Mert a zene - az kell

A  zene az kell, kell bizony.

Ha az első zenére odafigyelésünket kéne tetten érni, biztos és egyetlen kiindulópontot találni, az elég lehetetlennek tűnő vállalkozás. Felmerül többek között a hatvanas évek elejei közös nyaralásainak emléke, amikor a szilvárváradi üdülő medencéje körüli tölcséres, ormótlan bádoghangszórókból áradt a zene. A későbbi Táncdalfesztiválok, a DÁV üzemigazgatóságának (amúgy rendesen édesapa munkahelyi irodájának) estére tévé-klubbá átalakult, minden adásnap, de hétvégéken különösen is zsúfolt helyisége, az ottani, közös tévénézések, elődöntők és dalhallgatások sora. A Petőfi iskola hangosítós és mozigépet kezelő szakköre, amikor Gorócz tanár úr kezei alatt május elsejei ünnepségekre hangosítottunk, s az egész Ceglédi utat a mi szakkörünk által kirakott drótokból meg a házi készítésű, amúgy ritka pocsékul szóló (de azért szóló!) hangszóró-csoportok harsogták tele. Vagy inkább a Toldi, és a zenére fogékony osztálytársaim véleménye volt az alap?

Mind, és együtt. 

Mert annyi biztos: a jó zene az kell. 

A jó zene pedig az a zene, ami meg kell, hogy legyen. 

Akkor is. 

Ma is.

Az általános iskola után kicsit elváltak útjaink Jóskával. Ő a gimnáziumba ment, én a Toldit választottam. Akkor a bíróság épületében folyt az oktatás (csak a harmadik évet kezdtük a Ceglédi úton). Jóska amúgy soksor megjelent a Toldi előtt, hozta az angol könyvét, nálunk Pintér Lajos tanár úr szakkör-szinten próbálta a fejünkbe verni a világhódító nyelvet. Aztán a könyvet vissza is kellett vinni. Emiatt mindkettőnk valahogy a másik osztályának is egyfajta különös, nem is olyan távoli, de titokzatos tagja lett, s bizonyos dolgok hamar kitudódtak.  

Nem kicsi, hanem óriási dolgok. 

Mégpedig: kinek van rádiója, lemezjátszója – és legfőképpen, kinek van magnója? 

A két osztályba úgy 60 tanuló járt összesen. Nálunk, a Toldiban, akkor senki sem volt magnós. A gimiben, Jóskáéknál jobb volt a helyzet, ott volt kettő is: Zsoldos Zolinak M20-as, 4 sávos, aztán Perlaki Palinak ZK 140-es, szintén 4 sávos készüléke volt. 

Nekünk minden vágyunk az volt, hogy azt a rengeteg kiváló zenét, amit előadó szerint és név alapján is nagyon jól, mondhatjuk úgy is, mindenki másnál sokkal jobban ismertünk, magnófelvételeken újra és újra, meg olyan hangosan, ahogyan csak akarjuk, akkor hallgathassuk, amikor arra kedvünk támad. Tehát kitűztük a célt Jóskával: magnót veszünk. 

Ahhoz, hogy az ember (mi) magnót vegyen (vegyünk) két dolog elengedhetetlenül szükséges. 

Az egyik a pénz. 

A másik a magnó. Igazából pénzünk nem volt, magnóhoz meg nem (mindig) lehetett hozzájutni. A buszmegálló mellett, az akkoriban épült sarki épület alá költözött a Postapalotából a szakbolt, a Tejivó mellé.  Magnó – az nagyon kevés volt. Nem állandóan, és nem készleten, hanem hol ilyen, hol olyan. És ezek a magnók horribilis árakon voltak: a magyar, négysávos, többsebességes készülékek négyezer forint fölött voltak. Édesapa keresett havi 1500 forintot, csak a viszonyítás miatt… 

Maradt a gyűjtés. 

Mármint a pénzgyűjtés. 

