A Strázsadombon, 1972 tavaszán, valami hasonló dilemmában voltunk, mégha nem is életre-halálra ment a dolog, és fogalmunk sem volt a sötét erdő-teóriáról, már csak azért sem, mert akkor az még nem is létezett.
De kezdjük az elején.
A középiskolás éveinket már külön-külön töltöttük. Jóska gimnazista lett, én meg lecsós - remélem, még akadnak olyanok, akik tudják, hogy a Toldit emlegettük így. A külön iskoláknak sok hátránya, de sok előnye is volt. Feltétlenül ez utóbbiak közé tartozott, hogy bejáratosak voltunk egymás iskoláiba, akár úgy is írhatnám, hogy kölcsönösen megdupláztuk az osztálytársaink számát. Így lett a toldis Borsai testvérpár mindkettőnk barátja. Nyilván különös érdeklődésre tartottak számot a helybéliek, ugyanis abban az időben minkettőnknek a 30-as és 30-as osztályokból 4-4 volt csupán a kőrösi, a többi kollégista, externátusi. A kamaszkori világra-csodálkozós és mindent megváltoztatós időszakban mi hihetetlen szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert életre szóló barátságok kezdődtek akkor, s együtt lettünk szinte napi vendégek (kis híján családtagok, mi legalábbis úgy éreztük) Mohácsi György sebész főorvos úrnál és a feleségénél, Erzsike néninél. Idősebbik fiuk, Gyuri, Jóska osztálytársa volt. Az angolos osztályban gyakran alkalmazta a „Such is life” kifejezést, ezért lett belőle – Szacsi. Nehéz lenne összeszámolni, hány estét töltöttünk el a Csonka utcai házban, beszélgetve, vitatkozva, alighanem rengeteget, de Jóska már írt erről, érdemes megkeresni és újra elolvasni gyönyörű sorait.
Szacsi tehát a legközvetlenebb és legszorosabb, közös baráti körünkbe tartozott.
Persze, mindig van minden történetben valami de, ám, mégis, szóval az is tény, hogy szintén a középiskolás években, új szomszédaink lettek a vasút melletti szolgálati lakásoknál: odaköltöztek Ádámék, és gyermekeik közül Jocó, velünk nagyjából egykorú révén, nemcsak szomszéd, hanem baráttá is lett. Egymás novelláinak bírálóivá avanzsáltunk, s akkori legkedvesebb szórakozásunk, azaz a motorozás is közös cselekvésünk egyike lett. Akkoriban fedeztük fel, hogy a Nagyerdő mélyén ott magasodik a kívülről elképzelhetetlen Strázsadomb (ahol Jóska járt elsőként, s kivel mással, mint a Mohácsi-családdal?!?) s ahová úttalan utakon lehetett bejutni – természetesen motorral. Ráadásul Szacsi akkoriban erdészként dolgozott, ő is motorral járt. És ezt is érdemes tudni, hogy a hetvenes évek legelején még a motorkerékpár is ritka volt, és mi nem a motorbőgetés és a gyepszaggatás miatt kerestük fel ezt a részt, hanem mert valahogy ott ért utol bennünket a természet utánozhatatlansága és változatossága, ezek felfedezésének csodája. Az ember fogja magát, elhagyja a Tőzeges tavat, jobbra fordul, és előbb még rendes erdei ösvényen, utóbb már motorral is alig járható csapáson valahogy beér az erdészházig, elmegy a pörgető mellett, óvatosan, szinte alapjáraton továbbhalad, és egyszercsak megérkezik Nagykőrös kevesek által ismert, de annál nagyobb értékéhez, a Strázsadombhoz. Annak a tetején akkoriban ócska gerendákból ácsolt háromszögelési szerkezet magasodott, amire természetesen fel tudunk mászni, és tényleg, látótávolságban volt a ceglédi templom zöld teteje, hogy csak egyet írjak. Mellette nyírfaliget, s tőle északra meg a nagy tisztás, ahol mindenféle vadakat figyelhettünk meg. Tehát nemcsak a kijutás, a motorozás (ne tagadjam, az is persze) de a tisztaságból, a nyugalomból, az erdő mélységéből való töltekezés valóságosan is a világ legjobb perceivé tették az ott töltött időt.
