2025-07-11

Sötét erdő a Strázsadombon

A játékelméletben, a sötét erdő-teória szerint, ha nem ismerjük a többiek szándékait, akkor két opció van. Az első szerint legokosabb meglapulni, magunkat nem felfedni. A második, hogy kérdés nélkül rárontunk mindenkire, akinek a létezését felfedezzük. Ez a Világegyetem értelmes lényeinek törvénye. Támadj – vagy légy csöndben!
A Strázsadombon, 1972 tavaszán, valami hasonló dilemmában voltunk, mégha nem is életre-halálra ment a dolog, és fogalmunk sem volt a sötét erdő-teóriáról, már csak azért sem, mert akkor az még nem is létezett.
De kezdjük az elején.

A középiskolás éveinket már külön-külön töltöttük. Jóska gimnazista lett, én meg lecsós - remélem, még akadnak olyanok, akik tudják, hogy a Toldit emlegettük így. A külön iskoláknak sok hátránya, de sok előnye is volt. Feltétlenül ez utóbbiak közé tartozott, hogy bejáratosak voltunk egymás iskoláiba, akár úgy is írhatnám, hogy kölcsönösen megdupláztuk az osztálytársaink számát. Így lett a toldis Borsai testvérpár mindkettőnk barátja. Nyilván különös érdeklődésre tartottak számot a helybéliek, ugyanis abban az időben minkettőnknek a 30-as és 30-as osztályokból 4-4 volt csupán a kőrösi, a többi kollégista, externátusi. A kamaszkori világra-csodálkozós és mindent megváltoztatós időszakban mi hihetetlen szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert életre szóló barátságok kezdődtek akkor, s együtt lettünk szinte napi vendégek (kis híján családtagok, mi legalábbis úgy éreztük) Mohácsi György sebész főorvos úrnál és a feleségénél, Erzsike néninél. Idősebbik fiuk, Gyuri, Jóska osztálytársa volt. Az angolos osztályban gyakran alkalmazta a „Such is life” kifejezést, ezért lett belőle – Szacsi. Nehéz lenne összeszámolni, hány estét töltöttünk el a Csonka utcai házban, beszélgetve, vitatkozva, alighanem rengeteget, de Jóska már írt erről, érdemes megkeresni és újra elolvasni gyönyörű sorait.
Szacsi tehát a legközvetlenebb és legszorosabb, közös baráti körünkbe tartozott.
Persze, mindig van minden történetben valami de, ám, mégis, szóval az is tény, hogy szintén a középiskolás években, új szomszédaink lettek a vasút melletti szolgálati lakásoknál: odaköltöztek Ádámék, és gyermekeik közül Jocó, velünk nagyjából egykorú révén, nemcsak szomszéd, hanem baráttá is lett. Egymás novelláinak bírálóivá avanzsáltunk, s akkori legkedvesebb szórakozásunk, azaz a motorozás is közös cselekvésünk egyike lett. Akkoriban fedeztük fel, hogy a Nagyerdő mélyén ott magasodik a kívülről elképzelhetetlen Strázsadomb (ahol Jóska járt elsőként, s kivel mással, mint a Mohácsi-családdal?!?) s ahová úttalan utakon lehetett bejutni – természetesen motorral. Ráadásul Szacsi akkoriban erdészként dolgozott, ő is motorral járt. És ezt is érdemes tudni, hogy a hetvenes évek legelején még a motorkerékpár is ritka volt, és mi nem a motorbőgetés és a gyepszaggatás miatt kerestük fel ezt a részt, hanem mert valahogy ott ért utol bennünket a természet utánozhatatlansága és változatossága, ezek felfedezésének csodája. Az ember fogja magát, elhagyja a Tőzeges tavat, jobbra fordul, és előbb még rendes erdei ösvényen, utóbb már motorral is alig járható csapáson valahogy beér az erdészházig, elmegy a pörgető mellett, óvatosan, szinte alapjáraton továbbhalad, és egyszercsak megérkezik Nagykőrös kevesek által ismert, de annál nagyobb értékéhez, a Strázsadombhoz. Annak a tetején akkoriban ócska gerendákból ácsolt háromszögelési szerkezet magasodott, amire természetesen fel tudunk mászni, és tényleg, látótávolságban volt a ceglédi templom zöld teteje, hogy csak egyet írjak. Mellette nyírfaliget, s tőle északra meg a nagy tisztás, ahol mindenféle vadakat figyelhettünk meg. Tehát nemcsak a kijutás, a motorozás (ne tagadjam, az is persze) de a tisztaságból, a nyugalomból, az erdő mélységéből való töltekezés valóságosan is a világ legjobb perceivé tették az ott töltött időt.
Később Jocó is szert tett egy öreg motorra, s attól kezdve hétvégéken rendszeresen kijártunk, hogy itt cseréljünk eszmét a világ legfontosabb dolgairól – azaz gondolatainkról.
Volt, amikor nem csináltunk semmit, csak hallgattunk, néztük lentről a Strázsadombot, vagy tettünk egy sétát, s volt olyan is, hogy az ez alkalomra írt novelláinkat csomagoltuk közös dobozba, és ástuk el, abban bízva természetesen, hogy a késői utókor felfedezve ezt, a Világ Legnagyobb Kincseként fogja majd olvasni, mint a későbbi irodalmi Nobel-díjasok zsengéit… (Már e korai művekben is megfigyelhető az a gondolati gazdagság, nyelvi őserő, sokrétűség, amit a Díj odaítélésekor már elemeztünk- egészítette ki laudációját a bizottság -, beszéltük meg érettségire felkészült magyar nyelv- és irodalom tárgyból felelő diák stílusában.)
Az 1972-es Nagy Vizsga előtt arra jutottunk, az a legjobb felkészülés, ha néhány napra ide vonulunk ki, Jocóval hármasban. Sátrunk nem volt, de kölcsönző az igen, méghozzá a buszállomás mellett, a Szolnoki út elején. Más, nehéz anyagból készült sátor volt ez, nem olyan, mint a maiak, de nekünk addig semmilyen nem akadt a kezünkbe, így tehát nagyon is alkalmasnak tűnt, hogy három napot eltöltsünk benne. Beszereztünk vagdalthúsos konzerveket, füstölt szalonnát, vettünk kenyeret, tán egy üveg bort is, magunkhoz vettük a zománcos lapostányérokat, meg valami evőeszközt, legalább bicskát, a hálózsákok is a kölcsönzőből lettek. Ezeket mind fölszereltük a motorokra – és kimentünk a Strázsadombra.
Na, hát persze nem a legtetején állítottuk fel a sátrat, hanem alatta, észak felé. Már korábban kinéztünk ott egy alkalmas tisztást, tettünk nagy sétákat, este tüzet raktunk, ezen kipukkasztottuk a konzerveket, arra nem számítottunk, hogy tízméteres körzetből kell összeszedni a húscafatokat, de hát egy kis falevéllel szépen lecsúszott minden. Néztük még a csillagokat, gyönyörködtünk a városból nem is igazán észrevehető Tejútban, fantáziáltunk egy sort az idegenekről, a téridőről, az irodalom szépségeiről, novelláink utánozhatatlan gondolatgazdagságáról, az egységes térelméletről, egy kicsit a továbbtanulási esélyeinkről, bevallom, nem tudom felidézni, hogy az érettségiről bármelyikünk is beszélt volna. Az majd lesz, nem kell izgatni magunkat, nem azért jöttünk ide, hogy ilyen hívságos dolgokkal foglalkozzunk…!
Aztán bevonultunk a sátorba, és nagy nehezen, további gondolataink súlyától is terhelve, elszunnyadtunk.