Azért az keserves dolog volt. Mögöttünk volt jónéhány nyári munka, és bizony ezek nem tettek milliomossá senkit sem. Hatodik osztály után paradicsomot szedni mentünk az akkori Petőfi téeszbe, s a két hét munkáért 148-148 forintot kaptunk. (Ebből vettünk aztán egy-egy terliszter hosszúnadrágot, jó sokáig bírta.) Hetediktől a konzervgyár következett, a 8-as raktár, majd a középiskolában a 6-os, az édesüzem, a 3-as, a savanyító, az 1-es, a zöldborsóval, és újra meg újra a különböző raktárak, a csomagolások és a kész konzerdobozok dögunalmas súrolása. Ezek közül a legborzalmasabb a kis sűrítettparadicsomos (és rozsdás) dobozkák helyrehozása volt, azzal gyakorlatilag megvalósítottuk azt, amivel a reánk ripakodó, konzervgyári csoportvezető asszonyok serkentgettek: - igyekezz, mert többet eszel, mint keresel…! 

S voltak még a vasárnapi műszakok is, de ha van egy terv, akkor nincs alvás, nincs izé, csak a cél: magnó kell és kész. Tehát a heti 48-65 forintok megkeresésével (ennyi volt egy vasárnapi műszak bére) és nem-elköltésével gyűjtögettünk és spóroltunk… 

1970 márciusára érkezett el az a csodálatos helyzet, hogy összegyűlt a pénz: volt úgy 2650 forintunk. 

A bolt kirakatot annyiszor vizslattuk, hogy kikopott előtte a járda. Az eladók messziről tudták, hová megyünk, és végre, végre, elárulták, 21-én kapnak ZK 120-ast. Ez a Grundig licensz alapján gyártott kétsávos és egysebességes (vagyis a legolcsóbb és leggyatrább) magnó volt. 

Valamit tisztázzunk. 

A ZK 120 – magnó. 

A pénzünk pont elég rá. 

Az M20 persze, hogy jobb, (az M8 vadiúj, tranzisztorizált változata) de másfélszer annyiba kerül, és még egy évig kellett volna rá spórolni.  

Tehát 1970. március 21-én Jóska és én bementünk a boltba, és megvettük a ZK 120-at, 2540 forintért. 

A maradék pénzen meg vettünk egy tekercs Emgeton magnószalagot. 

Nálunk boldogabb ember azon a napon ezen a Földön biztosan nem volt.  

A 60 fős két-osztályból mi voltunk azok, akiknek – harmadikként – magnójuk lett. 

Ma semmi sincs, de tényleg semmi sincs, ami ehhez mérhető lenne. 

Mi az ma, ami 60-ból háromnak van, és menő?

Ugyan már…!

Egyfelől tehát ott volt a kétségbevonhatatlan büszkeség, másrészt arra is rádöbbentünk: az jó, hogy van egy magnónk, de bizony a zenék rögzítéséhez meg szalag kell. Arra már nemigen jutott pénz. Tehát a vasárnapi konzervgyári munkák állandósultak…  

A magnószalag meg úgy telik meg, úgy lesz rajta zene, ha valamiről felveszünk.

A mostani generáció – mit mostani: van ennek tíz-tizenöt éve is…! már nem vesz fel zenét, hanem youtube-ot, meg Spotifyt, Tidalt, Apple Musicot, Deezert, meg mindenféle más sztrímeket hallgat. Ott van minden a neten, minek azt letölteni?

Mi az a letöltés?!? 

Na de - hogyan is tudtunk felvenni?

Kellett valami rádió, valami olyan eszköz, amiről felveszünk. Nekem volt egy Minisuper rádióm Jóskának meg egy Teenager táskarádiója – de hogyan lesz az összekötve a magnóval…?

Volt egy Szokolunk is, fülhallgatóval, és a fülhallgatóhoz a vezeték apró villával csatlakozott. Ezt a villácskát tuszkoltam össze olyan árnyékolt vezetékkel, amelynek a másik vége a tuchelben végződött – és ez működött!

