Annyian írtak már Mecky haláláról, az Omega végéről, hogy jó
ideig nem gondoltam arra, hogy gyarapítanom kellene e tábort. Ám úgy vélem,
hogy van egy olyan vonulat, amelyet még nem igazán érintettek, pedig – szerintem – talán ehhez
köthető Kóbor legnagyobb teljesítménye.
Ez pedig az a váltás, amelyet a nyolc éves szünet után, de
különösen 2010 után mutatott az Omega.
Az már közhely, és maguk a tagok is sokszor nyilatkozták,
hogy a zenekar időről-időre, egyfelől saját zenei fejlődésüknek megfelelve,
másfelől az éppen esedékes zenei trendekhez igazodva – mit igazodva: olyakor
azokat inkább irányítva! - stílust
módosított (csak a rock maradt örök mindegyikben – szerintem). Az is tény, hogy
nem kell hozzá avatott zenei szakembernek lenni, hogy a különböző korszakokon
megleljük az azokat inspiráló más együtteseket. Ezt megint csak nyilatkozták
sokszor, ott van a Uriah Heep, a Pink Floyd, hogy csak a legnagyobbakat
említsem, de máris hiba van, hiszen kimaradt az első rockoperát, az 1969-es
Tommyt jegyző Who, amely nagyívű megoldásai minden bizonnyal akár tudatalatti
alapként szolgálhattak a 2010-es évek nagyzenekari megoldásainak…
A Népstadiont többször megtöltő Omega nemzetközi produkció
volt, olyan termék, amely nemcsak hazai dimenziókban, hanem - legalább - az
európai rock legnagyobbai közé emelték az együttest.
(Forrás: facebook.com/Élő Omega)
Az átlag érdeklődőnek a korabeli nyilatkozatok maradnak
valamiféle vonatkoztatási rendszernek. Meg nyilván saját tapasztalatai: hasonló
korban, hasonló problémára milyen megoldást lát, tapasztal, esetleg csinál.
Emiatt számomra nyilvánvaló, hogy a 2014-es Mihály
Tamás-féle háttérbe vonulás felfogásbeli különbséget takart.
Mecky – nagyon helyesen – saját maga is megérezte, hogy az
Omega már túlment azon, hogy évente albumokkal jelentkezzen. Persze ok, nyilván
kellenek új dalok, de az Omega-koncerten mindenki a Lénát, a Gyöngyhajú lányt,
meg a Petróleumlámpát szeretné hallani (meg persze még az összes kedvencet…) és
az Omega a legnagyobb mindig a komplex produkcióban, a tökéletes koncertben
volt a legjobb.
Ehhez viszont olyan frontember, olyan ikon kellett, aki
felszántja a színpadot, aki motor, aki a fénysebességnél gyorsabban reagál a
közönség rezdülésére, aki irányítja, fékezi, őrülésig erősíti, majd csillapítja
azt, hogy minden koncert után úgy menjünk haza, holnap megint ott akarunk
lenni… S mindezt olyan természetességgel, ahogyan a fű nő a mezőn, ahogyan a
felhő megy az égen. Sokan, persze, hogy leírták a Rolling Stonest meg Mick
Jaggert, Mecky is sokat emlegette őket, nekem a közönséggel való
együtt-lélegzésből és szimbiózisból ide kívánkozik Freddy Mercury neve is.
Misi viszont nyugalmasabb életre vágyott, az évenkénti
egy-két koncert az rendben van, s amellett inkább a zeneszerzést favorizálta
volna. És ne felejtsük el csöndben hurcolt halálos kórját sem.