Aztán valami szokatlan történt.

Valami huhogó hang szólalt meg, egészen a közelben.
Nem vagyok és egyikünk sem volt kimondott madárszakértő, a huhogó lehetett bagoly, de lehetett galamb is.
A huhogás erősödött, és még közelebbről hallatszott.
Amikor felállítottuk a sátrat, semmiféle fészket nem láttunk. Persze, akármelyik madár is ez, éjszaka megy ide-oda, lesi a prédát vagy keresi a párját. Hát persze, hogy huhog.
De miért ilyen közel a sátorhoz, és miért ilyen hangosan?
Valamelyikünk – alighanem Jóska -, keresetlen szavakkal kiáltott fel:
- A fene vinné ez a madarat, hogy pont itt kell éjszaka koncerteznie!
Mély hangú bömbölés válaszolt – s közben a hang tulajdonosa egy doronggal ütemesen verte a sátor tartóvasait:

- Kaját, piát, nőt a sátor elé!!!
Ez volt az a pillanat, amikor a három maturandus fiatalember (azaz mi) mégiscsak sokat adott volna, ha nem pont ott van, ahol van.
- Hányszor mondjam? Kaját, piát, nőt a sátor elé! Mozgás!
Hiába is írnám, hogy egymásra néztünk, bár ekkor már odakinn előkerült egy zseblámpa is, amivel át-meg átvilágították a sátrunkat.
Valamelyikünk felvette a bukósisakot (később mindannyian követtük példáját) és szótlanul, a sátor sarkában lévő készletet, a maradék konzerveket, kenyeret meg a jó fél üveg bort, a legnagyobb óvatossággal kicsúsztatta a bejárati, cipzáras sátorlap alatt.
Annyira magunkhoz tértünk, hogy suttogva azon tanakodtunk, mi a jó megoldás?
Ha nem szólunk semmit, nem tárgyalunk semmiről? Én erre hajlottam.
Vagy beszédbe elegyedünk a támadóval, és megpróbáljuk meggyőzni arról, hogy mi békés emberek vagyunk?

Sötét az erdő, ugyehogy…?

De közben arra is kíváncsiak voltunk, ki a fene akar bármit is tőlünk, egyáltalán bárkitől is.
Kinn közben újabb mozgás történt. Valaki változatlanul zseblámpával próbálta felmérni helyzetünket, de a sátor tartó vasait másik oldalról is ütések meg rúgások érték.
Tehát a támadók legalább ketten voltak.
- Csak ennyi a kaja? Hol a kolbász? Hol a pálinka? – folytatódott közben kintről a kiabálás, amelyet egyre agresszívabb sátorbontogatási kísérlet kísért.
Mi még mindig nem tudtuk eldönteni, mitévők legyünk.
Jóska azt javasolta, beszéljünk velük.
Én úgy véltem, ha nem szólalunk meg, előtt-utóbb feladják. Jocó nem foglalt állást.
Abban mindannyian egyetértettünk, ha verekedésre kerül sor, abból nem jövünk ki jól.
Az is felmerült, hogy kihasítjuk a sátor hátsó falát, és meglepjük a támadókat. Ezt a megoldást akadályozta, hogy már két zseblámpa fénye villogott a vásznon. Meg persze az is, hogy túl drága lett volna megvenni a sátrat…
Jóska magában eldöntötte a kérdést, és kiszólt:
- Ugye ti azok vagytok, akiket délelőtt láttunk?
Mert valóban, odaérkezésünk után, még a sátorállítás előtt, a völgyben láttunk két embert. Ez nem volt meglepő: a Strázsadomb és környéke a beavatottak számára mindig is kedvelt célpont volt, bár természetesen mindenki úgy vélte, hogy ezt a titkos helyet csak ő ismeri…
- Miért, mit gondoltatok, kik vagyunk? – hangzott kintről, rögtön egy további kérdéssel:
- Ezek szerint láttatok?
- Hát persze. Nyilván akkor mértétek fel a táborunkat – folytatta Jóska.
- Pontosan így történt. Előttünk semmi sem titok. Hol a nő? Adjátok ki! – parancsolta a mély hangú, s közben hatalmasat vágott a sátortartó vasra, hogy tudassa: nála az erő.
- Ha felmértetek bennünket, akkor tudnotok kell, hogy nincs. És ha lenne, akkor sem adnánk ki – adta az úriembert Jóska.

A kérdezz-felelek folytatódott. A mélyhangú parancsolgatott, közben verte a sátortartó rudakat, villódzott a zseblámpák hol itt, hol ott átszüremlő fénye.
A mélyhangú agresszíven, követelőzően, bentről Jóska beszélt, azt mondanám, olyan túsztárgyalósan.
Az erőszakos hangú egyszer még nevünket is említette, eléggé baljós hangsúllyal.
- Tudom, hogy itt van a két Ballai! Most majd …! – hagyta abba igencsak vészjóslóan.
Közben azon gondolkodtam, semmiféle híre nem volt annak, hogy a Nagyerdőben rablócsapat vert volna tanyát, a sátrunkat eldugott helyen állítottuk fel. Ki az, kik lehetnek azok, akik így, éjnek évadján, ott, ahol a madár sem jár, megkeresnek, ránk törnek, és még ismernek is…?
És, a beszélgetés közben, a másik irányból, ahol addig csönd volt, alig hallható, mégis felismerhető, elfojtott kuncogás hallatszott.
- Ki a fenék vagytok? – beszélt tovább Jóska.
- Azonnal gyertek ki, és beszéljük meg! – parancsolta erélyesen a mélyhangú.
Nem volt egyszerű hármunknak, a fejünkön a bukósisakkal, a nehezen járó cipzár alatt kimászni.
Nem lehetett tudni mi és ki vár kinn: akinek dorongja van, az használni is akarja. De mi meg hárman voltunk.
Igazából nem tudom, ki ment ki először, ki másodjára és ki harmadikként, ennek akkor sem volt és ma sincs jelentősége. Ám ha végiggondolom, akkor a legvalószínűbb, hogy Jóska volt.
Az viszont egészen biztos, hogy ő volt az is, aki artikulálatlan hangon felüvöltött:

- Szacsi, hát én nem tudom, mit csinálok most veled….!!!

Addigra már mindhárman kinn voltunk, Szacsit persze én is felismertem.
Kínunkban-örömünkben üvöltöttünk még egy sort, utána meg, artikulátlanul fékevesztetten és felszabadultan röhögtünk…
Aztán, mikor már egy kicsit lenyugodtunk, és már nem akartuk agyonverni támadóinkat, és a fatönkökön ülve beszélgettünk, Szacsi elmondta, mérhetetlenül rosszul esett neki, hogy ebből az egészből kihagytuk. Ezért unokatestvérét, Kiss Andrist kérte meg, hogy ezen az éji időn ő beszéljen, lehetőleg jó durván. Mert attól tartott – okkal -, hogy az ő hangját felismerjük. Szacsi meg a végén nem bírta megállni, s kitört belőle a röhögés, próbálta visszatartani, abból lett a fojtott hangú kuncogás.
Fenemód sérelmezte, hogy őt nem vontuk be a sátrazásba (teljesen igaza volt!) és hogy neki, mint az erdő emberének, mégiscsak tudnia kellett volna egy ilyen vadkempingezési szándékról, és milyen barátok vagyunk mi, hogy…?!?
Valójában nem tudtunk mit felhozni mentségünkre, és ezt bevallom, ma már így gondolom. Voltaképpen meg is érdemeltük ezt a leckéztetést, még akkor is, ha abban a néhány percben, álmunkból durván felriasztva, igencsak rosszul éreztük magunkat.
Ittunk ott még egy-két korty bort, Szacsi semennyit sem, motorral jöttek ki, ő vezetett, csak messzebb álltak meg, hogy fel ne ébredjünk a motorhangra.
Elmondták, már majdnem feladták, mikor Jóska a kérdésével információt adott nekik.
Innentől már csak az volt a kérdés, meddig tudják komolyan venni a dolgot, és mikor árulják el magukat, akár akarattal, akár véletlenül…
Persze, nincs az a történet, és ez sem az, amit minden részletében és teljességgel el lehetne mesélni, ki lehetne bontani.
Ez is csak kísérlet, 53 év távlatából.
Kiss Andris és Adám Jocó már meghalt.
Jóskából nem lett Nobel-díjas író, viszont újságírói tevékenységéért, életművéért Aranytollal tüntették ki.
Szacsi később pályát módosított, nyugdíjazásakor a mentőállomás vezetőjeként dolgozott.
Én meg kalandvágyból itthon maradtam.

