Mecky halálára

 

Annyian írtak már Mecky haláláról, az Omega végéről, hogy jó ideig nem gondoltam arra, hogy gyarapítanom kellene e tábort. Ám úgy vélem, hogy van egy olyan vonulat, amelyet még nem igazán érintettek, pedig – szerintem – talán ehhez köthető Kóbor legnagyobb teljesítménye.

Ez pedig az a váltás, amelyet a nyolc éves szünet után, de különösen 2010 után mutatott az Omega.

Az már közhely, és maguk a tagok is sokszor nyilatkozták, hogy a zenekar időről-időre, egyfelől saját zenei fejlődésüknek megfelelve, másfelől az éppen esedékes zenei trendekhez igazodva – mit igazodva: olyakor azokat inkább irányítva!  - stílust módosított (csak a rock maradt örök mindegyikben – szerintem). Az is tény, hogy nem kell hozzá avatott zenei szakembernek lenni, hogy a különböző korszakokon megleljük az azokat inspiráló más együtteseket. Ezt megint csak nyilatkozták sokszor, ott van a Uriah Heep, a Pink Floyd, hogy csak a legnagyobbakat említsem, de máris hiba van, hiszen kimaradt az első rockoperát, az 1969-es Tommyt jegyző Who, amely nagyívű megoldásai minden bizonnyal akár tudatalatti alapként szolgálhattak a 2010-es évek nagyzenekari megoldásainak…

A Népstadiont többször megtöltő Omega nemzetközi produkció volt, olyan termék, amely nemcsak hazai dimenziókban, hanem - legalább - az európai rock legnagyobbai közé emelték az együttest.

(Forrás: facebook.com/Élő Omega)

Az átlag érdeklődőnek a korabeli nyilatkozatok maradnak valamiféle vonatkoztatási rendszernek. Meg nyilván saját tapasztalatai: hasonló korban, hasonló problémára milyen megoldást lát, tapasztal, esetleg csinál.

Emiatt számomra nyilvánvaló, hogy a 2014-es Mihály Tamás-féle háttérbe vonulás felfogásbeli különbséget takart.

Mecky – nagyon helyesen – saját maga is megérezte, hogy az Omega már túlment azon, hogy évente albumokkal jelentkezzen. Persze ok, nyilván kellenek új dalok, de az Omega-koncerten mindenki a Lénát, a Gyöngyhajú lányt, meg a Petróleumlámpát szeretné hallani (meg persze még az összes kedvencet…) és az Omega a legnagyobb mindig a komplex produkcióban, a tökéletes koncertben volt a legjobb.

Ehhez viszont olyan frontember, olyan ikon kellett, aki felszántja a színpadot, aki motor, aki a fénysebességnél gyorsabban reagál a közönség rezdülésére, aki irányítja, fékezi, őrülésig erősíti, majd csillapítja azt, hogy minden koncert után úgy menjünk haza, holnap megint ott akarunk lenni… S mindezt olyan természetességgel, ahogyan a fű nő a mezőn, ahogyan a felhő megy az égen. Sokan, persze, hogy leírták a Rolling Stonest meg Mick Jaggert, Mecky is sokat emlegette őket, nekem a közönséggel való együtt-lélegzésből és szimbiózisból ide kívánkozik Freddy Mercury neve is.

Misi viszont nyugalmasabb életre vágyott, az évenkénti egy-két koncert az rendben van, s amellett inkább a zeneszerzést favorizálta volna. És ne felejtsük el csöndben hurcolt halálos kórját sem.

Szóval az Omega az egyenlő a koncerttel, a koncertélménnyel, ami megint nem magyar, hanem nemzetközi jelenség, a legnagyobbak, másutt is, pontosan ezt érezték meg. A hagyományos hanghordozók piaca, a CD-darabszámok meg hiába a mostani vinil-reneszánsz, pár száz darab ilyen lemez a korábbi százezrek mellett gyakorlatilag elhanyagolható mennyiséget jelentenek. Egy saját példa: nyilvánvaló, hogy beszereztem a Testamentumot, de a zenéit a netről hallgatom…

Mecky tehát nagyon jól látta, hogy az Omega, mint jelenség valami különös formában ápolandó. Így jött a Szimfónia, a Rapszódia, az Oratórium. Ugyanaz, de mégis más, és nem is kicsit más. És a dalok egészen új arcukat mutatják, olyan jelentésük tárul fel, ami a hagyományos rockban mindig is láthatatlan marad.

És akkor ott van Mecky – szerintem – legnagyobb alkotása-dobása.

Ez pedig a Testamentum-album.

Az az album, amit hol fanyalogva, hol istenítve elemeztek.

S közben nem látták-hallották meg a legnagyobb erényét.

Azt, hogy van.

Hogy megjelent.

És mindez Mecky műve.

Ha nincs Mecky – akkor nincs Testamentum. Ez ennyire egyszerű.

Az egyszerű érdeklődő, a nyilatkozatokból tájékozódó, a nem-bennfentes nem lát bele a  menedzserek meg a zenekari tagok közötti folyamatokba. Meglepődve értesül arról, hogy az Omega saját embere, Elefánt helyett más (Vámos Zsolt) a gitáros, az eredeti CD-borítón alig van név, szóval, nagyok a hiányok.

Aztán, amikor megszólalnak a dalok, ott is érezni a … mit is…? Nem akarok én újabb vitát meg frontot nyitni, de ha valaki belehallgat néhány korábbi LP-be, mondjuk az Éjszakai Országút zenéibe, utána beteszi az Élő Omegát, meg a Testamentumot, akkor pontosan hallhatja, melyik a kidolgozott zene és melyik a megjelent album. (Pontosan tudom az Élő Omega körüli kérdéseket, tetszés szerint legyen helyette akkor az Omega 5.)

Viszont a Testamentum megjelent.

Van.

Lehet hallgatni.

Lehet szörnyülködni meg lehet isteníteni.

Azon is lehet gondolkodni, és visszafelé utalásokat meg jeleket keresni, mikor és hogyan vette át a zenekarvezetői posztot Benkő Lacitól Kóbor.

Átvette? Átadta az neki Laci? Afféle puccs volt?

Nekem szerves folyamatnak tűnik ebből az időtávlatból. A dinamika nyert utat. Egy csomó stallum átadódott – és vegyük észre, hogy ezt a hatalomnak és hatalmasnak látszó, de nagyon is sérülékeny, mert felelősséget hordozó posztot Mecky milyen kiválóan töltötte be.

Egy másik, szerintem kellően át nem gondolt, és kellően nem értékelt kérdés – amire amúgy megint csak a Testamentum mutat rá -, Mecky vajon mennyit tett hozzá az Omegához – zeneileg.

Úgy gondolom, sokat.

Pressertől(!) tudjuk, hogy a zenei ötletek csiszolásában Mecky mindig részt vett. Nem tolakodóan, s ellentmondást nem tűrően, hanem a készülő dalok hangzásjavításában, egy-két hang odébb rakásában. Márpedig egy-két hang eldöntheti azt, miből lesz igazi dal (nem tudom, a rockzenében érvényes-e a sláger, mint fogalom) szóval az, amitől és amiből egyből ráismerünk.

Ebben nyilván szerepe volt frontember-mivoltának, hiszen ő volt az, aki az Omega-koncertek érzelemnyilvánítás-rohamaival szó szerint az első sorban, vagy még annál is előrébb, lásd a szabadtéri koncertek kifutóit, a legesleggyorsabban értesült. Nem csinált sem ő, sem az Omega öncélú meg magának való zenét, de érezte a hangulatot, érezte a zenét, egyedülálló módon, és annyira, amennyire más magyar előadó nem jutott.

Ezért is pótolhatatlan - és betölthetetlen az űr, amit hagyott.

Egy Babetta rendbehozása

Az a férfiember, aki gyerekkorát valami motorféle mellett töltötte, az be van oltva. 
Benzinszaggal.
De be ám. 
Bevallom, én is. 
Aztán a beoltás után a vágy olykor előjön, aztán van, amikor visszaszorul, vagy vissza van tartva, később újra előjön.

Saját motorként 1986-ban, az akkori építkezési munkálatok bonyolítására is, egy őrült drága, azaz ezerötszáz forintos, lemezvillás és nagykerekű Babettát vásároltam. 
Ment. 
Na, néha volt baja a gyertyával (melyik kétütemű motornak nincs?) és annyira ütött-kopott volt, hogy csak na. Ezen később segítettem, úgy, ahogyan volt, a piros-szürke jószág flakonos szürke sprayt kapott, de mindenütt, ahol csak érte. Igazából nem lett sem jobb sem szebb, s nem mutatta a gazda törődését, talán azért sem, mert az nem is volt az igazából. 
Jóvanazúgy. 
Valami ok miatt a hátsó fék bovdenjét ette, cseréltem rajta úgy tucatnyit. Aztán ez a motor elmaradt egy válás meg hordalékai között, valamennyit nagyfiaim még használták, aztán sohasem láttam…

Később jött a házhoz kínai-magyar Dongó-féle, járt nálam Simson robogó, 350 köbcentis, 2 hengeres Jawa, az örök kedvenc és utánozhatatlanul precíz Saxonette, valahol közben még egy újabb Babetta is, s mindegyiknek vagy új gazdát kerestem, vagy, mert nem voltam vele elégedett (Simson) rövid úton eladtam.

