2022-01-04

Mecky halálára


 

Annyian írtak már Mecky haláláról, az Omega végéről, hogy jó ideig nem gondoltam arra, hogy gyarapítanom kellene e tábort. Ám úgy vélem, hogy van egy olyan vonulat, amelyet még nem igazán érintettek, pedig – szerintem – talán ehhez köthető Kóbor legnagyobb teljesítménye.

Ez pedig az a váltás, amelyet a nyolc éves szünet után, de különösen 2010 után mutatott az Omega.

Az már közhely, és maguk a tagok is sokszor nyilatkozták, hogy a zenekar időről-időre, egyfelől saját zenei fejlődésüknek megfelelve, másfelől az éppen esedékes zenei trendekhez igazodva – mit igazodva: olyakor azokat inkább irányítva!  - stílust módosított (csak a rock maradt örök mindegyikben – szerintem). Az is tény, hogy nem kell hozzá avatott zenei szakembernek lenni, hogy a különböző korszakokon megleljük az azokat inspiráló más együtteseket. Ezt megint csak nyilatkozták sokszor, ott van a Uriah Heep, a Pink Floyd, hogy csak a legnagyobbakat említsem, de máris hiba van, hiszen kimaradt az első rockoperát, az 1969-es Tommyt jegyző Who, amely nagyívű megoldásai minden bizonnyal akár tudatalatti alapként szolgálhattak a 2010-es évek nagyzenekari megoldásainak…

A Népstadiont többször megtöltő Omega nemzetközi produkció volt, olyan termék, amely nemcsak hazai dimenziókban, hanem - legalább - az európai rock legnagyobbai közé emelték az együttest.

(Forrás: facebook.com/Élő Omega)

Az átlag érdeklődőnek a korabeli nyilatkozatok maradnak valamiféle vonatkoztatási rendszernek. Meg nyilván saját tapasztalatai: hasonló korban, hasonló problémára milyen megoldást lát, tapasztal, esetleg csinál.

Emiatt számomra nyilvánvaló, hogy a 2014-es Mihály Tamás-féle háttérbe vonulás felfogásbeli különbséget takart.

Mecky – nagyon helyesen – saját maga is megérezte, hogy az Omega már túlment azon, hogy évente albumokkal jelentkezzen. Persze ok, nyilván kellenek új dalok, de az Omega-koncerten mindenki a Lénát, a Gyöngyhajú lányt, meg a Petróleumlámpát szeretné hallani (meg persze még az összes kedvencet…) és az Omega a legnagyobb mindig a komplex produkcióban, a tökéletes koncertben volt a legjobb.

Ehhez viszont olyan frontember, olyan ikon kellett, aki felszántja a színpadot, aki motor, aki a fénysebességnél gyorsabban reagál a közönség rezdülésére, aki irányítja, fékezi, őrülésig erősíti, majd csillapítja azt, hogy minden koncert után úgy menjünk haza, holnap megint ott akarunk lenni… S mindezt olyan természetességgel, ahogyan a fű nő a mezőn, ahogyan a felhő megy az égen. Sokan, persze, hogy leírták a Rolling Stonest meg Mick Jaggert, Mecky is sokat emlegette őket, nekem a közönséggel való együtt-lélegzésből és szimbiózisból ide kívánkozik Freddy Mercury neve is.

Misi viszont nyugalmasabb életre vágyott, az évenkénti egy-két koncert az rendben van, s amellett inkább a zeneszerzést favorizálta volna. És ne felejtsük el csöndben hurcolt halálos kórját sem.