2025-06-23

Párhuzamos rakéták és paradicsomlevesek

Minden ember sorsa az egyediség és univerzalitás utánozhatatlan, csak rá jellemző kombinációja. Igaz ez életútra, párhuzamosságra, valószínűségre (sokszor inkább valószínűtlenségre) meg mindenre. Néha elgondolkodom ezeken, nem mintha tudnám, sőt, csak akár sejthetném is a választ.
Rengeteg emberrel sodor össze a sors. Közülük kitüntetett szerep jut a családtagoknak, de akiket szeretnek az égiek, s jómagamat is szerénytelenül ide sorolom, jónéhány ismerőst, munkatársat is közöttük tudhatok.
Az ikerlét azonban semmihez sem hasonlítható.


Ez nem több és nem kevesebb a többinél: más.
Olyan párhuzamosságok vannak, amelyekre nincs objektív magyarázat.
Megjegyzem: talán nem is szükséges ez.
Egyszerűen van.
Fölfedezhető ez sok mindenben, most csak két példa kerül ide: rakéta és paradicsomleves, ami azonban már a párhuzamossághoz tartozik.
Jóska rendszeresen ír gyermekkorunkról. Némely elbeszélésének egy része már átnyúlik a saját, önálló életébe is. Egyik legutóbbi, karácsonyi történetének fontos eleme az emeleti lakásba űrhajón-rakétával érkező Jézuska.
Ottó fiam hívott fel, olvasva ezt, hát akkor a mi történetünk, ami nagyon hasonló, az nem igaz?
Miféle plágium ez?!?
Dehogynem. Az évszámok kissé különböznek, Jóskáéknél 1979-ben, nálunk úgy 1982-ben érkezhettek így az angyalok. Vitathatatlan és gyermekésszel is felfogható jelei voltak: ott vöröslött-barnállott a rakétaindítás nyoma az erkély mozaikján!
Igen, pontosan ott, ahol korábban a szánkó állt – mondhatná a minden történetben a realitást kereső.
A realitás azonban csupán egyfajta világmagyarázat. Nem vesz figyelembe fontos motívumokat, legfeljebb elhanyagol, illetve kiemel. Ugyanis az űrhajó pontosan azért érkezett pontosan oda, hogy elrejtse a saját nyomát.
Ez így együtt egy korrekt és teljességgel érthető világmagyarázat.
Véletlenek és valószínűségek vannak.
Ez a történet a saját családi legendáriumunk része, karácsonyi ebédnél, utána a terpeszkedős beszélgetésekben gyakran felidéződik.
A párhuzamosságok pedig léteznek és valóságosak.
És akkor Jóska is rakétázott.
Aki magyarázatot keresne, nyilván találhatna.
Én meg nem keresek.
Ez így van jól.
Miért pont ebben lennénk mások?
***
Nagymama egy külön univerzum. A vele töltött gyermekévek, életem, életünk első 13 felejthetetlen éve, talán azért is olyan kedves, mert az ő mindent elárasztó szeretete fürdetett mindannyiankat.
Mindent tudott kezelni.
Szelíden, határozottan.
Minden hangos szó nála akadt el és semmisült meg.
Pedig néha egy szót sem szólt, legfeljebb mosolygott.
Megfejthetetlenül.
Mintha éreznék benne csipetnyi fájdalmat, lemondást, keserűséget és néha még bánatot is, de ezt alighanem csak most magyarázom bele.
...És a paradicsomlevese…!
Ahhoz a paradicsomlevet mi magunk csináltuk.
A piacra jó korán mentünk, nem a szokásos módon, ahogyan nagypapával szoktuk, a Kossuth Lajos utcán, hanem hátul, a gyár előtt, majd az Örkényi-Petőfi utcákon.
Nagymama kedvesen alkudott az árusokkal. Igazából nem tudom, hogy ezután hogyan került haza az a rengeteg paradicsom, mi is cipeltünk, de annyit nem lehetett hazavinni kézben-kosárban. Mai eszemmel úgy gondolom, hogy az árus hozta el nekünk.
A 40-50 kilónyi paradicsomot Jóskával mi daráltuk le.
Hol egyikünk tekert, hol másikunk, a második darálás, amiben már sok volt a mag, mindig nehezebb volt. De csak elkészült, az üstben forrt a lé, az üvegek tisztára mosva várták a sorukat, majd a szárazdunszt után a felhasználást.
A paradicsomleves egyszerű étel.
Szerintem inkább annak tűnik, hiszen annak is jónak kell lenni, aki az édeset, s annak is, aki a hagyományos ízt kedveli. Se nem túl édes, se nem kevéssé sós: a tányérban való utókezelés már csak életmentő műtét.
Nagymama a cukrot marékkal adagolta, teába, margarinos kenyérre, levesbe, mindenbe. Egy világháború előtti alaposan megkopott kávésdobozba markolt, mindig pontosan, mindig úgy, hogy mindenkinek és minden ételnek pontosan jó legyen.
Aztán megcsinálta a csipetkét bele.
Legalábbis annak hívtuk. Az elkészítés mikéntjére nem emlékszem, csak az ízére, ami valahogy a paradicsomlevesét is az egyszerű levesből a mennyi étkek kategóriájába emelte.
Most ugrok egy jó nagyot.
Mert vannak a végtelenek és vannak a párhuzamosok és vannak a találkozások meg a valószínűségek.
Mert édesanya hiába főzött nagymama halála után paradicsomlevest, az már nem volt olyan. Nem tudom, mi hiányzott belőle. Azt is gondolom most már, hogy teljesen igazságtalanul írom ezt, mert édesanya paradicsomlevese is finom volt.
Csak egy valami hiányzott belőle talán: nagymama keze.
A mozdulata, ahogy cukrot szór bele, ahogy keveri, ahogy közben igazgatja a sparhelt ajtaját.
Nem tudom.
És akkor elém került egy pontosan ugyanilyen ízű paradicsomleves.
A nagymama-ízű, hiánytalanul.
Az elkészítésének semmi köze a hatvanas évekhez. Már nem saját, főzött paradicsomlé az alap (amúgy mi is főztünk be, éveken át, aztán ez elmaradt) hanem boltban kapható, kasírozott dobozú sűrítmény. Karamellizálással indul, 8 evőkanál cukor alakul át némi olajon, majd öntődik bele a két doboz massza, később még egy pici fej hagyma is, csipetnyi só társaságában.
Nem csipetke jár bele, hanem a fületlen bögréből egy tojásból kavart kemény nokedli.
Nincs semmi azonosság.
Mégis, ez a Bogi-féle paradicsomleves ugyanolyan, mint nagymamámé.
Pontosan ugyanolyan.
Nagymama a receptet alighanem Délvidékről hozhatta, aztán tehetett hozzá Szeged és végül Nagykőrös is valamit.
Bogi ízeit és receptjeit Mamustól kapta-hozta, az ő ősei Őrvidéken éltek.
És a párhuzamosok és a valószínűségek az életben néha valószerűtlenül találkoznak.
Hol életutakban, hol kedvességben, hol receptekben, hol ételek utánozhatatlanul ugyanolyan ízeiben.
Van, amire pontos magyarázatot ad a fizika, a téridő kontinuum, a számolhatatlan dimenzió egymásba csavarodása, van, amire meg nincs magyarázat.
Újabban úgy gondolom, vannak dolgok, párhuzamosságok, meg még sok minden, amiket nem is kell magyarázni.
Jók azok úgy, ahogy vannak.
Magyarázat nélkül.
Elég néha az érzelem a gondolkodás helyett.

