Magánügy

Augusztus 21-én, hétfőn reggel, 8 óra 25 perckor Nagykőrösön meghalt anyám, született Papp Jolán. 79. évében járt. Óvónőként dolgozott, előbb a Felszegi óvodában, majd az Eötvös Károly utcaiban, ott vezetőként, egészen nyugdíjba vonulásáig (60 évesen, 1988-ban lett nyugdíjas). Augusztus 25-én, pénteken, délután fél 4-kor a homokoldali katolikus temetőben helyeztük örök nyugalomra. Gyászmisét este 6-kor, a katolikus templomban tarttattunk.

Miklós János plébános atya a gyászmisén Szent Pál apostol korinthusiakhoz írt első leveléből a Szeretethimnuszt idézte.

"Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet."

***
Már a megszólítással bajban vagyok. Melyik nevén is ismerték, tisztelték a legtöbben? S vajon, akik korábban keresztnevén hívták, emlékeznek-e még Jolika nénire? Vagy másoknak inkább a Ballai Ottóné mond valamit?

Anyám 1928-ban, május 3-án, Szegeden született. Apja Papp József, aki sokféle szakmát kitanult, volt lakatos, cipész, asztalos, mozdonyvezető, majd lett belőle vasutas, pályamester. Ide-oda vezényelték, 1938-ban, Kecskemét-Alsóról utolsó szolgálati helyére, Nagykőrösre.

Anyja Farkas Jolán, aki fiatal korában mindenféle szegedi gyárakban dolgozott, majd örömmel fogadta, hogy anyaként és feleségként a családjának élt. A Papp-család tehát 1938 óta nagykőrösinek számít. Anyám a gimnáziumot Kecskeméten kezdte, az Angolkisasszonyoknál, majd a II. világháború vérzivataros éveiben átjött a helyi Arany János Református Gimnáziumba, ahol - többek között - dr. Törös László osztálytársaként végzett. Akkoriban is rengeteg minden érdekelte, emlékezetes alakítást nyújtott a Salvátor nővérek vezette Konstantin Katolikus Iskola által rendezett színielőadáson is. Pedagógus, közelebbről magyartanár szeretett volna lenni, ám édesanyja betegessége miatt ezt a tervét feladta. Szegeden, az óvónőképzőt végezte el, ahonnan Sándorfalvára vezényelték. Itt ismerkedett meg az ottani elöljáróságot vezető apámmal, Ballai Ottóval. 1951-ben esküdtek meg. Néhány hétre rá – mivel kitudódott, hogy egyházi esküvőt is tartottak Szegeden – más, mondvacsinált ürügyek miatt apámat állásából kirúgták. Jónéhány küzdelmes (apám részéről munkát kereső, de nem találó) hónap után 1952-ben döntött úgy az akkor ifjú pár, hogy hazaköltöznek Nagykőrösre. Ez a Papp-családnak különösen jól esett. Anyám azonnal a Kossuth Lajos utcai Felszegi óvoda Joli, Jolika óvó nénije lett. Csete Gyuláné vezetése alatt dolgozott, majd 1954 április végén megszülte az ikerfiúkat, e sorok íróját (Ottót) és Józsefet. Akkoriban 6 hét volt szülési szabadság, utána azonnal vissza kellett menni…

A család a vasútállomáson, szolgálati lakásban lakott, immáron három nemzedék a két szobában. Anyám óvónőként hihetetlen érzékkel vette észre azokat a jeleket, amelyek feltűnő tehetségről, megoldandó hibákról árulkodtak. Sok szülő neki köszönheti, hogy gyermeke időben szemüveget kapott, mások állandó törődésének diplomájukat. Az akkori, földes utcákkal tele Tabán szinte minden házából volt tanítványa. Egyikből ügyvéd lett, a másikból orvos, harmadikból gépészmérnök. Egyszer megkérdeztem tőle, végiggondolta-e, ki vitte a legtöbbre. Nem tudott rá válaszolni. Olyasfélét mondott, az úgysem derül ki azonnal, és a diploma önmagában nem mér, emberség, tisztelet és minden más is kell hozzá, különben is, az óvónő nem annyira osztályoz, mint amennyire nevelni akar, próbál. 1961-ben megszületett a harmadik fiú, László. (Anyám kimondott, nagy fájdalma volt, hogy nem lett lánya: mi, fiúk, ezt olykor zokon is vettük.)

