Olvasva a legeslegfrissebb Omega-híreket, eszembe jutott,
hogy van olyan eleme is a kezdeteknek, amely még soha nem kapott
nyilvánosságot.
Ez nevezetesen a nagykőrösi Omega-klub, amelynek működése az
1969-1972 közötti évekre tehető, s az akkori megyei újságon túl (Pest Megyei
Hírlap) sajnos nem jutott túl a híre. Micsoda évek voltak pedig…!
A klub alapításához szükség volt Borsai Endre, Czira Lídia,
Molnár Sándor (Sala) valamint jómagam közreműködésére. Már megjelent a
Trombitás Frédi nagylemez, s egész nyáron a Régi csibészek meg a gyönyörűséges
Naplement szólt az akkori két rádióból (Kossuth. Petőfi). Előtte levő évben
Nagykőrösön, az ottani művelődési házban is koncertet adott az Omega, még
Wittek Máriával, a Trombitás Frédi LP, meg a korábbi sikeres kislemezek anyagaiból.
Mecky ritmusgitárt is kézbe fogott, bár már akkor is jóval többet énekelt. Ez
volt egyébként az első és mindmáig utolsó nagykőrösi Omega-koncert. Vártuk,
nagyon vártuk a karácsonyi időszakra beharangozott Tízezer lépés albumot, és szombat
esténként olykor ellátogattunk a helyi Toldi Miklós Élelmiszeripari
Szakközépiskola KISZ-klubjába (nem kell röhögni, akkor az volt) és hol ilyen,
hol olyan zenéket hallgattunk. Ezeket akkoriban – a maihoz képest persze
borzalmas minőségben – magnóval rögzítettük, középhullámról – ki a fenét
érdekelte a minőség, ha ZENE volt. Na, az Omega akkor is ZENE volt, minden
tekintetben zene. Borsai Endre fejéből pattant ki a gondolat, hogy ha már
ennyire szeretjük (akkoriban inkább azt mondtuk volna: imádjuk) a zenéjüket,
miért nem alapítunk egy Omega-klubot? El is mentünk a KISZ-titkárhoz (Czira
Lídia) előadtuk az ötletet, s azonnal zöld utat kaptunk. Endre valahogy és
valahonnan megszerezte az együtteshez tartozó Adamis Anna levélcímét, és
levelezésbe kezdtünk. Ezt az engedélyt is megkaptuk! Közben megjelent a Tízezer
lépés, rongyosra hallgattuk ezt is, s a többi, közben előkerült angol nyelvű
Rolling Stones-nótákat tartalmazó kislemezeket is (Bus stop, Paint in black,
stb.)
Nekem sajátos ötlet jutott az eszembe: leírtam az összes,
addig kiadott Omega-dal szövegét, legépeltem, s elküldtem azokat egyezetni
Adamis Annának. Utólag a merész dolognak tartom, hogy 15-16 éves fiatal kölyök
az akkor is (azóta is) óriási dalszövegírót, mit szövegírót: költőt!) hogy merte
megszólítani, de megtettem. Évekig leveleztünk, egészen a Képzelt riportig
küldtem el – kaptam vissza a javított szövegeket, olyan megjegyzésekkel, hogy
„mennyivel jobb az elhallás, mint amit írtam”. Nagy bánatom, hogy ifjúkorom eme
emlékei valahol az elmúlt közel ötven év alatt elkallódtak valahol… A javított
szövegeket a klubfoglalkozásokon elemeztük. Persze nemcsak Omegát játszottunk,
volt ott minden, Koncz Zsuzsa, Illés, Metro – akiknek egyáltalán nagylemez
jutott azokban az időkben. A számok mellé, elé meg közben mindenféle
történeteket meséltünk, az adott előadóról. Persze, az adott buli nemcsak ebből
állt, utána voltak táncra alkalmat adó órák is, a klasszikus három gyors –
három lassú összeállításban, és voltak olyan részek is, amikor az igaz rock, a
táncra akkoriban alkalmatlannak tartott kemény zene is megjelent, hogy példát
is írjak, a Black Sabbath-féle Paranaid ilyennek számított.
Borsai Endre a következő nyáron fantasztikus tettet vitt
véghez: addig levelezett Presser Gáborral, amíg meg nem egyeztek egy olyan
találkozóban, amelyet a stúdióban tartottak. Endre a szalagos magnójával
(ZK-Grundig, aki nem vitt ilyet bulira, nem tudja, mit jelent vagy 8 kilót
cipelni…) rögzített több órás beszélgetést. A háttérben ott voltak a zenei
foszlányok, ilyen-olyan elemek, később ezt a Snuki című zenekari, szöveg
nélküli felvétellel tudtuk azonosítani.
