In memoriam Gyaraky Jenő

Nagykőrös, 1946. július 3. – Nagykőrös, 2019. november 22.

(Egy kicsit objektíven)

Az életrajz adatai 73 évet foglalnak keretbe. A Gyaraky-családban három gyermek nevelkedett. Az apa pedagógus volt, a Toldi-iskola alapítása és felfuttatása az ő nevéhez kötődik. A szeretetben nevelt Jenő a budapesti középiskola elvégzése után előbb a kecskeméti GAMF-on szerzett diplomát, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen mérnöktanári végzettséget. Informatikai diplomát is szerzett, s mindezeket pedagógusi munkájában alkalmazta is.

A GAMF után a kecskeméti BRG-ben majd a Nagykőrösi Konzervgyárban dolgozott, s 1976-ban, a Toldi legnagyobb felfutásának idején választotta immár véglegesen a pedagóguspályát, 2006-os nyugdíjba vonulásáig.  
Feleségével, Zoller Rozáliával (szintén a Toldi pedagógusa) 1978-ban kötött házasságot. Judit 1980-ban, Márta 1982-ben született. Lányaik diplomaszerzéseiket majd férjhez menésüket követően négy unokával gyarapították a családot, a legnagyobb 8, a legkisebb 2 esztendős, s az akkor már nagypapa mindegyikre nagyon büszke volt, a rajongásig szerette őket.

Gyaraky Jenőnek a Toldiban a legmagasabb posztja a gépész gyakorlati oktatásvezetői tisztség volt, magasabb beosztásra nem vágyott. Gépészetet, géprajzot, s ezekhez tartozó alapozó tárgyakat, később informatikát és az ahhoz kapcsolódó tárgyakat tanított. Nemcsak tanított, tanterveket és tankönyvet is írt. Ezek a száraz adatok, s nem mutatják az embert, a pedagógust, a családfőt, a mindig segítőt, a mentort, s legfőképpen nem -  a barátot.

(Egy kicsit szubjektíven)

Szerencsésnek tartom magam, mert Gyaraky Jenőben igaz barátra leltem. Évtizedekig jóban-rosszban, családi, gazdasági, hobbi, iskolai meg ki tudja, miféle ügyekben gondolkodtunk-dolgoztunk együtt, s azon kevesek közé tartozott, akit barátomnak tartottam. Volt ezekben az években minden: közös gyermekvárás (Máté fiunk egy héttel később érkezett, mint Judit lányuk) lakásváltás, tervezgetés, autóvásárlás– és eladás, építkezés, annak tervezése, lebonyolítása, s közben végnélküli, hol komoly, hol komolyabb, hol könnyed, hol életbevágó beszélgetések – és közös munkák. De még milyenek…! Összeszámolni sem tudnám, hány köbméter betont kevertünk és talicskáztunk együtt, hol az ő, hol a mi, hol az apósék házához… Terveztünk, méreteztünk, szereltünk padlófűtést, majd a mi házunknál a fitting-elemekből építettünk elosztót. 
Akkora türelme senkinek sem volt, mint Jenőnek, aki az összes akadályt olyan természetesen humorral és belenyugvással kezelte, mint azóta se senki más. Mindig volt tartalék megoldása, a térben látva rajzolt tanáros precizitással olyan rajzokat a cementporba, amelyekkel még az én szögegyszerűsítő megoldáskereséseimet is zárójelbe tudta tenni. Annyi emlékem van, hogy nehéz a legjellemzőbbet kiválasztani. Talán 1987 októberének utolsó napjai kívánkoznak ide. Házunk építésének legeslegutolsó fázisa volt az, tudva azt, hogy hétvégén kötelező a költözködés (a lakást le kellett adni az OTP-nek). A megelőző héten kerültek fel a villanykapcsolók, a konnektorok, sikáltuk a csempéket, s szereltük fel a konyhaszekrényeket. Ezen a héten minden nap éjjel 2-ig, 3-ig dolgoztunk, egyszer sem kérdeztem, jön-e másnap, annyira evidens volt. Szerintem egy hónapnyi munkát végeztünk akkor azon a héten, ebben a néhány éjszakában, egyetlen hangnyi összeveszés nélkül, olyan egyetértésben, amit később csak Tatussal tapasztaltam meg. Ezt a véghetetlen türelmet tartotta családjában is.

Gyaraky Jenő ilyen volt a tanításban is: egyszerűen, valami alig észrevehető, de mégis jelenlévő humorral, az alapoknál kezdve és szándéka szerint senkit sem elveszítve építette fel a tárgyait. Diákjai ezért is szerették. Soha nem támasztott teljesíthetetlen feltételeket, de mindig és minden segítséget és információt megadott a felkészüléshez. Imádta a jó zenét, elsősorban azokat, amelyeket ma a retró cimkével illetünk. Minden bulin kitűnt kiváló és fáradhatatlan tánctudásával, Nagykőrös – ha nem a tágabb környék – legjobb twisztelőjét tisztelhettük benne.

Az elmúlt  években már jóval kevesebbszer találkoztunk, véget értek a közös projektek, 2006-ban Jenő nyugdíjba ment, hogy utána persze, hogy visszamenjen, még az aranyosított Ádámba is tanítani.

2019 augusztus végén két betegség is megtámadta, s november 22-én, éjfél után 30 perccel ment el.

Halála pótolhatatlan veszteség.

Hogyan spóroljunk – avagy a fillérb... khm, -szerzés iskolája - meg egy kis fintech

Néhány tanács azoknak, akik megfontoltan figyelik és költik pénzüket

Nem biztos, hogy sokan tudják: középiskolai nicknevem (mert most már így hívják – hívjuk) SKÓT volt. Ebbe akkor simán belefért, hogy a KISZ-tagdíjat (havi 2 Ft volt) madzagra fűzött 2 filléresekben adtam be. (Erre és ebből sokan ma teljes ellenállói karaktert faragnának…) 15 évesen nyitottam első takarékbetétkönyvemet, 18 évesen ifjúsági takarékbetétet kötöttem (most nincs ilyen, hozadéka annyi volt, hogy a 400 ezer forintos első lakásunkat ennek felhasználásával 30 ezer forint készpénzért (nyugi, az is betétben volt…) tudtuk megvenni. Tehát magamat hétköznapi szintem megfontoltnak tartom, s ahol és amiben lehet, spórolok, és a legjobb és legolcsóbb pénzügyi szolgáltatást választom. Nem véletlen az sem, hogy aktív bank-használó vagyok, bizonyos, hogy legalább két-három évente, vagy még sűrűbben is, bank-ajánlatokat nézek, hasonlítok, s ha kell - váltok. A hétköznapi életben használt, bevált dolgaimról írok, a végén néhány fintech elemmel megszórva. Az összetett szóban a fin nem a fine vagy finest, hanem a financial szó rövidítése, majd ha odaérek, kifejtem.

Alap: spóroljunk az üzemanyagon!

Gyakorlatilag mindenki számára elérhető a Partner MOL GROUP kártya. 

Leírás: https://mol.hu/hu/autozzon-velunk/uzemanyagkartyak/mol-partner-kartya/ nagyon sok helyen adják ingyen, valami korábbi szolgáltatás mellé, ajándékba. Itt jelenleg is ingyenesen igényelhető: https://www.forensis.hu/a-kartya

Értelemszerűen MOL-kutakon használható. Akár bank- vagy hitelkártyával fizetsz, annak igénybe vétele előtt kell ezt érvényesíteni, azaz lehúzni. Minden liter üzemanyag árából 8 forintot spórol. Mondhatja erre bárki, hogy mondjuk 40 liter benzinnél ez csak 320 Ft. Jól számolt: ekkor csak annyi. Egy tankolásnál. Én másként számolok: ez az egyetlen érintés (na jó, tankolásonként egyetlen…) éves szinten 10 ezer kilométeres futásteljesítménnyel és 6 literes átlagfogyasztással 600 liter üzemanyagnál évi 4800 Ft. Pontot is gyűjt, azt már nem is számolom pontosan, s máris van kb. 5 ezer forint évente. Rögtön teszünk még hozzá, ugyancsak a tankoláson, kis türelmet.

Bankszámlák, bankkártyák

Számomra alap az olcsó bankolás. Az, hogy olcsó, úgy értem, ingyenes. Ingyenes tehát a bankszámlavezetés, az átutalás, s a lehető legkevesebb kerüljön a készpénzfelvétel - úgy értem, a 150 ezer forint feletti esetleges kivét. Ezt igyekszem elkerülni, lehetőleg olyan helyen vásárolok, ahol van kártyaolvasó, de bizonyos esetekben mégiscsak elkerülhetetlen.

Tapasztalataim szerint jelenleg a piac legjobb ajánlata a kizárólag az alábbi linkről elérhető CIB-es 0 forintos: https://bankmonitor.hu/bankszamla/cib-eco-igazi-0-ft-os-szamla/?link=front&fbclid=IwAR19NF47iMMY9IHkOiOZpqV78YSU-71VY1B3eJ9e3SoJqDaM1-NV_ucRo0w

Hosszabb ideje használom, tényleg ingyenes. 
Van még egy szolgáltatása, amit nem biztos, hogy mindenki és alapból tud: a 150 ezer forint feletti bármekkora készpénzfelvételért egységesen 700 forintos díjat kér. (Hasonlítsuk össze ezt a K&H 2,5 millió forintra terhelt 42 ezer forintjával… és még az is lehet, nem ez a legűberbrutálabb díj a piacon…!) Ehhez észen kell lenni, azaz, ismerni kell a környékbeli automatákat, melyiknek a legnagyobb a pénzkiadónyílása – mert ettől függ, nyilván a kártyalimit-beállításon kívül, hogy mennyi a fizikailag kiadható maximális pénzmennyiség. Ez mindenkinek házi feladat, egyébként meg úgy gondolom, erre nyilván ritkán kerül sor.

Ehhez a számlához ingyen van a bankkártya (VISA) és nem SMS-ben, hanem mobilapplikáción belüli üzenetben értesít a pénzmozgásról. Nagyon pontos, a mobilos felület is tiszta, nekem bejött, csak ajánlani tudom.

