Újságok, emberek, Nagykőrös...

E témában a – tudomásom szerint – egyetlen forrásmunkára lehet a pontosság okán támaszkodni, hivatkozni. Ez pedig az Acta Musei de János Arany Nominati – a Nagykőrösi Arany János Múzeum Közleményei címet viseli. Még pontosabban annak is az 1978-ban megjelent, 1. számmal jelölt kötetéről, Fekete István: Nagykőrös válogatott bibliográfiája című gyűjtéséről van szó, amely az idézett mű 548-549. oldalán tárja a nyilvánosság elé a városban megjelenő újságokat, hírlapokat, periodikákat.

Nézzük ennek alapján először is pusztán a tényeket.

Nagykőrös, Kocsér, Kécske Híradója – később Nagykőrösi Híradó  1926 január 3-ától 1944. szeptember 30-áig jelent meg, E lapot Kopa László szerkesztette. A két világháború között a másik lap Duna-tiszaközi Nagykőrösi Hírlap címmel 1944-ig jelent meg.

Kopa László nevéhez fűződik a II. világháború után a Nagykőrös Népe című lap, melyet 1945 januárjában indított útjára - ez hetilapként jelent meg, 1949 márciusáig.

Nagykőrösi református Harangszó címmel 1947-ben egyetlen számként jelent meg egy kiadvány. 1965-től újságot, üzemi lapot adott ki a Nagykőrösi Konzervgyár is.

Nagykőrösi Újság címmel 1947 július 5-től 1949. július 5-éig jelent meg hetilap.

Ekkor jó hosszú szünet állt be, majd jött a nagyon különös, s az országban csak Pest megyére jellemző módon megoldott helyi lap: a megyei napilap városi különkiadása, az úgynevezett napi mutáció. Ennek pontos neve eleinte Pest megyei Hírlap – Nagykőrösi Híradó volt, majd 1979-től a Híradó Hírlapra lett cserélve. Ez az újság akkori belső szerkezetét is érintette. Ugyanis ezek a mutációk a megye előbb 4 majd később 5 városában különböző neveken jelentek meg. Ceglédi Hírlap, Váci Napló, Monor és vidéke, Nagykőrösi Híradó (később Gödöllői Hírlap).

A Pest Megyei Hírlap azért is különleges volt, mert amíg az 1956-os szabadságharc után indított összes többi megyei napilap gazdája, kiadója az MSZMP illetékes megyei bizottsága volt, ez Pest megyében megosztott lett, itt ugyanis a Megyei Tanács is a lap gazdája, kiadója volt.

A Pest Megyei Hírlap szerkezete elég sajátos, de nagyon követhető volt. A címlapon természetesen az anyalap címét viselte, ám belül (folyton változott, hogy melyik oldalon) naponta egy teljes kolumnát kapott a Nagykőrösi Híradó/Hírlap. (Más városokban az ottani mutáció.)

A cikkek összegyűjtése, szerkesztése, tördelése a helyi szerkesztőségekben történt. Nagykőrösön két szerkesztőségi helyiség volt. Előbb az Arany János Művelődési Központ emeleti helyiségében, később a megépült új MSZMP-pártház (ma református tanítóképző főiskola) 2. emeleti két szobájában működött a szerkesztőség.

Eleinte (1957-ben, az induláskor) afféle társadalmi szerkesztőbizottság működött, majd hamar kiderült, hogy ez ennél bonyolultabb feladat, így szerkesztőséget szerveztek.

Nem szabad elfelejteni az akkori nyomdatechnikát sem! A kéziratokat rendes írógéppel, papírra írták (át). Kopa László például élete végéig saját kézírásával hozta az aktuális tudósításait, méghozzá kutyanyelveken. S hogy mi az a kutyanyelv? Egy A/4-es papír, amelyik hosszabbik oldala mentén ketté van hajtva majd szakítva. Az A/4-es papír Laci bácsinál bármi lehetett, világháború előtti, megsárgult íveken hozta piaci híreit, más tudósításait. A kéziratot a mutációvezető szerkesztő átolvasta, ha kellett, javította, majd a gépírónő újragépelte, fejléces papírra. Ezen nyomtatvány is igen különleges volt, a nyomda kizárólag a szerkesztősége számára készítette, természetesen – újságpapírból. Voltak szerzők, akik kaphattak ezen fejléces papírból – erre egyébként pontosan 20 sor fért, soronként 60 leütéssel – s a hosszabb cikk folytatása már „sima”, nemfejléces lapra íródott.

A nagykőrösi szerkesztőséget az indulástól a mutáció 1992. november 15-ei megszűnéséig a következők vezették. Takács Jenőné (újságírói nevén Takács Paula) Paula, Khim Antal, Farkas Péter, Ballai Ottó.

Természetesen sok-sok, olyan cikkírókkal, külső munkatárssal, akik „csak” cikkeket írtak, de velük volt olyan személyes, s minden mástól különböző a Nagykőrösi Híradó/Hírlap.

A kezdetektől írt ide Kopa László, Fehér Szilárd. A hatvanas években Rossi Károly, Pécsi Sándor, ekkor és később is dr. Konrád Zoltán. Ellátta a napi különkiadást sok-sok tudós ember: Törös László, Arany János kutatója. Beszámolt ásatásai eredményeiről dr. Balanyi Béla. Novellákat, elbeszéléseket írt  (akkor is) Tóth Tibor, a gimnázium tanára. Pesti László, megszámlálhatatlan nagykőrösi középkori történet tudója, olykor költői vénájának is engedett, s a helyi lapban ezek a költeményei is megjelenhettek. Sulyok Zoltán sporttudósításai Nagykőrös minden sporteseményébe bepillantást engedtek: nem volt olyan bajnokság, amelynek eredményeiről ne tudósított volna.

E sorok írója természetesen elfogult…Hiszen 1970-től hol ritkábban, hol gyakrabban külső munkatársként, majd 1983. szeptemberétől a lap megszűnéséig újságíróként, illetve főmunkatárs-mutációvezető szerkesztőként is szerepet kaptam, kaphattam a Híradóban, a Hírlapban. Ez előtt a hetvenes évek elejének újságjára kell emlékeznem. Takács Paula, az akkori szerkesztő nagyon szigorú, ugyanakkor kiváló, bizalommal teli szerkesztő volt. Népes az a diáksereg, aki az ő keze alatt tanulta meg az újságírói munka alapfogásait (nem kevesen a mesterfogásait is.) Haraszti László, Pallai József, Miklay Jenő, Lipák Tibor, Budai Mátyás, Ballai József, Ruttner György – néhány név a teljesség igénye nélkül ezekből az időkből. Mindegyikük bizonyított a későbbiekben, hol ezen, hol más területen. Számomra szerkesztőként éppen az ő mentalitása, a fiatalok bevonása, tanítása volt a követendő példa.

Egy-egy újságoldal 10 flekkből állt össze, egy flekk pedig 30 sort jelentett. Napi 10-12 cikk, írás jelent meg egy-egy oldalon. Óriási, ma már elképzelhetetlen példányszámban.  A legnagyobb előfizetői tábora természetesen a Pest Megyei Hírlapnak volt, volt olyan időszak, amikor 5800 előfizetővel és napi 300 eladott áruspéldánnyal rendelkezett. Ezzel a számmal a háztartások számához viszonyítva mindig a Nagykőrösi Híradó/Hírlap volt a legolvasottabb az összes mutáció között.