És május végén rámszólt Jóska: hogy mit szólnék egy Babettához? Van egy ismerőse, kettőt ad el egyben, neki csak egyik kell, a másik az enyém.

Nagyokat hallgattam.

A fellelt állapot.

Azért is, mert megláttam a fényképét.

Mit mondjak: azért ennél szebbet láttam már párat, de hogy is mondjam… elhanyagoltabbat nem túl sokat…

Elmentünk megnézni, ott és akkor sem volt semmivel sem szebb, s megegyeztünk, hogy a megkerülhetetlen Horváth Pista gondjaira bízzuk mind a két szerkezetet. Horváth Pista az, aki minden motort ismer, de úgy, ahogyan csak azok a szakik, akik már lassan nincsenek is. Konzervgyári szakemberként számtalan típust gondozott, most is van egy 210-es Babettája.

Nagyjából három nap múlva telefonált, hogy mehetek, rendben a motor. Megsúgta, motorikusan ez jó, sőt, jobb, mint Jóskáé, a kopásaival meg esztétikai állapotával ne foglalkozzak.
Magam is így gondoltam.
Minek, jóvanazúgy.

A motorral hazamentem, tényleg jó volt. 
Másnap ezzel mentem volna a kisbevásárlásra (elvégre nagyjából és pontosan erre való) hazafelé már bicikliztem vele. Na, és pont ez az, ami miatt az utóbbi időben letettem a motorokról. A nem-benzin meg a rozsdás tartály és a karburátor viszonya leírhatatlan, és az üzembiztosságot komolyan megkérdőjelező tényezővé nőtték ki ezek magukat.

Azért adtam egy esélyt, s a magam módján szétszereltem a benzinüzemanyag-ellátó rendszert. Természetesen tele volt az minden vacakkal, rozsdával, nyúlós zöld izékkel, szóval pontosan azokkal, amiktől tartottam. A korábbi motorokon kitapasztalt eljárást vetettem be: kavicsok a tankba, majd üzemanyag, forróvíz, Brigéciol, újra üzemanyag, rázás-keverés, rozsda-leverés következett. Van egy erre a célra szolgáló üvegmosó kefém, alkalmas módon (azaz egy merevebb, de hajlítható dróttal) megkotortam ezzel is, újra Brigéciol, addig, amíg a végén tiszta, üledékmentes anyag csöpögött belőle.

Még egy adag üzemanyagos öblítés, s jöhetett a benzinüzemanyagcsap, minden furata el volt tömődve persze. Utána szétszedtem a karburátort, s közben szidtam a csehszlovákokat, akik a felfogató csavart úgy tervezték meg, hogy kevesebb, mint negyed fordulatonként lehet fogást váltani rajta. Sajnálatos módon ezeket a csavarokat visszahajtottam. Ha majd újra ellenőrizni kell, ezek is megkapják az általam ezen a Babettán szabvánnyá tett imbuszos, hengeres fejű csavarokat, lényegesen egyszerűbb lesz velük az élet. (Minden máshol a motoron, legalábbis ahol szereltem azóta, már azok vannak.)

A Babetta visszatért, és azt kell, hogy mondjam, üzembiztossá lett. Akárhányszor és akárhová, akármilyen távolságra mentem, elvitt, hazahozott. (Mármint abban a hétben.)

De nagyon ronda volt. 
De tényleg. 
Jóvanazúgy?

Egy motor – mégha az csak Babetta is – szakszerű feljavítása százezrekbe kerül. Hallottam olyanról, hogy csak egy tank festése 120 ezer volt. Akkora izé nem vagyok, hogy egy 1983-as, amúgy motorikusan jó állapotú, de max. 50 ezer forintos motorra ennyit költsek. 
Viszont itt a home office! Az igaz, hogy reggel öttől este 10-ig is kitart, de majd’ minden nap tudok szakítani valamennyi időt arra, hogy egy kicsit foglalkozzak ezzel a motorral. Ez amúgy ki is ragad a jogszabályok dzsungeléből, másfelől, pont annyira lelkesít fel, amennyire a jogszabályok összedolgozatlansága felbosszant…

Tehát megszületett a terv: a rozsdás részeket átfestem.

Semmi szétszerelés, úgy, ahogy van, kap valami festéket, oszt' jóvanazúgy…!

Festés, szétszerelés nélkül, a motoron. Bukó.

Neki is álltam, azért valami csiszolópapír meg ilyesmik mindig vannak itthon. A kerekek krómozását annyira menthetetlennek találtam, hogy jobb híján nekiestem a kéznél lévő réz drótkefével. 
Hát ez volt a csodaszer. Én nem mondom, hogy a friss krómozás nem szebb. De azt igen, hogy minden rozsdát levitt, amit később a krómtisztító tovább finomított, az biztos.

Ha már így elkezdtem drótkefélni, nekiestem a rozsdafoltoknak is, kézzel, meg akkumulátoros csavarbehajtóba fogott koronggal.

Hátsó sárvédő, és már kapott néhányszor rozsdaátalakítót (és még kap is...)

És rájöttem, hogy a rozsda így megmozdul.

Segítsünk neki! Vettem RO-55 rozsdaátalakítót, amit persze csak rozsdaoldónak nevezünk.. De az ráfolyik mindenre. Kiderült, hogy a sárhányókat néhány csavar rögzíti. Méghozzá jó alaposan, összekötött az már az elmúlt 37 év alatt mindennel. Tehát elő a flex, s a legvékonyabb korongommal levágtam a csavarfejeket, s leszereltem elől is meg hátul is. Az elsőn mindenféle pálcák vannak, azokat is.

Valahol ekkor jöttem rá, hogy ez azért nagyobb munka lesz, mint amire számítottam, ugyanakkor összesen nem több, mint 30 csavarkötésről van szó. És így szakszerűbb lesz, mint volt bármikor.

A rozsdás vackok után beszereztem a rozsdamentes M5-ös meg M6-os hengeres fejű imbuszos csavarokat, a hozzávaló rozsdamentes alátétekkel, önzáró és nem önzáró anyákkal. 
Közben valamikor ráültem a motorra, és kiderült, hogy az amúgy a helyén lévő két hátsó teleszkóp semmit sem csinál. 
Azaz, dehogynem: az egyik előre, a másik hátra nyaklik el, csak éppen semmit sem csillapít.  Valamit addig is sejtettem ebből, de most nemcsak éreztem, láttam is. Az interneten kerestem céget, s rászántam azt a pénzt, hogy újak dolgozzanak majd rajta. S ha már üzlet, akkor rendeltem két Babetta-cimkét is a tankra, meg a benzinüzemanyagcsapba egy ötfuratú új tömítőgumit, egy a szállítási költség (ez mind együtt volt 8350 Ft…)

Tehát van már szétszedés, van rozsdaoldás, van alkatrész-pótlás is, de kéne festék is. Alapból vízbázisú és selyemfényű festéket kerestem, aztán – aztán kikötöttem az OBI-nál, és az OBI-ban. Elfogadható áron kaptam világosszürke, selyemfényű kültéri zománcot. Selyemfényű, de oldószeres.

Romokban... de legalábbis darabokban... sose hittem volna, hogy ennyire széttermelem.

Ekkor még egyetlen színben gondolkodtam, de néhány nap múlva csak meggondoltam magam, s nekiálltam sárgát keresni. Erre a Hammerite jött be, nem a kalapácslakkos, hanem a sima.

Tulajdonképpen ezt követően kezdtem neki (vagy kezdtem elölről...) igazából a munkálatoknak. Az elérhető és szétszedett alkatrészeket több fázisban drótkefével, motoros géppel, csiszolóvászonnal felcsiszoltam, rozsdaoldóztam, addig ismételve, míg ahol csak lehetett vagy fémtiszta, vagy kellően felérdesített és tiszta, festhető felületet kaptam. 
És akkor jött egy újabb akadály, mert a hátsó sárhányó leszerelésénél mindenféle huzalozásba botlottam. Hát perszehogy, hiszen a hátsó világítást valahol meg kell táplálni. Némi töprengés után, a váz után és a sárhányó előtt, elvágtam a két, sárga meg fekete tápkábelt, mondván, majd a visszaszerelésnél erre még ügyelni kell. A sárhányón a belső rögzítő fülek rendben voltak, persze hótrozsdásak, de erre van a már felsorolt rozsdátlanító hadsereg ugye. S ha már idáig eljutottam, természetesen a hátsó lámpát is lebontottam a sárhányóról. Előre jelzem, a lámpabúrákkal sem itt, sem elöl, nem foglalkoztam. A lámpák fény adtak (adnak) éjszaka úgysem megyek ezzel, a KRESZ-nek meg bőven megfelel így is. A visszaszerelésnél persze volt egy kis probléma, mert az eredeti védőcső az olyan, mint a Murphy-törvény szerinti gilisztakonzerv, ha ebből kitermelted a vezetékeket, oda azok újra be nem férnek. Na, és pont erre való a zsugorcső: a méteres darabért fizettem 300 forintot. 
És ezzel még csak a vezetékezés helyreállításáról volt szó, viszont azt valahogy a másik, maradék kábelekkel is össze kell kötni, ráadásul a sárhányós vezetékek egy erre a célra fúrt lyukon keresztül bújnak ki/át, aminek a gumi szigetelése persze az 1983-tól eltelt 37 esztendő alatt nemhogy nem lett rugalmasabb, de a nyomai is alig voltak felfedezhetők. Természetesen megmozdult a jóvanazúgy-effektus is, de azért csak pár percre. 
Olyan megoldást kerestem, ami egyfelől megfelelően rögzít, másfelől, megfelelően szigetel. Így a választásom a ragasztópisztolyra esett: a kibújt vezetékeket ezzel rögzítettem, addig igazgatva azokat, hogy a váz felőli oldalon 2 centiméternyi kötési lehetőségem legyen. A vázon futó kábelekkel összeforrasztottam, persze zsugorkötést is kaptak, mert az így van jól, na. 