Most egy kis kitérő: amíg volt lakossági üzletága a Citibanknak, az volt boldog békeidő. A nagyon kedvező díjú bankkártya mellé lehetett alkalmazni a hitelkártyát, olyan pontvisszatérítési rendszerrel, ami, azóta, sajnos kihalt. (Sokan ezért a bankokat hibáztatják, nem fogom őket védeni, de érdemes emlékezni rá, hogy egyrészt ezen kormányzat vezette be a brutális bankadót, az utalások utáni sarcot, a készpénzfelvétel díjának drasztikus emelését, az MNB meg az értékelhetetlen nagyságú betéti kamatot. Tessék kiszámolni: ma beteszel 100 ezer forintot, de nem tudsz kivenni max. 90-et, a többi elviszik – a fentiekből származtatott – banki díjak.)

Hitelkártyák

Tehát a hitelkártya. A hitelkártyától többen óvnak, mert, hogy azzal lyukra lehet futni. Szerintem a tudatos használónak kizárólag előnye származik belőle, a nem-tudatos használónak a kőbalta is fintech eszköz, az tartsa a párnacihában a pénzét.

A piaci ajánlatokat érdemes átnézni. Jelenleg a Budapest Bank Go! kártyáját (mastercard) használom (két éve) költéseim szerkezetének nagyjából ez felel meg, s a szerződés megkötésekor ez volt a legjobb visszatérítési szerkezetű. Egyrészt üzemanyagból havi 30 ezer forintig 3 %, ami havi 900 Ft, vagyis évente 10800 Ft, ami a MOL-kártyával együtt máris 15-16e Ft-ra jön ki – pusztán azzal, hogy ezt a két kártyát használjuk. A többi költésre 1 % jár. És itt is alkalmaztam egy trükköt: ezen kártyára állítottam be a csoportos megbízásokat, rezsiszámlákat, amik vásárlásnak minősülnek. Ezeket valamilyen módon ki kellene fizetni, így viszont ezek is pénzt hoznak. A hitelkártya díja kötéskor egészen minimális volt, de bizonyos forgalom (a hitelösszeg bizonyos százaléka) fölötti használatkor ingyenes volt a számlavezetés is.
Más hitelkártyák választásánál érdemes legalább 2 évet nézni, s azt, hogy a nyitáskor adott visszatérítési kedvezmény tartósabb időtávra is érvényes-e. Ezen túl, ott még a havi limit is, nem mindegy, hogy csak havi 100 ezer után van visszatérítés, vagy az egész igényelt hitelkeret játszik (nyilván felhasználása esetén).

A korábbi bankszámlámnak volt utalási költsége, így ott a hitelkártya által hozott visszatérítésből ezt még le kellett vonni. Még úgy is többletben voltam, de a 0 forintos CIB-Econál már nincs ilyen gond.

A már nem annyira konzervatív bankhasználók persze itt be is fejezhetik: gyakorlatilag a teljes bankolás ingyen van, sőt, még pénzt is hoz (tudatos használattal, s hitelkártyával nem  készpénzt felvéve…) de jónéhány helyzetben akadhatnak problémák, s erre már ajánlok több finomságot, azaz fintech alkalmazást.

Fintech alkalmazások: a Curve

Elég nehéz megfelelő sorrendet találni, másnak lehet, a Revolut vagy a Monese, esetleg a Transferwise következne, óvatosabb duhajnak viszont – miután ez is magában és tovább egyszerűsíti az életet, jöjjön a Curve (nem tudom, ki az, aki ezeket a szavakat ki is mondja: körv-nek ejtik…) 
Itt igényelhető: https://curve.page.link/ffqU   a szükséges kód pedig: NMZAX4GE  (a regisztráló  5 Ł-ot kap ajándékba – és hát én is, ez így működik.)

A Curve tulajdonképpen egy olyan kártya, amely alá be lehet regisztrálni más, működő kártyákat, tehát esetünkben a CIB-Eco-s bankkártyát és hitelkártyát. Mobilapplikációként működik, azon keresztül kell rendelni, üzembe állítani. A fizikai kártya kb. egy hét alatt jön meg, elegáns dobozkában.  A két eddig kártyát otthon is hagyhatjuk, elegendő a Curve PIN-kódját megjegyeznünk. Újabb trükk, ami ezen kártya lényege: egyetlen mozdulattal beállíthatjuk, hogy melyik kártyáról történjen a költés. Én úgy szoktam, hogy amíg tart a hitelkártya kerete, addig arról, aztán a másikról. A Curve Blue kártyája teljesen ingyenes, de van prémium verziója is, a Black. Megnéztem, az általam szokott műveletek során nem tudnám azt kihasználni. Bár ki tudja. A havi díja 9.99 és azért ad többletszolgáltatást. Itt össze lehet hasonlítani a kondíciókat: https://www.curve.app/en/cards  
Rengeteg kártyát alá lehet rendelni, a később ismertetendő Revolut, Monese és Transferwise plasztikokat is. Sokszor már egyetlen VISA-alapúra is érdemes használni, mert bizonyos külföldi internetes vásárlásoknál jobb a Mastercard, mint a VISA. Márpedig, ha VISA van alárendelve, a fizetésnél már a Mastercard dolgozik.

Amit fontos még tudni, hogy az alap Blue kártya is pontgyűjtő, indításától 3 hónapig  (a Black mindig), vásárlásonként 1 %-ot ad. Rengeteg további finomság van még ebben, az érdeklődők számára ajánlom a netet, nincs kizárva, hogy később még részletesebben írok is ezekről.

És gondoljuk át...

OK. Van már 3 olyan kártyánk, amivel fizethetünk, de amelyekből elég egyet használnunk. És menjünk mondjuk síelni, Ausztriába, s ott valamely kártyával fizessük is ki a síbérletek árát. Nyáron aktuálisabb egy apartman árának kiegyenlítése, vagy egy külföldi tankolás, nagyobb pénzköltés. (Mint korábban jeleztem, nálam nem játszik a készpénz.) Ha mondjuk a síbérlet-vásárlás vasárnapra esik, akkor szinte egészen biztosan megszívhatjuk. Ugyanis – bár a kártyahasználatnak nincs külön díja, a lehívásnak és a konverziónak meg van. A példámban említett VISA kártya nyilván forintalapú, amit át kell váltani, a legegyszerűbb esetben euróra, utána pl. horvátországi nyaralásnál még kunára. Az átváltások pedig nem azon az árfolyamon történnek, amit mi jónak gondolunk vagy annak vélünk. Mivel a VISA dollár elszámolású, ahhoz képest lesz forint->dollár, majd dollár->kuna (Mastercardnál euro az elszámolási alap, a folyamat ugyanaz). Ami még bonyolítja a dolgot, hogy nem a vásárlás napján aktuális árfolyamot használja a bank, hanem azt a napot, amikor az igény beérkezett és ő könyvelte a tételt. A kártyát elfogadónak 30 napja van, hogy elküldje az igényét, így durva esetben akár egy hónappal régebbi vásárlást is a mai árfolyamon könyvel a bank. Erről nem a bank tehet, hanem a kártyát elfogadó kereskedelmi egység, illetve nyilván annak könyvelési rendszere. És az a bizonyos árfolyam is más, a kártyaelszámoló-központok által alkalmazottak és általunk ismertek (feltételezettek) között is óriásiak a különbségek. Tehát – a legegyszerűbben fogalmazva - a középárfolyam nem azonos a vételi árfolyammal. A fentiek azt jelentik, hogy igazából a vásárláskori visszaigazoló banki jelzés (sms vagy applikációbeli üzenet) pusztán tájékoztató adat, de nem valós érték. Most, amikor az euró/forint árfolyam napok alatt változott (khm… fogalmazzak pontosan, a forint beszakadt, s nem is látni, hogy hol az vég) nem mindegy, melyik napi és milyen árfolyamon történik a vásárlás, a terhelés. Ez egyetlen 5-600 eurós heti síbérlet vásárlásnál akár 20-30 ezer forintos különbséget is jelenthet – kárunkra.

Na, ezekre is van megoldás: a Revolut, a Transferwise és a Monese kártyák. Igazából ezeket érdemes alaposabban megismerni, és a valódi, tényleges igény alapján kiválasztani a nekünk legjobban megfelelőt. Éppen ezek ismertetése lesz a következő írás témája.

Vízfakasztás, hegyen

Van, amikor a lehetetlent is meg lehet oldani – leleményességgel, rengeteg munkával. Nevezetesen, birtoklunk egy csöppnyi faházacskát a Balaton északi partján, fenn, a  révfülöpi hegyoldalban. Osztatlan közös tulajdon, aminek azért van szerepe, mert igazából bizonyos dolgokban vagy benne van mindenki, vagy valami pótmegoldással kell (lehet) ugyanazt (ugyanolyat)  létrehozni. Nos, a hegyoldalban, a településtől néhány száz méterre, már nincsen vezetékes vízhálózat. S mégis van igazi fürdőszobánk! 

 

 Azóta a fémhordó helyett műanyag szolgál... Ez tehát a hegyi vízmű.