Én örülök annak, hogy részt vehettem a Nagykőrösi Híradó/Hírlap munkájában. S bár jóideje nem vagyok érintett, mégis, mérhetetlenül fájdalmasnak tartom azt, hogy ez a nagy hagyományú, értékes újság – egyetlen megyei lapként az országban! – megszűnt. De ez már egy másik történet, s időben is túlhaladja a vállalt feladatot.

S hogy miről írt a Nagykőrösi Híradó/Hírlap?

Mindenről.

S ami ma már szinte elképzelhetetlen: nagyon jó írásminőségben. Most, hogy kezembe vettem ezeket a régi újságokat, magam is meglepődtem azon, hogy nem találok helyesírási hibákat - ellenben találok rendkívül széles műfaji választékot. Olyan műfaji sokrétűséget, változatosságot, amely az utóbbi 10-20 évben teljességgel kikopott nemcsak a helyi, de mindenféle sajtóból. Hihetetlenül széleskörűen szólaltatják meg a cikkek az embereket, s legalább ilyen a választékos a híranyag is. Pedig ne felejtsük el, Nagykőrös csak 25-30 ezres városka (volt).

Ugyan ez persze nem tesz semmit, ha alkalmazzuk az újságírás talán legfontosabb szabályát: minden ember érdekes.

Az viszont már az újságírón múlik, hogy meglátja-e, s megírja-e a csak erre az emberre jellemző különlegességet, éppen azt, ami miatt ez az ember érdekes - vagy marad újságba író, de nem újságíró…

A mérnök úr és az elektroszmog

Korunkban mintha minden másként lenne. Egy-egy jelenség megértéséhez egyre többször már nem szakember ad magyarázatot. Ha nem alszunk jól éjjelente, akár a varázsvesszős hókuszpókuszolót is hívhatjuk, aki tudományosnak látszó, ám sokszor önmaga számára is érthetetlen halandzsanyelven mormog valamit - minden bizonnyal (önmagának erőt adó) segítő varázsigéket. A szobát felméri, már mondja is, hová helyezzük át az ágyat, kapcsoljuk ki az elektronikus eszközöket, ne mobiltelefonáljunk, s ne gondolkodjunk a számítógép segítségével, felejtsük el a mikrohullámú sütőt. A merészebbje a hajszárítót is a szemétdombra küldené, igaz, a televíziót illetően nagyjából egységesek az - elutasító álláspontok.

Zsiga Sándor

 Az elektroszmoghoz - mert már nevet is találtak a megnevezhetetlenre - lassan mindenki ért, mindenki hozzászól, legyen szó radioesztéziában utazó, vagy a karakül bibliafordításból dolgozó ősszovjet csontkovácsról, az orvoslást túl fárasztónak találó, ám gyors meggazdagodásban változatlanul reménykedő doktorról, hogy az önmagukat szakértőnek (Murphy után szabadon: aki a szomszéd településről érkezett) kinevezettekről ne is szóljunk. Ítéletük többnyire megfellebbezhetetlen, minél kevésbé tudományos, annál inkább ősigazságokat sejtető. Mintha már nem kellenének a mérnökök, mintha az egész természettudomány, ahogy van, a szemétdombra lenne érdemes. Nem kell tanulni matematikát, fizikát, biológiát vagy kémiát, elég a szélhámossághoz a nélkülözhetetlen, ám pallérozatlan intelligencia. S akkor jön valaki, aki nem törődve az uralkodó trendekkel, tanult és művelt hivatásához méri a megoldandó feladatot . 

Zsiga Sándor, a 80 esztendős okleveles villamosmérnök, nem tudja megtagadni önmagát. Őt a valóság, a mérnök munkaeszközeivel mérhető tények érdeklik. Ilyenkor mintha szeretett, néhai apjára hasonlítana. Zsiga Márton, az egykoron híres, ha nem a leghíresebb ácsmester is csak saját collstokának meg szekercéjének hitt: azok a csapolások, amelyeket a földön összeácsolt, a tetőn is úgy illeszkedtek, mint kutya szájába a tojás. Ezt tanulta s alkalmazta egész életében fia, a mérnök úr is. Számára a tény a mérhetőséggel kezdődik. Amit a ma érvényes műszaki eljárásokkal, a ma alkalmazott műszerekkel meg lehet mérni, arról már lehet beszélni, ezeket a mért tényeket már lehet értelmezni is. A tény számít, a tény maga, s nem az abba belevitt, mindenféle tudományos alapelvnek fittyet hányó álmagyarázat. 

Zsiga Sándor mindig ilyen tényekhez ragaszkodó, ám hihetetlen munkabírású, újító elme volt. Az ötvenes esztendőkben kollégáival együtt Szegeden szervezte meg és állította fel az áramszolgáltatás diszpécser- központját: az országban ez volt az első ilyen létesítmény. Úttörő szerepet vállalt később az ottani közlekedési vállalatnál, ahol a műszaki igazgatói posztig jutott, s mai napig kedvenc járműve a villamos, aminek fejlesztésén annyit dolgozott. S bár nyugdíjas, s komoly szívpanaszai voltak, ma is aktív: ipari elektromosságtant és villamos gépeket tanít. Közben, már nyugdíjazása után, az ÁNTSZ-nél országos programot indított, a hallásvédelemmel kapcsolatos felméréseit, tapasztalatait, számításait számtalan előadáson, még az Akadémián is ismertette, a szakma a legátfogóbb empirikus műnek tekinti vizsgálódásait. A mérnök úr legújabban visszanyúlt a műszaki egyetem villamosmérnöki karán, máig tisztelt tanáraitól, Geszti Pál Ottó és Rácz István előadásain tanultakhoz. 

Tényleg olyan káros az elektroszmog? 

Tényleg okozhat egészség-károsodást? 

S ha igen, és a hatás mérhető, akkor milyen módszerekkel lehet megelőzni a bajt? Egyáltalán, milyen bajt, hatást okozhat az elektromágneses tér? 

Zsiga Sándor megtanulta a biofizikát, tanulmányozta az emberi szervezetben lezajló biológiai alapjelenségeket, tudja, mi a különbség a makro- és mikrotranszport között, s nem hagyta figyelmen kívül a neurofiziológia legfrissebb kutatási eredményeit sem, hogy mellesleg az akupunktúra fizikai alapjait is tisztázza. Miután mindezzel végzett - egy-egy általa még nem ismert szakkönyvért bármikor képes akárhová elmenni - nemzetközi adatbázisok eredményeire vadászott, s kikutatta az Egészségügyi Világszervezet, a WHO keretében működő Nemzetközi Sugárvédelmi Egyesület által megállapított határértékeket is. Mindezek után műszert vett a kezébe, s arra alkalmas módon, az egyik áramátalakító minden pontját megmérte. Oka volt rá, hiszen az ottani gépterem egyes részein tartózkodók időszakosan fejfására panaszkodtak, amit a működő transzformátorok hatásának tulajdonítottak. Bár a mérések alapján egyértelműen állítható, hogy veszélyeztetettség nem áll fenn, mégis, kiderült az, hogy egyszerű vaslemezből készített árnyékolással jelentősen csökkenteni lehet a - nevezzük most mi is így - elektroszmogot. 

Zsiga Sándor, a vizsgálatról készített húszoldalas dolgozatában illő precizitással fogalmaz: „Az emberi szervezetben működő elektromos jelenségek érzékenyen befolyásolhatók külső elektromos hatásokkal. Ennek részleges felismerési folyamatával állunk szemben.”