Az első sárhányón is volt mit dolgozni, s itt a pálcák még nincsenek is leoperálva..!

Egy nap egy művelet, tehát vagy két-három hétig eltartott a hátsó traktus, majd néhány napig az első rész megdolgozása. Közben mindig tanultam egy kicsit: meddig maradjon rajta a rozsdaoldó, meddig csiszoljam, mivel csiszoljam, hogyan és mivel fessem, mekkora legyen az ecset (kicsi) mennyire hígítsam (nagyjából semennyire). A Hammerite-első rétege a vázon nagyon csúnyán nézett ki, a második (sőt, volt, ahol a harmadik) rétegre viszont kialakult.

Közben azért megtorpantam, pont a Hammerite miatt. Tényleg annyira ronda volt, hogy azt nem tudom elmondani. Ezért vettem fújós sárgát is, na, majd azzal…! Szerencsére a tankon végeztem ezt, s az egy réteg Hammerite meg az egy réteg fújás úgy összeveszett, hogy annál még rozsda is szebb vagy ötször. (Tehát a tankot újra fémig visszacsiszoltam…)

Megérkezett a hátsó teleszkóp is (tudom, lengéscsillapító…) és addigra a hátsó rész is elkészült.

Teleszkópok a helyükön

Felszereltem a teleszkópokat, és már a kerék visszarakásán ügyködtem, mikor kiderült, hogy a láncok helyes vezetése másként van… (tehát teleszkóp alsó csavarja le…). 
Rendben. 
Kerék a helyére, jobb oldali rögzítő a nyílásába, két láncfeszítő munkában, amikor a csavaros dobozkában egy hengeres csődarabra esik a tekintetem… 
Igen, a távtartó…! 
Csavarozás vissza, távtartó be, feszítés újra, s persze, hogy a még nem szuperkemény új festést is megkezdtem… (Na, a javításhoz inkább hígabb festéket használtam, mintegy összemosva a sérült és jó felületeteket…)

Kerék helyén, jöhet a hátsó sárvédő. A megvett rozsdamentes csavarokat flex-szel nagyjából méretre vágtam (a legrövidebb is 16 milliméteres volt, s a bolt majdnem teljes készletét felvásároltam…) visszaszereltem, és akkor a Babetta kezdett valahogy kinézni. 

Hátsó rész nagyjából rendben

De komolyan…!

Ez persze eszméletlen erőt adott, s újult lelkesedéssel fogtam neki az első résznek.

A középsőt, a tank alatti részt (lehet fújolni) hagytam a fenébe. Egyrészt, ott nyomát sem találtam rozsdának, másrészt, azt úgyis csak én fogom látni, harmadrészt, emlékezetembe idéztem az ősi mondást:  ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.

A tankot egy nap alatt csináltam készre, volt abban minden, a régi, majd a megfolyt új festék drótkefézésétől a snitzerrel történő hántolásán át minden, beleértve  több finomsági fokozatú smirgli használatát is.

A végén a gumin lévő néhány festékfoltot is megszüntettem, s összeraktam készre.

Akkor meg kiderült, hogy egy alkatrész (igaz, ma már nem fontos, mert nem kötelező) még kimaradt. Ez a hátsó sárhányó gumivége. 

Az abban lévő acélszalag annyira korrodált, hogy menthetetlennek nyilvánítottam. Szerencsére e legtöbb műhelyben van azért valamennyi Hilti-szalag, s ehhez is akadt úgy nagyjából 20 centiméternyi. 

(Rövidebb kell, de ekkorát találtam.) Befűztem a helyére, s az egyik közeli boltban még egy prizmát is beszereztem, 290 Ft volt. Igazából ez volt a rendberakás utolsó művelete.

És – persze, hogy nem…

A késznek nyilvánított motorral, a ház körül tettem néhány kört, amit gond nélkül abszolvált. Kicsivel később, üzemi menetben (értsd: rendesen, bevásárolni indultam volna vele) kisvártatva leállt. Kis szünet után újra beindult – hazatekertem.

És beugrott: a tank festésénél a benzinüzemanyagcsapot nem szereltem le, ellenben felfüggesztettem egy állványra, s onnan bizony a tank, a végén a csappal, lezuhant egyszer a fűbe. Tehát az mehetett tele földdel.

Szétszerelés.

Az új csavaroknak köszönhetően normaidő-javítással a kezemben volt a tank (bal oldali fekete lemez 2 csavar, tetején a H-betű 2 csavar, tank rögzítő levegőszűrős rész 2 csavar, maga a tank 1 anya), lefejtettem az üzemanyagot, majd leszereltem a benzinüzemanyagcsapot.

Benzinoldali szűrője koszos, a benzinüzemanyagcsap majdnem átjárhatatlan, s alsó furata tele földdel…

Szűrő megtisztítva, tartály átöblítve, csap minden furata kifújva és átmosva, ötlyukú gumialátét megigazítva és tisztítva, föld mindenhonnan eltávolítva, öblítve. Összeszerelés.

Motor indul, benzinüzemanyagcsap nem ereszt, üzemszerű használatra kész.

Azért van egy csöpp csalás: itt még a sárvédő-gumi nélkül

Nemcsak próbaút, igazi bevásárlás is ezzel intézve.

A rozsdahalomból ha nem is gyári állapotú, de rendbehozott, használható, s eddigi tapasztalataim alapján üzembiztos motor lett. 
A ráfordított anyagokat nem nagyon számolom: a kimaradt festékek felhasználhatók a kerítéshez, az ecsetek, a rozsdaoldó úgyszintén. A hátsó teleszkóp nem pont ilyen volt ezeken, de sohasem gondoltam, hogy eredeti illetve gyári állapotot szeretnék elérni. GPS-alkalmazással sebességet is mértem, kényelmesen viszi a 35-öt, de egy ekkora motorocskától még ezt sem várom el.

Szóval akkor most van egy egészen jó Babettám.
Az egész szerelés, szétszedés, ötletelés, próbálgatás, összerakás, megoldáskeresés, minden percében konzultáltam  - sajnos már csak gondolati síkon - apámmal. Rengeteget szereltünk annak idején, akkor még a 125-ös Kiscsepelt,  később a Pannóniát, szóval ahonnan a benzinszag szeretetét hoztam...
Beleszólt természetesen hasonló módon, már fentről Tatus is, kiröhögve a jóvanazúgy-ráhagyásaimat, mindig az igényesebb, időtállóbb, szakszerűbb, mesteresebb megoldások felé terelgetve..
És ki ne hagyjam: köszi, Jóska...!

In memoriam Gyaraky Jenő

Nagykőrös, 1946. július 3. – Nagykőrös, 2019. november 22.

(Egy kicsit objektíven)

Az életrajz adatai 73 évet foglalnak keretbe. A Gyaraky-családban három gyermek nevelkedett. Az apa pedagógus volt, a Toldi-iskola alapítása és felfuttatása az ő nevéhez kötődik. A szeretetben nevelt Jenő a budapesti középiskola elvégzése után előbb a kecskeméti GAMF-on szerzett diplomát, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen mérnöktanári végzettséget. Informatikai diplomát is szerzett, s mindezeket pedagógusi munkájában alkalmazta is.

A GAMF után a kecskeméti BRG-ben majd a Nagykőrösi Konzervgyárban dolgozott, s 1976-ban, a Toldi legnagyobb felfutásának idején választotta immár véglegesen a pedagóguspályát, 2006-os nyugdíjba vonulásáig.  
Feleségével, Zoller Rozáliával (szintén a Toldi pedagógusa) 1978-ban kötött házasságot. Judit 1980-ban, Márta 1982-ben született. Lányaik diplomaszerzéseiket majd férjhez menésüket követően négy unokával gyarapították a családot, a legnagyobb 8, a legkisebb 2 esztendős, s az akkor már nagypapa mindegyikre nagyon büszke volt, a rajongásig szerette őket.

Gyaraky Jenőnek a Toldiban a legmagasabb posztja a gépész gyakorlati oktatásvezetői tisztség volt, magasabb beosztásra nem vágyott. Gépészetet, géprajzot, s ezekhez tartozó alapozó tárgyakat, később informatikát és az ahhoz kapcsolódó tárgyakat tanított. Nemcsak tanított, tanterveket és tankönyvet is írt. Ezek a száraz adatok, s nem mutatják az embert, a pedagógust, a családfőt, a mindig segítőt, a mentort, s legfőképpen nem -  a barátot.

