2017-05-07

95 esztendő szelíd szeretetben


Ha az megengedett, hogy írók regényfolyamokat vessenek papírra felmenőikről, akkor az is, hogy a közember családtagjára, nevezetesen apjára szánjon figyelmet. Sajnos, megint csak szomorú oka az emlékezésnek: apám, vitéz Ballai Ottó, 2017. május 3-án a hajnali órákban visszaadta lelkét az Úrnak.

 v. Ballai Ottó
Szolgaegyháza, 1922. április 5.  -  Nagykőrös, 2017. május 3.
Családunk történetével kéne kezdeni, de ez a múlt homályába vész. Dédnagyapámék a Felvidékről, Szinnyéről - akkor már Csehszlovákiából -  az első világháború majd néhány marhavagonban eltöltött év után keveredtek e szűkebb hazába. Nagyapám regényes házasságot kötött (utolsó tanítói vizsgája előtt szöktette meg amúgy grófkisasszony nagyanyámat). Apám 1922-ben, április 5-én jött világra Szolgaegyházán - burokban. Ez, mint tudjuk, szerencsét jelent. Tibor öccse pár év múlva érkezett. Nagyapámat az egyik első Klébesberg-iskolába helyezték - micsoda kitüntetést volt az, s micsoda lehetőség a gyerekeknek... Később mégis a szegedi Szent Imre konviktus lett évekre otthona. Az akkori iskolatípusnak nincs is mai megfelelője... (És egy csöpp kitérő: apósom, Tatus élete hasonló elemeket mutatott, csak néhány évvel később...)
Közben megváltoztak a családi viszonyok, annyira, hogy új névvel folytatták életüket. Ez egyébként önmagában regénybe illő történet, ám itt csak mellékszál. S következik apám első munkahelye. A visszaszerzett Erdélyben épít vasutat, majd kiköt Sándorfalván, Szeged mellett. A polgármesteri hivatalban vállal állást, innen szólítja el a háború. 1943. október 4-én vonul be a szegedi Horthy Miklós laktanyába, az 55-ös rohamutászokhoz.
(Kérdeztem: fiatalemberként mi volt az álma, minek készült? Apám szeme felcsillant. - Talán egy volt akkori vágyaim között komoly, hiszen utánajártam: tengerjáró hajón, rádiótávírásznak készültem. Jónéhány esztendős vállalás, de a háború közbejött. Nem kesereg, mosolyog tovább.)
Átéli az 1944-es Horthy-proklamációt, később éppen emiatt irányítják a frontra. Szolnoktól erőltetett gyalogmenetben jut el a korosztovi frontszakaszra. Vezető parancsnoka Miklós Béla, Kéri Kálmán. Kárpátalján, Turjabisztra közelében 1944, október 24-én esett hadifogságba. Megsebesült. Lába elfertőződik, később amputálni akarják. (Ugye, hogy szerencsés vagyok? - mondja - nem lett semmi bajom.) 1945 elején áthelyezik, s hadifogsága egy másik színhelyére, Kijev-Poltava térségébe szállítják. Ismeretlen, térképen is alig található településnevek: Romnikuceráj, Pökesan, majd ismertebbek: Brassó, Segesvár, Temesvár - ezek már a hazafelé tartó út állomásai. 1945 október 10 - végre itthon. A leszerelőjegy sorszáma 416. (Mily furcsa is az emlékezet! A lényegtelen részlet hogy fönnakad rajta, míg tán a fontosabb áthull rostáján...) A két éve még 85 kilós fiatalember ekkor 35 kilós, megszokta, hogy csalánlevest eszik (sohasem csípte!) csajkáját haláláig is őrizte.
Vissza Sándorfalvára. Szépen halad a ranglétrán, 1951-ben már tanács vb-titkár. Májusban esküsznek - a piaristáknál, Szegeden, szinte illegalitásban. Előtte összeveszik egy pártsuhanccal, szabályosan elzavarja, ő nem fog padlást söpretni. Elmennek a nászútra, s mire visszatérne irodájába, az íróasztal üvege alatt ott az eltávolító irat. (Nem ez fájt, hanem az, hogy a falubeliek úgy féltek, hogyha láttak, átmentek  a túloldalra - töpreng. - De szerettek, biztosan szerettek, nemrég arra jártam, az öregebbek megismertek, köszöntöttek, tudták, hogy ki vagyok.) Ilyen-olyan alkalmi munkák következnek, majd hurcolkodás, s az anyai családi háttér miatt irány Nagykőrös. A Dél-magyarországi Áramszolgáltató Vállalatnál előbb gyors-gépíró, majd raktáros, végül nyugdíjazásáig ügyfélforgalmi ügyintéző. E minőségében a fél vagy tán az egész Nagykőröst  megismeri. Segít mindenkinek, türelme végtelen. Később még a TRAKIS-ban is dolgozik, ott is megbízhatóan, nyugodtan, ahogy szokta, az emberekhez nagy türelemmel.
Velünk, gyerekekkel is mindig az. Kerékpárt tisztítunk, motort szerelünk, autókat lesünk, húsvétkor együtt locsolkodunk, hangos szava sosincs. Fogságélményeiről ekkor alig tudtunk. 
A motorszerelések (mert a Kiscsepelt állandóan szerelni kellett...) után 10 éves voltam, amikor megengedte (mit megengedte: egyenesen fölültetett a motorra!!!) hogy tegyek vele egy nekem akkor igen hosszúnak tűnő utat (még kettesbe is fel tudtam kapcsolni. A pontosság miatt  a tény: úgy 30 méter lehetett ez az első motoros utam...)
Kicsit, megfontoltan, az akkori időkhöz képest gyarapodtak is. 20 éve alatt, egy fél pár zokniban, az akkori, ritka ötforintosokból gyűjtötte össze a család első autójára, a Trabant 500-asra valót. Ezt a családi autót mindig ideadta, amikor csak kértük: "ugye, azért tankolsz majd bele" - feltétellel.
Nagy vállalásuk volt az építkezés, a Luther utcai ház. Azonban mire elkészült (1973 késő ősze) az ikrek kiröppentek, jószerivel egy közös karácsony volt csak itt. Laci maradt azután a Luther utcai házban, – ő később gondos ápolással hálálta és hosszabbította meg évekkel apja életét. Az unokák, később a dédunokák sorsát mindig figyelte, bár ő ahhoz a korosztályhoz tartozott, akit még úgy neveltek, a szeretetet nem kimutatni, hanem megélni kell.  
 Ballai Ottó, 2002
Kitüntetést, elismerést alig kapott. Az egyiket 2002-ben, a Magyar Honvédelem napján, amikor emlékplakettet adományozott számára Homoki János, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára. Összesen nyolcvanan voltak ott, nyugalmazott tábornokok, főtisztek. Apám - tizedesként szerelt le, azóta se léptették elő - túl a nyolcvanon vigyázzmenetben ment ki, fővetéssel köszönt, csikorgó, derékszögű balraáttal búcsúzott.
 A vitézzé avatás pillanata, 2014