Mindenkinek békés és boldog új évet kívánok! 

Karácsonyaink

 Mutasd meg szokásod, megmondom, ki vagy - tartja a mondás.

Ehhez azonban az is kell, hogy tudjuk: amit csinálunk - az szokás.
Az már szokás.
Az már a szokás.
A szokás több és más, mint a hétköznapi rutincselekedet, szinte már a kultúra része.
Mit sem tudtunk mi erről Jóskával karácsony táján.
Különben is: az, ami a néhány évtizeden túli embernek egy gyorsan múló év, az a 3-4 éves gyereknek a beláthatatlan és kibírhatatlan távlat, a maga csodájával.
Tehát igazából nem tudom megmondani, hogy az, amit ma a családunkban Ballai-ebédnek nevezünk, mióta az, másrészt ez a szokás attól az, hogy mi magunk is alakítottunk rajta.
És az is igaz, hogy igazából nem is Ballai-ebéd, de erről majd később.
Karácsony táján – akkor még nagy havak előzték meg az ünnepeket– ha a reggeli hósöprést a szokásosnál alaposabban végeztük, olykor hosszú tűlevelekre bukkantunk. Jóskával egymásra néztünk, és tudtuk, hogy már járt nálunk az Öreg Bácsi. Az Öreg Bácsi ugyanis nemcsak elvitte a rollert, ha szerinte rosszak voltunk, hanem ő hozta a karácsonyfának valót is. Az Öreg Bácsi ilyesformán egyfajta ősi terminátorként szabályozta a dolgokat, hol adott, hol elvett. Gondolom, minden családnak volt egy-egy ilyen Öreg Bácsija, ezt jó lenne egyszer még kikutatni, de legalább megfigyelni.