(Egy kicsit szubjektíven)

Szerencsésnek tartom magam, mert Gyaraky Jenőben igaz barátra leltem. Évtizedekig jóban-rosszban, családi, gazdasági, hobbi, iskolai meg ki tudja, miféle ügyekben gondolkodtunk-dolgoztunk együtt, s azon kevesek közé tartozott, akit barátomnak tartottam. Volt ezekben az években minden: közös gyermekvárás (Máté fiunk egy héttel később érkezett, mint Judit lányuk) lakásváltás, tervezgetés, autóvásárlás– és eladás, építkezés, annak tervezése, lebonyolítása, s közben végnélküli, hol komoly, hol komolyabb, hol könnyed, hol életbevágó beszélgetések – és közös munkák. De még milyenek…! Összeszámolni sem tudnám, hány köbméter betont kevertünk és talicskáztunk együtt, hol az ő, hol a mi, hol az apósék házához… Terveztünk, méreteztünk, szereltünk padlófűtést, majd a mi házunknál a fitting-elemekből építettünk elosztót. 
Akkora türelme senkinek sem volt, mint Jenőnek, aki az összes akadályt olyan természetesen humorral és belenyugvással kezelte, mint azóta se senki más. Mindig volt tartalék megoldása, a térben látva rajzolt tanáros precizitással olyan rajzokat a cementporba, amelyekkel még az én szögegyszerűsítő megoldáskereséseimet is zárójelbe tudta tenni. Annyi emlékem van, hogy nehéz a legjellemzőbbet kiválasztani. Talán 1987 októberének utolsó napjai kívánkoznak ide. Házunk építésének legeslegutolsó fázisa volt az, tudva azt, hogy hétvégén kötelező a költözködés (a lakást le kellett adni az OTP-nek). A megelőző héten kerültek fel a villanykapcsolók, a konnektorok, sikáltuk a csempéket, s szereltük fel a konyhaszekrényeket. Ezen a héten minden nap éjjel 2-ig, 3-ig dolgoztunk, egyszer sem kérdeztem, jön-e másnap, annyira evidens volt. Szerintem egy hónapnyi munkát végeztünk akkor azon a héten, ebben a néhány éjszakában, egyetlen hangnyi összeveszés nélkül, olyan egyetértésben, amit később csak Tatussal tapasztaltam meg. Ezt a véghetetlen türelmet tartotta családjában is.

Gyaraky Jenő ilyen volt a tanításban is: egyszerűen, valami alig észrevehető, de mégis jelenlévő humorral, az alapoknál kezdve és szándéka szerint senkit sem elveszítve építette fel a tárgyait. Diákjai ezért is szerették. Soha nem támasztott teljesíthetetlen feltételeket, de mindig és minden segítséget és információt megadott a felkészüléshez. Imádta a jó zenét, elsősorban azokat, amelyeket ma a retró cimkével illetünk. Minden bulin kitűnt kiváló és fáradhatatlan tánctudásával, Nagykőrös – ha nem a tágabb környék – legjobb twisztelőjét tisztelhettük benne.

Az elmúlt  években már jóval kevesebbszer találkoztunk, véget értek a közös projektek, 2006-ban Jenő nyugdíjba ment, hogy utána persze, hogy visszamenjen, még az aranyosított Ádámba is tanítani.

2019 augusztus végén két betegség is megtámadta, s november 22-én, éjfél után 30 perccel ment el.

Halála pótolhatatlan veszteség.

Hogyan spóroljunk – avagy a fillérb... khm, -szerzés iskolája - meg egy kis fintech

Néhány tanács azoknak, akik megfontoltan figyelik és költik pénzüket

Nem biztos, hogy sokan tudják: középiskolai nicknevem (mert most már így hívják – hívjuk) SKÓT volt. Ebbe akkor simán belefért, hogy a KISZ-tagdíjat (havi 2 Ft volt) madzagra fűzött 2 filléresekben adtam be. (Erre és ebből sokan ma teljes ellenállói karaktert faragnának…) 15 évesen nyitottam első takarékbetétkönyvemet, 18 évesen ifjúsági takarékbetétet kötöttem (most nincs ilyen, hozadéka annyi volt, hogy a 400 ezer forintos első lakásunkat ennek felhasználásával 30 ezer forint készpénzért (nyugi, az is betétben volt…) tudtuk megvenni. Tehát magamat hétköznapi szintem megfontoltnak tartom, s ahol és amiben lehet, spórolok, és a legjobb és legolcsóbb pénzügyi szolgáltatást választom. Nem véletlen az sem, hogy aktív bank-használó vagyok, bizonyos, hogy legalább két-három évente, vagy még sűrűbben is, bank-ajánlatokat nézek, hasonlítok, s ha kell - váltok. A hétköznapi életben használt, bevált dolgaimról írok, a végén néhány fintech elemmel megszórva. Az összetett szóban a fin nem a fine vagy finest, hanem a financial szó rövidítése, majd ha odaérek, kifejtem.

Alap: spóroljunk az üzemanyagon!

Gyakorlatilag mindenki számára elérhető a Partner MOL GROUP kártya. 

Leírás: https://mol.hu/hu/autozzon-velunk/uzemanyagkartyak/mol-partner-kartya/ nagyon sok helyen adják ingyen, valami korábbi szolgáltatás mellé, ajándékba. Itt jelenleg is ingyenesen igényelhető: https://www.forensis.hu/a-kartya

Értelemszerűen MOL-kutakon használható. Akár bank- vagy hitelkártyával fizetsz, annak igénybe vétele előtt kell ezt érvényesíteni, azaz lehúzni. Minden liter üzemanyag árából 8 forintot spórol. Mondhatja erre bárki, hogy mondjuk 40 liter benzinnél ez csak 320 Ft. Jól számolt: ekkor csak annyi. Egy tankolásnál. Én másként számolok: ez az egyetlen érintés (na jó, tankolásonként egyetlen…) éves szinten 10 ezer kilométeres futásteljesítménnyel és 6 literes átlagfogyasztással 600 liter üzemanyagnál évi 4800 Ft. Pontot is gyűjt, azt már nem is számolom pontosan, s máris van kb. 5 ezer forint évente. Rögtön teszünk még hozzá, ugyancsak a tankoláson, kis türelmet.

Bankszámlák, bankkártyák

Számomra alap az olcsó bankolás. Az, hogy olcsó, úgy értem, ingyenes. Ingyenes tehát a bankszámlavezetés, az átutalás, s a lehető legkevesebb kerüljön a készpénzfelvétel - úgy értem, a 150 ezer forint feletti esetleges kivét. Ezt igyekszem elkerülni, lehetőleg olyan helyen vásárolok, ahol van kártyaolvasó, de bizonyos esetekben mégiscsak elkerülhetetlen.

Tapasztalataim szerint jelenleg a piac legjobb ajánlata a kizárólag az alábbi linkről elérhető CIB-es 0 forintos: https://bankmonitor.hu/bankszamla/cib-eco-igazi-0-ft-os-szamla/?link=front&fbclid=IwAR19NF47iMMY9IHkOiOZpqV78YSU-71VY1B3eJ9e3SoJqDaM1-NV_ucRo0w

Hosszabb ideje használom, tényleg ingyenes. 
Van még egy szolgáltatása, amit nem biztos, hogy mindenki és alapból tud: a 150 ezer forint feletti bármekkora készpénzfelvételért egységesen 700 forintos díjat kér. (Hasonlítsuk össze ezt a K&H 2,5 millió forintra terhelt 42 ezer forintjával… és még az is lehet, nem ez a legűberbrutálabb díj a piacon…!) Ehhez észen kell lenni, azaz, ismerni kell a környékbeli automatákat, melyiknek a legnagyobb a pénzkiadónyílása – mert ettől függ, nyilván a kártyalimit-beállításon kívül, hogy mennyi a fizikailag kiadható maximális pénzmennyiség. Ez mindenkinek házi feladat, egyébként meg úgy gondolom, erre nyilván ritkán kerül sor.

Ehhez a számlához ingyen van a bankkártya (VISA) és nem SMS-ben, hanem mobilapplikáción belüli üzenetben értesít a pénzmozgásról. Nagyon pontos, a mobilos felület is tiszta, nekem bejött, csak ajánlani tudom.

Most egy kis kitérő: amíg volt lakossági üzletága a Citibanknak, az volt boldog békeidő. A nagyon kedvező díjú bankkártya mellé lehetett alkalmazni a hitelkártyát, olyan pontvisszatérítési rendszerrel, ami, azóta, sajnos kihalt. (Sokan ezért a bankokat hibáztatják, nem fogom őket védeni, de érdemes emlékezni rá, hogy egyrészt ezen kormányzat vezette be a brutális bankadót, az utalások utáni sarcot, a készpénzfelvétel díjának drasztikus emelését, az MNB meg az értékelhetetlen nagyságú betéti kamatot. Tessék kiszámolni: ma beteszel 100 ezer forintot, de nem tudsz kivenni max. 90-et, a többi elviszik – a fentiekből származtatott – banki díjak.)