Az, hogy fenn a hegyen nincs vezetékes víz, az tulajdonképpen érthető. Ezek a házacskák évente egy hónapot, jó esetben hat hetet üzemelnek, a hálózat kiépítésének költsége üdülőnként többszázezer forint (mármint akkor, ha mindenki benne van) s ha nem, akkor meg még több, simán félmillába  is kerülhet(ne). Az éves vízfogyasztás napi 120-150 literrel számolva is olyan minimális, hogy tán száz év alatt sem hozná be az árát. Nyilvánvaló, hogy megoldás lehet, ha a Balaton közelsége miatt strandolás után, de még lenn a parton zuhanyozunk.
Jó, de mi van, ha rossz az idő, esik az eső? Akkor strandolás sincs…  fürdeni, tisztálkodni pedig akkor is kell. Az alföldi embernek természetesen szóba jöhet a saját kút fúratása, de ami ott fél nap és vállalható összeg, itt kivitelezhetetlen technikailag és anyagilag is egyaránt. Mit lehet tenni? Az első válasz nyilvánvaló: beletörődni, s várni, majd egyszer valaki elintézi a vezetéket, akkor abba beszállni, s addig meg tűrni. Na, hát ezt nem nekünk találták ki.
S ahogyan elkezdtünk ezen gondolkodni amúgy családilag, a felmerülő egyéb kérdésekre is választ kellett keresni. Hogyan lesz fönn, a hegyen víz? Ez az egyszerűbb, mert mint eddig is, felhordjuk kannákban. Hogyan melegszik meg? Az eddigi módszer kettős volt. Vásároltunk egy műanyag, egyik oldalán feketére festett kempingező zuhanyzsákot, s a Nap melege a benne lévő 20-30 liter vizet 40-50 fokra simán felvitte. Ez persze nem volt elég, tehát jött pótlásként a gázrezsó, az elektromos vízmelegítő.
Újabb kérdés: hogyan, miben tároljuk felhasználás előtt a vizet? Erre is találunk megoldást: kell egy hordó! Ez feltesszük jó magasra, onnan belefolyik valami melegítőbe, abból csaptelepbe, készen is vagyunk. Hordó persze nincs, szerencsére a szomszédnak van, vagy 15 éve nem is használta. Nekünk is adja. Történetesen éppen festés is van nálunk, s a mester elárulja a technológiát. Öntsünk bele rozsdamarót, vegyünk láncot, s a hordót hengerítsük jó sokáig. Úgy a rozsdamaró mind a lánc kémiailag meg fizikailag szépen letakarítja a belsőt. Utána a Napon kiszárítani, festéket beleönteni, azzal átlötyögtetni, s már rendben is van (azt nem mondta, hogy erre kell összesen vagy 2 hét, s a hígító szaga fennmarad örökké, de ezt most hagyjuk.) Rendben, tehát lesz (van) víztározó alkalmatosság. Mi fog melegíteni? Erre is találunk megoldást. Itt van mindjárt a REZI. Ez egy olyan, átfolyós elektromos vízmelegítő, amiben egy hatalmas beleépített fűtőszál van. Azonnal veszek is egyet, úgy 20 e Ft környékén van. Akkor nem figyelek rá, hogy ez nem lesz jó, ugyanis akkora az áramfelvétele, amekkora a hegyen nekünk nem elérhető.
De ha nem ez, akkor mi?
Lehetne például palackos gázzal működő vízmelegítő. Üzemeltetése elfogadható költséget jelentene. De maga a melegítő? Amit lehet kapni, az földgázos,  fúvókáit PB-re kell cseréltetni. Jó, ha 60 ezerből kijön. Ráadásul nagy helyet foglal el. Irány a net. Tesz-vesz, elektromos vízmelegítő. Van, van ilyen, ráadásul potom pénzért, mindössze 4500 forintokért. Ekkor újabb probléma kerül a felszínre. Elég lesz-e az a nyomás, amit a víznyerő hely felett mindössze 2-3 méterrel elhelyezendő ejtőtartályból nyerhetünk? És az ehhez kapcsolódó további kérdés: hogyan kerül majd a víz ebbe a tartályba? Erre a megoldás egy merülőszivattyú, ezt belerakjuk egy kishordóba, ebből megy egy csővezeték az ejtőtartályba, abból egy másik csövön a vízmelegítőbe, onnan a víznyerő helyekbe, zuhanyba, mosdóba. Úgy döntünk, hogy a nyomás nem elég. Ez így túlságosan is körülményes.
Más hogy csinálja?
Itt, a hegyen...?
Sehogy. Magunknak kell kitalálni a rendszert.
És másutt? Hát igen, otthon saját vízellátó rendszerünk van. A kúthoz csatlakozik a szivattyú, meg a többi szükséges eszköz. Ilyen házi vízellátó rendszer képes szivattyúzni és nyomást is csinálni. És ha van szivattyú, akkor... (feleségem). Na, akkor nézünk valami ilyet. Internet, persze. Akad is egy új termék. Szállítással egy kicsit több, mint 22 ezer. Van? Van. OK, már meg is rendeltem. Feleségemmel (mérnök) apósommal (civilben ezermester) a fenti gondolkodási folyamatot úgy egy év alatt jártuk végig… Kéretik nem röhögni! Közben azt is kitaláljuk, hogy a faházacska oldalfalait jelentő OSB falemezre a csempét szilikonnal lehet felragasztani. Először aljzatot kell készíteni, keresünk egy mesterembert, erre nem akarunk vállalkozni. Tavaly a konyhában a falicsempét mi ragasztottuk, de az kis felület, itt nem akartunk semmiféle kacskaságot, igaz, a konyhában sem lett. Alkuszunk, a mester vállal, csempéz. Milyen szerelvényeket használjunk? - Szépeket – szól feleségem válasza. OK. IQ-teszt lesz a zuhany- és a mosdócsaptelep, döntve, forgatva. Én persze a hálózati csövekre gondoltam, s kiderült, hogy a két OSB lemez közötti 10 cm távolság miatt kizárólag a Henco-szerelvények, illetve az alumíniumbetétes műanyag cső jöhet számításba. Na, ezek összeszerkesztése egy gyakorlott vízvezeték-szerelőnek nyilvánvalóan gyermekjáték, én meg úgy csinálom, hogy a boltban kirakom az összes szerelvényt, egymás utáni sorrendben, összerakva, ahol csak lehet. 

 

 Ki kellett alakítani azt a ,,rétegrendet'' amely mindkét oldalról szerelhető

Nyilván röhejes, de működőképesen egyszerű megoldás. Ha valaki sokallotta volna az elébb a vízszolgáltató szivattyú árát, most eshet hasra, ugyanis a szerelvényekért ennek legalább a kétszeresét fizettem ki. Szerencsére a REZI-t és a búvárszivattyút is visszavették az áruházak. Minden megvéve, rendszer nagyjából összehozva. De ha nem ejtőtartályos lesz, akkor a hordó állhat akárhol, rajta a szivattyú, mennyivel egyszerűbb lesz így - szól a feleség. Azért a szerelés így sem lett az, tekintettel arra, hogy mindent a faház külső oldaláról kellett szerelvényezni.
És akkor egy szép délután feleségemmel nekiesünk a munkának. Ő is mér, én is mérek, megegyezünk, vágok, sorjázok, illesztünk, csavarunk, örülünk.
Előtte fúrunk, közben fúrunk, s rengetegszer mérünk, sorjázunk, zsírozunk, tömítünk.
S a rendszer – sokkal hamarabb, mint az gondoltuk volna!!! – összeáll. A betáppal kezdtük. Onnan megy a hideg víz az öt literes, használt, de kitűnő állapotú elektromos, tárolós vízmelegítőbe, valamint a zuhany- illetve mosdó csaptelepbe. A másik, a melegvízé meg a bojlerből. A legnehezebb feladat a megfelelő szerelvénytávolság kialakítása, szerelése. Sajátos, duplaeltartós rendszert alkalmazunk, a képaláírásban ezt neveztem el rétegrendnek.. Ezt az egészet ott és akkor, helyben kellett kitalálni, erről nincs leírás, mert senki sem csinált ilyet. Előzetesen akárkinek is mondtam, vagy a vállát vonta, vagy azt mondta, úgyis megcsinálom, mit szóljon  bele? 

 Ez a bojler csövezése

Tudom, van, aki most kevesli az öt literes bojlert. Ide azonban éppen elég. Ugye ez 70-80 fokos melegvizet csinál, a zuhanyozáshoz meg 35-40 fokos kell, és mire egyikünk elkészül, azon idő alatt már dolgozott is a melegítő. Otthon nyilván nem ilyet és nem így használunk, de ez itt - több, mint jó. (A kép itt majdnem a teljes rendszert mutatja, balról hiányzik a zuhany.  Az összekötő gerendán a két, egyenként 80 mm-es és másra való rézcsődarabokból összehozott betáp-közdarab, a sárga tálka elvileg szappan-, itt csavartartó.) Összeáll a dolog. A vezetékezés kész, a csövek oda mennek és úgy, ahogyan azt elgondoltuk. 

Ez akár az előbbi kép alja is lehetne

 Együtt a teljes betáp-rendszer...

Na, ez sem igaz teljesen, mert egy (lyuk)fúrónk eltörött, ezért két vezetéket egy, már elkészült lyukon erőltetünk át. Másnap érkeznek sógoromék, felszerelünk egy csaptelepet csak úgy, és próba... és a PRÓBA sikerül. Még aznap veszek egy seprűnyél-forma rudat, azután két, egyenként nagyjából tenyérnyi OSB-darabban mély, U alakú bevágást alakítok ki. Ez már csak néhány csavar, pontos mérés után, s meg is van a tartója a zuhanyfüggönynek. Szerintem nem volt aznap senki sem boldogabb feleségemnél, aki a seprűnyelet zuhanyfüggöny-tartóvá varázsolta. 

 Utolsó símítások a varázslat közben

A rendszer pedig működik. A hegyre a műanyag kannákban felhozott vízzel feltöltjük a tartályt, s nincs több dolgunk.

Mert, ha megnyitjuk az IQ-csapot, abból jön  a víz.
Ha a pirosat, a meleg víz.
Ha a kéket, akkor meg a hideg.
Úgy, mint otthon.
Na, így lett vizünk - ott, ahol ott, ahol azt hittük, sehogyan és soha sem lesz...

Egy esztendő naperőművel

A környezetvédelem, vele összefüggésben a tudatos fogyasztói magatartás nem ördögtől való, ám az is igaz, hogy nem a kezdetektől… A fogyasztói társadalom – szerezd meg, használd, elavult, szerezz újabbat – mókuskereke egyrészt leplezetlenül energia(túl)fogyasztással jár, másrészt, csak a legutóbbi időkben lett környezettudatos. Ez utóbbi sem biztosan mindig igaz, hiszen még a tájékozottabb fickóknak is időbe kerül, mire a marketingrizsa mögé látnak (ha látnak egyáltalán…). 

A lényeg, hogy tavaly elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy komolyan elgondolkodjunk egy háztartási naperőmű létesítésén. Egyszeri, s nem is kicsi kiadás, megtérülési ideje nem igazán számolható (eddig - ha figyelmesen olvas…) s nem igazán akadtak (tavaly még) ilyen rendszerek lakossági működtetésben. Igaz, ikertestvérem egy félévvel korában már – talán azt is írhatom, rábeszélésem hatására – magának építtetett ilyet. Igen ám, de nálunk egyrészt jobb, másrészt rosszabb is volt a helyzet. Jobb a geometriai adottságok okán, lévén házunk észak-déli tájolású, tehát adott a tetőfelület. És ezen a tetőn úgynevezett szegedi cserép van, márpedig tető, illetve héjazat cserét nem terveztünk. Másrészt, s inkább ez volt a probléma, az akkori és tervezett áram (szakszerűbben: villamos energia…) fogyasztásunk kissé tervezhetetlen volt. Növelő tényezők között tartottam számon András fiam hatalmas asztali számítógépének turbósított fogyasztását. A konyha indukciós rendszert kapott, rögtön a 6 laposat (a korábbi 5 lapon gáz működött, azaz működött volna. Az áttérést éppen ez indukálta, hiszen az új, 5 lapos rendszert (kb. egy esztendős volt a cserénél…) nem, illetve csak kompromisszumokkal lehetett használni. Ugyanis az égőfejek közötti távolság miatt 5 nagyobb edény ezeken nem fér(t) el, csak kisebbek, nagyból legfeljebb 3, vagyis a régi, egybe főző-sütő tűzhelynél nem lett jobb a helyzet. S hogy ezt az utat is lezárjam, egyrészt oda kellett vezetni megfelelő keresztmetszetű vezetékeken a 3 fázist az új indukciós főzőlaphoz, külön egy ugyancsak méretezett vezetéket alatta az 1 fázisú sütőhöz. Tudni kell, hogy a ház 3x16 A áramerősség-teljesítmény foglalása már kevésnek mutatkozott. Tehát fel kellett bővíteni 3x20 amperre, kihúzni az új, méretezett betáp-rendszert, azt bekötni – s csak ezután volt érdemes gondolkodni a naperőműről.