Ám térjünk vissza a tűlevelekre a hóban. Valamikor – átélt emlékeink előtt – a rövid levelű, s az ötvenes évek elejei disznélküliségben vattával díszített karácsonyfa lángra gyulladt, s a helyzetet édesanya mentette meg, az udvarra rohanva ki az felgyulladt, égő fával. Erre nemcsak a rajta lévő sebhely, hanem a karácsonyfa tetejére illesztett, megégett szárnyú angyal is emlékeztetett. (Jóskát emlékezteti ma is, reá szállt ez az angyal, mint karácsonyfadísz.) A következő évtől – illetve házunkban soha többet – rövid tűlevelű fa nem lett karácsonyfává, nálunk az erdei fenyő válhatott azzá, melyet édesapa szerzett be, számos ismerőseinek egyikétől. Már ez a fenyőfa is egyedivé tette karácsonyunkat, hiszen mindenki másnál a szokásos lucfenyő lényegült át.
Tehát követtük a tűlevél-nyomokat, s azok többnyire a nagypapáék által csak Egyesnek hívott raktárféleségnél értek véget. Egy-két év alatt megtanultuk: ilyenkor már közel a karácsony.
Nemcsak erről tudtuk.
A korai sötétedést követően a sámlik munkahelyekké alakultak a vacsora körüli órákban.. A legnagyobbik asztallá vált, s a kisebbeken mellé ülve diót törtünk. Sínkalapáccsal, hogy valami kihívás is legyen benne, és azért, mert igazi kalapácsunk meg nem volt, csak egy, s az nem erre való – mondta nagypapa, aki úgy gondolta, a kalapács az kalapács, mindenféle fontos és tekintélyes munkákra van, amilyen a hintalókészítés vagy más ilyesmi, de diótörés szükségtelenül koptatná vagy mi. Az volt a feladatunk, hogy éppen akkorát üssünk a dióra, hogy a héja megtörjön, de a belét az lehetőleg egészben, a legnagyobb darabban tudjuk kiszedni. Akármerről nézem, nagy tudomány ám ez, különösen úgy, ha tudjuk, a sínkalapács – vagyis a fa talpfákhoz a síneket rögzítő sínszög – tömör vas volt, jó nehéz, fogása esetlen, s kezeinket fölsebző. Viszont, szó se róla, nagy ütőfelülete miatt különösen is alkalmasnak is mutatkozott a feladatra.
Az így megszerzett dióbél egy részét nagymama félrerakta. Mikor kérdeztem, miért, csak megsimogatta fejemet: - finomságnak – válaszolta, nem cifrázva a magyarázatot. Aztán másnap gyúrta a finom tésztákat, olykor megengedte, hogy mi is segítsünk, és elnézően tűrte, hogy el-ellopjunk egy pici darabot, hogy a szokásosnál jobban duruzsoló sparhelt platniján süssük meg. Minden tésztát megpróbáltunk így, s mind nagyon finom volt. Nagypapa vagy a boltba ment, vagy a bevásárlás végeztével nézte, hogy sürgölődünk, majd elővett egy-egy könyvet, és abból olvasott fel nekünk. A konyhai zajok nem zavarták, a történet néha igen. Egy-egy érzelmesebb résznél el-elcsuklott a hangja, volt, mikor el is merengett a történésen, János vitézt szabályosan megsiratta a rózsa tóba vetésénél, de annál jobb kedvvel szavalta tovább a befejező és mindent megoldó néhány versszakot.
Az egész délelőttös sürgés-forgás után ebédre megérkezett édesanya és édesapa is. Körbeültük a konyhai asztalt, s arra felkerült a karácsonyi menünk.
Almát ettünk mézzel, a mézbe gerezd fokhagymát meg a finomságnak félretett dió is forgattunk. Ráismertünk kezünk munkájára, tán attól is volt olyan finom ez a lakoma. Ebből nem repetáztunk soha. Majd következett a finom bableves, ami ritka vendég volt az asztalon. Majd az egyik kedvencünk, a mákos tészta fejezte be a sort. A maradék a padláslépcsőre került, az angyaloknak. Később begyújtottunk a szobai kályhába, s elmentünk édesapával a DÁV-karácsonyra, a központba. Édesapával más volt a séta, másként lépdesett, nem kérdezte meg, hogy a Jókai utcán menjünk vagy a Kőrisfa felé, határozottan választott, jó volt érzeni ezt a biztonságot. Az üzletigazgatóság épületében óriási karácsonyfa állt, ugyanolyan hosszú szőrű, mint otthon, és a DÁV-os gyerekek Monostori Jóska, a Bartus-testvérek, Oldal Kati, Szebelédiék, a többiek meg a szüleik valami műsorfélét rögtönöztek. Kaptunk néhány szem szaloncukrot is, az igaziból, a kőkeményből, nem ebből a mai, nyámnyila, zselés utánozmányból. A DÁV után átmentünk a katolikus templomba, ahol mindig valami nagy-nagy jelenet volt, villámló kardokkal, ahogy a világ teremtését majd az Úr dühét mutatták be.
S mire hazaértünk, állt a karácsonyfa, mert megjött a Jézuska.
Csodálkozva álltunk a fa előtt, s nem tudtuk, mire számítsunk. Aztán előkerültek az ajándékok, furcsállottuk, hogy mindenkinek könnyes a szeme, majd az egy-egy narancs héját kincsként őrizve tértünk nyugovóra. Előtte nagy gonddal csomagoltuk újságpapírba, majd bújtattuk az erre a célra átalakított flór harisnyába a kályhára kellő időben feltett kerámiakövet, mert ez melegítette nagymama fájós és fázós lábait a paplan alatt.
A karácsonyfa izzósora sokáig éghetett különös árnyakat rajzolva a plafonra, s mi suttogva beszéltük meg egymás ajándékait.
Az idő lassan telt, jött az újabb év, volt, ami változott, az ebéd azonban mindig ugyanez maradt. Később mi is ajándékoztunk, negyedikben Nagy Tamásék jóvoltából fényképet, aztán hol ezt, hol azt, pénzünk kevés volt, inkább csináltunk valamit. Lacinak seprűnyélből levágott darabokból készült kerékkel lombfűrésszel kivágott autót (később Ottó fiam is kapott ilyet…)
Hanem az a mákos tészta…! Jó az, finom az…! De a mákos nudli – az még finomabb…!!!
Tudni kell azonban, hogy a mákosnudli a legkedvencebb ennivalóink közé tartozott. Ez a krumplis tésztaféle akkoriban más krumpliból készült, kétféle volt, a gülbaba meg a rózsa, s kedvünkért nagymama szinte bármikor készített ilyet, annyira benne volt a kezében.
Tehát addig érveltünk, hogy a mák a fontos, és a tészta is ugyanaz, csak más vastagságúra van nyújtva, hogy a mákos tésztából - mákos nudli lett. Azt a fontos tényt azonban, hogy ez nagymama halála előtt vagy után történt, nem tudom megragadni az emléközönből. Jóval később mindketten megnősültünk, s kialakult egyféle rend is: szenteste ebédkor nálunk gyűltek össze a szülők, aztán 25-én mindannyian mentünk Ballai családi ebédre, majd 26-án a másikunk családjához. Aztán ez is változott, édesanya halála után a Ballai családi ebéd a mi vállalásunk lett. A böjtvégi bablevesbe már korábban füstölt csülök is került, és a mozdíthatatlannak tűnő almával is történtek dolgok, hiszen hol a legöregebb, hol a legfiatalabb feladata lett azt szétosztani. És az is érthető tehát, hogy már nem főzött mindenki külön-külön ilyet. A szenteste napjának ebédjéből így lett kimozdíthatatlanul egyedi szokás, ahogy mi mondjuk, karácsonyi Ballai-ebéd, amely azonban már nem szenteste, hanem a közös ebéd napján kerül az asztalra.
Néhány éve egy program keretében görög egyetemistát fogadtunk az iskolában. Előtte meséltem el a kollégáknak a mi szokásainkat, például azt, hogy az örök, de folyton változó rendben ott van az is, hogy egy almát annyifelé vágunk, ahányan ülünk az asztalnál. Így egyik kolléganőm javaslatára a görög lány búcsúztatásánál az egész iskola minden pedagógusa, tanulója falatnyi almát, gerezdnyi diót is kapott, bemutatva csöppnyi, ősi karácsonyváró szokásunkat.
Aztán más is történt.
Bogi a következő évben elém állt. – A mák a lényeg, ugye? A mákostésztából meg nudli lett? Na akkor most újabbat alakítunk: ezentúl mákos gubát csinálok! S így is lőn… A mák, az megmaradt…
De a karácsonyi étkeket már mi is tovább bővítettük.
Bogi nagymamája, dr. Berta Károly doktor felesége gondolta át, hogy ha szenteste halat süt, akkor még csak oda sem ülhet az ünnepi asztalhoz, mert a hal csak frissen finom igazán. Olyan menüsort tervezett tehát, amelyet mindenki szeret - de előre el lehet készíteni. Így ez a karácsony esti menüsor is szokássá nemesült. Franciasalátát eszünk húspástétommal, kaszinótojással, és ott vannak az asztalon a karácsonyi sütemények is. Nekem külön öröm, hogy a teljes menüsor minden elemét, valamint a számos süteményt mind-mind együtt készítjük el.
Mi amúgy az általános iskola végén szembesültünk azzal, hogy a mi szokásunkkal teljességgel és tökéletesen kirívunk a többi osztálytárs közül.
Elkezdtük hát kutatni, vajon honnan eredhet ez? Akkor csak igazi könyvek voltak, nem volt hypertext meg link.
Sokáig kellett várni, mire kiderítettük, hogy minden bizonnyal az anyai ágon, a Délvidékről, Zomborról, Szegedről származó Farkas, Dókay meg Papp családok korábbi évszázadainak meghatározó szokásait visszük tovább, Ballai-ebéd néven, itt Nagykőrösön.
Már csak az a kérdés, hogy a menüsor tovább hagyományozódik-e, illetve mely eleme változik vagy bővül.
Egy már biztos: Mírának újra készül csülök nélkül bableves.

A felfedezésfüzet

Harmadikban történt, 1963-ban.
Vacsora közben.
A körülmény is fontos: a konyhában, egy hokedlin, egy villával.
A vasút melletti épület – mi úgy tudtuk, szolgálati lakások kettes szám – egyszerű beosztású volt. A ház negyedénél-harmadánál lehetett az udvarról a bejárat, ami egy kis előszobába nyílt. Előre és jobbra a pinceajtó, mellette, balra a padlásajtó volt. E piciny helyiségben kapott helyet később a kétlapos gázrezsó, és itt lakott a két ceglédi kanta, amelyekben a DÁV előtti artézi kútról, többnyire általunk hozott friss víz is volt. (A kanta tetejéből hideg vizet inni – ilyen nincs ma.) Balra az egymásba nyíló két szoba, az elsőben éltünk mi, öten, a hátsóban meg nagymama és nagypapa.
És a napok többségében a legfontosabb helyiség a konyha volt, amely a bejárati előszobából jobbra nyílt. A konyha végében még volt egy spájz is, tudom, hogy kamra lenne, de úgy sohasem hívtuk.
(Saját családi házunk alaprajzában a föntebbi leírás szerinti beosztások és arányok megőrződtek.)
A konyhában, az udvarra néző ablak alatt volt egy szép nagy asztal, egyik oldalán egy vaságy, amelyen nagypapa délelőtt merengeni, üldögélni, délután aludni szokott. A másik oldala mellett egy villanysütő. Ezzel néha melegítettünk is. Jó volt akkor ülni rajta, melegített. Odébb a mosdótál, felette a sarokban egy öreg rádió, amelyen hallgattuk a híreket (lelőtték Kennedyt) hetente egyszer a Szabó családot.