Később Jocó is szert tett egy öreg motorra, s attól kezdve hétvégéken rendszeresen kijártunk, hogy itt cseréljünk eszmét a világ legfontosabb dolgairól – azaz gondolatainkról.
Volt, amikor nem csináltunk semmit, csak hallgattunk, néztük lentről a Strázsadombot, vagy tettünk egy sétát, s volt olyan is, hogy az ez alkalomra írt novelláinkat csomagoltuk közös dobozba, és ástuk el, abban bízva természetesen, hogy a késői utókor felfedezve ezt, a Világ Legnagyobb Kincseként fogja majd olvasni, mint a későbbi irodalmi Nobel-díjasok zsengéit… (Már e korai művekben is megfigyelhető az a gondolati gazdagság, nyelvi őserő, sokrétűség, amit a Díj odaítélésekor már elemeztünk- egészítette ki laudációját a bizottság -, beszéltük meg érettségire felkészült magyar nyelv- és irodalom tárgyból felelő diák stílusában.)
Az 1972-es Nagy Vizsga előtt arra jutottunk, az a legjobb felkészülés, ha néhány napra ide vonulunk ki, Jocóval hármasban. Sátrunk nem volt, de kölcsönző az igen, méghozzá a buszállomás mellett, a Szolnoki út elején. Más, nehéz anyagból készült sátor volt ez, nem olyan, mint a maiak, de nekünk addig semmilyen nem akadt a kezünkbe, így tehát nagyon is alkalmasnak tűnt, hogy három napot eltöltsünk benne. Beszereztünk vagdalthúsos konzerveket, füstölt szalonnát, vettünk kenyeret, tán egy üveg bort is, magunkhoz vettük a zománcos lapostányérokat, meg valami evőeszközt, legalább bicskát, a hálózsákok is a kölcsönzőből lettek. Ezeket mind fölszereltük a motorokra – és kimentünk a Strázsadombra.
Na, hát persze nem a legtetején állítottuk fel a sátrat, hanem alatta, észak felé. Már korábban kinéztünk ott egy alkalmas tisztást, tettünk nagy sétákat, este tüzet raktunk, ezen kipukkasztottuk a konzerveket, arra nem számítottunk, hogy tízméteres körzetből kell összeszedni a húscafatokat, de hát egy kis falevéllel szépen lecsúszott minden. Néztük még a csillagokat, gyönyörködtünk a városból nem is igazán észrevehető Tejútban, fantáziáltunk egy sort az idegenekről, a téridőről, az irodalom szépségeiről, novelláink utánozhatatlan gondolatgazdagságáról, az egységes térelméletről, egy kicsit a továbbtanulási esélyeinkről, bevallom, nem tudom felidézni, hogy az érettségiről bármelyikünk is beszélt volna. Az majd lesz, nem kell izgatni magunkat, nem azért jöttünk ide, hogy ilyen hívságos dolgokkal foglalkozzunk…!
Aztán bevonultunk a sátorba, és nagy nehezen, további gondolataink súlyától is terhelve, elszunnyadtunk.
Aztán valami szokatlan történt.
Valami huhogó hang szólalt meg, egészen a közelben.
Nem vagyok és egyikünk sem volt kimondott madárszakértő, a huhogó lehetett bagoly, de lehetett galamb is.
A huhogás erősödött, és még közelebbről hallatszott.
Amikor felállítottuk a sátrat, semmiféle fészket nem láttunk. Persze, akármelyik madár is ez, éjszaka megy ide-oda, lesi a prédát vagy keresi a párját. Hát persze, hogy huhog.
De miért ilyen közel a sátorhoz, és miért ilyen hangosan?
Valamelyikünk – alighanem Jóska -, keresetlen szavakkal kiáltott fel:
- A fene vinné ez a madarat, hogy pont itt kell éjszaka koncerteznie!