Hitelkártyák

Tehát a hitelkártya. A hitelkártyától többen óvnak, mert, hogy azzal lyukra lehet futni. Szerintem a tudatos használónak kizárólag előnye származik belőle, a nem-tudatos használónak a kőbalta is fintech eszköz, az tartsa a párnacihában a pénzét.

A piaci ajánlatokat érdemes átnézni. Jelenleg a Budapest Bank Go! kártyáját (mastercard) használom (két éve) költéseim szerkezetének nagyjából ez felel meg, s a szerződés megkötésekor ez volt a legjobb visszatérítési szerkezetű. Egyrészt üzemanyagból havi 30 ezer forintig 3 %, ami havi 900 Ft, vagyis évente 10800 Ft, ami a MOL-kártyával együtt máris 15-16e Ft-ra jön ki – pusztán azzal, hogy ezt a két kártyát használjuk. A többi költésre 1 % jár. És itt is alkalmaztam egy trükköt: ezen kártyára állítottam be a csoportos megbízásokat, rezsiszámlákat, amik vásárlásnak minősülnek. Ezeket valamilyen módon ki kellene fizetni, így viszont ezek is pénzt hoznak. A hitelkártya díja kötéskor egészen minimális volt, de bizonyos forgalom (a hitelösszeg bizonyos százaléka) fölötti használatkor ingyenes volt a számlavezetés is.
Más hitelkártyák választásánál érdemes legalább 2 évet nézni, s azt, hogy a nyitáskor adott visszatérítési kedvezmény tartósabb időtávra is érvényes-e. Ezen túl, ott még a havi limit is, nem mindegy, hogy csak havi 100 ezer után van visszatérítés, vagy az egész igényelt hitelkeret játszik (nyilván felhasználása esetén).

A korábbi bankszámlámnak volt utalási költsége, így ott a hitelkártya által hozott visszatérítésből ezt még le kellett vonni. Még úgy is többletben voltam, de a 0 forintos CIB-Econál már nincs ilyen gond.

A már nem annyira konzervatív bankhasználók persze itt be is fejezhetik: gyakorlatilag a teljes bankolás ingyen van, sőt, még pénzt is hoz (tudatos használattal, s hitelkártyával nem  készpénzt felvéve…) de jónéhány helyzetben akadhatnak problémák, s erre már ajánlok több finomságot, azaz fintech alkalmazást.

Fintech alkalmazások: a Curve

Elég nehéz megfelelő sorrendet találni, másnak lehet, a Revolut vagy a Monese, esetleg a Transferwise következne, óvatosabb duhajnak viszont – miután ez is magában és tovább egyszerűsíti az életet, jöjjön a Curve (nem tudom, ki az, aki ezeket a szavakat ki is mondja: körv-nek ejtik…) 
Itt igényelhető: https://curve.page.link/ffqU   a szükséges kód pedig: NMZAX4GE  (a regisztráló  5 Ł-ot kap ajándékba – és hát én is, ez így működik.)

A Curve tulajdonképpen egy olyan kártya, amely alá be lehet regisztrálni más, működő kártyákat, tehát esetünkben a CIB-Eco-s bankkártyát és hitelkártyát. Mobilapplikációként működik, azon keresztül kell rendelni, üzembe állítani. A fizikai kártya kb. egy hét alatt jön meg, elegáns dobozkában.  A két eddig kártyát otthon is hagyhatjuk, elegendő a Curve PIN-kódját megjegyeznünk. Újabb trükk, ami ezen kártya lényege: egyetlen mozdulattal beállíthatjuk, hogy melyik kártyáról történjen a költés. Én úgy szoktam, hogy amíg tart a hitelkártya kerete, addig arról, aztán a másikról. A Curve Blue kártyája teljesen ingyenes, de van prémium verziója is, a Black. Megnéztem, az általam szokott műveletek során nem tudnám azt kihasználni. Bár ki tudja. A havi díja 9.99 és azért ad többletszolgáltatást. Itt össze lehet hasonlítani a kondíciókat: https://www.curve.app/en/cards  
Rengeteg kártyát alá lehet rendelni, a később ismertetendő Revolut, Monese és Transferwise plasztikokat is. Sokszor már egyetlen VISA-alapúra is érdemes használni, mert bizonyos külföldi internetes vásárlásoknál jobb a Mastercard, mint a VISA. Márpedig, ha VISA van alárendelve, a fizetésnél már a Mastercard dolgozik.

Amit fontos még tudni, hogy az alap Blue kártya is pontgyűjtő, indításától 3 hónapig  (a Black mindig), vásárlásonként 1 %-ot ad. Rengeteg további finomság van még ebben, az érdeklődők számára ajánlom a netet, nincs kizárva, hogy később még részletesebben írok is ezekről.

És gondoljuk át...

OK. Van már 3 olyan kártyánk, amivel fizethetünk, de amelyekből elég egyet használnunk. És menjünk mondjuk síelni, Ausztriába, s ott valamely kártyával fizessük is ki a síbérletek árát. Nyáron aktuálisabb egy apartman árának kiegyenlítése, vagy egy külföldi tankolás, nagyobb pénzköltés. (Mint korábban jeleztem, nálam nem játszik a készpénz.) Ha mondjuk a síbérlet-vásárlás vasárnapra esik, akkor szinte egészen biztosan megszívhatjuk. Ugyanis – bár a kártyahasználatnak nincs külön díja, a lehívásnak és a konverziónak meg van. A példámban említett VISA kártya nyilván forintalapú, amit át kell váltani, a legegyszerűbb esetben euróra, utána pl. horvátországi nyaralásnál még kunára. Az átváltások pedig nem azon az árfolyamon történnek, amit mi jónak gondolunk vagy annak vélünk. Mivel a VISA dollár elszámolású, ahhoz képest lesz forint->dollár, majd dollár->kuna (Mastercardnál euro az elszámolási alap, a folyamat ugyanaz). Ami még bonyolítja a dolgot, hogy nem a vásárlás napján aktuális árfolyamot használja a bank, hanem azt a napot, amikor az igény beérkezett és ő könyvelte a tételt. A kártyát elfogadónak 30 napja van, hogy elküldje az igényét, így durva esetben akár egy hónappal régebbi vásárlást is a mai árfolyamon könyvel a bank. Erről nem a bank tehet, hanem a kártyát elfogadó kereskedelmi egység, illetve nyilván annak könyvelési rendszere. És az a bizonyos árfolyam is más, a kártyaelszámoló-központok által alkalmazottak és általunk ismertek (feltételezettek) között is óriásiak a különbségek. Tehát – a legegyszerűbben fogalmazva - a középárfolyam nem azonos a vételi árfolyammal. A fentiek azt jelentik, hogy igazából a vásárláskori visszaigazoló banki jelzés (sms vagy applikációbeli üzenet) pusztán tájékoztató adat, de nem valós érték. Most, amikor az euró/forint árfolyam napok alatt változott (khm… fogalmazzak pontosan, a forint beszakadt, s nem is látni, hogy hol az vég) nem mindegy, melyik napi és milyen árfolyamon történik a vásárlás, a terhelés. Ez egyetlen 5-600 eurós heti síbérlet vásárlásnál akár 20-30 ezer forintos különbséget is jelenthet – kárunkra.

Na, ezekre is van megoldás: a Revolut, a Transferwise és a Monese kártyák. Igazából ezeket érdemes alaposabban megismerni, és a valódi, tényleges igény alapján kiválasztani a nekünk legjobban megfelelőt. Éppen ezek ismertetése lesz a következő írás témája.

Vízfakasztás, hegyen

Van, amikor a lehetetlent is meg lehet oldani – leleményességgel, rengeteg munkával. Nevezetesen, birtoklunk egy csöppnyi faházacskát a Balaton északi partján, fenn, a  révfülöpi hegyoldalban. Osztatlan közös tulajdon, aminek azért van szerepe, mert igazából bizonyos dolgokban vagy benne van mindenki, vagy valami pótmegoldással kell (lehet) ugyanazt (ugyanolyat)  létrehozni. Nos, a hegyoldalban, a településtől néhány száz méterre, már nincsen vezetékes vízhálózat. S mégis van igazi fürdőszobánk! 

 

 Azóta a fémhordó helyett műanyag szolgál... Ez tehát a hegyi vízmű.