Az első szám a Yummi-Yummi-Yummi című szám volt, az Ohio Express-től.  Ma is megvan.

Annyira megörültem, hogy az Ezermester folyóiratnak is leírtam a házi megoldást. (Néhány hét múlva szabvány levelezőlapot hozott a posta: az Ön által leírt megoldást már ismert. Pedig a felfedezésfüzetembe simán befért volna…)

Ezzel az átvevő-vezetékkel csak az volt a baj, hogy rettenetesen érzékeny volt. Sokszor a magnó saját finom rezgése is elrontotta az amúgy is bajos csatlakozást. Jónéhány – pótolhatatlannak gondolt – felvétel nem sikerült, mert brummos lett, vagy megmozdult a gányolás. Ezen csak egy forrasztópáka segíthetett volna - de az nem volt…

Azért gyűltek a felvételek.

Két holland füzetet pontosan erre a célra tettem félre, s A/1, A/2 jelzésekkel láttam el a szalagokat, dobozokat. (E/10-ig jutottam…) Édesapa később a Magyar Rádió közönségszolgálatánál ezer méteres, 65 forintos tekercsekben vett nekünk – a mi kedvünkért, és csak ezért utazott fel Pestre és állt sort miattunk! – leselejtezett szalagokat. Ezek a szalagok persze a stúdiómagnókra voltak optimalizálva, de ki törődött ezzel…!  Az is idetartozik, hogy sem ő, sem édesanya, sőt, nagypapa sem tette (sokszor) szóvá a zenehallgatásainkat, a magnózást. Na jó, a hangos zenét azt nem is, de hogy mindig ezt csináltuk, az azért nehézményezték, különösen édesanya.

A számok címeihez jól kellett figyelni.

Én egy külön, e célra, mindenféle kidobott lapokból magam által összerakott füzetet vezettem, amit előre megvonalaztam és oszlopokra is osztottam. Fel volt ebben írva a dátum, a műsor címe, az elhangzott zene címe, az előadó neve (már úgy, ahogy hallottam) és mellette pár betű: fvv vagy nkf. Az fvv azt jelentette, fel van véve, ezek aztán bekerültek az igazi füzetbe, az nkf-ek – a nem kell felvenni – voltak a sima, nekünk érdektelen táncdalok…

Egymástól átvenni is jó buli volt.

Volt, akit ugyanígy beszippantott a zene: Kemától, a gitáros villamosmérnöktől Creedence Clearwater Revival teljes LP-ket kaptunk.  Megszereztük a maga teljes hosszúságában a Je t'aime-et Jane Birkintől (az A/7 nyitószáma volt, igen,  a nyögésekkel…) és számtalan rock, pop, és beatzenét. Child is time, Madmasel Ninette, Sugar-Sugar, Back in the USSR, Legenda of Xanadu, Yellow river, In The Summertime, Ten Years Aftertől a Love Like a Man, Led Zeppelin - Whole Lotta Love, Edison Lighthouse - Love Grows, Matthews Southern Comfort – Woodstock - soroljam még…?

A kétsávos magnó persze csak monó felvételt tudott rögzíteni. Hozzáteszem: akkoriban  URH-nak nevezték a most FM-nek hívott adásokat. Elvileg Budapesten volt ilyen adás, de Nagykőrösön ezt fogni, na, ilyen rádiónk nem volt… Azok a zenék, amelyek közül válogattunk, a Petőfin meg a Kossuthon mentek, középhullámon, aminek a hang-visszadásából a ZK 120 gyakorlatilag nem vett le semmit…

Tehát a mai CD meg mp3-minőséghez képest csapnivaló hangzásban, dinamikában, és magashang-szegénységben tobzódtak ezek a zenék - de minden osztálybulin tudtunk zenét szolgáltatni… A toldis nyári, egy hónapos gyakorlatokon, amikor délelőttösök voltunk, esténként az Arany János utcai kollégiumban két szalagot is le tudtunk játszani… (Egy 270 méteres szalag egy oldalára 45 perc zene fért. Kétsávot magnónál ugye ez kétszer 45 perc, vagyis másfél óra.) Amúgy meg erősítő gyakorlatnak is elment ez, mert a 8 és fél kilós magnót cipelgetni nem volt probléma nélküli.