A másikat már 2014. augusztus 23-án  Budapesten,  amikor tagjai közé fogadta a Kárpát-medencei Vitézi Rend, avatta vitéz Illyés Zsolt főszéktartó törzskapitány.

Apámnál békésebb embert én még nem láttam ezen a világon.
Minő fintora a sorsnak, hogy a kitüntetését, elismerését mintegy második világháborús fogsága késői jóvátételeként kapta.

Apám nem tartozott a nagybeszédű, anekdotázó emberek közé. Nem volt kenyere a dicsekvés, magáról szinte sohasem beszélt. Nem őrzök róla/tőle ezerszer hallott, könyökön kijövő történeteket, ha el is kezdett egy-egy régvolt történetet, abbahagyta, úgy kellett unszolni, mesélje tovább. Kisvártatva mindig legyintett, nem fontos, mondta.
S hogy elégedett volt-e életével? Apám azt állította, igen. Nem vágyott sokra, amit megszerzett, az meg becsületes munkával érte el. „Az én egyszerűségemmel nem mondhatok semmit. Meg voltam vele elégedve. Elvégeztem a dolgomat, azt rettentően szerettem, aztán hagyjanak engem békén.”
Ballai Ottó – akit fiai a legnagyobb megadható tisztelettel mindig Édesapának szólítottak – elmondhatatlan fájdalommal viselte felesége, Jolika 2006-os halálát. Kevesebbet járt az utcára, már nem ment ki a piacra, családi ebédeken is elhessentette a szót, s már hol katonai történeteit, hol feleségével közös emlékeit idézte. Ezekben az években is gondoskodás vette körül: József szinte minden hétvégére ellátta őket, Ottóék a családi ünnepségekre, ebédekre hívták és várták a Papáékat. Másfél hónapja még közösen  ünnepelhettük a 95 éves születésnapot.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos: a szelíd szeretetű Ballai Ottót május 3-án, felesége születésnapján szólította magához az Úr.