Szóval az Omega az egyenlő a koncerttel, a koncertélménnyel, ami megint nem magyar, hanem nemzetközi jelenség, a legnagyobbak, másutt is, pontosan ezt érezték meg. A hagyományos hanghordozók piaca, a CD-darabszámok meg hiába a mostani vinil-reneszánsz, pár száz darab ilyen lemez a korábbi százezrek mellett gyakorlatilag elhanyagolható mennyiséget jelentenek. Egy saját példa: nyilvánvaló, hogy beszereztem a Testamentumot, de a zenéit a netről hallgatom…

Mecky tehát nagyon jól látta, hogy az Omega, mint jelenség valami különös formában ápolandó. Így jött a Szimfónia, a Rapszódia, az Oratórium. Ugyanaz, de mégis más, és nem is kicsit más. És a dalok egészen új arcukat mutatják, olyan jelentésük tárul fel, ami a hagyományos rockban mindig is láthatatlan marad.

És akkor ott van Mecky – szerintem – legnagyobb alkotása-dobása.

Ez pedig a Testamentum-album.

Az az album, amit hol fanyalogva, hol istenítve elemeztek.

S közben nem látták-hallották meg a legnagyobb erényét.

Azt, hogy van.

Hogy megjelent.

És mindez Mecky műve.

Ha nincs Mecky – akkor nincs Testamentum. Ez ennyire egyszerű.

Az egyszerű érdeklődő, a nyilatkozatokból tájékozódó, a nem-bennfentes nem lát bele a  menedzserek meg a zenekari tagok közötti folyamatokba. Meglepődve értesül arról, hogy az Omega saját embere, Elefánt helyett más (Vámos Zsolt) a gitáros, az eredeti CD-borítón alig van név, szóval, nagyok a hiányok.

Aztán, amikor megszólalnak a dalok, ott is érezni a … mit is…? Nem akarok én újabb vitát meg frontot nyitni, de ha valaki belehallgat néhány korábbi LP-be, mondjuk az Éjszakai Országút zenéibe, utána beteszi az Élő Omegát, meg a Testamentumot, akkor pontosan hallhatja, melyik a kidolgozott zene és melyik a megjelent album. (Pontosan tudom az Élő Omega körüli kérdéseket, tetszés szerint legyen helyette akkor az Omega 5.)

Viszont a Testamentum megjelent.

Van.

Lehet hallgatni.

Lehet szörnyülködni meg lehet isteníteni.

Azon is lehet gondolkodni, és visszafelé utalásokat meg jeleket keresni, mikor és hogyan vette át a zenekarvezetői posztot Benkő Lacitól Kóbor.

Átvette? Átadta az neki Laci? Afféle puccs volt?

Nekem szerves folyamatnak tűnik ebből az időtávlatból. A dinamika nyert utat. Egy csomó stallum átadódott – és vegyük észre, hogy ezt a hatalomnak és hatalmasnak látszó, de nagyon is sérülékeny, mert felelősséget hordozó posztot Mecky milyen kiválóan töltötte be.

Egy másik, szerintem kellően át nem gondolt, és kellően nem értékelt kérdés – amire amúgy megint csak a Testamentum mutat rá -, Mecky vajon mennyit tett hozzá az Omegához – zeneileg.

Úgy gondolom, sokat.

Pressertől(!) tudjuk, hogy a zenei ötletek csiszolásában Mecky mindig részt vett. Nem tolakodóan, s ellentmondást nem tűrően, hanem a készülő dalok hangzásjavításában, egy-két hang odébb rakásában. Márpedig egy-két hang eldöntheti azt, miből lesz igazi dal (nem tudom, a rockzenében érvényes-e a sláger, mint fogalom) szóval az, amitől és amiből egyből ráismerünk.

Ebben nyilván szerepe volt frontember-mivoltának, hiszen ő volt az, aki az Omega-koncertek érzelemnyilvánítás-rohamaival szó szerint az első sorban, vagy még annál is előrébb, lásd a szabadtéri koncertek kifutóit, a legesleggyorsabban értesült. Nem csinált sem ő, sem az Omega öncélú meg magának való zenét, de érezte a hangulatot, érezte a zenét, egyedülálló módon, és annyira, amennyire más magyar előadó nem jutott.

Ezért is pótolhatatlan - és betölthetetlen az űr, amit hagyott.