Egy Babetta rendbehozása

Az a férfiember, aki gyerekkorát valami motorféle mellett töltötte, az be van oltva. 
Benzinszaggal.
De be ám. 
Bevallom, én is. 
Aztán a beoltás után a vágy olykor előjön, aztán van, amikor visszaszorul, vagy vissza van tartva, később újra előjön.

Saját motorként 1986-ban, az akkori építkezési munkálatok bonyolítására is, egy őrült drága, azaz ezerötszáz forintos, lemezvillás és nagykerekű Babettát vásároltam. 
Ment. 
Na, néha volt baja a gyertyával (melyik kétütemű motornak nincs?) és annyira ütött-kopott volt, hogy csak na. Ezen később segítettem, úgy, ahogyan volt, a piros-szürke jószág flakonos szürke sprayt kapott, de mindenütt, ahol csak érte. Igazából nem lett sem jobb sem szebb, s nem mutatta a gazda törődését, talán azért sem, mert az nem is volt az igazából. 
Jóvanazúgy. 
Valami ok miatt a hátsó fék bovdenjét ette, cseréltem rajta úgy tucatnyit. Aztán ez a motor elmaradt egy válás meg hordalékai között, valamennyit nagyfiaim még használták, aztán sohasem láttam…

Később jött a házhoz kínai-magyar Dongó-féle, járt nálam Simson robogó, 350 köbcentis, 2 hengeres Jawa, az örök kedvenc és utánozhatatlanul precíz Saxonette, valahol közben még egy újabb Babetta is, s mindegyiknek vagy új gazdát kerestem, vagy, mert nem voltam vele elégedett (Simson) rövid úton eladtam.

És május végén rámszólt Jóska: hogy mit szólnék egy Babettához? Van egy ismerőse, kettőt ad el egyben, neki csak egyik kell, a másik az enyém.

Nagyokat hallgattam.

A fellelt állapot.

Azért is, mert megláttam a fényképét.

Mit mondjak: azért ennél szebbet láttam már párat, de hogy is mondjam… elhanyagoltabbat nem túl sokat…

Elmentünk megnézni, ott és akkor sem volt semmivel sem szebb, s megegyeztünk, hogy a megkerülhetetlen Horváth Pista gondjaira bízzuk mind a két szerkezetet. Horváth Pista az, aki minden motort ismer, de úgy, ahogyan csak azok a szakik, akik már lassan nincsenek is. Konzervgyári szakemberként számtalan típust gondozott, most is van egy 210-es Babettája.

Nagyjából három nap múlva telefonált, hogy mehetek, rendben a motor. Megsúgta, motorikusan ez jó, sőt, jobb, mint Jóskáé, a kopásaival meg esztétikai állapotával ne foglalkozzak.
Magam is így gondoltam.
Minek, jóvanazúgy.

A motorral hazamentem, tényleg jó volt. 
Másnap ezzel mentem volna a kisbevásárlásra (elvégre nagyjából és pontosan erre való) hazafelé már bicikliztem vele. Na, és pont ez az, ami miatt az utóbbi időben letettem a motorokról. A nem-benzin meg a rozsdás tartály és a karburátor viszonya leírhatatlan, és az üzembiztosságot komolyan megkérdőjelező tényezővé nőtték ki ezek magukat.

Azért adtam egy esélyt, s a magam módján szétszereltem a benzinüzemanyag-ellátó rendszert. Természetesen tele volt az minden vacakkal, rozsdával, nyúlós zöld izékkel, szóval pontosan azokkal, amiktől tartottam. A korábbi motorokon kitapasztalt eljárást vetettem be: kavicsok a tankba, majd üzemanyag, forróvíz, Brigéciol, újra üzemanyag, rázás-keverés, rozsda-leverés következett. Van egy erre a célra szolgáló üvegmosó kefém, alkalmas módon (azaz egy merevebb, de hajlítható dróttal) megkotortam ezzel is, újra Brigéciol, addig, amíg a végén tiszta, üledékmentes anyag csöpögött belőle.

Még egy adag üzemanyagos öblítés, s jöhetett a benzinüzemanyagcsap, minden furata el volt tömődve persze. Utána szétszedtem a karburátort, s közben szidtam a csehszlovákokat, akik a felfogató csavart úgy tervezték meg, hogy kevesebb, mint negyed fordulatonként lehet fogást váltani rajta. Sajnálatos módon ezeket a csavarokat visszahajtottam. Ha majd újra ellenőrizni kell, ezek is megkapják az általam ezen a Babettán szabvánnyá tett imbuszos, hengeres fejű csavarokat, lényegesen egyszerűbb lesz velük az élet. (Minden máshol a motoron, legalábbis ahol szereltem azóta, már azok vannak.)