Mély hangú bömbölés válaszolt – s közben a hang tulajdonosa egy doronggal ütemesen verte a sátor tartóvasait:
- Kaját, piát, nőt a sátor elé!!!
Ez volt az a pillanat, amikor a három maturandus fiatalember (azaz mi) mégiscsak sokat adott volna, ha nem pont ott van, ahol van.
- Hányszor mondjam? Kaját, piát, nőt a sátor elé! Mozgás!
Hiába is írnám, hogy egymásra néztünk, bár ekkor már odakinn előkerült egy zseblámpa is, amivel át-meg átvilágították a sátrunkat.
Valamelyikünk felvette a bukósisakot (később mindannyian követtük példáját) és szótlanul, a sátor sarkában lévő készletet, a maradék konzerveket, kenyeret meg a jó fél üveg bort, a legnagyobb óvatossággal kicsúsztatta a bejárati, cipzáras sátorlap alatt.
Annyira magunkhoz tértünk, hogy suttogva azon tanakodtunk, mi a jó megoldás?
Ha nem szólunk semmit, nem tárgyalunk semmiről? Én erre hajlottam.
Vagy beszédbe elegyedünk a támadóval, és megpróbáljuk meggyőzni arról, hogy mi békés emberek vagyunk?
Sötét az erdő, ugyehogy…?
De közben arra is kíváncsiak voltunk, ki a fene akar bármit is tőlünk, egyáltalán bárkitől is.
Kinn közben újabb mozgás történt. Valaki változatlanul zseblámpával próbálta felmérni helyzetünket, de a sátor tartó vasait másik oldalról is ütések meg rúgások érték.
Tehát a támadók legalább ketten voltak.
- Csak ennyi a kaja? Hol a kolbász? Hol a pálinka? – folytatódott közben kintről a kiabálás, amelyet egyre agresszívabb sátorbontogatási kísérlet kísért.
Mi még mindig nem tudtuk eldönteni, mitévők legyünk.
Jóska azt javasolta, beszéljünk velük.
Én úgy véltem, ha nem szólalunk meg, előtt-utóbb feladják. Jocó nem foglalt állást.
Abban mindannyian egyetértettünk, ha verekedésre kerül sor, abból nem jövünk ki jól.
Az is felmerült, hogy kihasítjuk a sátor hátsó falát, és meglepjük a támadókat. Ezt a megoldást akadályozta, hogy már két zseblámpa fénye villogott a vásznon. Meg persze az is, hogy túl drága lett volna megvenni a sátrat…
Jóska magában eldöntötte a kérdést, és kiszólt:
- Ugye ti azok vagytok, akiket délelőtt láttunk?
Mert valóban, odaérkezésünk után, még a sátorállítás előtt, a völgyben láttunk két embert. Ez nem volt meglepő: a Strázsadomb és környéke a beavatottak számára mindig is kedvelt célpont volt, bár természetesen mindenki úgy vélte, hogy ezt a titkos helyet csak ő ismeri…
- Miért, mit gondoltatok, kik vagyunk? – hangzott kintről, rögtön egy további kérdéssel:
- Ezek szerint láttatok?
- Hát persze. Nyilván akkor mértétek fel a táborunkat – folytatta Jóska.
- Pontosan így történt. Előttünk semmi sem titok. Hol a nő? Adjátok ki! – parancsolta a mély hangú, s közben hatalmasat vágott a sátortartó vasra, hogy tudassa: nála az erő.
- Ha felmértetek bennünket, akkor tudnotok kell, hogy nincs. És ha lenne, akkor sem adnánk ki – adta az úriembert Jóska.
A kérdezz-felelek folytatódott. A mélyhangú parancsolgatott, közben verte a sátortartó rudakat, villódzott a zseblámpák hol itt, hol ott átszüremlő fénye.
A mélyhangú agresszíven, követelőzően, bentről Jóska beszélt, azt mondanám, olyan túsztárgyalósan.