A valóságban persze mindez természetesen párhuzamosan zajlott. Információkérés az áramszolgáltatótól, az indukciós lap keresése majd beszerzése (internetes vásárlás lett, jóval olcsóbban, mint a környékbeli üzletek ajánlata) Tárgyalás az áramszolgáltató szerződött szakemberével, az árammérő helyének átalakítása-helyes kialakítása, majd a kábelezés. Ez utóbbi saját kivitelezésben készült, s a néhány vezeték elhelyezése közel 8 órás harc eredményeke lett. Az ok prózai, a korábbi műanyagcső nem erre az igénybevételre volt tervezve, de a friss csempézés miatt nem igazán volt lehetőség a cserére. Ezek a munkálatok nem kevés pénzbe kerültek. Az indukciós lap akciós árán felül további 110 ezer forintot fizettem ki, hálózatbővítésre, anyagra, szakemberre.

Miután adott volt a 3x20 A betáp-rendszer, jöhetett a konkrétabb tervezés, persze, már szakember (Kovács Péter) segítségével. Az első kérdés mindig az, eddig mennyi volt az áramfogyasztás, s tendenciájában mire számítunk? Az elsőre van objektív válasz, a korábbi villanyszámlák, azokon a havi 12-15 ezer forintos fizetnivalók. A másodikra már nem biztos: András egyetemista lesz (lett) ősztől, gépét már vagy viszi magával, vagy csak hétvégén használja. Az indukciós lap ugyan nagy áramigényű, de nem megy annyit – és még gondolkodtunk egy sort, mire megszületett a válasz, nekünk 3 fázisú, 14 db japán Hitachi napelemekkel szerelt, Fronius inverteres, s évi 3,8 kW-os rendszer kell, ami 1,75 M forintba kerül(t). Amennyiben van többlet-termelés, azt az áramszolgáltató átveszi. Érdemes ennek az árát is megnézni. Ha veszünk, akkor 1 kWh óra kb. 40 Ft, ha ezt mi adjuk el, akkor 20 Ft a bruttó ár. A különbség a rendszerek használati díja. Vagyis, egy ökölszabály máris adott: lehetőleg annyit termeljünk, amennyit elfogyasztunk, illetve úgy villamosítsunk, hogy mi fogyasszuk el a megtermelt energiánkat. (Jó hőszigetelésű házakban akár elektromos kazánt is érdemes megfontolni.) Tudni kell, hogy a háztartási naperőmű éves elszámolási rendszerben működik, tehát az átvételről fogva nincs havi villanyszámla, hanem évente egyszer ráfizetés vagy visszatérítés van.

A megbeszélések után az időrendet is egyeztettük. A szerelési munkálatok kevesebb, mint egy napot vettek igénybe, s ebben a tetőn való mozgás, a padlástéri vezetékezés, az inverter beszerelése, konfigurálása mind benne foglaltatott. Ennél is fontosabb, hogy a felszerelt rendszert 10 napon belül átvette üzemeltetésre az áramszolgáltató – s ennek volt a napokban pontosan 1 esztendeje.

Tehát most volt érdemes elvégezni – pontosítani a számításokat: vajon mennyi idő alatt hozza be az árát a nem olcsó rendszer?

 Egy teljes esztendő fogyasztása

Mielőtt ezt megmutatnám, néhány további megfontolást ismertetek. Nevezetesen, most olyan mérő van felszerelve, ami egyrészt méri a bejövő villamos energia fogyasztást, illetve a hálózatba táplált, a napelemekkel megtermelt, s az inverterrel szabvány feszülstségre és 50 Hz-re alakított villamos energiát is. (Tehát ez inverter nemcsak váltóáramot állít elő, hanem továbbá annak frekvenciáját hozzá igazítja a kinti, meglévő 50 Hz-hez, s csak akkor engedi a betáplálást a kinti rendszerbe, ha a színuszhullámok pontosan ugyanott, tehát szinkronban vannak). Persze, van aki úgy véli, éjszaka is mehetnénk a saját áramról, de ez a sziget-üzemmód, amihez még egyrészt kéne egy jó nagy akkumulátor (ilyet gyárt Elon Musk is…) másrészt, tudomásom szerint ez Magyarországon vagylagos: vagy visszatáplálás van, vagy sziget üzemód. Harmadrészt, egy ilyen, háztartási méretű akkumulátor meglehetősen drága, magyarországi adatom nincs is. Az USÁ-ban nagyságrendben kb, annyi, mint a napelem+inverter.

Az egy év adatai elég jók. Nyilván köszönhetőek az adatok a most már láthatóan fölé lőtt termelésnek.

A rendszer 5166 kW villamos energiát termelt.

A teljes termelésünk

Ebből az áramszolgáltatónak átadott 3866 kW mennyiséget.

Az átadott termelés

A hálózatról vételeztünk 2356 kW-ot. Ezt nem kell kifizetni: 92.400 Ft.

Az átadott és az átvett különbsége (azaz 3866-2356) 1510 kW-ért kb. 20 Ft-ot fizet az áramszolgáltató, ez tehát 30.200 Ft (Most tartunk 120 ezer forintnál.)

 Ugyanakkor felhasználtuk még közvetlenül a megtermelt 5166 kW és az átadott 3866 kW különbségét is, ez további 1300 kW. 20  forinttal ez 26 ezer, 40 forinttal 52 ezer forint. Ha egy közbülső 30 forinttal értékeljük, akkor is 39 ezer, vagyis évi 160 ezer forint a nyereség. Ez alapján tehát a mi beruházásunk nagyjából 10 év alatt hozza vissza magát (változatlan energiaárakkal számolva). 
Aztán megint másként kb. 8-9 százalékos kamatot is jelenthet, ami a mai banki kamatok(?) helyett lényegesen jobb megoldássá emelik.
Nem írtam még arról, hogy a rendszerhez tartozik egy zseniális applikáció, (Fronius solarweb) amelyen naponta követni lehet a termelést. 
Nemcsak azt: büszkeséggel tölt el, hogy e rendszer üzembe állítása 2.63 tonna széndioxid kibocsátástól mentesítette a Földet.

Csak épp'hogy gyerek legyen

Születendő gyermek örökbe fogadható! - Az információs hetilap első oldalának hirdetése az eredeti, gőzölős, kanadai vasaló, egy építési telek kínálata és az ingyenes hirdetés lehetőségét hordozó kivágószelvény között van. Első olvasásra nem is annyira feltűnő. Mellékelve jelige, lehet jelentkezni! Az asszonnyal az Alföld közepén, egy kisvárosban, a templom előtt találkozunk. Történetét elmondva csak annyit kér, hogy nevét ne írjam meg.

 „Tudja, én özvegy vagyok. Van egy fiam, sajnos, nagyon beteg a lába, amúgy az esze, az a helyén van. Szellemileg tehát teljesen ép, intézetben tanul. De csak kéthetente, szombatonként hozhatom haza. így aztán egyedül vagyok a házban, olykor köszönök a macskámnak, a kutyámnak - csak hogy szóljak valakihez. Ebben a kisvárosban dolgozom egy kis üzemben, a fizetésem? Hatezer? Hétezer? Mikor hogy. Itt vagyok tehát parlagon. Gondoltam, kihasználom női adottságom, és segítek valakin, akinek gyermek kellene.

Amikor e tervemről egy orvossal beszéltem, le akart róla beszélni, hogy hozzám fog nőni az a gyerek, nem akarom odaadni majd, ilyeneket mondott. Hogy gondoljam meg, mert ezt nem lehet visszacsinálni. Meg nem játék ez. Pontosan tudom, mire vállalkozom, azt akarom tudni, a szervezetem alkalmas-e rá. Az igen, mondta erre, de a lelke, asszonyom, a lelke! Az alkalmas-e?

Igen. Ennyiben igaza volt a doktor úrnak - mert ezt kérdezem én is magamtól. De nem látok más kiutat, semmi mást sem magam előtt. Nincs is.

Anyám meglátta a hirdetési újságban ezt a néhány sort, s le is hordta - úgy, általánosságban - azt a nőt, aki ilyenre képes. - Ott dobog a szíve alatt a magzata, és örökbe adná, füstölgött nekem.

Nem jártam igazán jól a hirdetésre küldött válaszokkal sem. Kettő vagy három azonnal került a szemetesbe. Unintelligens, vadállati levelek voltak, érzelem nélkül. Sivárság dőlt belőlük.

Egy asszony találkozót kért tőlem. Meglepődött, amikor meglátott. Azt hitte, terhes vagyok, csak meg kell szülnöm a gyereket. Kérdezte, hogy gondolom. Én meg elmondtam neki. - Szóval, mondta utána szigorúan, maga most le akar feküdni az én férjemmel. Hogy aztán el is szeresse tőlem, tette hozzá.

Én meg próbáltam neki magyarázni. De hölgyem, ez is egy a lehetséges módszerek közül. Lehet ezt másképpen is, bár még senkitől sem hallottam, hogy a természetes eljárást kellemetlennek találta volna. Magyaráztam neki, de szerintem nem értette, hogy hogy lehet másként. Aztán megkérdezte, mennyiért. Mondtam, nekem költségeim lesznek. Elképzelhető, hogy végig kell pihennem, akár kórházban, még utána is. Azután meg történhet velem akármi is. Nekem ott a fiam. A házamban földes a szoba, a vizet most vezettettem. Már megvettem a bojlert, a csapokat, az ülőkádat. Az mind pénzbe került. Nem veszhet kárba. Egymillió tehát.