Szóval az Omega az egyenlő a koncerttel, a koncertélménnyel,
ami megint nem magyar, hanem nemzetközi jelenség, a legnagyobbak, másutt is,
pontosan ezt érezték meg. A hagyományos hanghordozók piaca, a CD-darabszámok
meg hiába a mostani vinil-reneszánsz, pár száz darab ilyen lemez a korábbi
százezrek mellett gyakorlatilag elhanyagolható mennyiséget jelentenek. Egy
saját példa: nyilvánvaló, hogy beszereztem a Testamentumot, de a zenéit a
netről hallgatom…
Mecky tehát nagyon jól látta, hogy az Omega, mint jelenség
valami különös formában ápolandó. Így jött a Szimfónia, a Rapszódia, az
Oratórium. Ugyanaz, de mégis más, és nem is kicsit más. És a dalok egészen új
arcukat mutatják, olyan jelentésük tárul fel, ami a hagyományos rockban mindig
is láthatatlan marad.
És akkor ott van Mecky – szerintem – legnagyobb
alkotása-dobása.
Ez pedig a Testamentum-album.
Az az album, amit hol fanyalogva, hol istenítve elemeztek.
S közben nem látták-hallották meg a legnagyobb erényét.
Azt, hogy van.
Hogy megjelent.
És mindez Mecky műve.
Ha nincs Mecky – akkor nincs Testamentum. Ez ennyire
egyszerű.
Az egyszerű érdeklődő, a nyilatkozatokból tájékozódó, a
nem-bennfentes nem lát bele a
menedzserek meg a zenekari tagok közötti folyamatokba. Meglepődve
értesül arról, hogy az Omega saját embere, Elefánt helyett más (Vámos Zsolt) a
gitáros, az eredeti CD-borítón alig van név, szóval, nagyok a hiányok.
Aztán, amikor megszólalnak a dalok, ott is érezni a … mit
is…? Nem akarok én újabb vitát meg frontot nyitni, de ha valaki belehallgat
néhány korábbi LP-be, mondjuk az Éjszakai Országút zenéibe, utána beteszi az
Élő Omegát, meg a Testamentumot, akkor pontosan hallhatja, melyik a kidolgozott
zene és melyik a megjelent album. (Pontosan tudom az Élő Omega körüli kérdéseket,
tetszés szerint legyen helyette akkor az Omega 5.)
Viszont a Testamentum megjelent.
Van.
Lehet hallgatni.
Lehet szörnyülködni meg lehet isteníteni.
Azon is lehet gondolkodni, és visszafelé utalásokat meg
jeleket keresni, mikor és hogyan vette át a zenekarvezetői posztot Benkő
Lacitól Kóbor.
Átvette? Átadta az neki Laci? Afféle puccs volt?
Nekem szerves folyamatnak tűnik ebből az időtávlatból. A
dinamika nyert utat. Egy csomó stallum átadódott – és vegyük észre, hogy ezt a
hatalomnak és hatalmasnak látszó, de nagyon is sérülékeny, mert felelősséget
hordozó posztot Mecky milyen kiválóan töltötte be.
Egy másik, szerintem kellően át nem gondolt, és kellően nem
értékelt kérdés – amire amúgy megint csak a Testamentum mutat rá -, Mecky vajon
mennyit tett hozzá az Omegához – zeneileg.
Úgy gondolom, sokat.
Pressertől(!) tudjuk, hogy a zenei ötletek csiszolásában
Mecky mindig részt vett. Nem tolakodóan, s ellentmondást nem tűrően, hanem a
készülő dalok hangzásjavításában, egy-két hang odébb rakásában. Márpedig
egy-két hang eldöntheti azt, miből lesz igazi dal (nem tudom, a rockzenében érvényes-e
a sláger, mint fogalom) szóval az, amitől és amiből egyből ráismerünk.
Ebben nyilván szerepe volt frontember-mivoltának, hiszen ő
volt az, aki az Omega-koncertek érzelemnyilvánítás-rohamaival szó szerint az
első sorban, vagy még annál is előrébb, lásd a szabadtéri koncertek kifutóit, a
legesleggyorsabban értesült. Nem csinált sem ő, sem az Omega öncélú meg magának
való zenét, de érezte a hangulatot, érezte a zenét, egyedülálló módon, és
annyira, amennyire más magyar előadó nem jutott.
Ezért is pótolhatatlan - és betölthetetlen az űr, amit
hagyott.
