Csak épp'hogy gyerek legyen

Születendő gyermek örökbe fogadható! - Az információs hetilap első oldalának hirdetése az eredeti, gőzölős, kanadai vasaló, egy építési telek kínálata és az ingyenes hirdetés lehetőségét hordozó kivágószelvény között van. Első olvasásra nem is annyira feltűnő. Mellékelve jelige, lehet jelentkezni! Az asszonnyal az Alföld közepén, egy kisvárosban, a templom előtt találkozunk. Történetét elmondva csak annyit kér, hogy nevét ne írjam meg.

 „Tudja, én özvegy vagyok. Van egy fiam, sajnos, nagyon beteg a lába, amúgy az esze, az a helyén van. Szellemileg tehát teljesen ép, intézetben tanul. De csak kéthetente, szombatonként hozhatom haza. így aztán egyedül vagyok a házban, olykor köszönök a macskámnak, a kutyámnak - csak hogy szóljak valakihez. Ebben a kisvárosban dolgozom egy kis üzemben, a fizetésem? Hatezer? Hétezer? Mikor hogy. Itt vagyok tehát parlagon. Gondoltam, kihasználom női adottságom, és segítek valakin, akinek gyermek kellene.

Amikor e tervemről egy orvossal beszéltem, le akart róla beszélni, hogy hozzám fog nőni az a gyerek, nem akarom odaadni majd, ilyeneket mondott. Hogy gondoljam meg, mert ezt nem lehet visszacsinálni. Meg nem játék ez. Pontosan tudom, mire vállalkozom, azt akarom tudni, a szervezetem alkalmas-e rá. Az igen, mondta erre, de a lelke, asszonyom, a lelke! Az alkalmas-e?

Igen. Ennyiben igaza volt a doktor úrnak - mert ezt kérdezem én is magamtól. De nem látok más kiutat, semmi mást sem magam előtt. Nincs is.

Anyám meglátta a hirdetési újságban ezt a néhány sort, s le is hordta - úgy, általánosságban - azt a nőt, aki ilyenre képes. - Ott dobog a szíve alatt a magzata, és örökbe adná, füstölgött nekem.

Nem jártam igazán jól a hirdetésre küldött válaszokkal sem. Kettő vagy három azonnal került a szemetesbe. Unintelligens, vadállati levelek voltak, érzelem nélkül. Sivárság dőlt belőlük.

Egy asszony találkozót kért tőlem. Meglepődött, amikor meglátott. Azt hitte, terhes vagyok, csak meg kell szülnöm a gyereket. Kérdezte, hogy gondolom. Én meg elmondtam neki. - Szóval, mondta utána szigorúan, maga most le akar feküdni az én férjemmel. Hogy aztán el is szeresse tőlem, tette hozzá.

Én meg próbáltam neki magyarázni. De hölgyem, ez is egy a lehetséges módszerek közül. Lehet ezt másképpen is, bár még senkitől sem hallottam, hogy a természetes eljárást kellemetlennek találta volna. Magyaráztam neki, de szerintem nem értette, hogy hogy lehet másként. Aztán megkérdezte, mennyiért. Mondtam, nekem költségeim lesznek. Elképzelhető, hogy végig kell pihennem, akár kórházban, még utána is. Azután meg történhet velem akármi is. Nekem ott a fiam. A házamban földes a szoba, a vizet most vezettettem. Már megvettem a bojlert, a csapokat, az ülőkádat. Az mind pénzbe került. Nem veszhet kárba. Egymillió tehát.

Előtte mindkettőnket megvizsgáltatnánk, senkinek semmiféle betegség nem lehet. Én bizony megnézném magamnak a férjét, mondtam az asszonynak, és csak akkor lehetne szó lefekvésről, ha gusztusos, tiszta ember. Aztán nehogy azt higgye, akárhányszor is. Csak épp úgy, hogy meglegyen a gyerek. Az asszony nem is kérdezett többet, a címemet sem írta fel. Szerintem nem is tudta, mit akar. Most próbálkozhat az állami gondozottak között. Én ebből már megjöttem. Jártam ott én magam is. Még az első férjemmel. A gyerekek kilencven százaléka - no, én nem is tudom, hogy mondjam - miféle. Meg sem merik kérdezni. A maradékra meg várniuk kell rendesen, de közöttük vannak már a betegek is. Szóval, tudom én ezt. Az első férjem azért vált el, mert nem lehetett gyerekünk. A babák nem maradtak meg. S a terhesség alatt talált magának másik nőt. A második uram intelligens ember volt. A fiunk az eszét örökölte, meg az anyósom testi hibáját. Amit addig eltitkoltak. Csak mikor megszületett, s furcsán állt a lába, akkor mondták, mint a mamának. De legalább megszületett! Olyan boldog voltam, de a férjem is. Aztán vissza kellett mennem a kórházba. Ezt az előbb már mondtam. A férjem meg teljesen kiborult. Becsavarodott - és... hát meghalt. Na - na igen. Öngyilkos lett.