Az asztalhoz néhány igazi szék volt– meg a hokedlik.
És a sámlik.
Ezekből itt volt úgy három is. Két kisebb, nagyjából egyformák: ezekkel rengeteget játszottunk Jóskával.
A sámli - az minden volt. Az, hogy mi nem, arra nem tudok példát mondani (írni). Felfordítva, és az összekötő deszkáján ülve valóságos harci eszköz, hol tank, hol meg autó. Még antennát is szereltünk bele, amire alkalmas volt az orgonabokorról metszett és jól megtisztított ág. (Maga ennek elkészítése is persze napokra szóló feladatot jelentett.)
Az esti vacsorához ritkán volt igazi terítés. Nagymama, nagypapa, édesanya (Lacival) és édesapa körbeülték valahogy az asztalt, de ez is elég körülményes volt, hiszen csak három szabad oldala volt. Mi a sparhelt és a spájzajtó közötti térben – amelyet szűkített még a vaságy utáni kredenc is – a hokedliket használtuk kisasztalnak, és a sámlikon ültünk melléjük.
Úgy emlékszem, szerettünk így enni.
Volt egy kis szabadságunk a szülők háta mögött. Néha el-elcseréltünk egy-egy falatot, vagy vívtuk tovább a harcot az éppen aktuális ellen ellen, továbbszőttünk valamilyen történetet, és persze olykor úgy belemerültünk valamibe, saját világunkba, hogy többszöri felszólításra sem tudtunk válaszolni, kérünk-e még valamit. Mondjuk margarinos kenyeret, kristálycukorral.
A hokedlin, ezen a kicsiny, saját, egyszemélyes vacsorázóasztalkán, nem sok hely akadt. Rajta volt a mustárkristály (vajon hányan tudják, mi ez…?) aztán a zománcozott lapostányér, meg az evőeszközök. Mikor mi kellett.
Most éppen a kedvenc villám volt ott, az ebédből lett vacsorához.
Elmélyültem szórakoztam kedvenc villámmal.
Egy villával elég sok mindent lehet játszani.
Méregetni, méricskélni.
Megnézni, megáll-e úgy, ha oldalra fordítjuk.
Fel lehet emelni is.
Fogtam, felemeltem. Hol a nyele, hol a villái magasodtak a hokedli fölött.
Jóska valami más – hasonlóan fontos – műveleteket végzett, így lemaradt a pillanatról.
Nagymama ugyanis rám szólt, aznap este sokadszor: - Tedd le azt a villát…!
Pontosabban azt mondta: - Tedd l e azt a villát.
És ez volt A pillanat.
Igen, pontosan ekkor történt.
Akárhányszor (rengetegszer!) visszapörgettem az eseményeket, a LE szócska hozta elő az az utánozhatatlan pillanatot.
A felfedezésem pillanatát.
Mert így válaszoltam vissza:
- Nem tudom letenni. Tényleg nem.
A villát ugyanis megpróbáltam letenni. Igen, akkor már nem úgy, arasznyira magasodott a hokedli fölé. Hanem úgy villa-magasságnyira. Az alá – akármit csináltam, hiába forgattam -, nem ment.
Odasúgtam Jóskának: - Felfedeztem valamit.
Közeledett nagymama, aki a világ legszelídebb asszonya volt, ám az étkezés számára olyan szentség volt, hogy nem tudtuk folytatni a sokat ígérő különbeszélgetést.
A vacsora alatt – fogalmam sincs, mit ettünk, azt sem tudom, ettem-e valamit, vagy csak tessék-lássék turkáltam azt, alaposan átgondoltam a felfedezést.
A villát nem lehet letenni.
A kanalat sem lehet letenni.
A tányért sem lehet letenni.
Egy papírlapot sem lehet letenni.
Vacsora után megkérdeztem Jóskától. – Van egy üres füzeted? Mert neki általában volt. – Talán – válaszolta óvatosan – de minek az? - Kell. Az lesz a közös felfedésfüzetünk. S nekem már van is egy felfedezésem, már mondtam – magyaráztam, és ha tudtam volna, mi az a Nobel-díj, egészen biztos azt járt volna az agyamban. – És mi az? – faggatott Jóska, de én már közben az előkerült füzettel voltam elfoglalva. A cimkére gyorsan ráírtam: FELFEDEZÉSFÜZET (természetesen így, és csupa nagybetűvel). Aztán a belső oldalra hajtottam, és aprólékosan beleírtam, a lehető legszebb írásomat elővéve: Semmit sem lehet letenni.
Jóska elolvasta. Nem láttam rajta sem írígységet, sem megdöbbenést, semmit sem a nagy felfedezőknek (ez voltam én) kijáró tiszteletből. – És ezt hogy kell érteni? És mi ebben a felfedezés?
-Tudod, nagymama, a vacsoránál, rám szólt, a villával. És én próbáltam letenni azt a villát.
És akkor jöttem rá.
Hogy nem tudom letenni.
A villát. De ha kanál lett volna, azt sem.
A tányért sem.
Ezt a füzetet sem.
- Dehogynem, mondta Jóska, itt van ez a füzet, ez is le van rakva az asztalra.
- Nem. Hát nem érted? Semmit sem lehet letenni.
- Még mindig nem értem pontosan – mondta Jóska.
– Akkor még pontosabban elmagyarázom – válaszoltam, s neki is álltam a Minden Eldöntő Kísérletnek.
- Nézd meg ezt a füzetet – s úgy fordítottam, hogy a legrövidebb oldalán állva magasodott -így ugye vagy 20 centi magas, ugye? – Igen – válaszolta Jóska. Elfordítottam, hogy a hosszabbik éle legyen az asztalon. – És még így is jó magas, és nincs letéve, ugye? – Igen – dünnyögte Jóska -, és még mindig kíváncsi maradt. Amúgy pont ez volt az egészben a legjobb! Bármelyikünk talált ki valamit, a másik azt mindig nagyon komolyan vette. (Nem tudom, idetartozik-e, de ez most is így van.) Felfedezésnél meg pontosan ez a legjobb, sőt, egyenesen elvárt tulajdonság, amit az ember (én) kérhet(ek) a másiktól!
És akkor megmutattam. A kísérletet. A villásat, de – már általánosítva! Ilyen a felfedező!
A füzetet, ahogyan az fekszik az asztalon. – Nézd meg most így is! Erre szokták azt mondani, hogy le van rakva!
Jóska bólintott: - Azért, mert le van rakva. (Na igen! Felfedezés és magyarázata , majd megértése közben pontosan kell fogalmazni, és oda kell figyelni az ok és okozati összefüggésekre is!)
- És most figyelj! Nézd meg oldalról is! Mit látsz? – tettem fel a pontosító kérdést
- Az asztalon ott van a füzet, úgy, ahogyan az előbb – válaszolta Jóska.
- De éppen ez az! Az asztalon van, azon, rajta. Tehát az asztal fölött ott magasodik, ott van a füzet. Mert semmit sem lehet letenni. Ha egy fél füzet lenne csak, akkor most ott egy fél füzet magasodna. Ha egy szál papír lenne, az is ott magasodna. Ha egy hajszál lenne, az is ugyanígy lenne. Semmit sem lehet letenni.
Jóska elgondolkodva nézett vissza: – Ez tényleg így van.
És akkor bejött édesanya, s csípőre tett kézzel kérdezte meg a másnapra bepakolt táskáinkat.
A harmadik dimenzió felfedezése után a füzetet ezzel az egy pótolhatatlanul fontos és elég szépen beleírt sorral sokáig őrizgettem.
Jó darabig úgy voltam (voltunk) vele, hogy előbb-utóbb hasonló, óriási jelentőségű, sőt, minden bizonnyal még ennél is nagyobb horderejű dolgok kerülnek majd bele. Hol én fedezek fel valamit, hol majd Jóska, esetleg később, ha megnő, Laci is (ő ekkor kétéves volt) és azokat mind beleírjuk.
Aztán az az egyenkék borítójú füzet az idők viharában valahol odaveszett.

Egészen biztosan ez, és csakis ez lehet az oka annak, hogy más, jelentősebb felfedezést azóta sem tettem. 