Munkáját, óvónői hivatását mindig nagyon szerette. Kitörölhetetlen emlékem, hogy fogja a kezünket a betűtanuláskor, vezetve a tollat a sokszor s általa előírt lapokon, hogy utána késő éjszakákig, (biztos, hogy fájó szemmel) írja jellegzetes, kiírt betűivel a foglalkozási terveket óvódás csoportjainak.

1968-ban felkérést kapott az addigra már vezetőóvónő-helyettes, hogy önállóan irányítson egy intézményt. A Batthyányi és az Eötvös Károly utcai óvoda vezetése közül ez utóbbit választotta, ott tevékenykedett 1988-ig, s 60 esztendősen ment nyugdíjba. Időközben elkészült, 1973-ban a Luther utcai új családi ház is, ahová édesanyja, nagymamám, már nem költözhetett. Anyám vezető óvónőként is pontos, fegyelmezett, szakszerű munkát követelt és végzett. Híres volt szigorúságáról, de emberségéről is. Azonnal felismerte a jó pedagógust, még a képesítés nélküli, pályát óvónőire változtatni szándékozó jelöltben is, hogy azután teljes erővel arra ösztökélje, hogy a legjobbat, a legtöbbet hozza ki magából. A mai kőrösi óvónők közül sokan - kik nyugdíjban, kik még a pályán - emlékezhetnek következetességére, mély humanizmusára.

A családban tekintélye volt. Azok közé tartozott, aki mindig megmondta, mit gondol. Ápolta a kapcsolatokat, mindig, mindenkiről tudta, éppen mit csinál. Hagyományt ápolt és teremtett: karácsonykor, a karácsonyi ebédkor mindig eszembe fog jutni az alma, a dió, a méz, a bableves, a mákos tészta evésekor. (Ottó fiam, unokája sms-e: Három fiú, hat unoka, egy dédunoka, teljes életet élt, és nem mellesleg ő főzte a legjobb bablevest.)

Hitét a legnehezebb időkben is megtartotta, de nem mutogatta kihívóan. Örült annak, amikor néhány éve az egész család (na jó, csak kis része) összejött, hálaadó szentmisére majd utána egy ebédre, az 50. éves házassági évfordulót ünnepelendő. Egyébként kerülte a nyilvánosságot. Ha jól tudom, ez a második újságcikk róla, az első nyugdíjba vonulásakor készült, amikor átvehette a Pedagógus Szolgálati Érdemérmet.

Az utóbbi időben sokat betegeskedett. Talán pontosabb, ha azt írom, egész életében sokat volt beteg. Első infarktusát 1977-ben kapta, szívével sokat szenvedett.

Kertünkben utolsó szemeit hozza a szeder. Az utolsó hétvégén, amikor még élt, terveztem, viszek neki, hiszen szerette, nagyon szerette. Aztán ez elmaradt. Most már örökre.

Azon a vasárnap telefonon beszéltünk – azóta tudom, utoljára. Fáradt, sokat szenvedett volt a hangja, de még bízott, valamennyire bízott a jobbulásban. De szíve nem bírta, s augusztus 21-én, hétfőn reggel teljesen elfáradt, s megszűnt dobogni.

Másnak óvó nénije, nekem anyám ment el.

Hiánya mérhetetlen.
(2006)

Bevezetés

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy személyes megjegyzéseim, érdekesebbnek tűnő, a hétköznapokon túlmutató történések legalább ilyen nyilvánosságot kapjanak.