Az anyától, a nagymamától, minden bizonnyal mozdulatokat őrzünk. Azt, hogy a kenyeret magunkhoz öleljük, úgy szeljük. A morzsaszedés kimért fontosságát, a féltés óvatosságát.
Ballai Ottó, mint édesapa is hagyott ránk  –  szavakat, apa-nyelvének szeretet-szavait.

Kicsim…
Jolikám…
Anyus…
Otti…
Laci…
Józsika…
Azon studíroztam…
Örülök, hogy látlak…

S végül, ha elege lett a szófialó beszédből, családi legendává lett szólását:
Kicsim, akkor én most kitolom a motort…


***


A Kárpát-medencei Vitézi Rend nekrológja
Nagy veszteség érte a Vitézi Rendet, elhunyt vitéz Ballai Ottó nemzetes úr! A teremtő hosszú és boldog éveket adott neki, gyermekei és unokái között a 96. életévében távozott közülünk és a Hadak Útjára lépett. Most a legnehezebb feladat számunkra az, hogy el kell búcsúzni. Fekete Istvánt szeretném idézni: „Az ember addig él, amíg emlékeznek rá”.  Mi vitézek, rendtársai, szeretettel emlékezni fogunk rá. Ő volt közöttünk a legidősebb, mindig mondogatta, hogy neki az a szerencse jutott, hogy Horthy katonája volt.
Vitéz Ballai Ottó 1922. április 5-én született Szolgaegyházán. Katonai előképzése már iskolás korában elkezdődött, levente volt, majd cserkészként készült fel az életre. Bevonulása előtt adóhivatali tisztviselőként dolgozott. 1942-ben sorozták be, majd 1943-ban bevonult a Szegedre a Horthy Miklós laktanyába, ahol először az 55-ös rohamutászokhoz osztották be, gránátvetősnek, majd egészségi állapota miatt századírnok lett. Rövid idő után a frontra került. Beregszász – Vereckei hágó védelmében vett részt frontharcosként. Különleges megbízatásként kerékpáros hírvivő volt. Több ütközetben bizonyította hősies magatartását. Több kitüntetést kapott. Visszaemlékezéseiben a legveszélyesebbnek az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) elleni harcokat emelte ki. Visszavonuláskor az állomások Bilke, Árpád-Hunyadi vonal és Huszt voltak. Vezető parancsnokai közül Miklós Béla és Kéri Kálmán voltak azok, akiket nagyon tisztelt. Kárpátalján, Turjabisztra közelében, 1944. október 24-én sebesülten hadifogságba esett. A lába egy aknaszilánktól súlyosan megsérült. Samberg hadifogoly kórházba elkezdték kezelni a sebesülését, majd a súlyos sebet egy másik kórházban, később a Kijev – Harkov - Poltava térség közelében egy másik kórházba szállították és végül a Don folyó mellett egy „igazi” komoly kórházban műtötték ki a szilánkot a lábából. Elmondta, hogy ott „tisztán, sok fontos gyógyszer hiánya ellenére őskori módon, de emberségesen bántak velünk és gyógyítottak”. 1945. augusztus végén egy rövid időre egy romániai hadifogolytáborba vitték, ahol a lábadozó katonákat a mezőgazdaságban foglalkoztatták. Hazaérkezése után Szegeden szerelt le tizedesként 1945. október 10-én. A sebe csak egy év múlva kezdett begyógyulni, mert annyira le volt gyengülve és fogyva, hogy sok időbe tellett, amíg a szervezete és az egészsége helyre állt. 
A polgári életben mérlegképes könyvelő volt. Boldog családi életet élt három fiúgyermek apjaként.
Tagja volt a Volt Hadifoglyok Bajtársi szövetségének. Élete nagy álma vált valóra, amikor közeli kapcsolatba került a Kárpát-medencei Vitézi Renddel és saját érdem alapján vitézzé avatták. Aktív támogató tagja volt a Vitézi Rendnek. Munkásságát elismerte a Vitézi Szék is, és 2016. decemberében kitüntették a Vitézi Rend Bronz Érdemkeresztjével.
Szomorúak vagyunk vitéz Ballai Ottó nemzetes úr, Ottó bácsi elvesztése miatt, de örülünk annak, hogy élete nagy álmát teljesíthettük, hogy saját érdem alapján vitéz lehessen. Pótolhatatlan veszteség érte a családját és minket, vitézeket, akik ismerték, tisztelték és szerették Őt.
Nyugodjon békében vitéz Ballai Ottó nemzetes úr. Emlékét szeretettel megőrizzük.

Budapest, 2017. május 7.

vitéz Illyés Zsolt
főszéktartó törzskapitány