A Babetta visszatért, és azt kell, hogy mondjam, üzembiztossá lett. Akárhányszor és akárhová, akármilyen távolságra mentem, elvitt, hazahozott. (Mármint abban a hétben.)

De nagyon ronda volt. 
De tényleg. 
Jóvanazúgy?

Egy motor – mégha az csak Babetta is – szakszerű feljavítása százezrekbe kerül. Hallottam olyanról, hogy csak egy tank festése 120 ezer volt. Akkora izé nem vagyok, hogy egy 1983-as, amúgy motorikusan jó állapotú, de max. 50 ezer forintos motorra ennyit költsek. 
Viszont itt a home office! Az igaz, hogy reggel öttől este 10-ig is kitart, de majd’ minden nap tudok szakítani valamennyi időt arra, hogy egy kicsit foglalkozzak ezzel a motorral. Ez amúgy ki is ragad a jogszabályok dzsungeléből, másfelől, pont annyira lelkesít fel, amennyire a jogszabályok összedolgozatlansága felbosszant…

Tehát megszületett a terv: a rozsdás részeket átfestem.

Semmi szétszerelés, úgy, ahogy van, kap valami festéket, oszt' jóvanazúgy…!

Festés, szétszerelés nélkül, a motoron. Bukó.

Neki is álltam, azért valami csiszolópapír meg ilyesmik mindig vannak itthon. A kerekek krómozását annyira menthetetlennek találtam, hogy jobb híján nekiestem a kéznél lévő réz drótkefével. 
Hát ez volt a csodaszer. Én nem mondom, hogy a friss krómozás nem szebb. De azt igen, hogy minden rozsdát levitt, amit később a krómtisztító tovább finomított, az biztos.

Ha már így elkezdtem drótkefélni, nekiestem a rozsdafoltoknak is, kézzel, meg akkumulátoros csavarbehajtóba fogott koronggal.

Hátsó sárvédő, és már kapott néhányszor rozsdaátalakítót (és még kap is...)

És rájöttem, hogy a rozsda így megmozdul.

Segítsünk neki! Vettem RO-55 rozsdaátalakítót, amit persze csak rozsdaoldónak nevezünk.. De az ráfolyik mindenre. Kiderült, hogy a sárhányókat néhány csavar rögzíti. Méghozzá jó alaposan, összekötött az már az elmúlt 37 év alatt mindennel. Tehát elő a flex, s a legvékonyabb korongommal levágtam a csavarfejeket, s leszereltem elől is meg hátul is. Az elsőn mindenféle pálcák vannak, azokat is.

Valahol ekkor jöttem rá, hogy ez azért nagyobb munka lesz, mint amire számítottam, ugyanakkor összesen nem több, mint 30 csavarkötésről van szó. És így szakszerűbb lesz, mint volt bármikor.

A rozsdás vackok után beszereztem a rozsdamentes M5-ös meg M6-os hengeres fejű imbuszos csavarokat, a hozzávaló rozsdamentes alátétekkel, önzáró és nem önzáró anyákkal. 
Közben valamikor ráültem a motorra, és kiderült, hogy az amúgy a helyén lévő két hátsó teleszkóp semmit sem csinál. 
Azaz, dehogynem: az egyik előre, a másik hátra nyaklik el, csak éppen semmit sem csillapít.  Valamit addig is sejtettem ebből, de most nemcsak éreztem, láttam is. Az interneten kerestem céget, s rászántam azt a pénzt, hogy újak dolgozzanak majd rajta. S ha már üzlet, akkor rendeltem két Babetta-cimkét is a tankra, meg a benzinüzemanyagcsapba egy ötfuratú új tömítőgumit, egy a szállítási költség (ez mind együtt volt 8350 Ft…)

Tehát van már szétszedés, van rozsdaoldás, van alkatrész-pótlás is, de kéne festék is. Alapból vízbázisú és selyemfényű festéket kerestem, aztán – aztán kikötöttem az OBI-nál, és az OBI-ban. Elfogadható áron kaptam világosszürke, selyemfényű kültéri zománcot. Selyemfényű, de oldószeres.

Romokban... de legalábbis darabokban... sose hittem volna, hogy ennyire széttermelem.

Ekkor még egyetlen színben gondolkodtam, de néhány nap múlva csak meggondoltam magam, s nekiálltam sárgát keresni. Erre a Hammerite jött be, nem a kalapácslakkos, hanem a sima.

