

- Egyébként azóta is emlegetik a kőröseik, hogy soha azóta nem volt akkora fegyelem a strandon... 

- Ott rendnek kellett lenni. 

- Mi volt ennek a titka? 

- Az iskolában is komoly fegyelmet tartottunk. Mindenki. Ha én azt mondtam, márpedig ez van, akkor azt meg kellett csinálni. Először én magam is velük mentem, később biciklivel kísértem a népet - ki, a pályára. 

- Persze, azt is tudta mindenki, hogy a jókora hangú Luciferben egy érző szív dobog... - Igen. Én a gyerekeket nagyon szerettem. Akinek nem volt tehetsége, annak is azt mondtam, tanuljon meg valamit s megadom neki a jobb jegyet. Kellett az, hogy hozzáférjen az ember a gyerekhez. Ezt csak úgy lehet, ha beléjük táplálja, beléjük szuggerálja a saját akaratát - azt, amiben hisz, s nemcsak a sportban, hanem mindenben. Az az igazi testnevelő, aki magával ragadja, magával viszi lelkileg is a tanulókat. Én a szeretetet, a jóságot is belevittem mindenbe. De a komoly sportnál is így van ez: ha nagy eredményt akarok, csak úgy lehet, hogy velük egyet érzek. 

- Nem sokan tudják, hogyan is lett Molnár Ferencből - Lucifer. 

- Mint azt már említettem, a nagykőrösi tanítóképzőbe jártam, s ott Voncze Dénes tanulótársam, szintén tornász, nevezett el engem így, minek előtte én meg az Ördög nevet adtam neki. Aztán ez a Lucifer elkísért, Félegyházára, a TF-re, utána később a kosárlabdában, mindenütt, az egész országban.

- S nem zavart? - Hát... nem! Megszoktam, rajtam maradt. Kezdetben azt nem szerettem, amikor a tanulóktól hallottam, de később ezt is megszoktam. 

- Híres voltál a biciklizésedről is... Mindenhová ezzel jártál, még a gimi főépületéből az udvari épületbe is. 

- Igen, bicikliztem, mert nem volt soha - autóm. De a kerékpár akkor következett, amikor már a futást befejeztem. Sőt, még kerékpáros edző is voltam, igaz, hogy a végén motorral követtem őket. - Milyen volt a gimnázium akkori tanári kara? Nagyon jó. Nagyon szerettem velük együtt dolgozni, hiszen mindnyájan egyet akartunk. Megvolt a tantestületben az a  ráhatás, hogy amit a tanár át akart adni, azt átadta, mindenki magával ragadta a tanulókat, csak így lehetett komoly eredményeket elérni. Szerettük  a gyerekeket nagyon. Páhán István, Mester József, Tóth Tibor, Rózsás László, Rózsás Lászlóné - hogy most csak néhányuk nevét említsem -, mind-mind odaadással végezték a munkájukat. S akkor lehetett jó az eredmény, ha a szakos tanár mind-mind magával viszi, magával ragadja lelkileg-szellemileg a reá bízott tanulócsoportot. S hogyan emlékszik egykori tanárára az a tanítvány, aki mestere pályáját választotta, s tán a legtöbbre vitte? 

Dr. Rétsági Erzsébet a Pécsi Tudományegyetem Testnevelési és Sporttudományi Intézet tanszékvezető egyetemi docense így emlékszik: 

- Lucifer egy jelenség volt, most is előttem van. Ahol ő megjelent, egyszerűen nem lehetett róla nem tudomást venni. Minden helyzetből győztesként jött ki, s nemcsak ő, hanem tanítványai is. Sífutóként - alföldiekként - elnéző mosolyt váltottunk ki megjelenésünkkel. Aztán a versenyen a mester energiáit is a magunkénak tudva, mindig jól helytálltunk. Aki a gimibe került, az nem tehetett mást, kosarassá vált. Így lettem magam is kosaras. Nem tudok eléggé hálás lenni neki azért, hogy a sízéssel megismertetett. Ez életem legnagyobb élménye, amihez ma is ragaszkodom, ez a legcsodálatosabb sportág. Testnevelőként azt kell mondanom, hogy nagyon nagy dolgokat vitt ő véghez. Megfertőzött mindenkit a sport szeretetével, és ez egy olyan komoly eredmény, amit leginkább azok tudnak értékelni, akik maguk is ezt a pályát választották. Talán még ennél is nagyobb dolog, hogy határtalan optimizmusát képes volt mindenkire átültetni. Elérte azt, hogy higgyünk magunkban, hogy véghez vigyük a lehetetlent is. Erre csak keveseknek van meg az adottságuk. neki megvolt, tehát talán mégiscsak volt benne - valami ördögi...