Lucifer

Molnár Ferenc, vagy ahogy Nagykőrösön is, országszerte és mondhatjuk világszerte ismerik: Lucifer, ma nyugdíjasként a Balaton mellett lakik. 

- Nagykőrösön születtem, édesapám kocsifényező és mázoló volt, édesanyám háztartásbeli. A Jókai utcán laktunk, ott nevelkedtem. 14 éves koromban TBC-s lettem, és egyik kedves orvos ismerősünk nagy nehezen kigyógyított belőle. Úgy hogy ilyeneket kellett csinálnom, mint kecsketejet inni, avas szalonnát enni. És ő injekciózott és amikor kigyógyultam belőle, akkor azt mondta, hogy kezdjek el rendszeresen sportolni. Tornázzak, korcsolyázzak, futkározzak a szabadban satöbbi. És a végén a tornát annyira megszerettem, hogy tornász lett belőlem még a nagykőrösi tanítóképzőben.  Itt a tornászcsapatba a Patai Zsiga bátyám kezei alatt nőttünk föl, országos viszonylatban is jó tornászcsapat voltunk. Majd utána a félegyházi  tanítóképző testnevelő tanára, Turi Péter csapata volt itt Nagykőrösön, országos elődöntőn és akkor hívott négyünket a tornászcsapatból hogy nincs-e kedvünk át menni,  mert tudta, hogy tanárunk felköltözik Pestre a Lónyaiba. Így kerültem a félegyházi tanítóképzőbe, ahol a sportvilág Magyarországon a legnagyobb volt. Mindön évben ők nyerték az országos középiskolai torna versenyeket, ott voltak a spiccen. Itt végeztem el aztán a tanítóképzőt. Tehát benne voltam a tornászcsapatban,  így kerültem föl a TF-re. De megszerettem már előtte,  a félegyházi képzőben kezdtem el, kosárlabdával foglalkozni.  A Testnevelési Főiskolán utána  kosárlabdára álltam rá, illetve mivel szeretem futni, a sítanárom javaslatára sífutó lettem, és közben az úszást itthon is csináltam versenyszerűen. Tehát sífutás, kosárlabda , úszás - ezt a három sportágat csináltam versenyszerűen. 

- Van-e olyan sport, amit egyáltalán soha nem próbáltál? 

- Hát olyan tulajdonképpen nem volt, hiszen a TF-en sok mindent kellett próbálni a birkózástól kezdve az ökölvívásig, mindent csináltunk ott, mert ilyen órák voltak. Na de hát ezek volt a kedvenc sportjaim: az úszás, a vízipóló, a sífutás, és a kosárlabda. 

- De még kézilabda csapatot is edzettél. 

- Na jó,  hát kényszerűségből. Mert hát nem volt, aki csinálja. Na de előfordult, hogy mikor harmad-negyed éves koromban az itteni NB II-es csapatnak voltam edzője, de fenn Pesten a Kinizsinek volt ugyancsak NB II-es női csapata, s azt is edzettem, egyszerre két csapattal foglalkoztam. Volt, mikor a körösiek játszottak a budapesti csapattal, de megvertük a pestieket... 1950-ben hazakerültem. Ettől kezdve az Arany János Gimnáziumban voltam testnevelő tanár. Folytattam a kosárlabdát, és ugye az NB II-es csapattal is csináltam, aztán elkezdtem az utánpótlás-neveléssel úgy foglalkozni, hogy kimentem az általános iskolákba, és ott összeszedtem mindegyik iskolából a jó adottságú gyerekeket, és azokkal is foglalkoztam rendszeresen. Tulajdonképpen úgy csináltam, hogy  az általános iskola 5. osztályától kezdve végig egész az NB II-ig végigcsináltam ezekkel a sportolókkal. Hol a férfi, hol a női csapatnál voltam edző, volt, mikor mind a kettőnél.  A későbbiek folyamán természetesen  voltak segítségeim, a sógorom, a Varga Gyuri, foglalkozott az ifjúságiakkal, és teljesen az ő kezében volt az úttörő és a serdülő csapat nevelése, majd későbbiek folyamán a Szarka Gyuri is besegített, aki kosarasom is volt.  Még mielőtt hazakerültem volna, már akkor nagyon jó kis gárda volt, Komáromi Sári, Horváth Kati, Péceli, stb.  Majd a későbbiek folyamán hozzájuk csatlakozott még  Varga Vera, Varga Erzsi, a feleségem hát ők is szinte ott élték le fiatalságuk legnagyobb részét a kosárlabda csapatnál. A férficsapatnál is már a legelején kezdtük a szervezést és olyan is volt, hogy én magam is játszottam még velük. Papp Gyula Ábrahám Tibor, Ábrahám István. ezek mind az én neveltjeim voltak, Hoffer Béla, később Piakovics Ferenc is hozzám csatlakozott, Varga Laci, ki kell emelnem Zsákai Balázst , aki hosszú éveken keresztül a csapat egyik legfixebb tagja volt, bedobóként. 

- Mi volt akkor ennek a csapatnak a legnagyobb eredménye? 

- Hát az NB II. Az NB II-ben játszottunk végig. Stabilan. Ott voltunk az első ötben majdnem mindig, és tulajdonképpen az NB II-es csapat úgy alakult ki, hogy  a középiskolai gárdából  alakult ki az NB II-es csapat. Voltak, akik később vissza jöttek, például Ábrahám Tibi. A többség helybeli, itt végzett a gimnáziumban. Mondjuk a Pap Gyuszi még, aki máshonnan jött, az itt volt orvos. És a gimnáziumból, ahogy felnőttek a gyerekek, akik az  NB II-ben játszottak, ők adták a csapat gerincét. Ezért nem jutottunk mi soha tovább, mert amikor már nagyon jók lettek, mint például Ábrahám István és még mások is, akkor elmentek  máshová,  NB I-es csapatba, a MAFC-ba például. Ugye mi ezt a szintet tudtuk adni. A nőknél ugyan ez volt a helyzet. Ott is a középiskolásokból adódott ez a gárda. A lányoknál még meg kell említenem Kollár Évát is, aki ott volt a többiekkel. Egyébként én mindegyik sportágamat szerettem, Télen vittem a sízést, a sífutást, nyáron meg az úszást, a vízipólót, a kosárlabdát. A sífutókkal országos viszonylatban ott voltunk a spiccen,  volt olyan, hogy az ifiválogatott kiment Romábiába, s a lányoknál én voltam az edző, mert az öt fős csapatból három lány az én tanítványom volt, Varga Kati, Parragh Ágota, Ruzsinszky. A későbbiek folyamán Donáth Ági, Molnár Zsuzsa s még sokan, akiknek a neve egyszerűen nem jut az eszembe. Az úszás meg úgy jött, hogy a strandon úszómester voltam. 

- Hát miért nem csinálnék én itt egy úszócsapatot? Például az országos középiskolás bajnokságon Parragh Ágota megnyerte a kétszáz méteres mellúszást Egerben, Ábrahám Tibor a száz méteres pillangón volt második, s Páhán Éva is legjobb úszók közé tartozott. Vízipólós csapatunk is volt, itt volt az Újpest, s csak 2-1-re kaptunk ki ellenük! 

- Egyébként azóta is emlegetik a kőröseik, hogy soha azóta nem volt akkora fegyelem a strandon... 

- Ott rendnek kellett lenni. 

- Mi volt ennek a titka? 

- Az iskolában is komoly fegyelmet tartottunk. Mindenki. Ha én azt mondtam, márpedig ez van, akkor azt meg kellett csinálni. Először én magam is velük mentem, később biciklivel kísértem a népet - ki, a pályára. 