Tulajdonképpen ezt követően kezdtem neki (vagy kezdtem elölről...) igazából a munkálatoknak. Az elérhető és szétszedett alkatrészeket több fázisban drótkefével, motoros géppel, csiszolóvászonnal felcsiszoltam, rozsdaoldóztam, addig ismételve, míg ahol csak lehetett vagy fémtiszta, vagy kellően felérdesített és tiszta, festhető felületet kaptam. 
És akkor jött egy újabb akadály, mert a hátsó sárhányó leszerelésénél mindenféle huzalozásba botlottam. Hát perszehogy, hiszen a hátsó világítást valahol meg kell táplálni. Némi töprengés után, a váz után és a sárhányó előtt, elvágtam a két, sárga meg fekete tápkábelt, mondván, majd a visszaszerelésnél erre még ügyelni kell. A sárhányón a belső rögzítő fülek rendben voltak, persze hótrozsdásak, de erre van a már felsorolt rozsdátlanító hadsereg ugye. S ha már idáig eljutottam, természetesen a hátsó lámpát is lebontottam a sárhányóról. Előre jelzem, a lámpabúrákkal sem itt, sem elöl, nem foglalkoztam. A lámpák fény adtak (adnak) éjszaka úgysem megyek ezzel, a KRESZ-nek meg bőven megfelel így is. A visszaszerelésnél persze volt egy kis probléma, mert az eredeti védőcső az olyan, mint a Murphy-törvény szerinti gilisztakonzerv, ha ebből kitermelted a vezetékeket, oda azok újra be nem férnek. Na, és pont erre való a zsugorcső: a méteres darabért fizettem 300 forintot. 
És ezzel még csak a vezetékezés helyreállításáról volt szó, viszont azt valahogy a másik, maradék kábelekkel is össze kell kötni, ráadásul a sárhányós vezetékek egy erre a célra fúrt lyukon keresztül bújnak ki/át, aminek a gumi szigetelése persze az 1983-tól eltelt 37 esztendő alatt nemhogy nem lett rugalmasabb, de a nyomai is alig voltak felfedezhetők. Természetesen megmozdult a jóvanazúgy-effektus is, de azért csak pár percre. 
Olyan megoldást kerestem, ami egyfelől megfelelően rögzít, másfelől, megfelelően szigetel. Így a választásom a ragasztópisztolyra esett: a kibújt vezetékeket ezzel rögzítettem, addig igazgatva azokat, hogy a váz felőli oldalon 2 centiméternyi kötési lehetőségem legyen. A vázon futó kábelekkel összeforrasztottam, persze zsugorkötést is kaptak, mert az így van jól, na. 

Az első sárhányón is volt mit dolgozni, s itt a pálcák még nincsenek is leoperálva..!

Egy nap egy művelet, tehát vagy két-három hétig eltartott a hátsó traktus, majd néhány napig az első rész megdolgozása. Közben mindig tanultam egy kicsit: meddig maradjon rajta a rozsdaoldó, meddig csiszoljam, mivel csiszoljam, hogyan és mivel fessem, mekkora legyen az ecset (kicsi) mennyire hígítsam (nagyjából semennyire). A Hammerite-első rétege a vázon nagyon csúnyán nézett ki, a második (sőt, volt, ahol a harmadik) rétegre viszont kialakult.

Közben azért megtorpantam, pont a Hammerite miatt. Tényleg annyira ronda volt, hogy azt nem tudom elmondani. Ezért vettem fújós sárgát is, na, majd azzal…! Szerencsére a tankon végeztem ezt, s az egy réteg Hammerite meg az egy réteg fújás úgy összeveszett, hogy annál még rozsda is szebb vagy ötször. (Tehát a tankot újra fémig visszacsiszoltam…)

Megérkezett a hátsó teleszkóp is (tudom, lengéscsillapító…) és addigra a hátsó rész is elkészült.

Teleszkópok a helyükön

Felszereltem a teleszkópokat, és már a kerék visszarakásán ügyködtem, mikor kiderült, hogy a láncok helyes vezetése másként van… (tehát teleszkóp alsó csavarja le…). 
Rendben. 
Kerék a helyére, jobb oldali rögzítő a nyílásába, két láncfeszítő munkában, amikor a csavaros dobozkában egy hengeres csődarabra esik a tekintetem… 
Igen, a távtartó…! 
Csavarozás vissza, távtartó be, feszítés újra, s persze, hogy a még nem szuperkemény új festést is megkezdtem… (Na, a javításhoz inkább hígabb festéket használtam, mintegy összemosva a sérült és jó felületeteket…)

Kerék helyén, jöhet a hátsó sárvédő. A megvett rozsdamentes csavarokat flex-szel nagyjából méretre vágtam (a legrövidebb is 16 milliméteres volt, s a bolt majdnem teljes készletét felvásároltam…) visszaszereltem, és akkor a Babetta kezdett valahogy kinézni. 