Persze a ZK 120-as rengetegszer el is romlott, s annyiszor vittük javíttatni a Szolnoki út sarkán a szervízbe, hogy amikor kigyűlt a cseréhez szükséges javítás-szám, a szigorú vezető megmondta: ne is számítsunk ilyen papírra, mert az, amit ő lát ezen, az minden, csak nem rendeltetésszerű használat. Pedig – csak felvettünk meg lejátszottunk vele, napi 8 óránál nem nagyon többet…

Aztán jött még a Toldiban az Iskolarádió, az első, ami valaha volt, aminek egyik szerkesztője voltam.

(Később, ott dolgozó kollégiumi tanárként, visszakaptam ezt, akkor már feladatként…)

Ahány tekercs, az annyiféle szerkesztésű volt. Többnyire a klasszikus három lassú – három gyors megoldás aratott, de utána a Komjáthy-féle műsorokban egyre többször egy teljes nagylemezt is leadtak, tehát a tematikus szalagok is gyarapodtak. Jóska 1971- nyarán Hollandiában járt, s onnan – többek között – egy rádiós kazettás magnóval tért haza. (Nagyjából ez volt az első ilyen készülék a városban!) Ezt követően ő inkább kazettára gyűjtött zenéket, s valamivel lágyabb irányt követett, amúgy Metrós volt. Nálam – az Omega mellett – a keményebb zenék következtek, Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Deodato, de ott volt Simon&Garfunkel, a teljes Omega, meg – meg mindenki, aki számít, minden, ami jó zene. Nyilván ennek is köszönhető, hogy igazából majd minden évet a zenéje alapján be tudok azonosítani. BASF, ORWO, Philips, később Hitachi, Polimer, Agfa szalagokon.

Később került még egy MK21-es kazettás magnó a házba, azt Lacinak vettük, Jóskával közösen. Aztán nekem is lett egy kazettásom, és - a szalagos valahogy túlhaladottá vált. Utolsó szolgálata 1979 szilveszterén volt, az akkor menő zenékkel és az öreg ZK 120-as magnóval táncoltuk át Gyaraky Jenőékkel az év-forduló éjszakáját.

Azt az eredetit, az 1970-est, később fillérekért eladtam - hogy már másnap hiányozzon. Borsai Gyuri szerzett egy másikat, na, ez van meg, Jóska nem túl régen felújíttatta, mindene jó.

S az egyik szalagon, az 1974-es felvételek között, kincsre is leltem. Az Omega Szegeden koncertezett, amelyre egy kazettás magnóval mentem el és vettem fel, majd ezt másoltam-mentettem át az időtállóbbnak gondolt szalagra. És a Ma reggel című – csak ott és csak akkor játszott – Omega-szám innen került elő, talán két éve.

Minden nagy rendezkedésnél megkapom, mikor ürítem már ki nagypapa egykori, örökölt íróasztalának jobb oldali, szinte feneketlenül óriási fiókját. Minek az a magnó a szekrényben, úgysem kapcsolom be soha.

Abban a fiókban vannak a szalagok.

A szalagon ifjúkorom, eszmélésem zenéi. 1970-től.

És mondják, hogy ezek a zenék elérhetők a netről, kiváló minőségben, úgy, ahogyan sohasem hallottam.

Ez biztosan így van.

Fűnyíráshoz egy néhány grammos, filléres mp3-lejátszót használok, a szalagokat ritkán veszem elő.

Rendet is kéne pakolni közöttük.

Amúgy ott van az egyiken legnagyobb fiam pár hónapos gőgicsélése. Hogy felvettem, az biztos.

További másikakon hasonló, pótolhatatlan, sehol másutt nem létező ritkaságok.

Ezekkel majd egyszer mind még foglalkozni kéne.