Előtte mindkettőnket megvizsgáltatnánk, senkinek semmiféle betegség nem lehet. Én bizony megnézném magamnak a férjét, mondtam az asszonynak, és csak akkor lehetne szó lefekvésről, ha gusztusos, tiszta ember. Aztán nehogy azt higgye, akárhányszor is. Csak épp úgy, hogy meglegyen a gyerek. Az asszony nem is kérdezett többet, a címemet sem írta fel. Szerintem nem is tudta, mit akar. Most próbálkozhat az állami gondozottak között. Én ebből már megjöttem. Jártam ott én magam is. Még az első férjemmel. A gyerekek kilencven százaléka - no, én nem is tudom, hogy mondjam - miféle. Meg sem merik kérdezni. A maradékra meg várniuk kell rendesen, de közöttük vannak már a betegek is. Szóval, tudom én ezt. Az első férjem azért vált el, mert nem lehetett gyerekünk. A babák nem maradtak meg. S a terhesség alatt talált magának másik nőt. A második uram intelligens ember volt. A fiunk az eszét örökölte, meg az anyósom testi hibáját. Amit addig eltitkoltak. Csak mikor megszületett, s furcsán állt a lába, akkor mondták, mint a mamának. De legalább megszületett! Olyan boldog voltam, de a férjem is. Aztán vissza kellett mennem a kórházba. Ezt az előbb már mondtam. A férjem meg teljesen kiborult. Becsavarodott - és... hát meghalt. Na - na igen. Öngyilkos lett.

Talán megérti, én csalódtam a férfiakban. Nem is kicsit. Az első férjem otthagyott, a második nem hitt bennem, s aztán jött még egy élettárs is. Két esztendeig tartott az is. Aztán valami megszakadt. Már nem voltunk jók egymásnak.

Látom én azt, hogy van ott, abban az üzemben is, amelyikben dolgozom. Vannak ott férfiak, hát miért ne volnának. Ügyet sem vernek a magamfajta, negyvenhez közeledő nőre. Ott vannak a húszévesek - majd bekéredzkednek az ágyaikba! De legalább ágyban csinálnák! Hát most miért kellene ezeknek a férfiaknak teher, egy nő feleségnek? A beteg fiamról már nem is beszélve? Persze, jöhetnének még a fiatalabbak, de hát ezeket a fiúkat meg én nevetem ki. Valahogy prűd vagyok én, vagy nem is tudom milyen. Olvasom az újságban, házaspár keres még egy nőt. Meg hasonlókat. Nekem felfordul tőle a gyomrom.

Mintha mondtam már volna valamit az anyámról. Csak hát épp ez az. Nem is az enyém. Egyszer sétáltunk itt a piactéren, előtte a játszótársaim már csúfoltak - tudja, milyen gonoszak tudnak lenni a gyerekek. Sétálunk, egyszer csak megáll. Azt a nőt ott jól nézd meg magadnak, és ezzel mutatott valakit előttünk. Ő az igazi anyád. Tizenhárom éves voltam. Nem tudom elmondani, hogy esett. Addig jó gyerek voltam, aztán meg égetni való. Ki akartam provokálni, hogy utáljanak. Ha nem engedtek valamit, már mondtam is, hogy biztosan azért, mert nem az édes gyermekük vagyok. Nehéz lehetett velem. Egyszer eljött az igazi anyám - hogy adjanak vissza. Akkor már kerestem. Apám kidobta. Még egyszer jelentkezett, apám akkor is kidobta. Nem ütötte meg, ha erre gondol. Csak azt mondta neki, akkor jött volna, amikor kidobott. Most, ha éppen idejönne, nem is tudom, mit csinálnék vele.

Lehet, hogy most azt hiszi, ez cáfolja azt, amit én akarok csinálni. De nem. Én nem hiszem.

A gyerekem miatt nehezebb a munkám is. Külön kérnem kellett, hogy úgy osszanak be, legalább el tudjak érte menni Pestre. Két hetet várok mindig arra, hogy láthassam, hogy magamhoz húzhassam - hogy megpusziljam. S a gyerek csak néz rám, és elhúzódik és nem puszil meg. Hallgat. Csak akkor enged fel egy kicsit, amikor már viszem vissza. Néha elmegyek a körzeti orvoshoz, adok neki ötszáz forintot, hogy írjon ki táppénzre, és akkor itthon maradok vele. Máskor meg nagyon egyedül vagyok. Néha csak azért főzök, hogy tudjak valamit adni a kutyának, a macskának.

S a fiam lába meg beteg. Csak Németországban lehetne valamit csinálni vele. A házam rámenne, annyi biztos, de nem bánnám, ha biztosra mennének. De az orvos azt mondta, lehet vagy ötven százalék esély a valódi gyógyulásra. Talán már látja, miért akarok én szülni valakinek egy gyereket. Béranya - tudom, most így hívják az ilyeneket. Sok az olyan család, ahol majd megvesznek egy gyerekért, hogy legyen egy csöppségük.

Kigondoltam én mindent. Szépen megvizsgáltatjuk magunkat, kötünk egy szerződést, aztán valahogy együtt is élünk, hogy már ők is megszeressék, az én méhemben az ő gyereküket. Ők is tudják, érezzék, mikor rúg, mikor fordul meg, sajnáljanak, ha megfáznék véletlenül, s hozzanak egy pohár vizet, ne is nekem, hanem születendő gyereküknek. S ha történne velem valami, ellátnák az én beteg gyerekemet. Gondoskodnának róla, talán még jobban, mint ahogy most én tudok. Ilyen nagy család lennénk. Akár később még meg is látogathatnánk egymást - persze, csak akkor, ha akarnák.

Egymillióért - amit lehet, sokan nagy pénznek tartanak - vállalnám ezt. Ha valami komoly ember jönne, talán lehetne alkudni is. Az egymillió nem végleges ár.

Nem tud valami megoldást?”

(Megjelent a Kurir 1993. január 26-ai számában)

Újságok, emberek, Nagykőrös...

E témában a – tudomásom szerint – egyetlen forrásmunkára lehet a pontosság okán támaszkodni, hivatkozni. Ez pedig az Acta Musei de János Arany Nominati – a Nagykőrösi Arany János Múzeum Közleményei címet viseli. Még pontosabban annak is az 1978-ban megjelent, 1. számmal jelölt kötetéről, Fekete István: Nagykőrös válogatott bibliográfiája című gyűjtéséről van szó, amely az idézett mű 548-549. oldalán tárja a nyilvánosság elé a városban megjelenő újságokat, hírlapokat, periodikákat.

Nézzük ennek alapján először is pusztán a tényeket.

Nagykőrös, Kocsér, Kécske Híradója – később Nagykőrösi Híradó  1926 január 3-ától 1944. szeptember 30-áig jelent meg, E lapot Kopa László szerkesztette. A két világháború között a másik lap Duna-tiszaközi Nagykőrösi Hírlap címmel 1944-ig jelent meg.

Kopa László nevéhez fűződik a II. világháború után a Nagykőrös Népe című lap, melyet 1945 januárjában indított útjára - ez hetilapként jelent meg, 1949 márciusáig.

Nagykőrösi református Harangszó címmel 1947-ben egyetlen számként jelent meg egy kiadvány. 1965-től újságot, üzemi lapot adott ki a Nagykőrösi Konzervgyár is.

Nagykőrösi Újság címmel 1947 július 5-től 1949. július 5-éig jelent meg hetilap.

Ekkor jó hosszú szünet állt be, majd jött a nagyon különös, s az országban csak Pest megyére jellemző módon megoldott helyi lap: a megyei napilap városi különkiadása, az úgynevezett napi mutáció. Ennek pontos neve eleinte Pest megyei Hírlap – Nagykőrösi Híradó volt, majd 1979-től a Híradó Hírlapra lett cserélve. Ez az újság akkori belső szerkezetét is érintette. Ugyanis ezek a mutációk a megye előbb 4 majd később 5 városában különböző neveken jelentek meg. Ceglédi Hírlap, Váci Napló, Monor és vidéke, Nagykőrösi Híradó (később Gödöllői Hírlap).

A Pest Megyei Hírlap azért is különleges volt, mert amíg az 1956-os szabadságharc után indított összes többi megyei napilap gazdája, kiadója az MSZMP illetékes megyei bizottsága volt, ez Pest megyében megosztott lett, itt ugyanis a Megyei Tanács is a lap gazdája, kiadója volt.

A Pest Megyei Hírlap szerkezete elég sajátos, de nagyon követhető volt. A címlapon természetesen az anyalap címét viselte, ám belül (folyton változott, hogy melyik oldalon) naponta egy teljes kolumnát kapott a Nagykőrösi Híradó/Hírlap. (Más városokban az ottani mutáció.)

A cikkek összegyűjtése, szerkesztése, tördelése a helyi szerkesztőségekben történt. Nagykőrösön két szerkesztőségi helyiség volt. Előbb az Arany János Művelődési Központ emeleti helyiségében, később a megépült új MSZMP-pártház (ma református tanítóképző főiskola) 2. emeleti két szobájában működött a szerkesztőség.

Eleinte (1957-ben, az induláskor) afféle társadalmi szerkesztőbizottság működött, majd hamar kiderült, hogy ez ennél bonyolultabb feladat, így szerkesztőséget szerveztek.

Nem szabad elfelejteni az akkori nyomdatechnikát sem! A kéziratokat rendes írógéppel, papírra írták (át). Kopa László például élete végéig saját kézírásával hozta az aktuális tudósításait, méghozzá kutyanyelveken. S hogy mi az a kutyanyelv? Egy A/4-es papír, amelyik hosszabbik oldala mentén ketté van hajtva majd szakítva. Az A/4-es papír Laci bácsinál bármi lehetett, világháború előtti, megsárgult íveken hozta piaci híreit, más tudósításait. A kéziratot a mutációvezető szerkesztő átolvasta, ha kellett, javította, majd a gépírónő újragépelte, fejléces papírra. Ezen nyomtatvány is igen különleges volt, a nyomda kizárólag a szerkesztősége számára készítette, természetesen – újságpapírból. Voltak szerzők, akik kaphattak ezen fejléces papírból – erre egyébként pontosan 20 sor fért, soronként 60 leütéssel – s a hosszabb cikk folytatása már „sima”, nemfejléces lapra íródott.