Az, hogy fenn a hegyen nincs vezetékes víz, az tulajdonképpen érthető. Ezek a házacskák évente egy hónapot, jó esetben hat hetet üzemelnek, a hálózat kiépítésének költsége üdülőnként többszázezer forint (mármint akkor, ha mindenki benne van) s ha nem, akkor meg még több, simán félmillába  is kerülhet(ne). Az éves vízfogyasztás napi 120-150 literrel számolva is olyan minimális, hogy tán száz év alatt sem hozná be az árát. Nyilvánvaló, hogy megoldás lehet, ha a Balaton közelsége miatt strandolás után, de még lenn a parton zuhanyozunk.
Jó, de mi van, ha rossz az idő, esik az eső? Akkor strandolás sincs…  fürdeni, tisztálkodni pedig akkor is kell. Az alföldi embernek természetesen szóba jöhet a saját kút fúratása, de ami ott fél nap és vállalható összeg, itt kivitelezhetetlen technikailag és anyagilag is egyaránt. Mit lehet tenni? Az első válasz nyilvánvaló: beletörődni, s várni, majd egyszer valaki elintézi a vezetéket, akkor abba beszállni, s addig meg tűrni. Na, hát ezt nem nekünk találták ki.
S ahogyan elkezdtünk ezen gondolkodni amúgy családilag, a felmerülő egyéb kérdésekre is választ kellett keresni. Hogyan lesz fönn, a hegyen víz? Ez az egyszerűbb, mert mint eddig is, felhordjuk kannákban. Hogyan melegszik meg? Az eddigi módszer kettős volt. Vásároltunk egy műanyag, egyik oldalán feketére festett kempingező zuhanyzsákot, s a Nap melege a benne lévő 20-30 liter vizet 40-50 fokra simán felvitte. Ez persze nem volt elég, tehát jött pótlásként a gázrezsó, az elektromos vízmelegítő.
Újabb kérdés: hogyan, miben tároljuk felhasználás előtt a vizet? Erre is találunk megoldást: kell egy hordó! Ez feltesszük jó magasra, onnan belefolyik valami melegítőbe, abból csaptelepbe, készen is vagyunk. Hordó persze nincs, szerencsére a szomszédnak van, vagy 15 éve nem is használta. Nekünk is adja. Történetesen éppen festés is van nálunk, s a mester elárulja a technológiát. Öntsünk bele rozsdamarót, vegyünk láncot, s a hordót hengerítsük jó sokáig. Úgy a rozsdamaró mind a lánc kémiailag meg fizikailag szépen letakarítja a belsőt. Utána a Napon kiszárítani, festéket beleönteni, azzal átlötyögtetni, s már rendben is van (azt nem mondta, hogy erre kell összesen vagy 2 hét, s a hígító szaga fennmarad örökké, de ezt most hagyjuk.) Rendben, tehát lesz (van) víztározó alkalmatosság. Mi fog melegíteni? Erre is találunk megoldást. Itt van mindjárt a REZI. Ez egy olyan, átfolyós elektromos vízmelegítő, amiben egy hatalmas beleépített fűtőszál van. Azonnal veszek is egyet, úgy 20 e Ft környékén van. Akkor nem figyelek rá, hogy ez nem lesz jó, ugyanis akkora az áramfelvétele, amekkora a hegyen nekünk nem elérhető.
De ha nem ez, akkor mi?
Lehetne például palackos gázzal működő vízmelegítő. Üzemeltetése elfogadható költséget jelentene. De maga a melegítő? Amit lehet kapni, az földgázos,  fúvókáit PB-re kell cseréltetni. Jó, ha 60 ezerből kijön. Ráadásul nagy helyet foglal el. Irány a net. Tesz-vesz, elektromos vízmelegítő. Van, van ilyen, ráadásul potom pénzért, mindössze 4500 forintokért. Ekkor újabb probléma kerül a felszínre. Elég lesz-e az a nyomás, amit a víznyerő hely felett mindössze 2-3 méterrel elhelyezendő ejtőtartályból nyerhetünk? És az ehhez kapcsolódó további kérdés: hogyan kerül majd a víz ebbe a tartályba? Erre a megoldás egy merülőszivattyú, ezt belerakjuk egy kishordóba, ebből megy egy csővezeték az ejtőtartályba, abból egy másik csövön a vízmelegítőbe, onnan a víznyerő helyekbe, zuhanyba, mosdóba. Úgy döntünk, hogy a nyomás nem elég. Ez így túlságosan is körülményes.
Más hogy csinálja?
Itt, a hegyen...?
Sehogy. Magunknak kell kitalálni a rendszert.
És másutt? Hát igen, otthon saját vízellátó rendszerünk van. A kúthoz csatlakozik a szivattyú, meg a többi szükséges eszköz. Ilyen házi vízellátó rendszer képes szivattyúzni és nyomást is csinálni. És ha van szivattyú, akkor... (feleségem). Na, akkor nézünk valami ilyet. Internet, persze. Akad is egy új termék. Szállítással egy kicsit több, mint 22 ezer. Van? Van. OK, már meg is rendeltem. Feleségemmel (mérnök) apósommal (civilben ezermester) a fenti gondolkodási folyamatot úgy egy év alatt jártuk végig… Kéretik nem röhögni! Közben azt is kitaláljuk, hogy a faházacska oldalfalait jelentő OSB falemezre a csempét szilikonnal lehet felragasztani. Először aljzatot kell készíteni, keresünk egy mesterembert, erre nem akarunk vállalkozni. Tavaly a konyhában a falicsempét mi ragasztottuk, de az kis felület, itt nem akartunk semmiféle kacskaságot, igaz, a konyhában sem lett. Alkuszunk, a mester vállal, csempéz. Milyen szerelvényeket használjunk? - Szépeket – szól feleségem válasza. OK. IQ-teszt lesz a zuhany- és a mosdócsaptelep, döntve, forgatva. Én persze a hálózati csövekre gondoltam, s kiderült, hogy a két OSB lemez közötti 10 cm távolság miatt kizárólag a Henco-szerelvények, illetve az alumíniumbetétes műanyag cső jöhet számításba. Na, ezek összeszerkesztése egy gyakorlott vízvezeték-szerelőnek nyilvánvalóan gyermekjáték, én meg úgy csinálom, hogy a boltban kirakom az összes szerelvényt, egymás utáni sorrendben, összerakva, ahol csak lehet. 

 

 Ki kellett alakítani azt a ,,rétegrendet'' amely mindkét oldalról szerelhető

Nyilván röhejes, de működőképesen egyszerű megoldás. Ha valaki sokallotta volna az elébb a vízszolgáltató szivattyú árát, most eshet hasra, ugyanis a szerelvényekért ennek legalább a kétszeresét fizettem ki. Szerencsére a REZI-t és a búvárszivattyút is visszavették az áruházak. Minden megvéve, rendszer nagyjából összehozva. De ha nem ejtőtartályos lesz, akkor a hordó állhat akárhol, rajta a szivattyú, mennyivel egyszerűbb lesz így - szól a feleség. Azért a szerelés így sem lett az, tekintettel arra, hogy mindent a faház külső oldaláról kellett szerelvényezni.
És akkor egy szép délután feleségemmel nekiesünk a munkának. Ő is mér, én is mérek, megegyezünk, vágok, sorjázok, illesztünk, csavarunk, örülünk.
Előtte fúrunk, közben fúrunk, s rengetegszer mérünk, sorjázunk, zsírozunk, tömítünk.
S a rendszer – sokkal hamarabb, mint az gondoltuk volna!!! – összeáll. A betáppal kezdtük. Onnan megy a hideg víz az öt literes, használt, de kitűnő állapotú elektromos, tárolós vízmelegítőbe, valamint a zuhany- illetve mosdó csaptelepbe. A másik, a melegvízé meg a bojlerből. A legnehezebb feladat a megfelelő szerelvénytávolság kialakítása, szerelése. Sajátos, duplaeltartós rendszert alkalmazunk, a képaláírásban ezt neveztem el rétegrendnek.. Ezt az egészet ott és akkor, helyben kellett kitalálni, erről nincs leírás, mert senki sem csinált ilyet. Előzetesen akárkinek is mondtam, vagy a vállát vonta, vagy azt mondta, úgyis megcsinálom, mit szóljon  bele? 

 Ez a bojler csövezése

Tudom, van, aki most kevesli az öt literes bojlert. Ide azonban éppen elég. Ugye ez 70-80 fokos melegvizet csinál, a zuhanyozáshoz meg 35-40 fokos kell, és mire egyikünk elkészül, azon idő alatt már dolgozott is a melegítő. Otthon nyilván nem ilyet és nem így használunk, de ez itt - több, mint jó. (A kép itt majdnem a teljes rendszert mutatja, balról hiányzik a zuhany.  Az összekötő gerendán a két, egyenként 80 mm-es és másra való rézcsődarabokból összehozott betáp-közdarab, a sárga tálka elvileg szappan-, itt csavartartó.) Összeáll a dolog. A vezetékezés kész, a csövek oda mennek és úgy, ahogyan azt elgondoltuk. 

Ez akár az előbbi kép alja is lehetne

 Együtt a teljes betáp-rendszer...

Na, ez sem igaz teljesen, mert egy (lyuk)fúrónk eltörött, ezért két vezetéket egy, már elkészült lyukon erőltetünk át. Másnap érkeznek sógoromék, felszerelünk egy csaptelepet csak úgy, és próba... és a PRÓBA sikerül. Még aznap veszek egy seprűnyél-forma rudat, azután két, egyenként nagyjából tenyérnyi OSB-darabban mély, U alakú bevágást alakítok ki. Ez már csak néhány csavar, pontos mérés után, s meg is van a tartója a zuhanyfüggönynek. Szerintem nem volt aznap senki sem boldogabb feleségemnél, aki a seprűnyelet zuhanyfüggöny-tartóvá varázsolta. 

 Utolsó símítások a varázslat közben

A rendszer pedig működik. A hegyre a műanyag kannákban felhozott vízzel feltöltjük a tartályt, s nincs több dolgunk.