- Persze, azt is tudta mindenki, hogy a jókora hangú Luciferben egy érző szív dobog... - Igen. Én a gyerekeket nagyon szerettem. Akinek nem volt tehetsége, annak is azt mondtam, tanuljon meg valamit s megadom neki a jobb jegyet. Kellett az, hogy hozzáférjen az ember a gyerekhez. Ezt csak úgy lehet, ha beléjük táplálja, beléjük szuggerálja a saját akaratát - azt, amiben hisz, s nemcsak a sportban, hanem mindenben. Az az igazi testnevelő, aki magával ragadja, magával viszi lelkileg is a tanulókat. Én a szeretetet, a jóságot is belevittem mindenbe. De a komoly sportnál is így van ez: ha nagy eredményt akarok, csak úgy lehet, hogy velük egyet érzek. 

- Nem sokan tudják, hogyan is lett Molnár Ferencből - Lucifer. 

- Mint azt már említettem, a nagykőrösi tanítóképzőbe jártam, s ott Voncze Dénes tanulótársam, szintén tornász, nevezett el engem így, minek előtte én meg az Ördög nevet adtam neki. Aztán ez a Lucifer elkísért, Félegyházára, a TF-re, utána később a kosárlabdában, mindenütt, az egész országban.

- S nem zavart? - Hát... nem! Megszoktam, rajtam maradt. Kezdetben azt nem szerettem, amikor a tanulóktól hallottam, de később ezt is megszoktam. 

- Híres voltál a biciklizésedről is... Mindenhová ezzel jártál, még a gimi főépületéből az udvari épületbe is. 

- Igen, bicikliztem, mert nem volt soha - autóm. De a kerékpár akkor következett, amikor már a futást befejeztem. Sőt, még kerékpáros edző is voltam, igaz, hogy a végén motorral követtem őket. - Milyen volt a gimnázium akkori tanári kara? Nagyon jó. Nagyon szerettem velük együtt dolgozni, hiszen mindnyájan egyet akartunk. Megvolt a tantestületben az a  ráhatás, hogy amit a tanár át akart adni, azt átadta, mindenki magával ragadta a tanulókat, csak így lehetett komoly eredményeket elérni. Szerettük  a gyerekeket nagyon. Páhán István, Mester József, Tóth Tibor, Rózsás László, Rózsás Lászlóné - hogy most csak néhányuk nevét említsem -, mind-mind odaadással végezték a munkájukat. S akkor lehetett jó az eredmény, ha a szakos tanár mind-mind magával viszi, magával ragadja lelkileg-szellemileg a reá bízott tanulócsoportot. S hogyan emlékszik egykori tanárára az a tanítvány, aki mestere pályáját választotta, s tán a legtöbbre vitte? 

Dr. Rétsági Erzsébet a Pécsi Tudományegyetem Testnevelési és Sporttudományi Intézet tanszékvezető egyetemi docense így emlékszik: 

- Lucifer egy jelenség volt, most is előttem van. Ahol ő megjelent, egyszerűen nem lehetett róla nem tudomást venni. Minden helyzetből győztesként jött ki, s nemcsak ő, hanem tanítványai is. Sífutóként - alföldiekként - elnéző mosolyt váltottunk ki megjelenésünkkel. Aztán a versenyen a mester energiáit is a magunkénak tudva, mindig jól helytálltunk. Aki a gimibe került, az nem tehetett mást, kosarassá vált. Így lettem magam is kosaras. Nem tudok eléggé hálás lenni neki azért, hogy a sízéssel megismertetett. Ez életem legnagyobb élménye, amihez ma is ragaszkodom, ez a legcsodálatosabb sportág. Testnevelőként azt kell mondanom, hogy nagyon nagy dolgokat vitt ő véghez. Megfertőzött mindenkit a sport szeretetével, és ez egy olyan komoly eredmény, amit leginkább azok tudnak értékelni, akik maguk is ezt a pályát választották. Talán még ennél is nagyobb dolog, hogy határtalan optimizmusát képes volt mindenkire átültetni. Elérte azt, hogy higgyünk magunkban, hogy véghez vigyük a lehetetlent is. Erre csak keveseknek van meg az adottságuk. neki megvolt, tehát talán mégiscsak volt benne - valami ördögi...

Kósa Sándor – márványba vésve a név

1967 októberében született, s  a család 1975 márciusáig a Várkonyi utcában lakott, az A’szögön. Sándor  Nagykőrösre, itteni barátaira mindig szívesen gondolt. Az utcában hárman voltak nagyjából egyidős fiúk. Rengeteg időt töltöttek együtt. Óvodába a Kazinczy útra járt. Néhány éve sétált arrafelé, s bölcsen megállapította: a nagy udvar összement… Szeretett idejárni, csak ne kellett volna aludni ebéd után... Az általános iskolát a nagy Petőfiben kezdte, minden gyerek ismeretlen volt számára. Ennek ellenére jól érezte magát az első perctől kezdve. Nagyon jó közösség volt - biztosan azért, mert nem „a” osztály volt. (Mert soha nem szeretett „a” osztályos lenni.) 1975 elején költöztek a lakótelepre, ahol lett új barát bőven. Néhányukkal egy osztályba is járt, Mühl Nándival, Tóth Endrével, Pörge Zolival. (Bakos Marika, osztályfőnöke, már akkor felfigyelt Sándor kivételes szervezőerejére: - Amit nem tudok megcsinálni az osztállyal én, azt rábízom – mondta.) Később új osztálytársak jöttek, s ha lehet, még jobb lett az osztály. Ja, és c-sek lettek, osztályfőnökük Finta Miklósné lett. Ő volt az az általános iskolai tanár, aki nemcsak a tanulással és csak a tanulással foglalkozott, hanem az életre is megpróbált felkészíteni mindenkit. Kósa Sándor valamikor hatodikos korában, 1978-ban határozta el, hogy katona lesz. Ennek eredményeként elkerült Kőrösről. Új városa Eger lett. Ez volt az a város, ahol az „őzést” el kellett hagynia. (Ez haláláig így maradt: addig, amíg át nem lépte a várost jelző táblát vagy kőrösivel nem találkozott valahol a világban.) Szentendrén a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára jelentkezett, ott egyik legnehezebb de talán (neki biztos) a legszebb fegyvernemet választotta, a harckocsizót. A tisztavatás után, 1989-ben, Tatára került. 