A nagykőrösi szerkesztőséget az indulástól a mutáció 1992. november 15-ei megszűnéséig a következők vezették. Takács Jenőné (újságírói nevén Takács Paula) Paula, Khim Antal, Farkas Péter, Ballai Ottó.

Természetesen sok-sok, olyan cikkírókkal, külső munkatárssal, akik „csak” cikkeket írtak, de velük volt olyan személyes, s minden mástól különböző a Nagykőrösi Híradó/Hírlap.

A kezdetektől írt ide Kopa László, Fehér Szilárd. A hatvanas években Rossi Károly, Pécsi Sándor, ekkor és később is dr. Konrád Zoltán. Ellátta a napi különkiadást sok-sok tudós ember: Törös László, Arany János kutatója. Beszámolt ásatásai eredményeiről dr. Balanyi Béla. Novellákat, elbeszéléseket írt  (akkor is) Tóth Tibor, a gimnázium tanára. Pesti László, megszámlálhatatlan nagykőrösi középkori történet tudója, olykor költői vénájának is engedett, s a helyi lapban ezek a költeményei is megjelenhettek. Sulyok Zoltán sporttudósításai Nagykőrös minden sporteseményébe bepillantást engedtek: nem volt olyan bajnokság, amelynek eredményeiről ne tudósított volna.

E sorok írója természetesen elfogult…Hiszen 1970-től hol ritkábban, hol gyakrabban külső munkatársként, majd 1983. szeptemberétől a lap megszűnéséig újságíróként, illetve főmunkatárs-mutációvezető szerkesztőként is szerepet kaptam, kaphattam a Híradóban, a Hírlapban. Ez előtt a hetvenes évek elejének újságjára kell emlékeznem. Takács Paula, az akkori szerkesztő nagyon szigorú, ugyanakkor kiváló, bizalommal teli szerkesztő volt. Népes az a diáksereg, aki az ő keze alatt tanulta meg az újságírói munka alapfogásait (nem kevesen a mesterfogásait is.) Haraszti László, Pallai József, Miklay Jenő, Lipák Tibor, Budai Mátyás, Ballai József, Ruttner György – néhány név a teljesség igénye nélkül ezekből az időkből. Mindegyikük bizonyított a későbbiekben, hol ezen, hol más területen. Számomra szerkesztőként éppen az ő mentalitása, a fiatalok bevonása, tanítása volt a követendő példa.

Egy-egy újságoldal 10 flekkből állt össze, egy flekk pedig 30 sort jelentett. Napi 10-12 cikk, írás jelent meg egy-egy oldalon. Óriási, ma már elképzelhetetlen példányszámban.  A legnagyobb előfizetői tábora természetesen a Pest Megyei Hírlapnak volt, volt olyan időszak, amikor 5800 előfizetővel és napi 300 eladott áruspéldánnyal rendelkezett. Ezzel a számmal a háztartások számához viszonyítva mindig a Nagykőrösi Híradó/Hírlap volt a legolvasottabb az összes mutáció között.

Én örülök annak, hogy részt vehettem a Nagykőrösi Híradó/Hírlap munkájában. S bár jóideje nem vagyok érintett, mégis, mérhetetlenül fájdalmasnak tartom azt, hogy ez a nagy hagyományú, értékes újság – egyetlen megyei lapként az országban! – megszűnt. De ez már egy másik történet, s időben is túlhaladja a vállalt feladatot.

S hogy miről írt a Nagykőrösi Híradó/Hírlap?

Mindenről.

S ami ma már szinte elképzelhetetlen: nagyon jó írásminőségben. Most, hogy kezembe vettem ezeket a régi újságokat, magam is meglepődtem azon, hogy nem találok helyesírási hibákat - ellenben találok rendkívül széles műfaji választékot. Olyan műfaji sokrétűséget, változatosságot, amely az utóbbi 10-20 évben teljességgel kikopott nemcsak a helyi, de mindenféle sajtóból. Hihetetlenül széleskörűen szólaltatják meg a cikkek az embereket, s legalább ilyen a választékos a híranyag is. Pedig ne felejtsük el, Nagykőrös csak 25-30 ezres városka (volt).

Ugyan ez persze nem tesz semmit, ha alkalmazzuk az újságírás talán legfontosabb szabályát: minden ember érdekes.

Az viszont már az újságírón múlik, hogy meglátja-e, s megírja-e a csak erre az emberre jellemző különlegességet, éppen azt, ami miatt ez az ember érdekes - vagy marad újságba író, de nem újságíró…

A mérnök úr és az elektroszmog

Korunkban mintha minden másként lenne. Egy-egy jelenség megértéséhez egyre többször már nem szakember ad magyarázatot. Ha nem alszunk jól éjjelente, akár a varázsvesszős hókuszpókuszolót is hívhatjuk, aki tudományosnak látszó, ám sokszor önmaga számára is érthetetlen halandzsanyelven mormog valamit - minden bizonnyal (önmagának erőt adó) segítő varázsigéket. A szobát felméri, már mondja is, hová helyezzük át az ágyat, kapcsoljuk ki az elektronikus eszközöket, ne mobiltelefonáljunk, s ne gondolkodjunk a számítógép segítségével, felejtsük el a mikrohullámú sütőt. A merészebbje a hajszárítót is a szemétdombra küldené, igaz, a televíziót illetően nagyjából egységesek az - elutasító álláspontok.

Zsiga Sándor

 Az elektroszmoghoz - mert már nevet is találtak a megnevezhetetlenre - lassan mindenki ért, mindenki hozzászól, legyen szó radioesztéziában utazó, vagy a karakül bibliafordításból dolgozó ősszovjet csontkovácsról, az orvoslást túl fárasztónak találó, ám gyors meggazdagodásban változatlanul reménykedő doktorról, hogy az önmagukat szakértőnek (Murphy után szabadon: aki a szomszéd településről érkezett) kinevezettekről ne is szóljunk. Ítéletük többnyire megfellebbezhetetlen, minél kevésbé tudományos, annál inkább ősigazságokat sejtető. Mintha már nem kellenének a mérnökök, mintha az egész természettudomány, ahogy van, a szemétdombra lenne érdemes. Nem kell tanulni matematikát, fizikát, biológiát vagy kémiát, elég a szélhámossághoz a nélkülözhetetlen, ám pallérozatlan intelligencia. S akkor jön valaki, aki nem törődve az uralkodó trendekkel, tanult és művelt hivatásához méri a megoldandó feladatot . 

Zsiga Sándor, a 80 esztendős okleveles villamosmérnök, nem tudja megtagadni önmagát. Őt a valóság, a mérnök munkaeszközeivel mérhető tények érdeklik. Ilyenkor mintha szeretett, néhai apjára hasonlítana. Zsiga Márton, az egykoron híres, ha nem a leghíresebb ácsmester is csak saját collstokának meg szekercéjének hitt: azok a csapolások, amelyeket a földön összeácsolt, a tetőn is úgy illeszkedtek, mint kutya szájába a tojás. Ezt tanulta s alkalmazta egész életében fia, a mérnök úr is. Számára a tény a mérhetőséggel kezdődik. Amit a ma érvényes műszaki eljárásokkal, a ma alkalmazott műszerekkel meg lehet mérni, arról már lehet beszélni, ezeket a mért tényeket már lehet értelmezni is. A tény számít, a tény maga, s nem az abba belevitt, mindenféle tudományos alapelvnek fittyet hányó álmagyarázat. 

Zsiga Sándor mindig ilyen tényekhez ragaszkodó, ám hihetetlen munkabírású, újító elme volt. Az ötvenes esztendőkben kollégáival együtt Szegeden szervezte meg és állította fel az áramszolgáltatás diszpécser- központját: az országban ez volt az első ilyen létesítmény. Úttörő szerepet vállalt később az ottani közlekedési vállalatnál, ahol a műszaki igazgatói posztig jutott, s mai napig kedvenc járműve a villamos, aminek fejlesztésén annyit dolgozott. S bár nyugdíjas, s komoly szívpanaszai voltak, ma is aktív: ipari elektromosságtant és villamos gépeket tanít. Közben, már nyugdíjazása után, az ÁNTSZ-nél országos programot indított, a hallásvédelemmel kapcsolatos felméréseit, tapasztalatait, számításait számtalan előadáson, még az Akadémián is ismertette, a szakma a legátfogóbb empirikus műnek tekinti vizsgálódásait. A mérnök úr legújabban visszanyúlt a műszaki egyetem villamosmérnöki karán, máig tisztelt tanáraitól, Geszti Pál Ottó és Rácz István előadásain tanultakhoz. 

Tényleg olyan káros az elektroszmog? 

Tényleg okozhat egészség-károsodást? 

S ha igen, és a hatás mérhető, akkor milyen módszerekkel lehet megelőzni a bajt? Egyáltalán, milyen bajt, hatást okozhat az elektromágneses tér? 

Zsiga Sándor megtanulta a biofizikát, tanulmányozta az emberi szervezetben lezajló biológiai alapjelenségeket, tudja, mi a különbség a makro- és mikrotranszport között, s nem hagyta figyelmen kívül a neurofiziológia legfrissebb kutatási eredményeit sem, hogy mellesleg az akupunktúra fizikai alapjait is tisztázza. Miután mindezzel végzett - egy-egy általa még nem ismert szakkönyvért bármikor képes akárhová elmenni - nemzetközi adatbázisok eredményeire vadászott, s kikutatta az Egészségügyi Világszervezet, a WHO keretében működő Nemzetközi Sugárvédelmi Egyesület által megállapított határértékeket is. Mindezek után műszert vett a kezébe, s arra alkalmas módon, az egyik áramátalakító minden pontját megmérte. Oka volt rá, hiszen az ottani gépterem egyes részein tartózkodók időszakosan fejfására panaszkodtak, amit a működő transzformátorok hatásának tulajdonítottak. Bár a mérések alapján egyértelműen állítható, hogy veszélyeztetettség nem áll fenn, mégis, kiderült az, hogy egyszerű vaslemezből készített árnyékolással jelentősen csökkenteni lehet a - nevezzük most mi is így - elektroszmogot. 

Zsiga Sándor, a vizsgálatról készített húszoldalas dolgozatában illő precizitással fogalmaz: „Az emberi szervezetben működő elektromos jelenségek érzékenyen befolyásolhatók külső elektromos hatásokkal. Ennek részleges felismerési folyamatával állunk szemben.”