Omega klubunk közben azért megmutatta magát: bekapcsolódtunk
a Pest Megyei Hírlap akkoriban jelentősnek mondható beat-rock életet bemutató
cikkeibe. A lap – akkoriban szintén egyedállónak minősíthető – heti
slágerlistát közölt. Na, ezt hónapok óta vezette a Gyöngyhajú lány. A KISZT-től
hetente kaptunk arra pénzt, hogy megvegyünk 20-20 újságot a szerdai lapszámból
(mert abban volt a szavazólap) és ezt magam töltögettem ki s adtam postára,
persze, a zsebpénzemből meg a vasárnapi munkákból szerzett alkalmanként 58-68
forintos kereseteimből kiegészítve… Így elértük, hogy az általunk favorizált Az
udvari bolond kenyere átvette a vezetést… Nagy partnereink akadtak, az akkoriban e
lapnál dolgozó Tamás Ervin és Mészáros Sándor (Sunyó) újságírók személyében.
A mallorcai Omega-fellépés után a következő nagylemezen
szereplő Olyan szépen mosolygott lett az általunk favorizált dalt, annak
ellenére, hogy ezt az LP megjelenéséig nem is játszotta egyetlen rádió sem.
Egyetlen problémánk maradt, méghozzá az, hogy a klubunk a
„hivatalos” megerősítést – akkoriban annak számított egy pecsét – csak nem
kaptuk meg. Valami mindig közbejött. Igazából mára már kideríthetetlen miért –
s az nem is zavart bennünket.
Óriási érdeklődéssel fogadtuk a nyáron megjelent
kislemezeket, és rettenetesen kíváncsiak voltunk a következő LP-re. Az éjszakai
országúton megítélése azóta is ellentmondásos. Szerintem úgy a zenék, mint a
szövegek kiérleltek, s valami olyan dimenziókba visznek, amelyek akkor sem a
könnyen értelmezhetőek közé tartoztak, messze túlmutattak az aktuális
slágerzenéken. Különösen igaz ez a szövegekre: ma egy divatos dalnak – az
akkoriakhoz képest, amikor 3-4-5 versszakból állt egy-egy zene – gyakorlatilag
nincs szövege, s ami van, az pont olyan, hogy egyetlen alkalommal meg lehessen
jegyezni. Ahol a boldogságot osztották – nem ez a színvonal… sőt… (Ezt a
mélységet egyébként az Omega később a Szvit majd az Időrabló szövegeiben érte
el – újra, már más szerzőkkel.)
A klub működése lassan esetlegessé vált, ennek legfőbb oka
az volt, hogy az alapító Endre 1971-ben elvégezte érettségizett. Előtte még ott
volt a tavaszi trauma, a szétválás. Ez valami letaglózó erejű volt. Együtt
elemeztük a korábbi lemezeket, a Spanyolgitár legendát, a Tűzvészt, s
próbáltunk választ találni arra, mi lesz az Omegával Presserék után…? Valahogy
levelezésem is abbamaradt Adamis Annával, de azért a későbbi, már LGT-s Képzelt
riportot még lektorálta…
A nyarak óriási eseménye volt Kisstadionban megrendezett
Omega-koncert. Akkoriban ez volt az ország legnagyobb bulija, s omegás erről le
nem maradhatott. Ez már persze nem a kőrösi klub működéséhez tartozik, viszont
ugyancsak ifjúságom felejthetetlen emlékeinek része. Erre jegyet vidékről
kizárólag úgy lehetett kapni, hogy a koncert előtt arra őgyelegve azokat
környékeztük meg, akik éppen a magunkfajtára vadászva árulták stikában a nekik
nem kellő jegyeket (khm…. ma tán neppereknek hívnánk őket) de alig tettek
valamit a hivatalos jegyárra, nekünk meg az számított, hogy bemehessünk a
koncertre.
Vannak természetesen további koncertélményeim is, azokat
talán majd egy másik alkalommal…
***
***
1969. december 13-án (most persze egy kicsit csaltam, mert egy
öröknaptárban visszakerestem december második szombatját) nem mentem iskolába,
később azt mondtam, beteg voltam. Ez azért volt kár, mert nem tudtam senkinek
elmesélni az élményemet. Azt az élményt, amely elmesélhetetlen, de mégis,
nemcsak hiszem, tudom, hogy bennem valamit végérvényesen átalakított. Ami nem
más, mint viszonyom a zenéhez, abban is az Omegához.