Eredményei lehetővé tették volna, hogy könnyebb helyet válasszon (első volt az évfolyamon) de csapattiszt akart lenni. Egy évvel később, 1990-ben már századparancsnok. 1996-ban a legfiatalabb zászlóalj-törzsfőnök, 1997. elejétől zászlóaljparancsnok-helyettes. 1997. decemberében az ország legfiatalabb zászlóalj-parancsnoka. Közben, s utána iskolák sora. 1997-ben Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, NATO orientációs zászlóaljparancsnoki tanfolyam. 1999-2000. USA CGSC, Egyesült Államok Szárazföldi Erők, Parancsnoki és Vezérkari Törzstiszti Akadémia, Fort Leavenworth, Kansas. 2001–2003-ban újra a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Kar, Hadműveleti-harcászati tanszék, Katonai Vezetői Szak. 2005-2006, USA, War Collage, vezérkari tiszti akadémia, nemzetközi biztonságpolitikai szakértő. 2001-ben Koszovóban a KFOR magyar zászlóaljparancsnoka. Céltudatos emberként mindig a munka vezette (nem is, a MUNKA) s nem öncélúan szerezte újabb és újabb végzettségeit. Ráadásul az, ami másnak munka, az neki a hobbija, az élete, a szerelme, a mindene volt. Alázattal szolgálta hivatását, nevelte alárendeltjeit, s becsülte meg idősebb katonatársait is. Határozott volt, olyan ember, aki nem ismerte a lehetetlent, s mivel uralta minden tárgyát, ezt elvárta minden alárendeltjétől is. Ismeretei rendkívül korszerűek voltak, ugyanakkor mindig tudta, melyik információ mennyit ér. (Lehet rajta most elgondolkodni: szerinte a világ legjobb tankja a T-72. Pedig ismerte összes ellenfelét…) Doktori disszertációját készítette. 2006 decemberében túlesett a kötelező orvosi vizsgálatokon: mindent rendben találtak. 2007 márciusában pedig megállapították a rákot… Hosszú küzdelmet indított: katonásat, fegyelmezettet. Tűrt újabb és újabb kivizsgálásokat, kezeléseket, megpróbáltatásokat, s fájdalmat, rengeteg, rengeteg fájdalmat. Hiszen fiatal volt, tanítónő feleséggel, tizenkét éves gyermekkel, „a világ legjobb fejével” (így beszélt Sándor fiáról mindig). Később, már tudjuk, az utolsó napokban, elrendezett maga körül és maga után mindent. A betegség kezdetén hazajött szüleihez, segítségüket kérte, s szülei erejükön felül és azon túl, mindent megtettek érte. A múlt héten tábornok látogatója volt. Elmondta Sándornak: küszöbön áll dandártábornoki előléptetése. Az akkorra már csonttá soványodott, acélakaratú katona odasúgta mindig vele lévő apjának: - Ehhez akkor is felállok, segíts! Előléptetést csak vigyázzban lehet fogadni! Szoborszerűen megállt, s halkan, nagyon halkan jegyezte meg: - Ezért még szolgálni szerettem volna. Két napja sem volt hátra. 

***

A gyászszertartást a Magyar Honvédség szervezte. Egy katonai temetés más, mint a többi. Kívülről mintha nem látszódna az érzelem, de ez csak látszat, elő-hiedelem. 

Az apa és a fiú fájdalma

Az a főtiszt, aki a másfél órát a ráömlő esőben, esernyő, esőkabát, minden nélkül tölti el,  ezzel is mutatja, semmibe veszi az időjárást, s mennyire tiszteli volt katonatársát… 
Amire emlékezni fogok, az egyrészt a búcsúztató katonatiszt precíz beszéde. Másrészt az a dobpergés. 
Lassú. 
Monoton. 
Agyvelőig hatoló. 
Sírig tartó.  

*** 

Feleségem 8 évig volt Sanyi osztálytársa. Az iwiw-en az egykori osztálytársak üzeneteket váltanak. A most következőt Balla Adrienn írta. „Harsányi Gabitól jött a hír - Hallottad mi történt a Kósa Sanyival? - Megrendülten beszélgettünk, majd oldottabban emlékeztünk... mert a Sanyira csak jó érzéssel lehet gondolni. Eszembe jutott, amikor 4. osztályosok voltunk az általánosban. Neveket húztunk Mikulásra, hogy ki kinek készít csomagot. Én az ő nevét húztam. A hátam mögött ült. Hátrafordultam és rávigyorogtam. Majd később mindig, amikor szóba került a csomag. Jó kövér csomagot készítettem, majd a megfelelő időpontban átadtam. - Tudtam, hogy Te adsz nekem csomagot- mondta. - Mindig hátravigyorogtál, amikor szó volt róla. -  Nekem hirtelen ez az emlék jutott eszembe. Sajnos nem tudtam a temetésére elmenni, de fél egykor egy gyertyát gyújtottam az emlékére és elmondtam egy imát... Fél háromkor aludt ki a gyertya... 
Úgy gondolom, egy csillaggal több ragyog felettünk.”

***

Azt hihetnénk, hogy a csend már egy a halállal, nincs folytatás, és nincs tovább, de nem így van, mert a csöndben új csodák érnek. A csönd a kezdet, minden benne folyik. A sírkőavatási ünnepségen a nagykőrösi református temetőben, ahol díszszázad adott katonai tiszteletadást, Tömböl László mérnök altábornagy, a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka emlékezett a kiváló katonára. A síremlék jelzi, hogy itt nyugszik Kósa Sándor dandártábornok. Mostantól márványba vésve a név. A katonák olyan emberként őrzik meg emlékezetükben, aki esküjéhez mindig hűséges volt, s feladatait mindenhol a legmagasabb színvonalon teljesítette – s aki mindezek mellett ember volt – hangsúlyozta. Képességei, szakmai rátermettsége alkalmassá tették a legkülönbözőbb, egyre magasabb parancsnoki beosztások betöltésére. A vele együtt szolgáló bajtársak szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen ismerték a céltudatos, ambiciózus fiatalembert, a fiatal tisztet, a tábornokot. Alárendeltjei, főnökei mindig nagy elismeréssel szóltak kiemelkedő képességeiről, szakmai felkészültségéről, előre látó és gondoskodó parancsnoki munkájáról. Munkája mindig hű tükörképe, pontos lenyomata volt ifjúkori elhatározásának, hogy katonának megy. Bár a legfiatalabb katonai vezetők közé tartozott, pályafutása során olyan katonai és emberi értékeket tudhatott magáénak, illetve teremtett maga körül, mely örökséget valamennyi katonatársa büszkén vállalhatja.  Az emlékező beszédet követően parancsszó harsant, súlyos katonacsizmák csapódtak a temetői porba, s koszorúk takarták be a hideg, sötét márványt. Újabb parancsszóra a katonazenekar adta a hangot, ütemet a díszmenetnek. Családja, barátai, katonatársai, ismerősei - mindazok, akik ismerték, tisztelték, szerették, fájó szívvel emlékeztek a kiváló katonára, Kósa Sándorra.

Tudjuk-e, mi a gibizés...?

(Patay Tibor)

- Nagykőrösön születtem, a Szolnoki úton laktunk. Egyik nagyapám kalaposmester volt, vagy tíz esztendeje jutott eszembe, azért jó lett volna szakmáját kitanulni... Édesapám általános iskolai tanítóként a Rákóczi iskolában tanított gyakorlati foglalkozást, a műszaki dolgok iránti hajlamot talán tőle is kaphattam, rengeteget barkácsolt, szerelt. Édesanyám biztosítónál dolgozott, majd téeszben volt könyvelő, mellette harisnya szemfelszedést is vállalt, hiszen nem volt magas a jövedelmünk, jól jött a kiegészítés. Ő mindig erején felül kivette részét a család terheiből. Másik nagyapámmal laktunk együtt, aki közgyám volt Nagykőrösön. Mellette gazdálkodott. Mindig volt valamekkora szőlő, kert, amiben dolgozgattunk mi, gyerekek is - két évvel idősebb Zoltán bátyámmal. A Petőfibe jártam, hát, az általános iskola, hogy úgy mondjam, eltelt. Túl mély nyomokat nem hagyott bennem, de Kőrösi Balázs bácsira, s a gyakorlati foglalkozás óráira mégis emlékszem, méghozzá kellemesen. 