Lucifer

Molnár Ferenc, vagy ahogy Nagykőrösön is, országszerte és mondhatjuk világszerte ismerik: Lucifer, ma nyugdíjasként a Balaton mellett lakik. 

- Nagykőrösön születtem, édesapám kocsifényező és mázoló volt, édesanyám háztartásbeli. A Jókai utcán laktunk, ott nevelkedtem. 14 éves koromban TBC-s lettem, és egyik kedves orvos ismerősünk nagy nehezen kigyógyított belőle. Úgy hogy ilyeneket kellett csinálnom, mint kecsketejet inni, avas szalonnát enni. És ő injekciózott és amikor kigyógyultam belőle, akkor azt mondta, hogy kezdjek el rendszeresen sportolni. Tornázzak, korcsolyázzak, futkározzak a szabadban satöbbi. És a végén a tornát annyira megszerettem, hogy tornász lett belőlem még a nagykőrösi tanítóképzőben.  Itt a tornászcsapatba a Patai Zsiga bátyám kezei alatt nőttünk föl, országos viszonylatban is jó tornászcsapat voltunk. Majd utána a félegyházi  tanítóképző testnevelő tanára, Turi Péter csapata volt itt Nagykőrösön, országos elődöntőn és akkor hívott négyünket a tornászcsapatból hogy nincs-e kedvünk át menni,  mert tudta, hogy tanárunk felköltözik Pestre a Lónyaiba. Így kerültem a félegyházi tanítóképzőbe, ahol a sportvilág Magyarországon a legnagyobb volt. Mindön évben ők nyerték az országos középiskolai torna versenyeket, ott voltak a spiccen. Itt végeztem el aztán a tanítóképzőt. Tehát benne voltam a tornászcsapatban,  így kerültem föl a TF-re. De megszerettem már előtte,  a félegyházi képzőben kezdtem el, kosárlabdával foglalkozni.  A Testnevelési Főiskolán utána  kosárlabdára álltam rá, illetve mivel szeretem futni, a sítanárom javaslatára sífutó lettem, és közben az úszást itthon is csináltam versenyszerűen. Tehát sífutás, kosárlabda , úszás - ezt a három sportágat csináltam versenyszerűen. 

- Van-e olyan sport, amit egyáltalán soha nem próbáltál? 

- Hát olyan tulajdonképpen nem volt, hiszen a TF-en sok mindent kellett próbálni a birkózástól kezdve az ökölvívásig, mindent csináltunk ott, mert ilyen órák voltak. Na de hát ezek volt a kedvenc sportjaim: az úszás, a vízipóló, a sífutás, és a kosárlabda. 

- De még kézilabda csapatot is edzettél. 

- Na jó,  hát kényszerűségből. Mert hát nem volt, aki csinálja. Na de előfordult, hogy mikor harmad-negyed éves koromban az itteni NB II-es csapatnak voltam edzője, de fenn Pesten a Kinizsinek volt ugyancsak NB II-es női csapata, s azt is edzettem, egyszerre két csapattal foglalkoztam. Volt, mikor a körösiek játszottak a budapesti csapattal, de megvertük a pestieket... 1950-ben hazakerültem. Ettől kezdve az Arany János Gimnáziumban voltam testnevelő tanár. Folytattam a kosárlabdát, és ugye az NB II-es csapattal is csináltam, aztán elkezdtem az utánpótlás-neveléssel úgy foglalkozni, hogy kimentem az általános iskolákba, és ott összeszedtem mindegyik iskolából a jó adottságú gyerekeket, és azokkal is foglalkoztam rendszeresen. Tulajdonképpen úgy csináltam, hogy  az általános iskola 5. osztályától kezdve végig egész az NB II-ig végigcsináltam ezekkel a sportolókkal. Hol a férfi, hol a női csapatnál voltam edző, volt, mikor mind a kettőnél.  A későbbiek folyamán természetesen  voltak segítségeim, a sógorom, a Varga Gyuri, foglalkozott az ifjúságiakkal, és teljesen az ő kezében volt az úttörő és a serdülő csapat nevelése, majd későbbiek folyamán a Szarka Gyuri is besegített, aki kosarasom is volt.  Még mielőtt hazakerültem volna, már akkor nagyon jó kis gárda volt, Komáromi Sári, Horváth Kati, Péceli, stb.  Majd a későbbiek folyamán hozzájuk csatlakozott még  Varga Vera, Varga Erzsi, a feleségem hát ők is szinte ott élték le fiatalságuk legnagyobb részét a kosárlabda csapatnál. A férficsapatnál is már a legelején kezdtük a szervezést és olyan is volt, hogy én magam is játszottam még velük. Papp Gyula Ábrahám Tibor, Ábrahám István. ezek mind az én neveltjeim voltak, Hoffer Béla, később Piakovics Ferenc is hozzám csatlakozott, Varga Laci, ki kell emelnem Zsákai Balázst , aki hosszú éveken keresztül a csapat egyik legfixebb tagja volt, bedobóként. 

- Mi volt akkor ennek a csapatnak a legnagyobb eredménye? 

- Hát az NB II. Az NB II-ben játszottunk végig. Stabilan. Ott voltunk az első ötben majdnem mindig, és tulajdonképpen az NB II-es csapat úgy alakult ki, hogy  a középiskolai gárdából  alakult ki az NB II-es csapat. Voltak, akik később vissza jöttek, például Ábrahám Tibi. A többség helybeli, itt végzett a gimnáziumban. Mondjuk a Pap Gyuszi még, aki máshonnan jött, az itt volt orvos. És a gimnáziumból, ahogy felnőttek a gyerekek, akik az  NB II-ben játszottak, ők adták a csapat gerincét. Ezért nem jutottunk mi soha tovább, mert amikor már nagyon jók lettek, mint például Ábrahám István és még mások is, akkor elmentek  máshová,  NB I-es csapatba, a MAFC-ba például. Ugye mi ezt a szintet tudtuk adni. A nőknél ugyan ez volt a helyzet. Ott is a középiskolásokból adódott ez a gárda. A lányoknál még meg kell említenem Kollár Évát is, aki ott volt a többiekkel. Egyébként én mindegyik sportágamat szerettem, Télen vittem a sízést, a sífutást, nyáron meg az úszást, a vízipólót, a kosárlabdát. A sífutókkal országos viszonylatban ott voltunk a spiccen,  volt olyan, hogy az ifiválogatott kiment Romábiába, s a lányoknál én voltam az edző, mert az öt fős csapatból három lány az én tanítványom volt, Varga Kati, Parragh Ágota, Ruzsinszky. A későbbiek folyamán Donáth Ági, Molnár Zsuzsa s még sokan, akiknek a neve egyszerűen nem jut az eszembe. Az úszás meg úgy jött, hogy a strandon úszómester voltam. 

- Hát miért nem csinálnék én itt egy úszócsapatot? Például az országos középiskolás bajnokságon Parragh Ágota megnyerte a kétszáz méteres mellúszást Egerben, Ábrahám Tibor a száz méteres pillangón volt második, s Páhán Éva is legjobb úszók közé tartozott. Vízipólós csapatunk is volt, itt volt az Újpest, s csak 2-1-re kaptunk ki ellenük! 

- Egyébként azóta is emlegetik a kőröseik, hogy soha azóta nem volt akkora fegyelem a strandon... 

- Ott rendnek kellett lenni. 

- Mi volt ennek a titka? 

- Az iskolában is komoly fegyelmet tartottunk. Mindenki. Ha én azt mondtam, márpedig ez van, akkor azt meg kellett csinálni. Először én magam is velük mentem, később biciklivel kísértem a népet - ki, a pályára. 

- Persze, azt is tudta mindenki, hogy a jókora hangú Luciferben egy érző szív dobog... - Igen. Én a gyerekeket nagyon szerettem. Akinek nem volt tehetsége, annak is azt mondtam, tanuljon meg valamit s megadom neki a jobb jegyet. Kellett az, hogy hozzáférjen az ember a gyerekhez. Ezt csak úgy lehet, ha beléjük táplálja, beléjük szuggerálja a saját akaratát - azt, amiben hisz, s nemcsak a sportban, hanem mindenben. Az az igazi testnevelő, aki magával ragadja, magával viszi lelkileg is a tanulókat. Én a szeretetet, a jóságot is belevittem mindenbe. De a komoly sportnál is így van ez: ha nagy eredményt akarok, csak úgy lehet, hogy velük egyet érzek. 

- Nem sokan tudják, hogyan is lett Molnár Ferencből - Lucifer. 

- Mint azt már említettem, a nagykőrösi tanítóképzőbe jártam, s ott Voncze Dénes tanulótársam, szintén tornász, nevezett el engem így, minek előtte én meg az Ördög nevet adtam neki. Aztán ez a Lucifer elkísért, Félegyházára, a TF-re, utána később a kosárlabdában, mindenütt, az egész országban.

- S nem zavart? - Hát... nem! Megszoktam, rajtam maradt. Kezdetben azt nem szerettem, amikor a tanulóktól hallottam, de később ezt is megszoktam. 

- Híres voltál a biciklizésedről is... Mindenhová ezzel jártál, még a gimi főépületéből az udvari épületbe is. 

- Igen, bicikliztem, mert nem volt soha - autóm. De a kerékpár akkor következett, amikor már a futást befejeztem. Sőt, még kerékpáros edző is voltam, igaz, hogy a végén motorral követtem őket. - Milyen volt a gimnázium akkori tanári kara? Nagyon jó. Nagyon szerettem velük együtt dolgozni, hiszen mindnyájan egyet akartunk. Megvolt a tantestületben az a  ráhatás, hogy amit a tanár át akart adni, azt átadta, mindenki magával ragadta a tanulókat, csak így lehetett komoly eredményeket elérni. Szerettük  a gyerekeket nagyon. Páhán István, Mester József, Tóth Tibor, Rózsás László, Rózsás Lászlóné - hogy most csak néhányuk nevét említsem -, mind-mind odaadással végezték a munkájukat. S akkor lehetett jó az eredmény, ha a szakos tanár mind-mind magával viszi, magával ragadja lelkileg-szellemileg a reá bízott tanulócsoportot. S hogyan emlékszik egykori tanárára az a tanítvány, aki mestere pályáját választotta, s tán a legtöbbre vitte? 