Úgy alakult, hogy apámmal Pestre mehettünk. Akkoriban sima ügy volt
rokonoknál egy-egy éjszakára megszállni, meg az is, hogy már akkor is a könyvek
szeretete bennem volt.. Apám intézte a saját dolgát, én meg számomra kedves
üzletekben bóklásztam, bizonyos félsz persze volt bennem, hiszen akkor a
szombat rendes munkanap volt, s nem egyszer rendőrök igazoltattak fiatalokat,
mért nem az iskolában vannak…
Tehát a Rákóczi úti Könyváruházba való betérés
számomra minden pesti út elmaradhatatlan eseménye volt, elég sok minden
érdekelt, így módszeresen végigjártam a hatalmas áruház minden zegét-zugát.
Fiatal magyar írók munkáit kerestem, meg persze sci-fit, más volt a kínálat
akkor, mint most. Belelapoztam hol ebbe, hol abba a könyvbe, mikor meghallottam
a – a ZENÉT.
Orgonafutammal kezdődött, s valami olyan harmónia áradt belőle, hogy azóta is,
akárhányszor hallom és hallgatom, beleborzong a hátam. A futam után
bekapcsolódott a gitár, még jött újra, már együtt a dallam, a dob, a
basszusgitár, minden, a zenekar, még később az ének. A hangszerek olyan módon
és olyan természetességgel hangolódtak össze s teljesítették ki a harmóniát,
mintha ez a dallam öröktől létezett volna, s éppen csak arra várt volna, hogy
jöjjön az orgona, a gitár, meg a többi hangszer, s egyszerűen eljátssza,
előadja magát. Fantasztikus volt.
Szóval ekkor hallottam életemben először a Gyöngyhajú lányt.
Közelebb mentem a lemezjátszóhoz, s megbűvölten
hallgattam. Egy másodpercig sem volt kétséges, hogy amit hallok, az az Omega (a
Naplemente után a stílusjegyek utánozhatatlanok voltak). Amikor a vevő úgy
döntött, hogy belehallgat minden számba (egész egyszerűen végigjátszatta a
friss LP mind az A mind a B oldalát), úgy döntöttem, vele tartok. Nem csak én:
kisvártatva kisebb tömeg állta körbe a lemezjátszót, s hallgatta ámulattal,
csodálattal, elragadtatással, hitetlenkedéssel a Tízezer lépés dalait. Mohón
ittuk a zenét. Nemcsak azt tudtam, tudtuk, hogy ez jó zene, hanem azt is, hogy
ez a világ minden országában, minden zenét kedvelőnek ugyanilyen élményt nyújtó
élmény lenne: mert zene. Mert jó. Mert ez alapmű. Első hallásra a szöveget nem
lehet megjegyezni, inkább csak éreztem, hogy itt olyan találkozásról van szó,
ami párját ritkítja. (Hasonló élmény volt később a Pink Floyd Dark side of the
Moon albuma, meg a Uriah Heep Look at Yourself LP-je.) Szóval szólt a zene,
ezeket a dalokat akkor még egyetlen rádió sem játszotta, s határtalanul
boldognak tartottam magam.
Az Omega (szándékosan nem írom ide az akkori
tagjait) valami olyat csinált, ami egy nemzedéket, azóta persze tudjuk, hogy
minden további nemzedéket hódított meg az igényes, kiváló zenének. …
Tudom, sokan és sokat vitatkoznak azon, vajon
melyik volt az Omega legjobb korszaka, legjobb felállása, legsikeresebb lemeze,
legjobb koncertje, legerősebb szerzője, meg mittudomén. Nem tudom és nem is
szeretném ezt a kérdést eldönteni, nekem minden korszakból vannak kedvenceim,
nem megyek végig rajtuk, tényleg csak példaként, a Varázslatos fehér kő, A
huszadik századi városlakó, az Időrabló, az Ezüst eső, az Egy életre szól mind
közéjük tartozik.
Azt is lehet mondani, azon a decemberi
délelőttön tudatosult bennem, hogy egyrészt van jó zene, van kiváló zene, és
van az Omega. Másrészt, hogy a műfaj már akkor túlnőtt minden, rátett,
ráerőszakolt kényszerzubbonyt, s ha valaki, akár zenész (később Zorán), akár
énekes (Koncz Zsuzsa,) akár együttes komolyan veszi magát, műfaját meg a
közönségét, akkor abból remekmű, időtálló alkotás, az embert élete végéig
elkísérő, azt meghatározó élmény származik.
A bevezetőben írtam ilyet: elmesélni az
élményt. Belátom: ez gyakorlatilag lehetetlen. Csak egyet javasolhatok: most
mindenki hallgassa meg újra, s próbálja szűz fülekkel hallani, hallgatni a
Gyöngyhajú lányt… Utána a többit…"