Talán megérti, én csalódtam a férfiakban. Nem is kicsit. Az első férjem otthagyott, a második nem hitt bennem, s aztán jött még egy élettárs is. Két esztendeig tartott az is. Aztán valami megszakadt. Már nem voltunk jók egymásnak.

Látom én azt, hogy van ott, abban az üzemben is, amelyikben dolgozom. Vannak ott férfiak, hát miért ne volnának. Ügyet sem vernek a magamfajta, negyvenhez közeledő nőre. Ott vannak a húszévesek - majd bekéredzkednek az ágyaikba! De legalább ágyban csinálnák! Hát most miért kellene ezeknek a férfiaknak teher, egy nő feleségnek? A beteg fiamról már nem is beszélve? Persze, jöhetnének még a fiatalabbak, de hát ezeket a fiúkat meg én nevetem ki. Valahogy prűd vagyok én, vagy nem is tudom milyen. Olvasom az újságban, házaspár keres még egy nőt. Meg hasonlókat. Nekem felfordul tőle a gyomrom.

Mintha mondtam már volna valamit az anyámról. Csak hát épp ez az. Nem is az enyém. Egyszer sétáltunk itt a piactéren, előtte a játszótársaim már csúfoltak - tudja, milyen gonoszak tudnak lenni a gyerekek. Sétálunk, egyszer csak megáll. Azt a nőt ott jól nézd meg magadnak, és ezzel mutatott valakit előttünk. Ő az igazi anyád. Tizenhárom éves voltam. Nem tudom elmondani, hogy esett. Addig jó gyerek voltam, aztán meg égetni való. Ki akartam provokálni, hogy utáljanak. Ha nem engedtek valamit, már mondtam is, hogy biztosan azért, mert nem az édes gyermekük vagyok. Nehéz lehetett velem. Egyszer eljött az igazi anyám - hogy adjanak vissza. Akkor már kerestem. Apám kidobta. Még egyszer jelentkezett, apám akkor is kidobta. Nem ütötte meg, ha erre gondol. Csak azt mondta neki, akkor jött volna, amikor kidobott. Most, ha éppen idejönne, nem is tudom, mit csinálnék vele.

Lehet, hogy most azt hiszi, ez cáfolja azt, amit én akarok csinálni. De nem. Én nem hiszem.

A gyerekem miatt nehezebb a munkám is. Külön kérnem kellett, hogy úgy osszanak be, legalább el tudjak érte menni Pestre. Két hetet várok mindig arra, hogy láthassam, hogy magamhoz húzhassam - hogy megpusziljam. S a gyerek csak néz rám, és elhúzódik és nem puszil meg. Hallgat. Csak akkor enged fel egy kicsit, amikor már viszem vissza. Néha elmegyek a körzeti orvoshoz, adok neki ötszáz forintot, hogy írjon ki táppénzre, és akkor itthon maradok vele. Máskor meg nagyon egyedül vagyok. Néha csak azért főzök, hogy tudjak valamit adni a kutyának, a macskának.

S a fiam lába meg beteg. Csak Németországban lehetne valamit csinálni vele. A házam rámenne, annyi biztos, de nem bánnám, ha biztosra mennének. De az orvos azt mondta, lehet vagy ötven százalék esély a valódi gyógyulásra. Talán már látja, miért akarok én szülni valakinek egy gyereket. Béranya - tudom, most így hívják az ilyeneket. Sok az olyan család, ahol majd megvesznek egy gyerekért, hogy legyen egy csöppségük.

Kigondoltam én mindent. Szépen megvizsgáltatjuk magunkat, kötünk egy szerződést, aztán valahogy együtt is élünk, hogy már ők is megszeressék, az én méhemben az ő gyereküket. Ők is tudják, érezzék, mikor rúg, mikor fordul meg, sajnáljanak, ha megfáznék véletlenül, s hozzanak egy pohár vizet, ne is nekem, hanem születendő gyereküknek. S ha történne velem valami, ellátnák az én beteg gyerekemet. Gondoskodnának róla, talán még jobban, mint ahogy most én tudok. Ilyen nagy család lennénk. Akár később még meg is látogathatnánk egymást - persze, csak akkor, ha akarnák.

Egymillióért - amit lehet, sokan nagy pénznek tartanak - vállalnám ezt. Ha valami komoly ember jönne, talán lehetne alkudni is. Az egymillió nem végleges ár.

Nem tud valami megoldást?”

(Megjelent a Kurir 1993. január 26-ai számában)