Dr. Rétsági Erzsébet a Pécsi Tudományegyetem Testnevelési és Sporttudományi Intézet tanszékvezető egyetemi docense így emlékszik: 

- Lucifer egy jelenség volt, most is előttem van. Ahol ő megjelent, egyszerűen nem lehetett róla nem tudomást venni. Minden helyzetből győztesként jött ki, s nemcsak ő, hanem tanítványai is. Sífutóként - alföldiekként - elnéző mosolyt váltottunk ki megjelenésünkkel. Aztán a versenyen a mester energiáit is a magunkénak tudva, mindig jól helytálltunk. Aki a gimibe került, az nem tehetett mást, kosarassá vált. Így lettem magam is kosaras. Nem tudok eléggé hálás lenni neki azért, hogy a sízéssel megismertetett. Ez életem legnagyobb élménye, amihez ma is ragaszkodom, ez a legcsodálatosabb sportág. Testnevelőként azt kell mondanom, hogy nagyon nagy dolgokat vitt ő véghez. Megfertőzött mindenkit a sport szeretetével, és ez egy olyan komoly eredmény, amit leginkább azok tudnak értékelni, akik maguk is ezt a pályát választották. Talán még ennél is nagyobb dolog, hogy határtalan optimizmusát képes volt mindenkire átültetni. Elérte azt, hogy higgyünk magunkban, hogy véghez vigyük a lehetetlent is. Erre csak keveseknek van meg az adottságuk. neki megvolt, tehát talán mégiscsak volt benne - valami ördögi...

Kósa Sándor – márványba vésve a név

1967 októberében született, s  a család 1975 márciusáig a Várkonyi utcában lakott, az A’szögön. Sándor  Nagykőrösre, itteni barátaira mindig szívesen gondolt. Az utcában hárman voltak nagyjából egyidős fiúk. Rengeteg időt töltöttek együtt. Óvodába a Kazinczy útra járt. Néhány éve sétált arrafelé, s bölcsen megállapította: a nagy udvar összement… Szeretett idejárni, csak ne kellett volna aludni ebéd után... Az általános iskolát a nagy Petőfiben kezdte, minden gyerek ismeretlen volt számára. Ennek ellenére jól érezte magát az első perctől kezdve. Nagyon jó közösség volt - biztosan azért, mert nem „a” osztály volt. (Mert soha nem szeretett „a” osztályos lenni.) 1975 elején költöztek a lakótelepre, ahol lett új barát bőven. Néhányukkal egy osztályba is járt, Mühl Nándival, Tóth Endrével, Pörge Zolival. (Bakos Marika, osztályfőnöke, már akkor felfigyelt Sándor kivételes szervezőerejére: - Amit nem tudok megcsinálni az osztállyal én, azt rábízom – mondta.) Később új osztálytársak jöttek, s ha lehet, még jobb lett az osztály. Ja, és c-sek lettek, osztályfőnökük Finta Miklósné lett. Ő volt az az általános iskolai tanár, aki nemcsak a tanulással és csak a tanulással foglalkozott, hanem az életre is megpróbált felkészíteni mindenkit. Kósa Sándor valamikor hatodikos korában, 1978-ban határozta el, hogy katona lesz. Ennek eredményeként elkerült Kőrösről. Új városa Eger lett. Ez volt az a város, ahol az „őzést” el kellett hagynia. (Ez haláláig így maradt: addig, amíg át nem lépte a várost jelző táblát vagy kőrösivel nem találkozott valahol a világban.) Szentendrén a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára jelentkezett, ott egyik legnehezebb de talán (neki biztos) a legszebb fegyvernemet választotta, a harckocsizót. A tisztavatás után, 1989-ben, Tatára került. 

Eredményei lehetővé tették volna, hogy könnyebb helyet válasszon (első volt az évfolyamon) de csapattiszt akart lenni. Egy évvel később, 1990-ben már századparancsnok. 1996-ban a legfiatalabb zászlóalj-törzsfőnök, 1997. elejétől zászlóaljparancsnok-helyettes. 1997. decemberében az ország legfiatalabb zászlóalj-parancsnoka. Közben, s utána iskolák sora. 1997-ben Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, NATO orientációs zászlóaljparancsnoki tanfolyam. 1999-2000. USA CGSC, Egyesült Államok Szárazföldi Erők, Parancsnoki és Vezérkari Törzstiszti Akadémia, Fort Leavenworth, Kansas. 2001–2003-ban újra a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Hadtudományi Kar, Hadműveleti-harcászati tanszék, Katonai Vezetői Szak. 2005-2006, USA, War Collage, vezérkari tiszti akadémia, nemzetközi biztonságpolitikai szakértő. 2001-ben Koszovóban a KFOR magyar zászlóaljparancsnoka. Céltudatos emberként mindig a munka vezette (nem is, a MUNKA) s nem öncélúan szerezte újabb és újabb végzettségeit. Ráadásul az, ami másnak munka, az neki a hobbija, az élete, a szerelme, a mindene volt. Alázattal szolgálta hivatását, nevelte alárendeltjeit, s becsülte meg idősebb katonatársait is. Határozott volt, olyan ember, aki nem ismerte a lehetetlent, s mivel uralta minden tárgyát, ezt elvárta minden alárendeltjétől is. Ismeretei rendkívül korszerűek voltak, ugyanakkor mindig tudta, melyik információ mennyit ér. (Lehet rajta most elgondolkodni: szerinte a világ legjobb tankja a T-72. Pedig ismerte összes ellenfelét…) Doktori disszertációját készítette. 2006 decemberében túlesett a kötelező orvosi vizsgálatokon: mindent rendben találtak. 2007 márciusában pedig megállapították a rákot… Hosszú küzdelmet indított: katonásat, fegyelmezettet. Tűrt újabb és újabb kivizsgálásokat, kezeléseket, megpróbáltatásokat, s fájdalmat, rengeteg, rengeteg fájdalmat. Hiszen fiatal volt, tanítónő feleséggel, tizenkét éves gyermekkel, „a világ legjobb fejével” (így beszélt Sándor fiáról mindig). Később, már tudjuk, az utolsó napokban, elrendezett maga körül és maga után mindent. A betegség kezdetén hazajött szüleihez, segítségüket kérte, s szülei erejükön felül és azon túl, mindent megtettek érte. A múlt héten tábornok látogatója volt. Elmondta Sándornak: küszöbön áll dandártábornoki előléptetése. Az akkorra már csonttá soványodott, acélakaratú katona odasúgta mindig vele lévő apjának: - Ehhez akkor is felállok, segíts! Előléptetést csak vigyázzban lehet fogadni! Szoborszerűen megállt, s halkan, nagyon halkan jegyezte meg: - Ezért még szolgálni szerettem volna. Két napja sem volt hátra. 

***

A gyászszertartást a Magyar Honvédség szervezte. Egy katonai temetés más, mint a többi. Kívülről mintha nem látszódna az érzelem, de ez csak látszat, elő-hiedelem. 

Az apa és a fiú fájdalma

Az a főtiszt, aki a másfél órát a ráömlő esőben, esernyő, esőkabát, minden nélkül tölti el,  ezzel is mutatja, semmibe veszi az időjárást, s mennyire tiszteli volt katonatársát… 
Amire emlékezni fogok, az egyrészt a búcsúztató katonatiszt precíz beszéde. Másrészt az a dobpergés. 
Lassú. 
Monoton. 
Agyvelőig hatoló. 
Sírig tartó.  

*** 

Feleségem 8 évig volt Sanyi osztálytársa. Az iwiw-en az egykori osztálytársak üzeneteket váltanak. A most következőt Balla Adrienn írta. „Harsányi Gabitól jött a hír - Hallottad mi történt a Kósa Sanyival? - Megrendülten beszélgettünk, majd oldottabban emlékeztünk... mert a Sanyira csak jó érzéssel lehet gondolni. Eszembe jutott, amikor 4. osztályosok voltunk az általánosban. Neveket húztunk Mikulásra, hogy ki kinek készít csomagot. Én az ő nevét húztam. A hátam mögött ült. Hátrafordultam és rávigyorogtam. Majd később mindig, amikor szóba került a csomag. Jó kövér csomagot készítettem, majd a megfelelő időpontban átadtam. - Tudtam, hogy Te adsz nekem csomagot- mondta. - Mindig hátravigyorogtál, amikor szó volt róla. -  Nekem hirtelen ez az emlék jutott eszembe. Sajnos nem tudtam a temetésére elmenni, de fél egykor egy gyertyát gyújtottam az emlékére és elmondtam egy imát... Fél háromkor aludt ki a gyertya... 
Úgy gondolom, egy csillaggal több ragyog felettünk.”

***

Azt hihetnénk, hogy a csend már egy a halállal, nincs folytatás, és nincs tovább, de nem így van, mert a csöndben új csodák érnek. A csönd a kezdet, minden benne folyik. A sírkőavatási ünnepségen a nagykőrösi református temetőben, ahol díszszázad adott katonai tiszteletadást, Tömböl László mérnök altábornagy, a Magyar Honvédség Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka emlékezett a kiváló katonára. A síremlék jelzi, hogy itt nyugszik Kósa Sándor dandártábornok. Mostantól márványba vésve a név. A katonák olyan emberként őrzik meg emlékezetükben, aki esküjéhez mindig hűséges volt, s feladatait mindenhol a legmagasabb színvonalon teljesítette – s aki mindezek mellett ember volt – hangsúlyozta. Képességei, szakmai rátermettsége alkalmassá tették a legkülönbözőbb, egyre magasabb parancsnoki beosztások betöltésére. A vele együtt szolgáló bajtársak szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen ismerték a céltudatos, ambiciózus fiatalembert, a fiatal tisztet, a tábornokot. Alárendeltjei, főnökei mindig nagy elismeréssel szóltak kiemelkedő képességeiről, szakmai felkészültségéről, előre látó és gondoskodó parancsnoki munkájáról. Munkája mindig hű tükörképe, pontos lenyomata volt ifjúkori elhatározásának, hogy katonának megy. Bár a legfiatalabb katonai vezetők közé tartozott, pályafutása során olyan katonai és emberi értékeket tudhatott magáénak, illetve teremtett maga körül, mely örökséget valamennyi katonatársa büszkén vállalhatja.  Az emlékező beszédet követően parancsszó harsant, súlyos katonacsizmák csapódtak a temetői porba, s koszorúk takarták be a hideg, sötét márványt. Újabb parancsszóra a katonazenekar adta a hangot, ütemet a díszmenetnek. Családja, barátai, katonatársai, ismerősei - mindazok, akik ismerték, tisztelték, szerették, fájó szívvel emlékeztek a kiváló katonára, Kósa Sándorra.