Ezzel szemben az Arany János Gimnázium kifejezetten maradandó élményt nyújtott, felkészítésben, élményben egyaránt. Sőt, egyetemi éveim alatt is elkísért: nagyon sokszor elegendő volt pusztán azt mondanom, a nagykőrösi Arany János Gimnáziumban végeztem, s tudták, mi az, nem kellett magyaráznom. Nagyon jó tanáraim voltak, Tatai István volt az osztályfőnököm, aki szerintem kitűnő tanár volt, Danczkay Győző és Páhán István a leginkább meghatározói annak, hogy én a műszaki irányba mentem, annak ellenére, hogy egyikük sem kapacitált erre. 

- Esetleg a későbbi pályaválasztást, pályamódosítást az ő példájuk is indukálhatta? 

- Ez egészen biztos. Én az egyetemi évek alatt egész sokat korrepetálgattam. Azért, hogy legyen pénzem - az egyetemistának sohasincs ebből elég. Később, is, amikor már a GAMF-on tanítottam, megkerestek, s zömében olyanokat korrepetáltam, akik felvételire készültek. Rengeteg mostani orvos járt hozzám felvételi előkészítőre - inkább persze azért, hogy ezt az akadályt könnyebben vegye. És éppen ide kapcsolódik a nagykőrösi évek hordaléka. Ha valaki - akár magánórámon, akár a főiskolán - nem értette az anyagot, akkor végső megoldásként mindig úgy mondtam el neki, ahogyan azt nekem tanították. Aha, mondták, értem. Tehát, bár nem pedagógusnak készültem, hiszen a villamosmérnöki karon végeztem, valahogy ezek úgy jöttek. Ami a gimiben történt, az mind nagyon kellemes és jó emlék. Nekem nem volt stressz bemenni az egyébként esetleg rázósnak számító matek- vagy fizika órára. Akkor sem, ha esetleg nem csináltam meg a leckét. Meg lehetett mondani, hogy elfelejtettem. Esetleg annyi volt hogy rám ripakodtak, a következő órára csináljam meg. Tőlem egyetlen egyszer meg nem kérdezte Páhán tanár úr, megcsináltam-e - de mindig megcsináltam. Vagyis nagyon jól működött, ami nem volt poroszosan kicentizve. Tehát, az eredeti kérdésre visszatérve, egészen bizonyos, hogy Tatai István, Páhán István, Danczkay Győző valahol beépültek abba, amit én csinálok. Nem beszéltünk még a zenekarunkról. Búz Ferenc gitározott, ő fölöttünk járt, Tóth Zsuzsával Péczeli Imrével egy osztályba. Boros Lóri és Kecskés Pista tartozott még hozzánk. Jómagam gitároztam. A zenekar a művelődési ház klubjában működött, sokszor bekapcsolódott zenélésünkbe Kema, aztán nyaranta mindez fordítva történt, amikor Papp Zoli, Fehér Dini, Kema mellé álltunk be játszani, ha tehettük. Apám iskolájában, a gyakorlati műhelyben csináltam első gitáromat, egy másikat, egy lapgitárt a pipagyárban vágattunk ki Csete Öcsivel, s a harmadikat meg egy hegedű átalakításával készítettem. Nagyon kellemes emlékem Nagykőrösről a város akkori léte. Amikor most Kecskeméten kimegyek valamelyik uszodába, azt a hangulatot, ami megvolt a nagykőrösi strandon sohasem találom, pedig hideg volt a vize, nem volt vízforgatója, meg mit tudom én... De volt egy sajátos, kamaszgyereknek utánozhatatlan, varázslatos hangulata. Legutóbb eszembe is jutott, hogy felhívom a Sláger Rádióban Boros Lajost, s megkérdezem tőle, emlékszik-e még arra, tudja-e még, mi az a gibizés... 

- Tényleg: mi az...? 

- Ez egy olyan strandjáték, amelyet csak Nagykőrösön lehetett játszani, az ottani körülmények között. A játék lényege az, hogy a mélyvízi lépcsőlejárót mi egyfajta kapunak tekintettük. Ott a medence úgy két és fél méter mély, s a víz átlátszatlan, a feladat az, hogy a kapuban állónak meg kell fognia azt, aki ki akar szökni. Tehát végeredményben ez a nagy levegővételtől és a víz alatti tartózkodás idejétől függ. Aki benn van a sötét sarokban, az onnan figyeli az opálos vizet, de ha én jobban bírom, amikor felmegy, alatta ki tudok úszni. Egész nyarakat játszottunk így át. 

- S hogy jön ide Boros Lajos? 

- Ő is itt gyerekeskedett, s persze sokszor együtt játszottunk. De ez önmagában nem érdekes: őt nem lehetett gibizésben legyőzni. Ő egy óráig is lenn volt a víz alatt, szóval lement és ottmaradt, egyikünk sem tudta kivárni, míg feljön. Azaz, legyőzhetetlen bajnok volt. 

- Régebben a gyerekek nyarához ilyen szorosan hozzákapcsolódott a strandolás? 

- Mert a nyár úgy telt el, hogy anyámék vettek strandbérletet, s tízéves gyerekként is szinte ott töltöttük minden időnket. Kora reggel kimentünk, aztán ebédelni haza, utána vissza - egészen addig, amíg nem jöttek be a nyári munkalehetőségek. Ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy valamennyit mindig dolgozgattunk. Én például a Mezőterméknél voltam kocsikísérő, ahol a főállású kocsikísérő mellett mindenféle csibészséget kitanulhattam, például azt, hogyan lehet a hídmérleget mágnessel nekünk jobban tetsző mérési eredmény elérésére rávenni... S persze a konzervgyár... Meg a kert, a szőlő, oda bizony ki kellett járni karaszolni. Most a gyerekeknél veszem észre, akiknek nem természetes mindez... Ez egészen 1969-ig, az érettségiig tartott. A műszaki egyetemet a villamosmérnöki karon, az erősáramú automatizálás szakon végeztem, ami tulajdonképpen az irányításelmélet - vagyis a GAMF-hoz nagyon közel áll. 

- S az egyetem elvégzése után? 

- Fél esztendőt dolgoztam az iparban, de nem igazán tetszett. A kőrösi Trakis budapesti részlegénél voltam, de tényleg nem tudom pontosan megfogalmazni, miért, nem ezt vártam, nem erre készültem. Azután adódott a kecskeméti lehetőség, a GAMF, 1975 óta, egy rövidebb megszakítással. Itt digitális technikát tanítok. Hogy ne érjem be ennyivel, elvégeztem a matematikus villamosmérnök szakmérnökit is. A GAMF szoros szálakkal kötődött s kötődik ma is az iparhoz. Így különféle megbízásoknak eleget téve komoly berendezéseket gyártunk. Nagyon is jó az ilyesfajta gyakorlati kontroll. Minden gépezet egészen más, amikor működik, s nem a táblára szerkesztett krétarajz alapján végzi dolgát. Persze, ebből csurrant-csöppent némi pénz is, ám a géemkás világ beköszöntével az addigi konstrukció versenyképtelenné vált. Ráadásul megtiltották, hogy főiskolai tanárként ilyen gazdasági munkaközösségekben vegyünk részt. Volt is olyan kolléga, aki akkor elment a főiskoláról... Én ekkor egy pesti cégnek informatikai megbízásokat vállaltam, kisebb-nagyobb munkák voltak ezek. Később ugyanezen cég területi szervizének vezetőjének hívott, elvállaltam... Amikor itt is gondok jelentkeztek, létrehoztunk egy kft-t, 1994-ben, s ismét főállásban vagyok a GAMF-on. Most egy komoly Bács-Kiskun megyei cég informatikai vezetőjének hívnak, de - talán már nem is kell mondanom - a GAMF-ot megtartom. 