Mert, ha megnyitjuk az IQ-csapot, abból jön  a víz.
Ha a pirosat, a meleg víz.
Ha a kéket, akkor meg a hideg.
Úgy, mint otthon.
Na, így lett vizünk - ott, ahol ott, ahol azt hittük, sehogyan és soha sem lesz...

Egy esztendő naperőművel

A környezetvédelem, vele összefüggésben a tudatos fogyasztói magatartás nem ördögtől való, ám az is igaz, hogy nem a kezdetektől… A fogyasztói társadalom – szerezd meg, használd, elavult, szerezz újabbat – mókuskereke egyrészt leplezetlenül energia(túl)fogyasztással jár, másrészt, csak a legutóbbi időkben lett környezettudatos. Ez utóbbi sem biztosan mindig igaz, hiszen még a tájékozottabb fickóknak is időbe kerül, mire a marketingrizsa mögé látnak (ha látnak egyáltalán…). 

A lényeg, hogy tavaly elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy komolyan elgondolkodjunk egy háztartási naperőmű létesítésén. Egyszeri, s nem is kicsi kiadás, megtérülési ideje nem igazán számolható (eddig - ha figyelmesen olvas…) s nem igazán akadtak (tavaly még) ilyen rendszerek lakossági működtetésben. Igaz, ikertestvérem egy félévvel korában már – talán azt is írhatom, rábeszélésem hatására – magának építtetett ilyet. Igen ám, de nálunk egyrészt jobb, másrészt rosszabb is volt a helyzet. Jobb a geometriai adottságok okán, lévén házunk észak-déli tájolású, tehát adott a tetőfelület. És ezen a tetőn úgynevezett szegedi cserép van, márpedig tető, illetve héjazat cserét nem terveztünk. Másrészt, s inkább ez volt a probléma, az akkori és tervezett áram (szakszerűbben: villamos energia…) fogyasztásunk kissé tervezhetetlen volt. Növelő tényezők között tartottam számon András fiam hatalmas asztali számítógépének turbósított fogyasztását. A konyha indukciós rendszert kapott, rögtön a 6 laposat (a korábbi 5 lapon gáz működött, azaz működött volna. Az áttérést éppen ez indukálta, hiszen az új, 5 lapos rendszert (kb. egy esztendős volt a cserénél…) nem, illetve csak kompromisszumokkal lehetett használni. Ugyanis az égőfejek közötti távolság miatt 5 nagyobb edény ezeken nem fér(t) el, csak kisebbek, nagyból legfeljebb 3, vagyis a régi, egybe főző-sütő tűzhelynél nem lett jobb a helyzet. S hogy ezt az utat is lezárjam, egyrészt oda kellett vezetni megfelelő keresztmetszetű vezetékeken a 3 fázist az új indukciós főzőlaphoz, külön egy ugyancsak méretezett vezetéket alatta az 1 fázisú sütőhöz. Tudni kell, hogy a ház 3x16 A áramerősség-teljesítmény foglalása már kevésnek mutatkozott. Tehát fel kellett bővíteni 3x20 amperre, kihúzni az új, méretezett betáp-rendszert, azt bekötni – s csak ezután volt érdemes gondolkodni a naperőműről.

A valóságban persze mindez természetesen párhuzamosan zajlott. Információkérés az áramszolgáltatótól, az indukciós lap keresése majd beszerzése (internetes vásárlás lett, jóval olcsóbban, mint a környékbeli üzletek ajánlata) Tárgyalás az áramszolgáltató szerződött szakemberével, az árammérő helyének átalakítása-helyes kialakítása, majd a kábelezés. Ez utóbbi saját kivitelezésben készült, s a néhány vezeték elhelyezése közel 8 órás harc eredményeke lett. Az ok prózai, a korábbi műanyagcső nem erre az igénybevételre volt tervezve, de a friss csempézés miatt nem igazán volt lehetőség a cserére. Ezek a munkálatok nem kevés pénzbe kerültek. Az indukciós lap akciós árán felül további 110 ezer forintot fizettem ki, hálózatbővítésre, anyagra, szakemberre.

Miután adott volt a 3x20 A betáp-rendszer, jöhetett a konkrétabb tervezés, persze, már szakember (Kovács Péter) segítségével. Az első kérdés mindig az, eddig mennyi volt az áramfogyasztás, s tendenciájában mire számítunk? Az elsőre van objektív válasz, a korábbi villanyszámlák, azokon a havi 12-15 ezer forintos fizetnivalók. A másodikra már nem biztos: András egyetemista lesz (lett) ősztől, gépét már vagy viszi magával, vagy csak hétvégén használja. Az indukciós lap ugyan nagy áramigényű, de nem megy annyit – és még gondolkodtunk egy sort, mire megszületett a válasz, nekünk 3 fázisú, 14 db japán Hitachi napelemekkel szerelt, Fronius inverteres, s évi 3,8 kW-os rendszer kell, ami 1,75 M forintba kerül(t). Amennyiben van többlet-termelés, azt az áramszolgáltató átveszi. Érdemes ennek az árát is megnézni. Ha veszünk, akkor 1 kWh óra kb. 40 Ft, ha ezt mi adjuk el, akkor 20 Ft a bruttó ár. A különbség a rendszerek használati díja. Vagyis, egy ökölszabály máris adott: lehetőleg annyit termeljünk, amennyit elfogyasztunk, illetve úgy villamosítsunk, hogy mi fogyasszuk el a megtermelt energiánkat. (Jó hőszigetelésű házakban akár elektromos kazánt is érdemes megfontolni.) Tudni kell, hogy a háztartási naperőmű éves elszámolási rendszerben működik, tehát az átvételről fogva nincs havi villanyszámla, hanem évente egyszer ráfizetés vagy visszatérítés van.

A megbeszélések után az időrendet is egyeztettük. A szerelési munkálatok kevesebb, mint egy napot vettek igénybe, s ebben a tetőn való mozgás, a padlástéri vezetékezés, az inverter beszerelése, konfigurálása mind benne foglaltatott. Ennél is fontosabb, hogy a felszerelt rendszert 10 napon belül átvette üzemeltetésre az áramszolgáltató – s ennek volt a napokban pontosan 1 esztendeje.

Tehát most volt érdemes elvégezni – pontosítani a számításokat: vajon mennyi idő alatt hozza be az árát a nem olcsó rendszer?

 Egy teljes esztendő fogyasztása

Mielőtt ezt megmutatnám, néhány további megfontolást ismertetek. Nevezetesen, most olyan mérő van felszerelve, ami egyrészt méri a bejövő villamos energia fogyasztást, illetve a hálózatba táplált, a napelemekkel megtermelt, s az inverterrel szabvány feszülstségre és 50 Hz-re alakított villamos energiát is. (Tehát ez inverter nemcsak váltóáramot állít elő, hanem továbbá annak frekvenciáját hozzá igazítja a kinti, meglévő 50 Hz-hez, s csak akkor engedi a betáplálást a kinti rendszerbe, ha a színuszhullámok pontosan ugyanott, tehát szinkronban vannak). Persze, van aki úgy véli, éjszaka is mehetnénk a saját áramról, de ez a sziget-üzemmód, amihez még egyrészt kéne egy jó nagy akkumulátor (ilyet gyárt Elon Musk is…) másrészt, tudomásom szerint ez Magyarországon vagylagos: vagy visszatáplálás van, vagy sziget üzemód. Harmadrészt, egy ilyen, háztartási méretű akkumulátor meglehetősen drága, magyarországi adatom nincs is. Az USÁ-ban nagyságrendben kb, annyi, mint a napelem+inverter.

Az egy év adatai elég jók. Nyilván köszönhetőek az adatok a most már láthatóan fölé lőtt termelésnek.

A rendszer 5166 kW villamos energiát termelt.

A teljes termelésünk

Ebből az áramszolgáltatónak átadott 3866 kW mennyiséget.

Az átadott termelés

A hálózatról vételeztünk 2356 kW-ot. Ezt nem kell kifizetni: 92.400 Ft.

Az átadott és az átvett különbsége (azaz 3866-2356) 1510 kW-ért kb. 20 Ft-ot fizet az áramszolgáltató, ez tehát 30.200 Ft (Most tartunk 120 ezer forintnál.)

 Ugyanakkor felhasználtuk még közvetlenül a megtermelt 5166 kW és az átadott 3866 kW különbségét is, ez további 1300 kW. 20  forinttal ez 26 ezer, 40 forinttal 52 ezer forint. Ha egy közbülső 30 forinttal értékeljük, akkor is 39 ezer, vagyis évi 160 ezer forint a nyereség. Ez alapján tehát a mi beruházásunk nagyjából 10 év alatt hozza vissza magát (változatlan energiaárakkal számolva). 
Aztán megint másként kb. 8-9 százalékos kamatot is jelenthet, ami a mai banki kamatok(?) helyett lényegesen jobb megoldássá emelik.
Nem írtam még arról, hogy a rendszerhez tartozik egy zseniális applikáció, (Fronius solarweb) amelyen naponta követni lehet a termelést. 
Nemcsak azt: büszkeséggel tölt el, hogy e rendszer üzembe állítása 2.63 tonna széndioxid kibocsátástól mentesítette a Földet.