Az erőszakos hangú egyszer még nevünket is említette, eléggé baljós hangsúllyal.
- Tudom, hogy itt van a két Ballai! Most majd …! – hagyta abba igencsak vészjóslóan.
Közben azon gondolkodtam, semmiféle híre nem volt annak, hogy a Nagyerdőben rablócsapat vert volna tanyát, a sátrunkat eldugott helyen állítottuk fel. Ki az, kik lehetnek azok, akik így, éjnek évadján, ott, ahol a madár sem jár, megkeresnek, ránk törnek, és még ismernek is…?
És, a beszélgetés közben, a másik irányból, ahol addig csönd volt, alig hallható, mégis felismerhető, elfojtott kuncogás hallatszott.
- Ki a fenék vagytok? – beszélt tovább Jóska.
- Azonnal gyertek ki, és beszéljük meg! – parancsolta erélyesen a mélyhangú.
Nem volt egyszerű hármunknak, a fejünkön a bukósisakkal, a nehezen járó cipzár alatt kimászni.
Nem lehetett tudni mi és ki vár kinn: akinek dorongja van, az használni is akarja. De mi meg hárman voltunk.
Igazából nem tudom, ki ment ki először, ki másodjára és ki harmadikként, ennek akkor sem volt és ma sincs jelentősége. Ám ha végiggondolom, akkor a legvalószínűbb, hogy Jóska volt.
Az viszont egészen biztos, hogy ő volt az is, aki artikulálatlan hangon felüvöltött:
- Szacsi, hát én nem tudom, mit csinálok most veled….!!!
Addigra már mindhárman kinn voltunk, Szacsit persze én is felismertem.
Kínunkban-örömünkben üvöltöttünk még egy sort, utána meg, artikulátlanul fékevesztetten és felszabadultan röhögtünk…
Aztán, mikor már egy kicsit lenyugodtunk, és már nem akartuk agyonverni támadóinkat, és a fatönkökön ülve beszélgettünk, Szacsi elmondta, mérhetetlenül rosszul esett neki, hogy ebből az egészből kihagytuk. Ezért unokatestvérét, Kiss Andrist kérte meg, hogy ezen az éji időn ő beszéljen, lehetőleg jó durván. Mert attól tartott – okkal -, hogy az ő hangját felismerjük. Szacsi meg a végén nem bírta megállni, s kitört belőle a röhögés, próbálta visszatartani, abból lett a fojtott hangú kuncogás.
Fenemód sérelmezte, hogy őt nem vontuk be a sátrazásba (teljesen igaza volt!) és hogy neki, mint az erdő emberének, mégiscsak tudnia kellett volna egy ilyen vadkempingezési szándékról, és milyen barátok vagyunk mi, hogy…?!?
Valójában nem tudtunk mit felhozni mentségünkre, és ezt bevallom, ma már így gondolom. Voltaképpen meg is érdemeltük ezt a leckéztetést, még akkor is, ha abban a néhány percben, álmunkból durván felriasztva, igencsak rosszul éreztük magunkat.
Ittunk ott még egy-két korty bort, Szacsi semennyit sem, motorral jöttek ki, ő vezetett, csak messzebb álltak meg, hogy fel ne ébredjünk a motorhangra.
Elmondták, már majdnem feladták, mikor Jóska a kérdésével információt adott nekik.
Innentől már csak az volt a kérdés, meddig tudják komolyan venni a dolgot, és mikor árulják el magukat, akár akarattal, akár véletlenül…
Persze, nincs az a történet, és ez sem az, amit minden részletében és teljességgel el lehetne mesélni, ki lehetne bontani.
Ez is csak kísérlet, 53 év távlatából.
Kiss Andris és Adám Jocó már meghalt.
Jóskából nem lett Nobel-díjas író, viszont újságírói tevékenységéért, életművéért Aranytollal tüntették ki.
Szacsi később pályát módosított, nyugdíjazásakor a mentőállomás vezetőjeként dolgozott.
Én meg kalandvágyból itthon maradtam.
