Védfy Ottóné született Berta Éva
1937. április 15. - 2015. április 7.
Amikor közeli ismerőst, családtagot veszítek, talán kiírom
magamból a gyász fájdalmának egy részét, valami nekrológ-félével. Sosem
szabályos. Ez sem az.
Mamuska. Nem tudom másként szólítani, nevezni Védfy Ottóné született Berta Éva anyósomat. Tudom,
persze hogy tudom, feleségem édesanyjának, nagyinak - de újra csak mamuskának.
Nem volt soha anyós, volt helyette olykor anyám, olykor félő nagyim,
mondom: mamuska. Ez egyébként családi név, amit a lányai, Bogi és Orsi, valamint az első unoka: Míra
közösen találtak ki, ízlelgettek, mondogattak, s mivel illet rá, hát ott
maradt, rajta. Büszkén viselte, nem tiltakozott, s mivel megérezte benne szeretetünket, elfogadta.
Viharos évtizedeket élt meg, mint annyi kortársa. Volt
ezekben rengeteg nehézség, s talán nem kevés öröm is.
1937-ben született, Budapesten. Apja honvéd orvos volt, aki
a belgyógyászatot cserélte a tüdőgyógyászságra, édesanyja a családot gondozta.
(S akkor most egy hatalmas mellékmondat következik. A teljes mostani családom a
szélrózsa legkülönbözőbb irányaiból érkezett - Nagykőrösre. A Berták a
Felvidéken, Csallóközben éltek. Mamuska édesanyjáék a Bécs mellőli
Hippersdorfból eredeztetik magukat. Apósom (akit nem mellesleg soha sem
szólítottam még így, hiszen ő meg a Tatus) családja Kolozsvárról származik.
Apámék fölmenői a Felvidék másik végén, Kassa környékén, Szinnyén éltek, míg anyámék
Délvidékről, illetve Szegedről keveredtek vasutas nagyapám vezénylései során
végállomásként Nagykőrösre. Mindezt húsvét vasárnap este, a betegség által persze
feszélyezett, de amúgy kedélyes beszélgetés alkalmával soroltuk el újra…)
A Berta család a világháború után érkezett Nagykőrösre, ahol
dr. Berta Károly megszervezte a tüdőgyógyászati ellátást. (A képviselőtestület
ezért adományozta neki a Posztumusz Pro Urbe elismerést.) Mamuska a helyi Arany
János Gimnáziumban érettségizett, majd édesapja példáját kívánta követni, s
orvosegyetemi felvételit kísérelt meg. Ahol azt kapta, mint annyian mások is azokban az időkben,
hogy népi demokráciában nem építünk (orvos)dinasztiákat… Meglehet, mások trükkösebbek
voltak, s még ápolónak, ennek-annak is elhelyezkedtek, meg próbálkoztak
többször is. Mamuska nem így tett. Rövid kitérő után a pedagóguspályán találta
magát, s később a Gyógypedagógiai Főiskolát végezte el. Ha visszanézünk, most két nagy
állomást láthatunk rajta. Gyógypedagógusként és kollégiumi nevelőként tevékenykedett, egyrészt a Dalmady Győző Gyógypedagógiai Általános Iskolában, (amit
persze ő sok-sok szeretettel csak simán gyogyónak nevezett) másrészt az Arany
János Gimnázium Leánykollégiumában. Ez azonban a mostani neve, akkoriban,
vagyis a hatvanas évek közepén, az még külön, önálló egység volt, ahol Mamuska
igazgatóhelyettességig jutott. Ezt követően, 1980-tól, újra a Dalmady
következett, egészen 1993-ig, amikor nyugdíjba ment. Még két évet visszament,
nyugdíj mellett tanított, de az utolsó tanévben egy megfázásból nagyon súlyos
tüdőgyulladást kapott, s utána nem vállalta a további munkát.
Férjével, Védfy Ottóval a szülők korábbi kapcsolata
okán ismerkedett meg. (Dr. Védfy Géza is katonaorvos volt, közös
társaságot alkottak Berta doktorékkal, még Budapesten. Védfyék Nagykőrösre az 1956-os
forradalom után kerültek, itt tisztiorvosként tevékenykedett a doktor úr.)