- Az itt eltöltött 25 esztendő elegendő alapot adhat következtetésekre. Változott-e az itt tanuló hallgatók felkészültsége? 

- Pontosan nem tudom megmondani, a felkészültségnek, a tanulásra való hajlamnak a hanyatlását - mármint azt, hogy ez mire vezethető vissza. Igazi korszakhatárt sem érzek, valamiféle fokozatos erodálódásról van szó. Amikor elkezdtem itt tanítani, tanköreim között persze voltak különbségek, de az automatikások, informatikások mind jók voltak, jó fejek, akik kikerültek, jól megállják a helyüket. Az utóbbi tíz év talán az, amikor kedve vesztett hallgatókat látni az órákon, előadásokon, s igazából nem tudom, miért. Lehet, hogy az általános társadalmi hangulat teszi, vagy azért, mert mindössze lenniük kell valahol, esetleg azért, mert a középiskolai képzés szállt lentebb. Régebben a hallgató eljött az órára, s azért kérdezett valamit, mert nem értette. Ma hallgatás van sokszor - valami majd csak történik-alapon. Dehát nem is olyan egyszerű ítéletet fogalmazni, hiszen a társadalom életének visszatükröződéséről van szó. Ekkora a tudás, a képzettség értéke - valami új, igazából meghatározhatatlan sikerességi kellékek és mutatók léteznek, amelyekhez a főiskola, egyáltalán, a tanulás, a műveltség nem úgy szükséges kellék, mint volt néhány évtizede. 

- Derűs, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti... 

- Ez talán túlzás. De az biztos, hogy felfogásomhoz nagyban hozzájárul, hogy itt vagyok, itt tanítok a főiskolán. Szeretem a diákjaimat, benne vagyok tréfáikban, rengeteget beszélgetek velük, ha hívnak, szívesen megyek velük kirándulgatni. - Sikeresnek tartja magát? - Különösebben nem. Úgy érzem, elértem azt, amit elértem... - Akkor nézzük ugyanezt másként. Elégedett ember? - Igen. Az elébb azért voltam egy kicsit bajban, mert nem tudom a sikeresség definícióját meghatározni. Talán mindenkinek más és más. De az biztos, hogy elégedett vagyok sorsom alakulásával. Van egy 23 éves lányom, most éppen Amerikában tölti gyakorlatát, ikerfiaim a kecskeméti református gimnáziumban tanulnak. És még nem mondtam, egy vízilabdaklub elnökségében is dolgozom, erősítve a Villanó fókák együttesét...  

Kosztosok

A konyha valaha veranda volt, de egyszer az ura szerzett valahonnan egy rakomány téglát, használtat. Hozták egy teherautóval, lebillentették az udvar végébe. Attól fogva, amíg csak készen nem lett  vele, az ura ott kalapálgatta a téglákat, aztán elhívta a sógor kisebbik fiát, s ripsz-ropsz, felhúztak egy falat. A fiú szerzett egy bontott ajtót, s addig igazgatták, hogy egészen jól zárt. Egy másik hétvégén bevakolták, s úgy volt, hogy majd jön a festő. Na, ezt már nem nézhette ő sem, meszelni már csak tud! A meszet kikeverte. s mire a délelőtti műszakból hazajött az ura, ki is festette az új helyiséget. Ebből lett aztán a konyha. A vékony téglafal megbosszulta magát, nyáron meleg volt, télen meg hideg, de az az áldott sparhelt, az télen aranyat ért. Egy portán mindig akad tűzhelyben elégő valami, a szőlő, a fák nyesedékei, de a legjobban a kukoricacsutkát szerette. A ládikó éppen befért a sprahlet alá, igaz, a kerekei már rozogák voltak, de még bírta valameddig. Az ám, a sparhelt. Ha nincs a krumplipaprikás a kamrában, akkor csak a sütőben lehet. Ott is volt, szétporciózta az adagokat, aztán elkezdte szólongatni kosztosait. Sokszor nem is kellett szólni, hiszen Bundás állandóan ott bóklászott az udvaron, be-benézett a konyhába is, s a tálja csörgésére mindig ott termett. A macska máshol is járhatott, mert néha nem kellett neki semmi sem. Most is ez történt. Bundás beletúrt, kétszer belenyalt, otthagyta. Micó is csak fintorgott. Nem tudta eldönteni, mi bajuk lehet. Vizet öntött nekik, az sem kellett nekik. Még egyszer-kétszer próbát tettek, aztán - mint akik meg vannak sértődve - elvonultak. Bundás nem állta meg, s szemrehányó szemekkel nézett rá, mint aki azt mondja, különbet érdemelne. A macska többször elnyargalt a kamra felé. Jól tudta az eszes dög, hogy ott tartja a különböző élelmiszereket, s olykor arra számított, hátha kap onnan valami mást. Most nem. Nagyot sóhajtott. A paprikás krumplihoz a paprikát még megvette ősszel, a krumplit szintén. A liszt - úgy számolta - nem is olyan drága a belevaló nokedlihez. Kolbász: Hát, arra már nem telt. Azt mondta volna, nem szereti, de tudta, az igazit, a padláson tartott füstölt kolbászt bizony kívánta volna.  - Nem esznek a kosztosam - - kopogtatott át a szomszédba. - Te mit mondasz, Terikém, mit csináljak velük? - A két öregasszony eldiskurálgatott. Az egyik emlegette az állatok hálátlanságát, a másik a melegre fogta az étvágytalanságot. Megegyeztek abban is, egyszerűen vannak olyan időszakok, amikor ők maguk sem éhesek, van ilyen a csirkénél, a disznónál, a tehénnél is, hát biztosan ez van most a kutyánál meg a macskánál is. Hiába egyeztek meg, nem hagyta nyugodni. Hazament, ránézett a faliórára, látta, ha siet, még odaér a boltba. Karjára fonta garabóját, a bukszájára rátett egy újságot - a Népszabadságra mindig kispórolta a pénzt, mert az apjuk is azt szerette - s elcsoszogott a boltba.   Ott olyan polcot keresett, amit addig még sohasem nézett végig. Hatalmas konzervdobozok sorakoztak. Megnézte az árakat, nagyokat sóhajtott, aztán beállt a sorba, a pénztárhoz. Hazaérve azonnal kibontotta a konzervet, beleszaglászott, nem is tünt annyira rossznak, mint gondolta. Szedett, előbb Bundásnak, aztán Micónak, s várta őket. A két kosztos előjött. Eleinte bizalmatlanul méregették a halmokat, aztán villámgyorsan eltüntették, mintha egész életükben konzervhúson éltek volna. - Nekem jó lesz az a maradék üres paprikás krumpli - mosolyodott el, s csak nézte a két elégedett állatot...

GOMBFOCI

(A hétfők foglaltak)

(Játékosok, bábuk) Gombfocizni talán minden férfiember próbált már. Volt, aki nagyapja kabátjáról vágta le a gombot, más meg a boltban vett egyencsapatot. Mert hát - a gombfociban sem mindegy, kivel meg hogyan…

A bábuk - vagyis a csapat - elkészítését leginkább a testi-lelki jó barátra bízhatjuk - már akkor, ha lelke van. Mert ha ezen esztergályosnak nincs, a játékosnak sem lesz. Ebédidőben, félliternyi szilvóriumokért áll a pörgő gép mellé, hogy az elcsaklizott gáláikból, plexiből alkosson. Előbb korongokká vágja a rudat, majd megadja a fazont - no, ehhez kell a lélek. Az esztergakést finom fokozatban szabad csak ráengedni az anyagra, hogy minél simább legyen a palást. Ezt követően egyik oldalát reszelővel egyenesre húzzák, majd jön a sundám-bundám. Talán akkor járunk a legközelebb a valósághoz, ha idegondoljuk a fogkefét, a fogport, s a finom posztót. Abszolút simára kell polírozni a gombot - bocsánat: a játékost! - azért is, hogy amúgy rendesen csússzon majd az asztalon, de még inkább azért, hogy elámuljon rajta a játszótárs.