2025-04-01

HondaKati

 Az, hogy ki és hogyan vesz motort (motorkerékpárt) az két nagy csoportba osztható.
Talán.
Vagy huszonvalahányezerbe.
Sőt: mi, ahogy motorkerékpár?
Mi számít annak?
Például a 350 köbcentis Piaggio X 10 350 M76 robogót sokan nem is tartják motornak, sőt, magát a robogót, mint olyant sem, amelyiknek meg automata váltója van, azt meg semminek sem, és el sem kezdtem az írást, máris szinte megoldhatatlan kérdésekbe botlottam.
A két nagy csoportot azért próbálom leírni, de úgyis lépten-nyomon szövevényes elágazásokba botlok, a valóságban meg természetesen léteznek átjárók, mégcsak nem is féreglyukak a különböző taktikákban és megközelítésekben.
Tehát az egyik az előre mindent megtervez. Mindent. Tudja, hogy az általa kiszemelt gép melyik évjáratának mely kiszállításaiban voltak problémák, elveti a láncost (a kardánost) színre is válogat, előbb nem nézi az árat, utóbb csak azt nézi (vagy fordítva) melyiknek mennyi a végsebessége (mintha számítana) mennyi olaj szükséges a cseréhez, még a motor előtt, előre vesz két pár importgumit, és polírozószetteket vásárol (többet) és minden ilyen fészbuk-csoportba belép, kiakasztja a gugli-fordítót, és jó pár évig dédelgeti magában az ötletet.
Persze, nem magában, elmondja a feleségének, ha van, barátjának, a munkahelyén, mindenki tudni fogja, hogy ő bizony Ducatit szeretne, és abból is milyet. A pénz lassan gyűlik, az árak nőnek, a kinézett újból használt lesz, és (remélhetően) nem vesz 6-800 ezer forintért egy semmire sem való Simsont, hogy ne vigyék el a németek, és mert a nagypapája barátjának az unokája ezelőtt 48 évvel egyszer kölcsönadta neki, és az milyen jó is volt akkor.
A másik motorkereső típus meg egyszercsak hazamegy egy motorral.
Nincs rá oka, nyilván túl van a negyvenen, de lehet, csak 25 éves, az is lehet, jóval 70 fölött jár (tehát betöltötte a 72-őt) pénze, mint a pelyva (a vásárláskor így szórodik ki a zsebéből az infláció miatt) és mintha ő lenne az, aki olyan, mint a Tescoban az impulzusvásárló a kasszánál, még felmarkol 2 csomag rágó helyett – legalább egy Kawasakit vagy egy Harleyt, aztán a felesége vagy a szeretője ráfogja ezt a kapuzárási pánikra, holott emberünk a pánik szóban rendszeresen felcseréli a magánhangzókat, és már régen a kapunyitáson gondolkodik: hogyan oldja meg automatikus távvezérléssel, a 350 kilós dög jövetelére az szépen kinyíljon.
Na, és mindenezen fő archetípusok után vagyok én.
És ide mindenki helyettesítse be a saját történetét, motorok utáni sokszor ki sem mondott vonzalmát, hányattatásait, meg mindent, amit csak akar, és igen, még azt, amit soha nem akart, de jött, mégcsak nem is magától, hanem akár saját hülyesége miatt.
Olyan kevert típussal van dolgunk (dolgom, magammal) aki utánanéz sok mindennek, de lesz@rja. OK, olvas cafe racer motorról, de azon hasaljanak a fiatal hülyék. Aztán ott vannak a bobberek, jó hogy nem már popperek, ezt már kinőttük (kinőttem), nézzük a cruisereket. Nézni lehet, csakhát nem fér be a garázsba, újat építeni meg nem akarok.
Aztán én már elszámoltam magam egy Pannónia helyett vett Jawaval, alig néhány centi a magasságkülönbség, meg a kormányszarv is csak hasonló mértékben keskenyebb (ha egyáltalán keskenyebb) de mit csináljak vele, ha nem komfortos? Ha nem érzem úgy, hogy ez az én motorom? Hiába indul a legjobban, nincs vele gond, olyan üzembiztos, mint a GPS-műholdakban az atomóra – mégsem az igazi. És tényleg, nem fogok most átmenni a scambleren, a túramotoron, a quadon, a naked bike-on, az off road-on, a crossmotoron, mert egyrészt a fene se érti ezeket a dolgokat, én már nem is akarom, másrészt, ezek igazából nem számítanak.

Egy motor tetszik – vagy nem teszik. Kényelmes – vagy nem kényelmes. Olyan erős, amilyennel harmóniában vagyok, vagy gyengébb, esetleg erősebb, mindegy, ha nem komfortos, akkor annyi.
Viszont a vizuális megjelenésben észrevettem magamban valamit.
Hát bizony, akár olvasok egyik után, akár csorgatom a nyálam, egy másik után, nekem az a motor, ami formájában, kinézetében gyermekkorom motorjait idézi. Ezek pedig a Csepel 125 és a Pannónia.
Ilyenből volt, a környékben is volt nem egy, rengeteg, és hangosan röhögök, amikor azt olvasom, hogy a magyar ipar kiváló és utánozhatatlan termékei, a Csepelt az ármány miatt nem sikerült Svédországba exportálni, és hogy pöccre indultak, meg ilyesmik. Elképzelhető persze, és igen nagy a képzelőerőm, hogy mondjuk ezerből 1 (na jó, legyünk nagyvonalúak: 2) valóban jó volt, a mostani jól menő restaurálás utáni példányok tényleg jók, de a maguk idejében ezek pusztán azért keltek, mert nem volt más, és a motorosuk annyi eszközt hordott magával, hogy kisebb generált maga megoldott az árokparton.
Ugyanez a hájp van a Pannónia P-20, 21-esek körül is. Az nem vitás, hogy ezek a motorok gyönyörűek voltak, ma is azok, de az összes, környezetemben élő ilyet tulajdonló ember a hatvanas évek végén a haját tépte, hol ez romlott el bennük, hol az nem működött. Ezek akkori, valóságos és gyakorlati tapasztalatok és szentségelések, nyilván régen minden jó volt/régen minden rossz volt, csak hát a fiatalság miatti megbocsátás nem azonos a minőséggel, és azt meg végképp idézzük fel: vagy motort vettél – vagy motort vettél, mert autó igazából nem volt. Akinek el kellett jutni A-ból B-be, az motorozott – és ennyi.
A jó kis kitérő után tehát bevallom, hiába nézek én mondjuk egy új és friss és csupa króm vagy csupa matt naked bike motort, a legkisebb mértékig sem érint meg. Ok, egy motor, na és…?
Nincs csepp formájú tankja.
Aztán ott a Suzuki Intruder (meg sok más) mi ez a furcsaság, V motor…? Akkor már inkább a bokszer, a rendőrségi BMW, de arra meg nem vágyom.
A sort csak azért nem folytatom, mert nem szeretnék MINDEN motormárkát és ilyet tulajdonló motorostársat megsérteni: aki ilyet vesz, nyilván meg tudja magyarázni, én is alkudtam 350-es IZS-re, meg még a fene tudja mire is, szerencsére egyikből sem lett semmi.