A rövid udvarlásból
hamarosan házasság lett (1967. január 21.) és 1968-ban megszületett Boglárka,
1971-ben Orsolya.
Mamuska elbeszéléseiből már régen kiderült, mennyire hamis –
pontosabban szólva: bizonyos körökben mennyire hamis – és rosszul általánosító
az a föltevés, hogy nagykőröseik a nem-helybeliket gyüttmöntözik. Mert az attól
függ, hogy kik és kiket… A világháború utáni Nagykőrös orvostársadalma ugyanis
nem volt ilyen kirekesztő, éppen ellenkezően, összejárt, s legalább a saját
körét befogadta. (Persze, akkor is volt legalább három közösség - de volt hová
tartozni. A Berta-család Benkő doktorékkal, Kovács István zenetanárékkal, a Fruttus-családdal tartott szorosabb
kapcsolatot, meg persze másokkal, s ezek
hosszú időre fennmaradó és élethosszig ápolt barátságok maradtak. (Nem állom
meg és ideírom: aztán most vannak-e ilyen kapcsolatok…?)
Mamuska pedagógusi munkájában precíz, nem törtető, de nem is
meghunyászkodó magatartása kivívta a tanítványai tiszteletét. Egykori diákjai
mindig megismerték, jókedvűen köszöntgették, nagy megbecsülés
vette körül.
A pedagóguslét iránti érdeklődése utolsó pillanatáig megmaradt. Nagyon drukkolt, amikor elújságoltam neki, mesterpedagógus kívánok lenni. A tanulnivalóról naponta érdeklődött, kíváncsi volt a tanfelügyeletre, a minősítésre, a tesztjeimre, azok eredményeire, különösen büszke volt, hogy trénerként is dolgoztam, s a legutolsó napokban is kérdezgette: megkaptam-e az újabb csoportra a felkérő e-mailt? (Igen...)Velem örült, s azon kevés ember közé tartozott, akit soha nem untatott, ha a portfólióról beszéltem.
A baj 1999-ben kopogtatott, amikor az igen erős dohányos
Mamuska egyik tüdőröntgen felvétele gyanús foltokat mutatott. Az alaposabb vizsgálat is
megerősítette a gyanút: rák, a legrosszabb fajtából. És akkor és ott, Mamuska majdnem
feladta. Édesapja tüdőrákban halt meg, tudta, mi az. Tudta, hogy akár
sugárkezelés, akár kemoterápia: az majdnem úgy roncsol és leépít, mint maga a
burjánzó kór…
Aztán mégiscsak nekidurálta magát… Mi önző módon úgy
gondoljuk, ebben az is szerepet játszhatott, hogy akkor már Míra, az első unoka
is ott kotnyeleskedett körülötte. Meg az is, hogy afféle még egy utolsó élményt
éljünk meg közösen – alapon Pulába vittük szeptemberben, ahol ragyogó idő,
szikrázó tenger, vidám forgatag mutatta neki az élet szépségét.
És Mamuska nyert.
És komolyan nyerésre állt.
Nyert, mert lett újabb unoka (András, tőlünk) ott táncolhatott
másik lánya, Orsi esküvőjén, s megláthatta a további három unokát is: Zozót,
Botondot, Vikit is. Nem mellesleg, nagymamai szeretettel szerette készen kapott, velem érkező nagy unokáit, Ottót és Mátét, sorsuk alakulását figyelemmel kísérte. Sok-sok finom süteményt sütött, és a betűtanításban is
szükség volt pedagógusi-nagymamai erőfeszítéseire. Meg hát mindenben... (Receptet kérdezni tőle, hát persze...) Rengeteget olvasott,
szívesen fejtett keresztrejtvényt, máskor passziánszt vetett (persze igazi
kártyával) a mobilt használta ugyan, de sohasem szerette meg.
Szóval teltek az esztendők, egyik a másik után, s végül
Mamuska is belátta, több levegőt kap, ha elhagyja a cigarettát. (Mert bizony,
rák ide, rák oda, kigyógyulás ide, köhögés oda, a cigaretta, az kellett…) S az
évenkénti felülvizsgálatok rendre azt igazolták: minden rendben. Nincs baj.
Valamikor minden nyerő széria megszakad.
Sajnos, nincs ez másként a legrettegettebb betegségnél sem.