A labdának legjobb a for gentleman méretű gomb. Kevésbé körülírva sliccgombnak mondanánk, s persze szólni kell az asztalról is. Méterszer másfeles az igazi - állítják -, a változtatás természetes korlátja a behajolni tudás képessége. (Korosodó férfiemberek, pocakkal, ugyebár.) A rétegelt lemezből vágott tábla - oldalsó magasítással, s persze ráhagyva a zöldet is - a legjobbak közé tartozik. Meccsek előtt a pályát a portól s minden mástól finom kefével meg kell tisztítani, majd jöhet rá a hintőpor.

Különös kellék a sleca, amivel a gombokat pöckölik. De még ez sem jó kifejezés, hiszen igen bonyolult mesterkedésről van itt szó. A sleca tehát olyasféle fésűnek tekinthető, amelynek már nincs foga. Plexiből van, s ahány helyzet, annyiféleképpen legyen használható, cserélhető - így szólt rá a verdikt.

(Játékosok, emberek) Ki tudja, hogyan lesz valakiből is igazi - összetéveszthetetlen - gombfocista. Talán úgy van ez, hogy egy idő után a visszatérő emlék önmagát erősíti, s nem a tényre, csak halvány mására gondolnak.

Fehér Ferenc, a 46 éves újságíró az aranycsapatot vezeti, emlékszik első meccsére, s pontos könyvelést vezet minden mérkőzéséről. Emiatt olykor ugratják - emlékeztetik egykori foglalkozására - s kettős könyvelésnek veszik, hogy már 5600 mérkőzést gombozott végig 1958 óta. Nagygyőr Árpád, a 45 éves iskolaigazgató az 1970-es Honvéddal játszik. Juhász József, a Városgazda Rt. 48 esztendős igazgatója a Santosra esküszik. Apáti Tóth Sándor fotóművész - 44 éves - az 1974-es Hollandiát vezeti. Vass Gábor, környezetvédő mérnökgeológus a 46. esztendejében jár, s Brazíliával játszik. Sárközi Kálmán - 48 éves, pszichológus - a WK-győztes Fradiban bízik.

Szathmáry Ferenc, a 47 esztendős mérnök - a házigazda - a nagy Videotont vagy a Real Madridot futtatja. S ki nem hagyható a csapatból Szathmáryné - Katalin asszony - aki elviseli, hogy immáron több mint tíz esztendeje a játékosok Cegléden, a Dalmady utcában, minden hétfőn találkoznak. Ma már úgy jönnek a hétfőkre, hogy egyikük palack italt hoz - míg bor nem kerül az asztalra, addig jó lesz ez is - kommentálja társa, aki a harapnivalót szerezte.

Mert a játékosok így, önnönmagukban is csapatot alkotnak, hiszen 1958-tól kezdve annyiszor találkoztak, hogy szinte kívülről ismerik egymás gondolatát. Az irdatlan idő ki tudja, hány történet tanúja, ezeket sem rangsorolni, sem felsorolni nem lehet. Itten nem politika vagy más ilyesmi úri huncutság lakozik a dolgok mögött - hanem a játékosok, önnönmagukban!

A hétfők - azok szentek! S hogy mikortól hétfők? Ezt tán nem is tudják. Csak azt - s kell-e több? - hogy a hétfők fontos napok.

(Gombok, tolvajok) Iskolai emlék, de nyári szünethez kapcsolódva. Együtt a csapat, ott, a táskában: fényesre, finomra csiszolt kabátgombok. S hazafelé nincs meg a csapat. A tanár motozást rendel el, mindhiába: a tettes rejtekhelyet talált. Három napra. A férfi WC mögötti szemetes alól akkor kerül elő az első darab. Utána a többi. A gombtulajdonos bevallja, kétszer sírt. Először, amikor ellopták csapata tagjait, másodszor meg akkor, amikor megtalálta a játékosokat…

Szerelmek keletkeztek és múltak el nyomtalanul - hétfőkön. Gyermekük született hétfőn, s persze a hétfőkhöz fűződik a sírig tartó barátság.

Azért azt meg kell mondani, tíz éve valahogy mások voltak a hétfők. Akkoriban rendszeres volt, ha délután hatkor elkezdték a gombozást, éjfélkor abbahagyták, hogy hajnali négyig beszélgetve megváltsák a világot. Olykor talán még duhajkodtak is, ajándékként kukát emeltek Sándor ablakába egyetlen mozdulattal, s egy teljes szilvesztert táncoltak át Mungo Jerry Nyáridőben dallamára.

(Bábuk és emberek)

- Kifut a pályáról, mint a tej - állítja Kálmán, szapulva játékosát. Ezalatt a másik asztalon József a gombokat az asztalhoz dörzsöli. - Szegényeknek sáros a stoplijuk, lábat kell törölni - magyarázza. - Ez a hülye nem tudja lekezelni a labdát - kiált fel Árpád, amikor ellenfele jobban meglövi a labdaként szolgáló gombot, mint arra számított. - Fagyos a pálya - jegyzi meg tömören Ferenc, amikor kezdőrúgása csak néhány centiméterre száll.

Az iskolaigazgató precízen játszik, passzol, megméri a szektort, amit gálánsan fogad Sándor, a fotóművész. Óriási ujjongás a másik asztalnál - Szatmáryéknál több asztal van ám! -, megvan az első gól. Az ellenfél jó hangosan és még ennél is cifrábban káromkodik - hogy lehet a kapusa olyan hülye?!

A csatárgombok valamivel nehezebbek a védőjátékosoknál, a kapus meg olyan korong, amelyet - akárcsak valami pénzérmét - akár fel is lehet állítani palástjára. Csattog a sleca,  aztán csörög az óra. Kétszer tizenhárom perc egy- egy meccs, s az időt fotósórával mérik.

Szünetben újraállítják a csapatokat, káromkodnak egy sort a kihagyott helyzetek miatt, majd folyik tovább a meccs.

A hangulat? Erről nehéz írni. Férfiemberek között  tapasztalható felhőtlen összhang, a durva ugratástól a finom tréfáig. Minden. Ennél is érdekesebb, hogy Katalin asszony számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy házuk egy teljes udvari helyisége eszméletlen idő óta férje és barátai hétfői szertartásának helyszíne, olyan helyiség, amelyben lényegében semmi mást nem lehet csinálni, a három felállított gombfociasztal miatt.

Hoppá, most jöhetne még valami igen mélyen- szántó pszichológiai elemzés is a játék meg a kikapcsolódás hasznáról. Hát persze, de ki nem tudja ezt?! Ennél fontosabb az, hogy vannak még olyan mikroközösségek, barátok, akik átvészelve a rendszerváltás görcseit, együtt maradtak, s élvezik azt, amit csinálnak.

Csak úgy süvölt a kiáltás az asztal körül: - Goóóól!

Uraim! Nincs kedvük gombfocizni?

(Megjelent a Kurir 1993. január 3-ai számában)

Ballai Ottó