Ha jól belövöm mindezek után tehát az érdeklődésem tárgyát, az általam igazinak tartott motor tehát a mai kifejezésekkel leírva retró vonalat képvisel, ilyen motorfajtáról és kategóriáról persze nem tudok, hivatalosan nincs is, ettől még a fejemben igenis létezik. Valahogy mindent ide tesz be, és innen indul.
A motorra vágyó (motorról lemondott) ember persze készít terveket, nagyokat sóhajtozik, a motor helyett vesz minden mást, fölöslegeset, kacatot, néha (vagy mindig) álmodozik azért.
És ott vannak a szürke és kegyetlen meg feladatokat adó hétköznapok, az álmok gyilkosai.
Nekem az álom gyilkolászása akkor valósult meg, amikor megláttam azt a Pannóniát, amelynek nyergében 1972 és 1977 között úgy 40 ezer kilométert tettem meg, az egyszerűség kedvéért, vele megkerültem a Földet, úgy, hogy néhány defekten meg az olajcserén kívül olykor előfordult egy gyertyaslussz – és kész. Ez a T5-ös igazából apámé volt, aki halála után rám hagyta, viszont a gép el volt temetve egy színben, a hozzájutás legkisebb lehetősége nélkül. Úgy 1982 óta.
Közben persze volt motorom, én legalábbis annak tartottam a Babettát is, aztán a robogó-Simson, aminél fölöslegesebb járművet azóta sem használtam, minek 4 sebesség, ha csak 45-tel mégy vele, ugye. Volt kínai benzinmotoros kerékpárom, után Saxonettem, még két Babettám, egy 350-es Jáwám, szóval volt valami motorféle, csak a fíling hiányzott. Na már most, ez a rozsdaette Pannónia semmiféle vágyat nem ébresztett bennem. Úgy voltam vele, mint mondjuk a 35 éves osztálytalálkozón, a nyálcsorgatós, az ünnepelt, a körülrajongott, a húha-osztálytársnőt várjuk, aztán meglátjuk a ráncos öregasszonyt, hát ez meg ki a fene…? Egy ilyen motor nyilvánvalóan érték, és ez a Pannónia nekem ezer és tízezer ok miatt érték, ez amúgy nyilvánvaló. Emígy meg egy óriási púp. 
A felújítás egy vagyon, nem egy, kettő, aztán mi lesz belőle a végén? 

Hát egy Pannónia. 

Ok, azért a papírjait rendeztem, és igazából meg is nyugodtam, nekem annyi, vihetnek a sárga földbe, soha nem lesz már motorom, eladom a Babettákat is, jó nekem a bicikli is.
Igen ám, de van nekem egy ikertestvérem, Jóska, akivel persze minden motoros dolgot megbeszélünk. Nem egyszer, nem is kétszer, mindig. Ő pontosan érezhette bennem a mittudoménmit, mert augusztus közepén elküldött egy linket.
És akkor megint egy újabb közbevetés.
Igazából már a Pannóniai feltalálása és megkeresése előtt ezerszázalékosan leszámoltam magamban mindenféle motorral. Szent esküvéseket tettem, hogy ebből elég, ezreket költök nyálcsorgatás miatt a zsebkendőkre, hagyjuk már ezt a francba, túl a hetvenen, nőjön már be az ember feje lágya…! Persze azért megnéztem egy-egy szép példányt, hallgattam Jóska Csepel 125-ösének óraműszerű és utánozhatatlanul csepeles kiváló alapjáratát, kiröhögtem a falkákban támadó 3-400 kilós motorokon ülő, nevetséges vénembereket, akik ráadásul olyan egyenszerelésben vannak, amikről soha nem is tudtam, szánakozva néztem a Harleyket, meg mindent.
És persze azért néhány hirdetést.
Egy Honda 400 CM meg is tetszett, ez az az igazi klasszikus, átküldtem Jóskának, hogy: tudod, nem veszünk semmit, de ez azért szép.
Ő meg visszaküldött egy másikat: „találtam-egy Honda-Pannóniát”
És igen, ott volt a Honda CMX Rebel 250.
Kisvártatva jött az újabb üzenet: ,,most néztem utána, washingtoni rendőrség is ilyet használt."
Még újabb: hát igen... 16ezer kilométerrel... ennél nem hinném, hogy kéne jobb motor. ráadásul 4 ütemű, és kimegy a világból.
Az eladót még aznap felhívtam, a motorról mindent elolvastam, két nap múlva már a Hondán ültem.
Tudom, röhejes, meg minden, de ez az egész valami egészen elképesztően érdekes és sohasem tervezett valami. Zárójelbe tett minden addigi nyilatkozatot, kategorizálást, mindent.
Amikor az ember enged valami ősi ösztönnek, nem, nem a szerzésvágynak, nem, nem a „megengedhetem magamnak” magyarázkodásának. Ez ilyesmi az valami rátalálás, valami olyan sorsszerű találkozás, amit próbálok ugyan megfogalmazni, de úgysem fog menni. Ilyet csak az érezhet, aki már volt valami hasonló flow-ban, nyilván rengetegen lehetnek ilyenek.
Aztán jött az unalom: honosítás, rendszámosítás, vizsgára szállítás, és hazafelé tulajdonképpen az első igazi út, igaz, csak 20 kilométer, de akkor is. Jóska mögöttem jött autóval, és nagyon óvatosan váltogattam, próbáltam kitapasztalni az indexet, a sebességváltót, megfejteni, mi zörög, és nyilván közben körberöhögtem az agyamat. Az egy kicsit idegesített, hogy mindenki megelőzött, de az ilyet ki nem sz@rja le, október vége volt, nedves, hűvös idő, az ember azt se tudja, hogyan kell ilyenkor felöltözni, elvagyok én a hetvennel is.
Aztán közben valahogy még az is bevillant, hogy ugyan a Pannóniával 90-nel jártam, amíg egyszer (ugyancsak Jóska, akkor még Trabanttal) utánam nem jött, és közölte, hogy azért ezt a 70-es tempót meg lehet unni. (Vagyis éppen 20-at csalt a kilométerórája…)
Ez a Honda amúgy tényleg nagyjából egy P-20, illetve hasonló kategória.
Két henger, hossza-széle hasonló, a P-20 valamivel több lóerőt tud.
Fogalmam sincs, mennyire valós az órában lévő 16 ezer kilométer, akár még igaz is lehet, és mi van, ha nem…?
Mit számít az előélete, ha már az enyém…?
Egészen biztosan nem megyek vele autópályán, hosszabb utakat sem tervezek, de a város körüli, általam ismert és korábban számtalanszor bejárt útvonalakat nyilván újra bejárom, ezek meg kanyargósak, és azért tervezek akár egy balatoni utat is. 
Vagy nem. 

Igazából terv az nincs is.

Valahogy kategorizálni is kellene ezt a Hondát: olvasom cruisernek meg choppernek is, az utóbbihoz lehet valami köze, de nem felel meg a mondásnak, miszerint a csopperrel három dolgot nem lehet: gyorsítani, lassítani és kanyarodni, mert ez mindegyiket tudja, de tényleg.
Retro-motor - és kész
Az utak többségében egészen biztosan egyedül ülök rajta, a motorozás közben az ember gépészkedik egy kicsit, szerencsére ez karburátoros, lehet játszani a szívatóval, alapjárata tökéletes, nemsokára megkapja az olajcserét, csak már legyen jobb idő.

Közben eszembe jutott az Illés zenekar két, még a hetvenes évekbeli dala.
Az egyik a Júliára várunk – a másik meg A Kati jött:

Szép, szép, túl szép az egész
Hogy Júliára várunk
Volt, van és lesz, aki vár
Mer’ Júlia az álmunk
Vártam, de a Kati jött
És a Kati igazán szeret.
 
Igazából én ezt a Hondát (Katit) – szeretem.
Úgy gondolom, jól elleszünk egymással.
Akarom mondani, én vele.
És már nem várok Júliára.