Még akkor is, ha ezt csak most tudjuk valamiféle időrendbe rakva felfedezni,
összefüggést látni abban, amit a bekövetkezéskor nem vettünk sem észre, sem
annyira komolyan.
Ilyen volt az, hogy egyre erőtlenebb lett. Ugye nem baj, ha
ma ágyban maradok? – kérdezgette férjét, aztán persze úgy is tett. Ma alig van
kedvem enni – szólt az egyre gyakoribb kifogás. Ha ez hús, akkor nem kérek
belőle. Egy kis füstölt, békebeli, igazi szalámira vágyom. (Amiből aztán
valóban evett néhány falatot…) Alig birok felkelni. Ma megint nehéz a lábam.
Alig kapok levegőt. Ma megint ágyban maradok. Apró dolgok, két-három naponkénti
pici jelek. Hol itt, hol ott van valami pici, amúgy nem is túl fontos hiba...
S jött az utolsó néhány hét, már eleséssel. Nagy nehezen
ráállt arra, hogy kórházba megy. Az orvosok aggodalmas arccal furcsán beszéltek
vele, velünk is, kitérő választ adva az esélylatogatásokra.
Mamuska határozott kívánsága volt húsvétra hazajönni. Bogi még határozottabban közölte vele: kizárólag akkor, ha a krakszlijával (vagyis négylábú járókeretével) egyedül tud
majd otthon sétálgatni. S Mamuska megtette ezt. Kiszállt az ágyból, s
különösebb szuszogás nélkül körbejárta a kórházi ágyát, majd, hogy
videózhassam, készséggel megismételte a mutatványt. (Élete egyik legnagyobb és
legutolsó mutatványa volt, most már tudom.)
Tehát Nagypénteken hazavittük.
Ölben vittem be az ajtón… (Míra így telefonálta meg
anyjának: apa úgy emelte át a köszöbön, mint vőlegény a menyasszonyt… )
S Mamuska tudta: hazaérkezett. Pihegett, alig kapott
levegőt, de otthon volt. Körbenézett a jól ismert falakon, a könyvein, a
képeken, nagyon picit mosolygott, s mondta, fáradt, nem is kér ebédet, evett ő
rendesen reggelit…
Éjszaka már újra ápolni kellett. Nagyszombaton, a vigília előtt
arra kértem Hernádi László plébánosunkat, húsvét vasárnapján találjunk rá időt,
hogy meglátogassa. Vasárnap apám 93 éves születésnapi ünnepségét tartottuk (ő
jól van, bár gyengül) közben Laci atyát felvettem, aki meggyóntatta,
megáldoztatta, s ellátta a betegek kenetével. Utána énekeltük: Jézusomnak
szívén megnyugodni jó…
A születésnapi ebéd után felkerestük újra, s átnéztük a
családfát. Tényleg, matematikailag szinte nem volt esély arra, hogy a valamikori Monarchia szélső szögleteiből jövő emberek akárcsak találkozzanak is,
nemhogy összefonódjanak sorsaik… És mégis.
A hétfőre virradó éjszaka újabb, egyre kilátástalanabb
ápolással telt. Kora délelőttől részt vettem ebben. Egyik utolsó fontos reggeli
mondata valahogy így szólt: olyan fáradt vagyok, jól esne már a pihenés…
De nem az jött, hanem az ismétlődő fulladási rohamok: a megkínzott és
megkisebbedett tüdő egyre kevésbé tudta ellátni a szervezetet. Este rohammentő, újra
kórház, sürgősségi, onnan a tüdőosztály. Oxigén, fájdalomcsillapító, pici
nyugalom, s közben tudtuk, percről percre fogy a remény, fogy az élet.
Kedd. Boginak halaszthatatlan munka, dolgozni kell menni.
Délután látogatjuk. Ott van férje, Bogi, Míra, meg én is.
Még küzd.
Még meg tudjuk simogatni.
Még tudok neki adni kiskeresztet, amit ő adott lányainak, lányai
gyermekeimnek, gyermekeim nekem és Boginak, ami így és ekkor most
visszaszáll: angyalok vigyázzanak rád.
És az utolsó, az észrevehetetlen lélegzet, ami már nem az.
Amikor szuggerálnánk, hogy igen, de hiszen az előbb még… és
mintha még … és már nem…
Mamuska elment.