Hátsó rész nagyjából rendben

De komolyan…!

Ez persze eszméletlen erőt adott, s újult lelkesedéssel fogtam neki az első résznek.

A középsőt, a tank alatti részt (lehet fújolni) hagytam a fenébe. Egyrészt, ott nyomát sem találtam rozsdának, másrészt, azt úgyis csak én fogom látni, harmadrészt, emlékezetembe idéztem az ősi mondást:  ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.

A tankot egy nap alatt csináltam készre, volt abban minden, a régi, majd a megfolyt új festék drótkefézésétől a snitzerrel történő hántolásán át minden, beleértve  több finomsági fokozatú smirgli használatát is.

A végén a gumin lévő néhány festékfoltot is megszüntettem, s összeraktam készre.

Akkor meg kiderült, hogy egy alkatrész (igaz, ma már nem fontos, mert nem kötelező) még kimaradt. Ez a hátsó sárhányó gumivége. 

Az abban lévő acélszalag annyira korrodált, hogy menthetetlennek nyilvánítottam. Szerencsére e legtöbb műhelyben van azért valamennyi Hilti-szalag, s ehhez is akadt úgy nagyjából 20 centiméternyi. 

(Rövidebb kell, de ekkorát találtam.) Befűztem a helyére, s az egyik közeli boltban még egy prizmát is beszereztem, 290 Ft volt. Igazából ez volt a rendberakás utolsó művelete.

És – persze, hogy nem…

A késznek nyilvánított motorral, a ház körül tettem néhány kört, amit gond nélkül abszolvált. Kicsivel később, üzemi menetben (értsd: rendesen, bevásárolni indultam volna vele) kisvártatva leállt. Kis szünet után újra beindult – hazatekertem.

És beugrott: a tank festésénél a benzinüzemanyagcsapot nem szereltem le, ellenben felfüggesztettem egy állványra, s onnan bizony a tank, a végén a csappal, lezuhant egyszer a fűbe. Tehát az mehetett tele földdel.

Szétszerelés.

Az új csavaroknak köszönhetően normaidő-javítással a kezemben volt a tank (bal oldali fekete lemez 2 csavar, tetején a H-betű 2 csavar, tank rögzítő levegőszűrős rész 2 csavar, maga a tank 1 anya), lefejtettem az üzemanyagot, majd leszereltem a benzinüzemanyagcsapot.

Benzinoldali szűrője koszos, a benzinüzemanyagcsap majdnem átjárhatatlan, s alsó furata tele földdel…

Szűrő megtisztítva, tartály átöblítve, csap minden furata kifújva és átmosva, ötlyukú gumialátét megigazítva és tisztítva, föld mindenhonnan eltávolítva, öblítve. Összeszerelés.

Motor indul, benzinüzemanyagcsap nem ereszt, üzemszerű használatra kész.

Azért van egy csöpp csalás: itt még a sárvédő-gumi nélkül

Nemcsak próbaút, igazi bevásárlás is ezzel intézve.

A rozsdahalomból ha nem is gyári állapotú, de rendbehozott, használható, s eddigi tapasztalataim alapján üzembiztos motor lett. 
A ráfordított anyagokat nem nagyon számolom: a kimaradt festékek felhasználhatók a kerítéshez, az ecsetek, a rozsdaoldó úgyszintén. A hátsó teleszkóp nem pont ilyen volt ezeken, de sohasem gondoltam, hogy eredeti illetve gyári állapotot szeretnék elérni. GPS-alkalmazással sebességet is mértem, kényelmesen viszi a 35-öt, de egy ekkora motorocskától még ezt sem várom el.

Szóval akkor most van egy egészen jó Babettám.
Az egész szerelés, szétszedés, ötletelés, próbálgatás, összerakás, megoldáskeresés, minden percében konzultáltam  - sajnos már csak gondolati síkon - apámmal. Rengeteget szereltünk annak idején, akkor még a 125-ös Kiscsepelt,  később a Pannóniát, szóval ahonnan a benzinszag szeretetét hoztam...
Beleszólt természetesen hasonló módon, már fentről Tatus is, kiröhögve a jóvanazúgy-ráhagyásaimat, mindig az igényesebb, időtállóbb, szakszerűbb, mesteresebb megoldások felé terelgetve..
És ki ne hagyjam: köszi, Jóska...!