Csak épp'hogy gyerek legyen

Születendő gyermek örökbe fogadható! - Az információs hetilap első oldalának hirdetése az eredeti, gőzölős, kanadai vasaló, egy építési telek kínálata és az ingyenes hirdetés lehetőségét hordozó kivágószelvény között van. Első olvasásra nem is annyira feltűnő. Mellékelve jelige, lehet jelentkezni! Az asszonnyal az Alföld közepén, egy kisvárosban, a templom előtt találkozunk. Történetét elmondva csak annyit kér, hogy nevét ne írjam meg.

 „Tudja, én özvegy vagyok. Van egy fiam, sajnos, nagyon beteg a lába, amúgy az esze, az a helyén van. Szellemileg tehát teljesen ép, intézetben tanul. De csak kéthetente, szombatonként hozhatom haza. így aztán egyedül vagyok a házban, olykor köszönök a macskámnak, a kutyámnak - csak hogy szóljak valakihez. Ebben a kisvárosban dolgozom egy kis üzemben, a fizetésem? Hatezer? Hétezer? Mikor hogy. Itt vagyok tehát parlagon. Gondoltam, kihasználom női adottságom, és segítek valakin, akinek gyermek kellene.

Amikor e tervemről egy orvossal beszéltem, le akart róla beszélni, hogy hozzám fog nőni az a gyerek, nem akarom odaadni majd, ilyeneket mondott. Hogy gondoljam meg, mert ezt nem lehet visszacsinálni. Meg nem játék ez. Pontosan tudom, mire vállalkozom, azt akarom tudni, a szervezetem alkalmas-e rá. Az igen, mondta erre, de a lelke, asszonyom, a lelke! Az alkalmas-e?

Igen. Ennyiben igaza volt a doktor úrnak - mert ezt kérdezem én is magamtól. De nem látok más kiutat, semmi mást sem magam előtt. Nincs is.

Anyám meglátta a hirdetési újságban ezt a néhány sort, s le is hordta - úgy, általánosságban - azt a nőt, aki ilyenre képes. - Ott dobog a szíve alatt a magzata, és örökbe adná, füstölgött nekem.

Nem jártam igazán jól a hirdetésre küldött válaszokkal sem. Kettő vagy három azonnal került a szemetesbe. Unintelligens, vadállati levelek voltak, érzelem nélkül. Sivárság dőlt belőlük.

Egy asszony találkozót kért tőlem. Meglepődött, amikor meglátott. Azt hitte, terhes vagyok, csak meg kell szülnöm a gyereket. Kérdezte, hogy gondolom. Én meg elmondtam neki. - Szóval, mondta utána szigorúan, maga most le akar feküdni az én férjemmel. Hogy aztán el is szeresse tőlem, tette hozzá.

Én meg próbáltam neki magyarázni. De hölgyem, ez is egy a lehetséges módszerek közül. Lehet ezt másképpen is, bár még senkitől sem hallottam, hogy a természetes eljárást kellemetlennek találta volna. Magyaráztam neki, de szerintem nem értette, hogy hogy lehet másként. Aztán megkérdezte, mennyiért. Mondtam, nekem költségeim lesznek. Elképzelhető, hogy végig kell pihennem, akár kórházban, még utána is. Azután meg történhet velem akármi is. Nekem ott a fiam. A házamban földes a szoba, a vizet most vezettettem. Már megvettem a bojlert, a csapokat, az ülőkádat. Az mind pénzbe került. Nem veszhet kárba. Egymillió tehát.

Előtte mindkettőnket megvizsgáltatnánk, senkinek semmiféle betegség nem lehet. Én bizony megnézném magamnak a férjét, mondtam az asszonynak, és csak akkor lehetne szó lefekvésről, ha gusztusos, tiszta ember. Aztán nehogy azt higgye, akárhányszor is. Csak épp úgy, hogy meglegyen a gyerek. Az asszony nem is kérdezett többet, a címemet sem írta fel. Szerintem nem is tudta, mit akar. Most próbálkozhat az állami gondozottak között. Én ebből már megjöttem. Jártam ott én magam is. Még az első férjemmel. A gyerekek kilencven százaléka - no, én nem is tudom, hogy mondjam - miféle. Meg sem merik kérdezni. A maradékra meg várniuk kell rendesen, de közöttük vannak már a betegek is. Szóval, tudom én ezt. Az első férjem azért vált el, mert nem lehetett gyerekünk. A babák nem maradtak meg. S a terhesség alatt talált magának másik nőt. A második uram intelligens ember volt. A fiunk az eszét örökölte, meg az anyósom testi hibáját. Amit addig eltitkoltak. Csak mikor megszületett, s furcsán állt a lába, akkor mondták, mint a mamának. De legalább megszületett! Olyan boldog voltam, de a férjem is. Aztán vissza kellett mennem a kórházba. Ezt az előbb már mondtam. A férjem meg teljesen kiborult. Becsavarodott - és... hát meghalt. Na - na igen. Öngyilkos lett.

Talán megérti, én csalódtam a férfiakban. Nem is kicsit. Az első férjem otthagyott, a második nem hitt bennem, s aztán jött még egy élettárs is. Két esztendeig tartott az is. Aztán valami megszakadt. Már nem voltunk jók egymásnak.

Látom én azt, hogy van ott, abban az üzemben is, amelyikben dolgozom. Vannak ott férfiak, hát miért ne volnának. Ügyet sem vernek a magamfajta, negyvenhez közeledő nőre. Ott vannak a húszévesek - majd bekéredzkednek az ágyaikba! De legalább ágyban csinálnák! Hát most miért kellene ezeknek a férfiaknak teher, egy nő feleségnek? A beteg fiamról már nem is beszélve? Persze, jöhetnének még a fiatalabbak, de hát ezeket a fiúkat meg én nevetem ki. Valahogy prűd vagyok én, vagy nem is tudom milyen. Olvasom az újságban, házaspár keres még egy nőt. Meg hasonlókat. Nekem felfordul tőle a gyomrom.

Mintha mondtam már volna valamit az anyámról. Csak hát épp ez az. Nem is az enyém. Egyszer sétáltunk itt a piactéren, előtte a játszótársaim már csúfoltak - tudja, milyen gonoszak tudnak lenni a gyerekek. Sétálunk, egyszer csak megáll. Azt a nőt ott jól nézd meg magadnak, és ezzel mutatott valakit előttünk. Ő az igazi anyád. Tizenhárom éves voltam. Nem tudom elmondani, hogy esett. Addig jó gyerek voltam, aztán meg égetni való. Ki akartam provokálni, hogy utáljanak. Ha nem engedtek valamit, már mondtam is, hogy biztosan azért, mert nem az édes gyermekük vagyok. Nehéz lehetett velem. Egyszer eljött az igazi anyám - hogy adjanak vissza. Akkor már kerestem. Apám kidobta. Még egyszer jelentkezett, apám akkor is kidobta. Nem ütötte meg, ha erre gondol. Csak azt mondta neki, akkor jött volna, amikor kidobott. Most, ha éppen idejönne, nem is tudom, mit csinálnék vele.

Lehet, hogy most azt hiszi, ez cáfolja azt, amit én akarok csinálni. De nem. Én nem hiszem.

A gyerekem miatt nehezebb a munkám is. Külön kérnem kellett, hogy úgy osszanak be, legalább el tudjak érte menni Pestre. Két hetet várok mindig arra, hogy láthassam, hogy magamhoz húzhassam - hogy megpusziljam. S a gyerek csak néz rám, és elhúzódik és nem puszil meg. Hallgat. Csak akkor enged fel egy kicsit, amikor már viszem vissza. Néha elmegyek a körzeti orvoshoz, adok neki ötszáz forintot, hogy írjon ki táppénzre, és akkor itthon maradok vele. Máskor meg nagyon egyedül vagyok. Néha csak azért főzök, hogy tudjak valamit adni a kutyának, a macskának.

S a fiam lába meg beteg. Csak Németországban lehetne valamit csinálni vele. A házam rámenne, annyi biztos, de nem bánnám, ha biztosra mennének. De az orvos azt mondta, lehet vagy ötven százalék esély a valódi gyógyulásra. Talán már látja, miért akarok én szülni valakinek egy gyereket. Béranya - tudom, most így hívják az ilyeneket. Sok az olyan család, ahol majd megvesznek egy gyerekért, hogy legyen egy csöppségük.

Kigondoltam én mindent. Szépen megvizsgáltatjuk magunkat, kötünk egy szerződést, aztán valahogy együtt is élünk, hogy már ők is megszeressék, az én méhemben az ő gyereküket. Ők is tudják, érezzék, mikor rúg, mikor fordul meg, sajnáljanak, ha megfáznék véletlenül, s hozzanak egy pohár vizet, ne is nekem, hanem születendő gyereküknek. S ha történne velem valami, ellátnák az én beteg gyerekemet. Gondoskodnának róla, talán még jobban, mint ahogy most én tudok. Ilyen nagy család lennénk. Akár később még meg is látogathatnánk egymást - persze, csak akkor, ha akarnák.

Egymillióért - amit lehet, sokan nagy pénznek tartanak - vállalnám ezt. Ha valami komoly ember jönne, talán lehetne alkudni is. Az egymillió nem végleges ár.

Nem tud valami megoldást?”

(Megjelent a Kurir 1993. január 26-ai számában)